Nem is tudom már, minek hiszek, s minek nem. Lassan már arra sem vagyok kiváncsi, hogy kit érdekel amit mondok, sokkal fontosabb kimondanom a dolgokat mint amennyire fontos, hogy azokat meg is hallgassák. A saját épeszem érdekében . . . Életem nem tartogat titkokat s meglepetéseket többé, s amilyen hétköznapi, középszerű semmikbe dörgöli is naponta az orrom, nem okoznak különösebb megeröltetést kikerülnöm. Tul öreg vagyok már ahhoz, hogy szívemre vegyek minden apróságot, s nem töröm a fejem többé "gazdagodj meg pillanatok alatt" furfangokon. Mert minden új tapasztalatom lassan csak leőröl gazdagságomból, s egyre kevesebb vagyok.
Akikre felnézek nem tudják, s akik szeretnék, hogy felnézzek rájuk egyáltalán nem függnek ezen az elismerésen. De így van rendjén. Lesz ez még így sem s úgy is jó lesz! Csodálom a gyerekek ártatlanul őszinte viszonyulását a világhoz maguk körül, önzetlen odaadásukat s leginkább azt csodálom, hogy képtelenek képmutatásra. Válaszuk öszintesége elsöprően érzelemdús; szeretetük mérhetetlen, hirtelen kegyetlenségük párt nem ismer. Csak a felnőttek eléggé okosak ahhoz, hogy becsomagolják amit éreznek a felismerhetetlenségig, s amíg erőfeszítésbe kerül szétválasztani az igazságot az álcától - a jó magot a pelyvától - addig csak veszítek minden cseppnyi figyelmemmel amit ráfordítok.

Ahogy testem apró-cseprő, s egyre sűrűbb bajaival elmúlásom elkerülhetetlenségére emlékeztet naponta, tudatom apró elmúlásai gyógyírként hatnak. Valahogy úgy van ez, hogy ha egy újabb kiábrándulás az utolsó szalma lenne ami a teve hátát eltörné, akkor egy beépített szelepszerű védőrendszer megbizonyosodna, hogy az elsőt végérvényesen törölné az emlékezetemből. Mert az élet nem csuk be semmilyen ajtót anélkül, hogy legalább egy kályhacsövet ne hagyna amin keresztül levegőhöz juthatunk. Az tutibiztos, hogy mindenki előbb-utóbb belehal az életbe, azt azonban kategorikusan visszautasítom, hogy ez a halál fulladásos kéne legyen.

Nincs új a nap alatt. Önálltatás hát azt képzelni, hogy mert két épkézláb rímet össze tudtam dörzsölni, költő akár lehetnék is. Pedig a jóég tudja: szivesebben gondolna a világ Hitlerre, a félreértett - ha nagyképű - festőre, mint szinte sikerült szörnyetegre. Félek rágondolni is, hogy néha magunkban melyik mumust utasítjuk vissza . . . S a félelem furcsa madár. Néha a félelem leple alatt gyülölni tanulunk, s tanítjuk kisdedeinket. Mert amitől félünk nem lehet jó: Istenem, mennyi mindent a falhoz állítanánk mert félüomnk. "Te! Ott! Roma! túl sötét vagy, falhoz veled!", "Te zsidó szörnyeteg, mit nézel? Falhoz!", "Te ott túl öreg vagy. Falhoz!", "Neked valami daganat van a nyakadon. Állj a falhoz!", "Te mit remegsz? Indíts a falhoz!", "Ne sírj ha nem vagy hibás! Csitulj a falnál!", s így tovább . . .Túl sok gyermeked van. Nincs elég gyermeked. Szentháromság az Istened. Hitetlen vagy. Mosolyogsz. Sírsz. Félsz. Félelemmel tölt el az a tudat, hogy oly kevés a különbség Picasso s Hitler között genetikailag. A DNS-ük száz százalékig megegyezik . . .

Ez a város most háborút juttat eszembe. Vendéglátóm tágasabb családjából két fiatalember jött haza az óceánon keresztül testzacskóban. A Queens-i, Flashing szomszédságban, a mecsetekből égre szálló könyörgés ma nem muzulmánokat, vagy amerikaiakat, sírat, hanem valakiknek a fiait. Messzeföldön egy amerikai üzletembert fogtak el s azt igérik a világnak, hogy ugyanaz a fal elé állítják amelyik előtt a testvéreik álltak. Mikor lesz vége ennek a gyilkos körnek? Mikor? Ebben a városban joggal hiszik, hogy az ellenük elkövetett bűnökért is ők adósok áldozattal. S közben itt, NewYork, Jamaica-ban ugyanolyan íze van a dzserk csírkének mint a húsz évvel ezelőtt.

Cím: New York, New York, 2
Kategória: Cikk
Alkategória:
Szerző: Jánosi András
Beküldve: June 22nd 2004
Elolvasva: 1405 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Cikk főoldalára | Megjegyzés küldése ]