Tetőtől talpig porosan állt meg a kapu előtt. Bent az udvaron egy alacsony, agyagos köténybe öltözött ember ült egy munkaasztal mellett, és egy tálat formázott. Még két másik férfi is volt ott, a segédei lehettek. "Ha ez az a Szimónész, akiről az Agorán szóltak, akkor valahol erre lakik Ermisz." Beköszönt. Az alacsony ember elébe sietett, s látszott rajta, hogy belényilallt a felismerés. Helyben vagyok - gondolta Arisz, de még mielőtt szóra nyithatta a száját, a fazekasmester megragadta a kezét a csuklója fölött, és lelkesen szorongatta. Arisz meghökkent a váratlan és heves szívélyességen.
- De örülök, hogy végre megismerhettelek! Kerülj beljebb, Arisz uram! Oh, micsoda öröm! - vonta maga után a ház belsejébe. - Ülj le, azonnal hozatok frissítőt. - tapsolni kezdett, mire egy kócos lány dugta be a fejét - Korinna leányom, szaladj gyorsan, hozz bort meg vizet, vendégünk jött. No, ülj le már!
Arisz zavartan állt egyik lábáról a másikra. Azt már sejtette, hogy arcvonásai alapján ez a jóember valószínűleg felismerte, ha tudja, hogy Ermisznek van egy ikerfivére, de akkor sem értette, mire ez a nagy lelkendezés. A leány behozta a vegyítőt, aztán a kancsókat. Szimónész nagy gonddal méricskélte az arányokat, aztán Arisz felé nyújtotta az egyik megtöltött csészét. A fiatalember ki volt tikkadva, egy hajtásra felhörpintette, Szimónész újra megtöltötte neki. Amikor azt is kiitta, kézfejével megtörölte a száját, aztán felállt.
- Ez nagyon jólesett. Köszönöm a szíveslátásodat, kedves... kedves...
- Szimónész... Szimónész a nevem, fazekas vagyok, mint láthattad.
- Igen... kedves Szimónész mester. Ha tudod a nevem, bizonyára azt is tudod, kit keresek. Legyél olyan jó, és mondd meg, hol találom az öcsémet.
- Oh, hát persze. - A fazekas kissé zavarba jött, talán abban a pillanatban döbbent rá, hogy szemernyit túlzásba esett a vendéglátás szokását illetően, de hát annyira kedvelte Ermiszt, hogy nagyon megörült feketehajú hasonmása felbukkanásának. - Ermisz itt lakik a szomszédban Arisztonikosznál, a kőfaragónál. A kerítésemen túl már az ő udvara van, csak hátra kell kerülnöd, ott a kapu. Megismered, mert egy herma áll mellette, mint az enyém mellett az agyagkorsó. Nem tartóztatlak, hiszen gondolom, inkább a fivéreddel szeretnél találkozni, mint az én locsogásomat hallgatni. Mennyire fog örülni! De azt hiszem, most nem találod otthon őket; ilyenkor szokták elszállítani a kész munkát, és az újnak való követ meghozni. De azért menj csak át nyugodtan, hátha tévedek.
Arisz az ajtó felé indult, s miután még egyszer megköszönte a fazekas szívességét, megkérdezte:
- Jól ismered Ermiszt, mester uram?
- Valamennyire igen, és bevallom, nagyon kedvelem. Kedves, jóravaló fiú, csupa lélek. Arisztonikosz többet is mondhat, hiszen egy fedél alatt laknak már jó ideje. Sok szerencsét, fiatalember - búcsúzott a fazekasmester.
