Lassan haladunk tovább. Egy péntek délután nem a legjobb ötlet a városban kocsival közlekedni, mégis hálás vagyok a férjemnek, hogy eljött értem.
Nem szívesen nyomorognék a fülledt levegõjû és zsúfolt buszokon. Nem mintha nem szeretnék idegen emberek közt lenni, de az utóbbi egy évben, mindent elkövettem azért, hogy a lehetõ legkevesebbet kelljen idegen emberekkel érintkeznem.
Lassan haladunk tovább. Egy péntek délután nem a legjobb ötlet a városban kocsival közlekedni, mégis hálás vagyok a férjemnek, hogy eljött értem.
Nem szívesen nyomorognék a fülledt levegõjû és zsúfolt buszokon. Nem mintha nem szeretnék idegen emberek közt lenni, de az utóbbi egy évben, mindent elkövettem azért, hogy a lehetõ legkevesebbet kelljen idegen emberekkel érintkeznem.
Azelõtt szerettem mindent és mindenkit alaposan szemügyre venni. Sosem unatkoztam, még ha hosszabb utazásra kényszerültem is. Megpróbáltam kitalálni, hová megy az a rengeteg ember, vajon van-e családjuk, mivel foglalkoznak, milyen emberek...?
Gyakran megdöbbentõ jeleneteknek lehettem szemtanúja, olyanoknak, amelyek más emberek számára észrevétlenek maradtak.
Néhányukra szívesen emlékszem vissza, vannak azonban olyan emlékeim is, amelyeket szívesen elfelejtenék.
Szívbemarkoló történet, mégis kedves emlékeim közé sorolom, mert nagyon tanulságos és elgondolkodtató.
Éppen egy félig üres metróban ültem, és szokásosan végigmustráltam az engem körülvevõ láthatóan nagyon elfolglalt embereket. Velem szemben egy 6 év körüli bájos, szõke kisfiú ült. Szemmel láthatóan unottan majszolta, pici szájához viszonyítva, aránytalanul nagy szendvicsét. Mellette feltételezem édesanyja ült. Jobb kezét a kisfiú térdén nyugtatta, másikkal pedig egy újságot tartott maga elõtt. Nem volt nehéz kitalálni, hogy jómódú családból való. A minõségi ruha, az enyhén pufók, pirospozsgás arcocskája és édesanyja elegáns megjelenése önmagáért beszélt.
A következõ megállónál felszállt egy jó pár ember, a figyelmemet azonban egy- a szöszi fiúcskához hasonló korú gyermek kötötte le. Olyan volt, mintha az Ezeregy éjszaka meséibõl pottyant volna ide. Arab kisfiú volt, kistermetû és vézna, a népére jellemzõ hatalmas, kifejezõ, koromfekete szemekkel. Ébenfekete, kunkorodó fürtjei, rendezettlenül lógtak magas homlokába. Körülnézett, majd lassan elindult az egyetlen szabad ülõhely felé, amely a már említett szõke kisfiú anyukája balján volt. Akkor vettem csak észre piszkos, szakadt ingjét és a méreténél sokkal nagyobb nadrágot. Ahogyan óvatosan végigmértem, tekintetem megpihent apró, sebes, fekete lábacskáin és összeszorult a szívem. A kisfiú mezítláb volt. Nem emlékszem pontosan mikor történt ez az eset, de azt tudom, hogy mindenki vastag kabátot és sálat viselt, tehát biztosan tél volt.
Nem egyedül nekem keltette fel az érdeklõdésem ez a nyomorult kisfiú. Hasonló, de sokkal leplezetlenebb módon mustrálta õt a szöszi fiú. Bár oldalról nem látott rá olyan jól mint én, aki szemben ültem vele, nem törte magát sokat az udvariaskodással és egyszerûen kijjebb csúszott az ülésén, míg teljesen a szélén nem ült, majd balra fordított fejjel elõrehajolt, hogy átlásson édesanyján.
