Aliz a vonaton
Aliz Pestre indult. A barna, kopott bőr kofferét a necc harisnyás lába mellé tette, és rágyújtott egy cigarettára. Este volt, már inkább éjszaka. A peronon sorban álló ív lámpák köré udvart formált a köd, a mozdonyokról felszálló kis felhőcskék, a sok ember lehelete, a füst, és az elszálló álmok. Aliz vörös körmén megcsillant, majd a földre csordult a fény.
Az állomáson , a vonatok mellett , tolongtak a le és felszálló utasok. Iparkodtak, igyekeztek, siettek, és izgatottak voltak. Akik indultak, és akik érkeztek azok is.
Helyet cseréltek. Akik jöttek, elhagyták a kupék magányosságát, felcserélték a váróterem tolongására, és ugy gondolták jó vásárt csináltak. Akik indultak a tolongást hagyták magára , hogy elrejtőzzenek egy fülke félhomályában és ők is ugy vélték jó vásárt csináltak. Elindultak és megérkeztek az emberek. Hozták és vitték álmaikat , vágyaikat, önmagukat .A vonaton és a peronon egymás orrára kötötték legféltettebb titkaikat, rátuszkolták a másikra kérdezetlen mindazt , amit soha , még eskü mellett sem mondtak volna el legközelebbi barátaiknak sem. Idegenek voltak, soha nem találkoztak többé, hát bátran mondhattak el mindent a vadidegennek, holnap ugy is letagadnák, ha találkoznának. De hát nem találkoznak ugy sem .
A vonatozás három órájára , vagy peronon a resti előtt husz percre , két sörre, egy cigire , összezárva barátokká lettek, hogy idegenné váljanak azonnal amint a vonat megérkezik ,vagy elindul, és ők leszállnak vagy felszállnak.
Nagyokat és bátran lóditottak, a leleplezés réme nélkül, vidámak voltak és hangosak , vagy mély szomorúságban zötykölődtek a síneken ringó személykocsikban , hosszan, és lassú ritmusra ami izgató volt, vagy álltak ugyanigy a büfé előtt a dohányfüstben, ami a maga módján ugyancsak izgató volt a várakozás izgalma miatt.
Az elindulás, az út odáig, a kaland maga. A megérkezés már inkább mint a másnaposság, nem túl kívánt, de szükséges ébredés a másnapba. A valóságba.
Aliz a helyét kereste. Kereste a kocsit, amelyre felszállva, elutazhat végre Budapestre. Egyenlőre szemmel kereste, és nem látszott mozdulni. Nekitámaszkodott az állomás falának. A vörös téglák katonás rendben sorakoztak mögötte, egészen a trafikig, ahol a vörös zöldbe váltott, és kékes villogó neonba. Aliz már a peronon állt. A senki földjén. Már nem a város és még nem a vonat. Már nem tartozik ide, ahonnan jött, és még nem tartozik sehova máshová sem. Még időlegesen sem, egy vasúti kocsihoz, vagy kocsiba. A város már elengedte, a vonat még nem fogadta magába. Egyenlőre még minden bizonytalan, mert hát vissza is fordulhatna éppen, vagy útnak vág, ahogyan tervezte. De még minden lehet. Vár. Várja a hangosbeszélőt, amíg alig érthetően elzümmögi hogy hová és mikor indul ami indul. Vár. Valami hangra vár, mi azt mondja : Menj ! vagy azt mondja : Maradj !
-Segíthetek kisasszony ?
Egy fiatal vasutas, olyan sihederféle lépett mellé, és megragadta a barna bőr kofferét. Úgy akart segíteni, felvinni a bőröndöt a vonatra, vagy bárhová ahová Aliz mondja, akár ölben felvinni a lányt Budapestre. Az igyekezettől szinte elcsordult a nyál a fiú szája szélén, mint mély és egészséges alvásba burkolódzó csecsemőnek.
Talán mégsem a necc harisnyát kellett volna felvenni meg ezt a barna kiskosztümöt. Nem éppen utazáshoz való. Talán az a szürke pantalló meg a sárga kardigán is megtette volna. A fiu fellihegte a koffert a személy másodosztályhoz. Nem dohányzó szakasz. Aliz a szük szoknyában csak oldalazva tudott fellépni a magas vaslépcsőn. Kis jutalom a vasutas fiunak.
-Köszönöm .
Fenn a vonaton Aliz megragadta a koffert és elindult, hogy helyet keressen magának.
Végiglökdösődött a szűk folyosón, szabadságos katonák, utazó ügynökök, alsó középosztálybeli férfiak mellett, akik most indultak megkeresni a pénzt a családnak a városban, vagy elkölteni éppen saját magukra lelkiismeret furdalás nélkül.