Előbb végigment a poros udvaron, ahol egy tamariszkusz adott árnyékot, vadszőlő futotta be a fal egy részét. Volt egy kút is. Megismerte a műhelyt, mivel jóval nagyobb ajtaja volt, mint a többi helységnek. Néhány pillanatig ácsorgott az ajtó előtt, s mert csend volt, és nem hallotta a tevékenykedés zörejeit sem, belépett. A ház valóban üresnek tűnt. A műhely bejárattal szemközti falánál egy kétalakos szobor állt, már majdnem készen. Közelebb ment hozzá, azonnal felismerte öccse keze munkáját. Az egyik szobor egy javakorabeli férfit ábrázolt Zeusz alakjában. A hanyagul lábához ejtett villámok miatt összetéveszthetetlen volt. Magas támlájú thronoszon ült, ami még elnagyolt, nagy vésőnyomokkal volt körvonalazva. Egyik kezében egy kelyhet tartott, a másikkal egy fiatal fiú derekát ölelte, aki mellette állt, karjával lazán az isteni vállakhoz támaszkodott, korsójából a nektárt csorgatta, és kedves mosollyal nézett le az istenek királyára. Katona létére is meg tudta állapítani, hogy apja tehetségét túlszárnyaló remekművel áll szemben, s a mezítelenségében tökéletes ifjú nem más, mint Ermisz. Megdobbant a szíve, a torkát fojtogatta valami megmagyarázhatatlan szorongás. Büszke volt az öccsére, és félt a találkozástól. Csak állt, nézte a szűziesen csibészes márványarcot, a mosolyt, amely annyira hiányzott az életéből. Ahogy a fény csillogott az izmok lágy vonalán, úgy érezte, ha megérintené, langyos volna a márványbőr. Eszébe jutottak gyermekkori éjszakáik. Elhomályosodott a látása.
Nem tudta, mióta ácsorgott ott emlékei fölött merengve, amikor nyikorgás, kiabálás hallatszott az udvarról. Az ajtóhoz futott. Ösztönösen mérte fel a jövevények és közte lévő erőviszonyokat. Mindig megtette, ha ismeretlenekkel került szembe, bármilyen szándék vezérelte őket. Egy őszes hajú férfi, aki legalább két ujjal magasabb, és jóval súlyosabb volt nála, éppen egy ökrösszekeret igyekezett bekormányozni a szűkre szabott kapun. Az exomisz szabadon hagyta széles vállát, izmos hátát, csaknem teljes, kőportól fehérfoltos felsőtestét. Dereka tenyérnyi széles bőrövvel volt elszorítva a szokásos csat vagy kötő helyett. Háttal állt neki, nem látta az arcát, harsányan szidta az ökröket, káromkodva hadonászott előttük és a hámjukat ráncigálta. "Ez nem Zeusz, ez Héraklész!" ötlött valahol mélyen Arisz agyába. Fenn a szekéren kendővel leszorított hajjal a por ellen, egy fiatalember állt, hol az ökrök haladását, hol a háta mögött billegő kőtömböt tartotta szemmel.
Nagy "hohohó"-zás után a két lomha jószág megállt. Arisz kilépett az ajtó elé. A fiú is leugrott a szekérről, és jó ideig észre sem vették az álldogáló alakot. Egymással, meg a szekér gazdájával tárgyaltak nagy hangon. A fiú azonban hirtelen elhallgatott, szeme sarkából valami szokatlan, oda nem illőt vett észre. Óvatosan az ajtó felé sandított. Csatakiáltásnak beillő üvöltéssel vetette magát Arisz nyakába.
Percekig szorongatták egymást nevetve, forogva, ölelgetve, csak a másik nevét dadogva. Aztán Ermisz kezénél fogva húzta maga után a szekér mellett várakozó termetes férfi felé.
- Nikó! - kiáltotta - Nézd, ki van itt. Nézd, eljött! Itt van, eljött hozzám!
A férfi mosolyogva nyújtotta a kezét Arisz felé, és barátságosan kulcsolta ujjait a csuklója fölé; játszva átérte. Arisz megállapította, hogy szemből is éppolyan héraklészi a megjelenése, mint hátulról. Nem volt fiatal, szürke szakálla a nyaka vonaláig ért, arcát megjelölte már a kor és az élet megpróbáltatásai, de a szeme vidám volt.