Az arab kisfiú, egyelõre mit sem sejtett arról, hogy két szempár egyenesen rászegezõdik és izgatottan forgatta a fejét jobbra balra. Maszatos kis arca beesett volt, de a tisztán csillogó szempár értelemrõl tanúskodott.
Pontosan ilyennek képzeltem a Victor Hugo által leírt gaminokat. Lám- gondoltam magamban, nem is kell ahhoz Párizsba mennem, hogy egy gamint lássak.
Hamarosan kis gaminom is felfigyelt a szõke kisfiúra. Legalábbis azt hittem, de késõbb valamilyen oknál fogva rájöttem, hogy szénfekete szemeit, nem a megfigyelõje igézte meg, hanem a szendvics, amit még mindig két aprócska, tejfehér keze szorongatott.
Abban a pillanatban, megláttam a fekete kisfiú szemeiben azt, amire mai napig jól emlékszem és a lelkiismeretem gondoskodik róla, hogy soha el ne felejtsem.
Megláttam a nyomort. Valószínûleg, kisbaba kora óta a karjaiban ringatja és egész életében rajta tartja majd éber szemeit. A társadalom szülte nyomorúság kéz a kézben jár a vágyakozással, amit akkor véltem felfedezni tágra nyitott szemeiben amikor a szõke gyerek lustán a szájához emelte a szendvicset.
Ahogyan egy kiéhezett kutya epekedik egy darab száraz kenyér után, úgy kívánta ez a szerencsétlen fiú azt töltött zsemlét, aminek gazdája alig szentelt figyelmet. Olyan volt, mintha az étel puszta látványától is jóllakna. Mintha fekete szemei képesek lennének kiszívni az élelembõl a tápanyagot, csak ez a mûvelet egy kicsit tovább tartana.
Úgy éreztem magam, mintha egy háromszög csúcsában ülnék. Megosztottam figyelmemet az elõttem lévõ, két, oldalt ülõ gyermek között, ezzel megalkotva a háromszög szárait. Képzeletbeli háromszögünk alapját az egymásrairányuló égszínkék és éjfekete szempár tartotta életben. Ennek a furcsa háromszögnek a belsejében, mintha felforrósodott volna a levegõ. De nemcsak a hõmérséklet változott meg. Szinte tapintható volt a jólét, a nyomor, a tehetetlenség, a vágyakozás és a fájdalom keserû keveréke.
Pár perc elteltével a kékszemû fiúcska, rángatni kezdte édesanyja kabátját, ezzel követelve figyelmet magának. Az anyuka felfigyelt rá, oldalra billentette fejét, hogy a metró zúgásában jobban hallja gyermekét. Feltételezem, hogy az kérdezett valamit, mégpedig az arab fiúval kapcsolatban, mert a nõ hirtelen oldalra kapta a fejét, egy semmitmondó pillantással végigmérte, majd szigorúan csemetéjére nézett és tagadóan megrázta a fejét. Majd figyelmét ismét az újságnak szentelte, így nem láthatta fiának csalódott arcocskáját.
De abban a pillanatban, fellobbant a tûz apró búzavirág szemeiben, és olyan elszántsággal égett, hogy azt hittem ha netán rám néz, porig éget perzselõ lángcsóváival. Mindez nem tarthatott tovább néhány másodpercnél, aztán fittyethányva anyjára, rám és az egész világra, határozottan megindult a fekete emberke felé. Sajnos ezzel eltakarta elõllem és õt is csak hátulról láthattam, de még így is tisztán követni tudtam az eseményeket. Nagyon lassan kortársa felé nyújtotta a szendvicsét, mint amikor óvatosan etetünk egy veszett állatot, hogy az nehogy megharapjon egy hirtelen mozdulat hatására. Azt, hogy hogyan fogadta piszkos kis arcocskája ezt a valószínûleg ritkán tapasztalt jóindulatot nem láttam, de azt igen, amikor a szõke angyalka a kabátzsebébõl elõhúzott valamit és azt is a gamin kezébe nyomta.