Aliz benézett mindegyik kupéba ami mellett elhaladt. Itten két öregebb nő, és két fiu ül. Amott három katona sörben úszva. A következőben hat fiatal , fiu és lány , hangos zenével, amott két öregur szivart szíva, a következőben megint három öreglány, az egyik már kikészítette a kis elemózsiás csomagját, és imakönyvét. A következő üres.
Aliz belépett. A villanyt kapcsolta volna fel. Zümmögött csak , és továbbra is a semmi kék fény világította meg a kopott zöld műbőr üléseket. Hát nem lesz világosság ! Nem baj , ez jó lesz , ez a hely !
Aliz belépett, és mindenek előtt behúzta maga mögött az ajtót, elfordította a kilincs alatti kis fogantyút. A bőröndjét először derékig, majd kis lendületet véve a feje fölé emelte, és bezuttyantotta a csomagtartóba.
Leült , az ablak mellé a menetirányba. Kata katt, kata katt. Elindult az állomás visszafelé. Gyorsulva, katt, katt, taka takk. Elmaradt az állomás, a peron , a kis vasutas ház , aztán a tehervagonok rámpája, aztán a betonkerítés szinte csipkéje, aztán a házak hátsó udvara, aztán már csak egy - egy fény , aztán az országút autó - fényszóró jelezte sávja , aztán sötét. Néha vörös, néha zöld fény.
Takatta tak, takatta tak. Átjutottak a váltókon, aztán mintha repülőgépből látná csak messziről , éppen csak hogy sejteni lehet a városa fényeit.
Aztán azt sem. Csak sötét, és a kékes fényben önmaga ablakhoz szorult arca.
Aliz szeme megszokta a sötétet. Most vette észre , hogy vele szemben egy férfi ül félre billent fejjel az ülésen. A férfi aludt. Nehezen mélyen lélegzett. Fáradtnak látszott, ugy aludt ott, mint aki most akarja behozni amit alvásban elmulasztott és el fog mulasztani a múltban és a jövőben. Mint aki soha sem aludt még, mint aki még nem volt kipihent amióta az óvodában elhagyta a nagycsoportot. Aludt mint aki fél, hogy elveszik az álmát ,és soha többé nem fog aludni már amig a világ világ.
Aliz nézte a férfit. Fiatal, erős állú, borotvált férfi volt. Ruhája egyszerü, inkább kopottas. Farmerben volt, és zakóban, ami nylon garbóra borult. Kezét a nadrágja zsebébe dugta , lábát egymáson bokában átvetve kinyujtva, félrebillent fejjel aludt ott. Talán álmodott.
Aliz hátradőlt, hagyta hogy a vonat elringassa, fejét hátravetette, és nem gyujtott rá ujabb cigarettára. Hallgatta ahogyan a vonat átsiklik a sínszálak illesztésein, és blues ritmust ad. Ez elringatta. Lerúgta a cipőit, és lábait felhúzta , maga alá az ülésre. Szemét lehunyva, fejét az ülés melletti műbőr fejtámasznak döntötte. Elaludt.
Aliz álmodott.
Álmában a nagyvárosban járt, mezítláb a hűvös, eső mosta kövön, a fő utcában. Mellette zörögve billegett egy villamos. Erős harsány fények ragyogtak a szemébe. Egy lokálhoz ért. Az ajtó kinyílt előtte, és ő bement. Habozás, tétovázás nélkül a színpadra lépett. Egy reflektor világította meg csillogó selyemruháját. A zongoristára nézett. Az , szájában füstölgő rövid cigarettavéggel, rámosolygott és belekezdett egy dzsessz melódiába. Aliz búgó mézédes hangja betöltötte a termet. A közönség ujjongott.
A férfiak vállukra emelték, és a bár előtt álló fiákerhez vitték. A kocsis –a zongorista volt – hátrakacsintott, és a lovak helyébe fogott férfiak röpítették Alizt, végig az Andrássy úton, el az Operaház előtt, ahol a haldokló hattyú könnyedén szalutált neki amikor elhaladt előtte, még bokázott is.
Aliz nevetett ott a fiáker bőrülésén, kezével végigsimított azon, és érezte a bordóvörösre festett , cserzett bőr szagát.
Aztán váltott a kép.
Egy gyárudvaron állt. A cserzett bőr szag még orrában volt. Egyedül volt a napsütötte, töredezett kövű udvaron, mellette magasodtak sárga épületek. Az udvaron egy sin süppedt majdnem teljesen a kövezetbe. Mögötte csengőhang, és Aliz félreugrott a közeledő szürke mozdony elől. A mozdony eldübörgött , át az udvaron. A mozdony mögött szerkocsi, azon zenekar. Régi indulót játszottak, a pozanos fekete bajusza a ritmusra mozgott le s’ fel. A szerelvény eltűnt , és Aliz megint egyedül maradat.