- Ez ám a meglepetés! Tán egyenesen Zeusz atyánk vezérelt ide, hogy boldogságot hozz a házamba. Mert ez a fiú már sokat sóhajtozott az ő fivére után. Most aztán lesz vidámság. Kerülj csak beljebb... menjünk csak befelé, hogy méltóképp üdvözölhessünk. Te várj, jövök rögvest! - kiáltott hátra a szekeresnek.
- Nem várok, nincs időm várni! Rakd le a követ, kérem a fizetséget, és itt sem vagyok!
- Azt mondtam, várj! - förmedt rá a házigazda - Nem látod, hogy más dolgom van?
Ermisz csitítóan fogta meg a karját.
- Ne veszekedj vele, te morgós medve, mert legközelebb az ölünkben kell cipekedni. Egy-kettőre lerakodunk, aztán ünnepelhetünk.
- Szívesen segítek én is - ajánlkozott Arisz. Hárman nekifeszültek a hevedereknek, és a rámpán legörgették a súlyos tömböket az udvar porába.
Amikor leverték tenyerükről a port, a házigazda szemét le sem véve Ariszról, Ermiszhez fordult.
- Nos, Ganümédész, elárulod végre, kit sodort a sors a házamba, s neki is megmondod-e ki vagyok én?
Ermisz boldogan ölelte át fivére vállát, és büszkén mondta:
- Nikó, ez a jeles ifjú itt - ha még nem jöttél volna rá -, az én Arisz bátyám, lelkem fele. - Aztán Ariszhoz fordult, és a férfira mutatva csillogó szemmel szólt. - Ő pedig e vendégszerető ház ura, az én mesterem, jótevőm és gyámolítóm, Arisztonikosz.
A férfi kedvtelve nézegette őket felváltva, hol egyiküket, hol a másikukat. Arisz kényelmetlennek érezte, nem szerette, ha hasonlóságukat mutatványnak tartják, Ermiszt azonban nem zavarta.
- Tudtam én, hogyne tudtam volna, hiszen szakasztott te vagy, csak feketében, de akkor is így illik. Dőljetek csak le az andrónban, beszélgessetek, én addig elintézem ezt a fuvarost, meg kerítek harapnivalót. Örülök, hogy eljöttél. Remélem, jó lesz nekünk. - dünnyögte kifelé menet.
Amikor magukra maradtak, a testvérek az egyik heverőre vetették magukat, és önfeledten dögönyözték, csiklandozták egymást, nevettek, mint gyerekkorukban, ami nem is volt oly rég, mégis távolinak tűnt. Aztán egyszerre kezdtek beszélni.
- Mesélj...
- Te mesélj...
- ...hogy élsz? Jól bánik veled ez az ember? Láttam a szobrodat a műhelyben, enged dolgozni? Nem dolgoztat agyon? Tisztességesen viselkedik?
- Hát persze. Jól megértjük egymást, nagyon jó ember. Nem is kívánhatnék jobbat. De te mondd, honnan jöttél? Merre jártál? Itt maradsz végleg? Hiányoztál... én is hiányoztam neked? Ugye, nem voltál nagyon magányos?
- Most melyikre válaszoljak? - nevetett Arisz, aztán elkomolyodott - Még nem tudom, mit tehetek... mert nem vagyok egyedül. Egy barátom, meg a szolgája vár rám az Agorán. A barátom sérült. Arra gondoltam... azt remélem, segítesz... - nem vették észre, hogy közben Arisztonikosz visszajött.
- Menedéket adunk a sebesült barátodnak - mondta - és pihenjetek, amíg csak kell. Thébaitól idáig nagyon hosszú és veszélyes lehetett az út.
Pelléasz felnézett fektében a fel-alá járkáló Ariszra.
- Mi bajod van? Nem tudsz aludni egy ilyen kimerítő lakoma után? Nekem leragadnak a szemeim.