Amikor a kis jótevõ már a helyén volt, szemügyre vehettem a döbbenettõl kipirult arcát és ide-oda cikázó szemeit. Nagyon meg lehetett illetõdve, mert a szendvics, aminek egyetlen morzsájáért egy másodpercel korábban egész biztosan az életét adta volna, most ott hevert az ölében. Bal kezében görcsösen szorított valamit, amibõl csak késõbb vettem ki egy kisautó formáját.
A metró fékezett, kinyíltak az ajtók, és ez engem is visszarántott a valóságba. Fölpattant mellõlem egy jólöltözött férfi, akit addig figyelmen kívül hagytam, gyengéden megragadta szõke kisfia karját, azután az újságból felnézõ nõre nézett, aki sietve felállt, majd mind a hárman kiléptek a jármûbõl, ami azután feltartóztathatatlanul rohant tovább.
Én moccani sem bírtam. Az a férfi hordozta, az egész esemény kulcsát. Hirtelen, teljesen más fényben világította meg ezt a jócselekedetet, ami már önmagában is lenyûgözõ. De azzal a ténnyel, amit a- valószínûleges- apuka hordozott a megjelenésében, az egész teljesen új értelmet adott számomra.
Egy átlagos kinézetû férfiról volt szó. Középkorú, alacsony és kissé tömzsi. Az a fajta férfi, akit tömegével látni a város utcáin. Mássága, azonban nem a közvetlen kinézetében rejlett. Csupán egyetlen dolog tette különlegessé, ami egyértelmûen elárulta hovatartozását és vallási meggyõzõdését. Az a férfi sábesz deklit viselt, azaz azt a jellegzetes kerek és lapos sapkát, amit a zsidók szombatonként hordanak.
Tehát a kisfiú zsidó volt. Egy zsidó, aki segített egy arabon. Zsidók és arabok. Erre a két szóra akaratlanul is borzalmas képek peregtek le a szemem elõtt, amiket a híradóból, újságokbó vagy könyvekbõl idéztem fel.
Gyûlölködés, háborúk, ártatlanok tömeges halála, de mindenekelõtt az az iszonyatos szakadék, ami e két nemzet között tátong.
De itt, ezeknek a gyerekeknek nem számított ez, mert egész egyszerûen csak gyerekek. Ártatlan, gyermeki naivitással körülfonva, még él bennük az a természetes ösztön, amit nagyon hamar el fognak veszíteni és aminek a neve a jószívûség. A társadalom csírájánál fogva fogja elfojtani, mégpedig úgy, hogy senki ne tehesse felelõssé érte.
A sajtó, a média, a környezete mocska ömlik majd rá annyira, hogy fuldokoljon ebben a fertõben, és végül örökre elmerüljön benne az önálló gondolkodásra való képessége, az egyénisége és a veleszületett empátia.
Helyette majd fölveszi azokat a tulajdonságokat, amelyekkel a társadalom ruházza fel. Ha pedig elutasítja, majd a kényszer viszi rá, hogy fölvegye õket.
Talán egy napon õ is Palesztinában harcol majd, és sosem fog emlékezni rá, hogy valaha segített egy olyanon, akit ma már teljes szívébõl gyûlöl és a pokolba kíván. Ahogyan a kis gamin is elfelejti, hogy egy napon olyan valaki segített rajta, akit nyomorúságos sorsa okozójának tart.
És én csak ültem ott, és semmit sem tudtam tenni, hogy ezt megakadályozzam.
Azon a a napon tovább mentem egy jópár megállóval, anélkül, hogy azt észrevettem volna...
Azonban volt részem mulatságos jeleneteket is megfigyelni. Az egyikben például én idéztem elõ a helyzetet.
Érettségizõ koromban történt, amikor egyre sürgetõbbé vált a helyzet, hogy eldöntsem, mi is akarok lenni tulajdonképpen. Szerencsére nem volt vitás, hogy bárhová jelentkezem is, nagy esélyem van arra, hogy fölvegyenek. De az, hogy mi az amit csinálni szeretnék, még nem tudtam eldönteni. Kettõ között gondolkodtam. Az újságírás, vagy pedig a jog. Ehhez a két szakmához tûntem a legtehetségesebbnek, és mindkettõt szívesen csináltam volna.