Még mindig mezítláb sétált a keramit köveken, és kíváncsian lesett be a félhomályos ablakokon ajtókon. A termekben senki nem volt, csak a napfényben szálló porszemcsék járták táncukat.
Az egyik műhelyben , a sarokban egy öregember ült , kék munkásruhában, fején svájci- sapkával, és bicskájával kenyeret vágott. A törött ablaküvegen beragyogó napfény megvilágította , minden más sötétben maradt körülötte.
Az öregember Alizra nézett, a levágott kenyeret a bicskával a szájához kísérte, bekapta és rágott. A másik kezével, amiben konyharuhába csavart szalonna volt, intett Aliz felé, aztán köddé vált. Aliz félni kezdett. Egyedül volt itt .
Az emberek nélküli gyárban csattogtak valami gépek, és az egyik szállítószalag megmozdult, és üres hegedűtokokat hozott magával a gyárudvarra, egyre növekvő halomba rakva egymásra a lábánál.
Egy férfi jött, szemben a lánnyal. Az erős ellenfényben Aliz csak magas alakját tudta kivenni, bárhogyan hunyorgott. A férfi közelebb ért. A vonatbeli férfi volt , Aliz most felismerte.
A férfi átkarolta és valcert kezdett táncolni vele a gyárudvaron. A zenét Aliz tisztán hallotta.
Megnyugodott, és a férfihoz simult ,a zene ütemére keringőztek.
A férfi most fekete zsakettet viselt, arcán a borosta szúrta Aliz arcát , ahogyan egymáshoz értek, de nem bánta. Érezte a férfi erős karjait, ahogyan átölelték őt és tartották, érezte a férfiról áramló kesernyés izzadság szagát. Megnyugtató volt. Biztonságos. Csak táncoltak , táncoltak. A féri nem szólt, és Aliz sem mondott semmit. Sosem volt még olyan biztonságban mint a férfi karjaiban ugy érezte. Fejét a vállára hajtotta, és mosolygott.
Ismét váltott a kép.
Aliz egy sötét , süppedő talajú vizes réten járt. A lábát minduntalan elkapták sárkoloncok. Nem bírt szabadulni. Felette fák hajoltak össze. Aliz minden erejét összeszedve próbált a sártól síkos talajon eljutni az erdő szélére. Elcsúszott , és szép selyemruhája összekenődött a barna ragacsos, hinárszőtte maszattal. Keze arca csupa sár. Mögötte a vonatbeli férfi, a gyárudvari boldog táncosa. Szájában cigarettával nézte őt. Ő nem volt sáros. Ruhája , a fekete zsakett , és cipője a barna bőr, makulátlanul ragyogott . Figyelte Alizt, ahogyan az kúszva mászva próbál felegyenesedni, lábra kapni, eljutni az erdő szélére a szilárd, megbízható földre.
A férfi a cigaretta csikket elpöckölte, az kicsit sistergett még a sárban, lében mielőtt kialudt, majd kezét nyújtotta a lány felé. Aliz tétovázott , hogy megragadja –e a felé nyújtott kezet. Aztán mégis megfogta, és a férfi erős marka foglyul ejtette kezét.
Aliz most egy országúton halad. Gyalogolt rendületlenül. Ember nem lakta vidéken haladt, a napfény rezgett a beton felett. Sehonnan, sehová. Mögötte a táncospárja , fekete zsakettben, és már kopott barna bőrcipőben fekete ernyőt tartott a lány feje fölé. Az utat áthatolhatatlan üvegfal szegélyezte. Aliz látta virágokat a fákat, a füvet, a könnyen meghaló pipacsokat, de nem érezte az ízüket, illatukat. Csak ment. Számolta lépteit. Egyszer csak mögötte pata kopogást hallott, egy pej húzta fiáker csattogott el mellett, a bakról a bárzongorista vigyorgott rá.
Aliz felébredt.
Nem azonnal , és nem egyszerre. Nem pontosan tudta hol van. Érezte, ahogyan orrát csiklandozza valami. Kinyitotta a szemét. A férfi mellett ült a vonaton , és belefúrta arcát annak kopottas kardigánjába. A férfi keze a vállán. Aliz kibontakozott az ölelésből. Csendesen felhúzta cipőjét, kicsit megbillent ahogyan fél lábon egyensúlyozott ott. Leemelte a csomagtartóból a bőröndjét.
Mielőtt kiment volna a kupéból, letette a koffert, és a férfihoz lépett. Az még most is aludt, édesen, nyugodtan, nem mozdult. Aliz hozzá hajolt, és könnyedén végigsimított borostás arcán, aztán kilépett a fülkéből.
Nem nézett már vissza. Leszállt Rákosrendezőn. A vonat nyiszorogva elindult, meg meg rándulva, nehézkesen. Aliz leült egy zöld padra, és lábával csuszatolta a kavicsokat.
Már hajnalodott.
Budapest 2oo4 május