- Akkor csukd be a száddal együtt, és aludj tovább - mordult rá gorombán Arisz, aztán megbánta nyerseségét. Hevítette a bor, és velejéig felkavarta, aminek az imént akaratlanul szemtanúja lett. Hányingere volt, szabad levegőt akart, de nem mert kilépni a kamrából. Felháborította, amit látott, és szégyellte, hogy látta. - Pelléasz, nagyon kérlek, ne faggass most. - Összegörnyedt, a gyomrára szorította a kezét, lecsúszott a fal mentén. - Rosszul vagyok, pillanatokon belül okádni fogok.
Pelléasz feltámaszkodott a könyökére, és rémülten pislogott rá.
- Egek, miért nem mész ki?! Ne rondítsd össze a szobát, könyörgöm! Minek ittál annyit? Úgy döntötted magadba a bort, mint egy eszelős, hiába figyelmeztettelek. Menj ki innen, ott végezd el! - Feltápászkodott és a mankója után matatott, de elkésett. A sarokból kínos, öklendező nyögés hallatszott, majd bugyborékoló hangok. Orrát megcsapta az áporodott, savanyú bűz. - Hádészre, ez rettenetes, nem lehet igaz! Arisz, mi van veled? - Odasántikált a földön kuporgó fiúhoz, közben vigyázott, nehogy belelépjen a tócsába. Nem tudott lehajolni hozzá a sebe és a lába miatt, így a kezét nyújtotta felé - Add a kezed, jobban vagy? - Arisz keze síkos volt, remélte, nem a hányástól. Talpra segítette. - Most mondd el, mitől vetkőztél ki magadból teljesen. A lakomán is olyan furcsa voltál. - Leültek az ágy szélére, és Arisz a mellére vetette magát. Zihált egy darabig, mint aki sírással küzd, aztán megelégelve saját gyengeségét elhúzódott tőle. Összekulcsolt kezeit a térdei között lógatta.
- Ne haragudj, mindjárt összetakarítom.
Pelléasz türelmetlenül legyintett.
- Nos, beszélsz? - Arisz hallgatott. Azon gondolkodott, elmondja-e, vagy tartsa
inkább titokban öccse szemérmetlen viselkedését. Pelléaszra rábízta az életét is, de ez most más, ez szégyen. A szája száraz és rosszízű volt, vizet töltött magának. - Megtudhatom, miért tiszteltél meg ezzel a disznósággal, hogy mindjárt én is melléteszem a magamét? Szegény Hülosz, kijut neki belőlünk - dohogott Pelléasz. A tócsára dobott egy lepedőt, aztán várakozóan a fiúra nézett. Arisz megköszörülte felmart torkát.
- Ermiszből ringyó lett - szögezte le minden bevezető nélkül. Pelléasznak elakadt a lélegzete. Tudta, mennyire szereti az öccsét.
- Na de... honnan veszed ezt a képtelenséget? És egyáltalán, hogy beszélsz róla? - háborodott fel. Ermiszt kedves, barátságos, és jókedvű fiúnak ismerte meg. Nagyon rokonszenves volt az első pillanattól kezdve, Arisz egy cseppet sem túlzott elbeszéléseiben.
- Teljesen mindegy. Tudom - felelt kurtán Arisz.
- Arisz, eddig boldog voltál, hogy ismét találkoztatok, hiszen annyira hiányzott neked. Biztosan ő is ugyanígy volt ezzel. Mi változott meg egyik óráról a másikra? Ha megharagudtál rá valamiért, majd elmúlik...