Aznap busszal utaztam hazafelé és a sok gyaloglástól fáradtan helyet foglaltam egy idõs úr mellett. Az a fajta öregúr volt, akit mindenki nagypapájának kívánna, a kisgyerekek pedig a Télapót vélik felfedezni benne. Apró termetû, tömzsi, hófehér szakálla miatt pedig csak sejteni lehet a szája hollétét.
Egy újságot olvasott, ami engem nem túlzottan érdekelt, de mivel nem tudtam megállni, hogy ne bosszantsam egy kicsit fel, pimaszul beleolvastam.
Sokáig tûrte az egyértelmû szemtelenségemet, míg végül megszólalt.
- Szóljon kisasszony ha lapozhatok. De ha esetleg a sport oldal érdekli, nincs kifogásom ellene.
Hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak- ami egyébként ritkán fordul elõ- mert ez a frappáns felszóllítás meglepett. Számítottam korholásra, felháborodott arckifejezésre, vagy arra, hogy egyszerûen elteszi az újságot, de arra, hogy egy öregember humorral fojtsa belém a szót nem. Úgy gondoltam, ha én is így ütök vissza.
-Ó, nem köszönöm, engem valójában a politika érdekel, úgy hogy ha nem bánja átlapozhatnánk a megfelelõ oldalra.- feleltem merészen.
Erre aztán pár centiméterrel följebb húzódott a szakálla, ami valószínûleg azt jelentette, hogy mosolyra húzta a száját. Azután sokáig beszélgettünk egészen addig, amig le nem kellett szálnia. Már háttal állt nekem és várta, hogy kinyíljon a busz ajtaja, amikor lassan hátrafordult és rám nézett.
-Ja és még valami kisasszony! Aki ilyen pimasz és ilyen szépen beszél, annak írnia kellene. Tudja, talán nem engedném meg idegen embereknek, hogy az újságomba olvassanak, ha érdekes olvasnivalóra lelnék bennük- mondta, és leszállt.
Döbbenten néztem távolodó, kissé görnyedt alakját. Ez az egyszerû öregember nem is sejtette, hogy mekkora hatással volt rám az utolsó mondata. Nem vagyok és soha nem is voltam babonás, ezért a világért sem vallanám be senkinek, hogy az újságírás mellett egy ilyen furcsa eset miatt döntöttem.
Amióta sikeres fõszerkesztõ vagyok egy ismert és megbecsült lapnál, gyakran eszembe jut ez a kedves bácsika, akinek nagyon szeretném megköszönni az évekkel ezelõtt elhangzott mondatokat, amelyeknek döntõ befolyásukot volt az életemben és amelyeknek nagyon sokat köszönhetek. Szeretnék vele ismét találkozni a buszon, hogy kipróbáljam, vajon értékeli-e annyira az írásomat, hogy ne ossza meg vadidegen emberekkel.
Valószínûleg, soha nem fogok már vele találkozni, ahogyan a két ellentétes világból való kisfiúval sem.
Érdekes, hogy ezen események egyike sem tarthatott tovább tíz percnél, mégis olyan tisztán fel tudom õket idézni az emlékezetemben, mintha csak tegnap történtek volna. Az élet nem más, mint sok-sok másodperc egymásutánja, és hálásak lehetünk azért a néhány pillanatért, amelyeket összefüggõ képsorozatként tudunk visszaidézni. Sok mindenre nem emlékszem már, amit mások talán rendkívül fontosnak tartanának. Ellenben emlékszem ezekre a szép és végtelenül egyszerû történetekre, amelyek mégis nagyon sokat jelentenek nekem.
Talán, éppen azért olyan értékesek a számomra, mert egyszerûek, de mindenekelõtt megismételhetetlenek.