- Ez nem... ez nem múlik el. Ez nem harag, ez undor. - Pelléasz csak hallgatott, nem tudott mit felelni. Ismerte Ariszt annyira, hogy tudja, nem lehet ráerőltetni semmit. Hogy rábeszélésre véleményt változtasson, azt pedig végképpen nem. - Talán nem kellene beszélnem róla, de hozzám tartozol, jogod van tudni, mit miért teszek. - Ujjainak izületei kifehéredtek, olyan erőfeszítésébe került szavakká formálni a gondolatait. - Alig reméltem, hogy ebben a hatalmas városban ilyen könnyen a nyomára bukkanok, bevallom, abban sem voltam biztos, itt van-e még. De nem hazudtolta meg önmagát, mindig kitűnt a tömegből, csak kicsit kérdezősködnöm kellett az Agorán. Már az ideérkezésünkkor éreztem benne valami új vonást, de a találkozás öröme mindent elnyomott. Örültem, hogy látom, hogy egészséges, hogy jól megy a sora. Pihennünk kellett, neked gyógyulásra volt szükséged, így nem haboztam elfogadni a házigazda meghívását. Első pillanatban láttam, hogy ez a kőfaragó nem lehet Ermisz mestere, talán inkább fordítva, hiszen ismerem az öcsém képességeit. A lakomáig igazán fel sem tűnt, csak homályosan sejtettem, ami aztán ott világossá vált előttem. Te nem vetted észre?
- Mindnyájan ittunk, jókedvünk volt - kerülte meg a választ Pelléasz, holott jól tudta, mit vett észre Arisz. Ugyanazt, amit ő is, hogy Ermisz és Arisztonikosz között gyöngéd kapcsolat van. Árulkodott a szemük, a mosolyuk, lopva tett mozdulataik, csak a szájuk nem.
- Én figyeltem őket. Amikor azt hitte, senki sem látja, az a vén kecskebak szemérmetlenül tapogatta az öcsémet, összenyálazta a fonnyadt szájával. Csak azért nem ütöttem le, mert nem sérthettem meg Zeusz atyánk törvényeit. - Pelléasz nem szólt közbe, hogy ő viszont azt látta, hogy a fiú egy cseppet sem bánta ezt, és nem volt abban semmi erkölcstelen, csak gyengédség. Rejtett simogatás, titokban rálehelt csók a lantját pengető Ermisz karjára. Elnyomott egy irigykedő sóhajt. - De az, amit most láttam... - Arisz szinte fuldoklott a feszültségtől a fülledt, bűzlő levegőjű kamrában.
- Láttál? Mit? Hol és mikor? Csillapodj le, Arisz!
- Majd lecsillapodok, ha véget vetettem ennek - acsargott a fiú -, ne csitítgass engem! Miután a lakomának vége lett, és mindenki elvonult, te hamarosan horkoltál, én viszont nem tudtam elaludni. Nem hagyott nyugton a gondolat, mi lesz velünk, és mi lesz Ermisszel, ha továbbra is itt marad. A műhely felé mentem, ki akartam menni az udvarra. Ennek az átkozott odúnak nincs más kijárata, csak arrafelé. Megtorpantam az ajtó mögött, mert hangokat hallottam. Nem tudtam, hogy a műhelyben fekhely is van, de amikor belestem a függöny mögül, megláttam őket. Egyetlen mécses világított, mégis jól láttam. Ermisz feküdt a kereveten, azt hittem, ő is alszik már. Az a vénember meg ott állt mellette, éppen odafurakodott az öcsém mellé. Már léptem, hogy kiráncigáljam onnan, amikor... - nagyot nyelt, és beleivott a vizeskancsóba - amikor Ermisz feléje fordult. Nem erőszak volt, nem bizony. Percekig álltam, azt hittem a szemem káprázik, mert túl részeg vagyok, de nem. Hallottam a hangjukat is. A vénember kéjes sutyorgását, Ermisz kuncogott, mint akit csiklandoznak. - Arisz ökle a levegőbe sújtott, és ömlött belőle a méltatlankodás - Felfordult a gyomrom, de nem tudtam onnan elmozdulni, mintha megbabonáztak volna. Úgyhogy végig kellett néznem az egészet. A legvégéig. Érted?! - hatalmasat fújtatott.
Pelléasz hallgatta, lassan mélységes szomorúság szállt rá. Ha Ermiszt és az ő szerelmét így a sárba tudja rántani, akkor vajon mit gondolhat kettőjük még alig-alig kibontakozott viszonyáról. Ha Ermiszt ringyónak nevezi, vajon mit gondolna őróla, aki már alig tudja elviselni a vágyakozást. Miért ilyen dühös? Gőg, féltékenység, vagy irigység szól belőle?
- Hogy juthatott eszedbe leskelődni? - bukott ki belőle végül. - Nem szégyelled magad? Nem a te szemednek szánták, ha ízléstelenkedni akartak volna, akkor megtették volna a lakomán is. Miért fáj neked, hogy szeretik egymást? Ők legalább vállalják.
- Szeretik? - suttogta fojtottan Arisz - Ez neked szerelem? Ez a kéjsóvár kecske csak kihasználja Ermisz tapasztalatlanságát. Hogy fiatal, hogy annyira jószívű, szép és...
- Akkor sem szólhatsz bele. Az ő dolguk. Az öcséd éppolyan felnőtt, mint te vagy. Tudja, mit tesz. Mondd, Arisz, érzel te egyáltalán valamit, amiért képes lennél szembeszállni a világgal? Mit szólnál, ha valaki megtiltaná neked, hogy szeress, ha szeretni akarsz, gyűlölne és lekurvázna érte? - Szándékosan tette fel így a kérdést, és használta a szót.
- Kivágnám a szívét - válaszolt sötéten a fiú, majd kissé tétovázva hozzátette - Ha miránk gondolsz, kettőnk barátsága egészen más. Semmi köze ezekhez... ezekhez a... dolgokhoz...
- Nem igaz, nem más! - Ha suttogva lehet kiabálni, akkor Pelléasz felkiáltott kínjában. - De még mennyire, hogy van köze. Jól tudod, mit jelentesz nekem. - Óvatosan Arisz vállára tette a kezét. A fiú minden ízében remegett, de nem mozdult elutasítóan. - Mi egész életünkben várni fogunk? S ha közben meghalunk? Amikor a sebesülésemből feleszméltem és nem voltál ott, azt hittem sose látlak többé. Jobban fájt minden sebnél. Hogy anélkül halok meg, hogy ... - megbicsaklott a hangja - hogy sohasem...Mire várunk? Valami jelre? Hiszen éppen ezt a jelet kaptuk meg általuk. Vagy talán azt akarod, hogy könyörögjek? - Lemondó sóhajjal dőlt hátra az ágyon, fáradtan hunyta le a szemét. - Ők mernek szeretni, mi nem. Ne ítélkezz felettük, mert mi vagyunk gyávák.
Arisz nézte, ahogy karjával eltakarta a szemét. Érzékeit a végtelenségig felajzotta a hullámzó testek emlékképe. Lüktetett a vére, belülről hevítette a bor és a forróság, feszítette a vágyakozás, és semmiképpen sem akarta, hogy Pelléasz csalódjon benne, vagy még szomorúbb legyen. Bármit megtett volna érte. Kinyújtotta a kezét és lehúzta könyökét az arcáról
- Sápadt vagy, Arisz! - mosolygott rá reggel az öccse - Csak nem a lakoma ártott meg ennyire? Azt hittem, a katonák jól bírják az ivászatot.
Lehajolt a szerszámaiért, Arisz pedig nézte mozdulatának ívét. Mintha minden rezdülését egy isten tervezte volna - jutott eszébe.
- Nem aludtam valami jól - felelte -, de látom, te friss vagy, mintha mi sem történt volna. Rajtad nem hagy nyomot a dorbézolás. Derűs vagy, mint mindig, tettre kész .... hogy csinálod?
Ermisz felnevetett, vésőjét a szobor talapzatára illesztette. Óvatosan, de határozottan ráütött, és éppen akkora darabkát hasított le a kőből, mint amekkorát tervezett.
- Ezt te, a kemény katona kérdezed tőlem? Örökösen gyakorlatokkal edzitek magatokat és te panaszkodsz? Nem a testi szilárdságoddal van baj, igaz bátyó? - Visszatette a földre a szerszámokat és leült mellé. - Amióta csak megjöttél látom, mintha összetört volna benned valami. Szörnyű lehetett az a csata. De most itt vagy velem, próbáld meg elfelejteni - mondta melegen. Arisz legszívesebben a nyakába borult volna, hogy úgy beszélje el, milyen rettenetes dolog embert ölni, de csak az elején. Amikor először merült a kardja élő húsba, amikor először látta elröppenni a szemekből az életet. Később olyanná vált, mint amikor Ermisz ráüt kalapácsával a vésőjére. Munka. És igyekezett tökéletes munkát végezni, éppúgy, mint az öccse. Úgy érezte, Ermisz arra vár, hogy vigasztalhassa, pedig megszokhatta volna, kettőjük közül sohasem ő szorult erre. Most valami szokatlan magabiztosság áradt belőle, mintha felborult volna világuk rendje. Hát ennyire kiforgatta az az ember? Ha magához ölelte volna, mint ahogy felötlött benne egy pillanatra, biztosan megérezte volna rajta a szagát is. Ismét felfordult a gyomra, de csak görcs szorította össze, mert üres volt.
- Rosszul vagy? - ijedezett Ermisz, és féltően nyúlt felé, de Arisz ösztönösen eltaszította a kezét. - Jól van, békén hagylak, de legalább mondd el, mi bajod van. Menjünk ki innen a levegőre. Húzok vizet a kútból, és jobban leszel.
Arisz a feje fölé emelte a csöbröt, amiben Ermisz felhúzta a jéghideg vizet, és magára zúdította az egészet. Öccse hiába ugrott félre, jócskán jutott rá is.
- Na, ha eddig nem voltál józan, akkor most az leszel - ugrált, hogy lerázza magáról. - Köszönöm, de én már mosakodtam!
Ariszból felbuggyant a keserű indulat.
- Így szoktad? Hempergés után fürdés, és minden olyan, mint volt?
Ermisz értetlenül meresztette rá a szemét.
- Mi... mit mondtál? Milyen hempergés?
Arisz érezte, hogy a hideg végighömpölyög rajta, s nemcsak a bőrét, de bensőjét is lehűtötte. Ermisz ijedt makogásnak ható kérdései felébresztették benne a támadóösztönt. Valahol a lelke mélyén érezte, hogy becstelen dolog a gyengébbet bántani, de már nem Ermiszt látta maga előtt, hanem egy öreg Héraklésszel ficánkoló, puha szépfiút. Még hamvas szőkeségében sem a tisztaságot látta.
- Mint mondtam, nem aludtam jól - szólt fagyosan. - És tudod, miért? Mert hallottalak. Hallottam a kéjes nyögésedet, és láttalak miközben az a vén Priaposz meghágott. Okádtam tőled, Ermisz. Szerencsétlen Hülosz most takarítja össze. - Hirtelen megroggyant benne a támadás lendülete - Miért adtad el magad, Ermisz? Tehetséges művész vagy, boldogulhattál volna anélkül is, hogy ilyen árat fizess. Kényszerített? Ugye, rákényszerített? Könyörgöm, mondd, hogy igen.
Ermisz kezdetben nem jutott levegőhöz, és nem is értette, miről beszél a bátyja, aztán hirtelen világossá vált. Ott kushadt valahol a közelükben és figyelte, hogyan adják át magukat az örömnek. Most pedig arra számít, hogy lelepleződve megtörten a nyakába borul majd és panaszkodik, mint kisfiú korukban, amikor valaki bántotta, ő pedig védelmébe veheti. De nem így történt. Dühbe gurult, mert Arisz szavai és a tény, hogy olyan helyzetben leste meg alattomban, amely legféltettebb titka volt, mintha trágyával öntötte volna le az érzéseit.
- Te leskelődtél utánam. Sunyin kémkedtél, hogy félreérthess mindent, aztán hátba támadj. Arisz, te nem voltál ilyen valaha. Miért nem kérdeztél meg egyenesen? Válaszoltam volna. Micsoda gyáva és alattomos lettél.
Arisz gúnyosan felnevetett.
- Megkérdezni, ugyan mit? Hogy a jólétedért cserébe fizetségképpen hányszor ülsz az ölébe? Naponta, vagy elég hetente egyszer-kétszer? Azt hiszed, nem tudom, hogy hazudtál volna?
- Másnak talán igen, ahogy apának, anyának és a többieknek is megtettem. Mert bizony sokszor rosszalkodtunk Arisz, én pedig mindig fedeztelek. Neked miért hazudnék? Nincs rá okom. Beszélhetsz bármilyen ocsmányul, és felőlem akár könyöröghetsz is. Szó sincs fizetségről, szó sincs kényszerről. Arisztonikosz mindent megad nekem, amire csak vágyom, és igazad van, nemcsak anyagiakról beszélek. Én is megteszek mindent, de azért, mert így akarom és szeretem, mint ahogy ő is engem. A te bajod, ha ennyire mocskos a képzeleted.
- Oh, persze, képzelet... mert vak és süket vagyok, igaz? Magad is beismerted, nemcsak úgy kitaláltam. Ne nézz hülyének, Ermisz! Szeretem Arisztonikoszt... - gúnyolódott nyafogósra torzított hangon Arisz - ő is szeret! Azt elhiszem. Boldogság?... valóban isteni érzés lehet a zsenge testedet gyömöszölni nap, mint nap!
- Arisz, hagyd abba! - rikoltott rá Ermisz - Nem értesz te semmit.
- Valóban nem értek semmit. - Arisznak remegett a szája széle a fojtott indulattól. - Nem értem, hogyan válhatott az öcsémből ringyó. Nem értem, hogyan feledkezhetett meg arról, kicsoda ő.
- Miért? Ki vagyok én? - csattant fel Ermisz. - Ha én elfelejtettem, akkor magyarázd meg te.
- Herceg vagy. Egy Dioszkurosz. Apánk fia vagy, egy nagyszerű család kiváló sarja - Arisz szeméből a hideg harag és csalódás könnyei peregtek. - Az én öcsém vagy. Csodálatos művész vagy. A példaképem... voltál.
- Csak bolond gőg beszél belőled, Arisz. - Ermisz nem törődött bátyja fájdalmával, Arisznak is fel kellett ébrednie kettőjükről szőtt álmaiból. - Most én mondom el neked, ki vagyok. Nem herceg egy isten háta mögötti apró szigeten - aminek még a nevét sem ismeri senki, hisz éppen azért menekültünk el onnan, mert számunkra nem volt tér az élethez -, hanem egy metoikosz Athénben. Mi ketten sohasem voltunk Kasztór és Polüdeikész, ezzel csak Mélanész hízelgett apánknak. Egyszerű, rosszcsont fiúgyerekek voltunk. Apánkat én is szerettem úgy, ahogy egy fiú szeretheti az apját, de én nem tudtam olyan elvakultan imádni, mint te. Ő nemzett minket, de ismerd el, nem túl sokat törődött velünk, nem ő nevelt. Távol volt tőlünk, mert elfoglalta sok egyéb gondja, nem is hibáztatom érte, hiszen megtette, ami a kötelessége. Mi csak felnőttünk Arisz, mi egymást neveltük, egymással törődtünk, és nagyon szerettük egymást, ezért vitatkozunk most is. A te öcséd vagyok, de nekem Ermisz a nevem, és nem Arisz. Művész vagyok, ahogy mondtad, és ezt be kell bizonyítanom a világnak, nem elég, ha mi ketten tudjuk. Ezért akarok itt élni, és sok mindent szeretnék megélni. Örömet és bánatot, szerelmet és gyűlöletet, kínt, de a gyönyört is, amit én választottam. Te egyiket sem tilthatod meg nekem, mert azzal a művészetemet pusztítod el, s vele együtt engem is. Nem tehetek róla, hogy másnak képzeltél. Ez nem az én hibám, hanem a tiéd.
Az érzelmeiben vérig sértett Arisz kevélyen járkált öccse orra előtt és fölényesen legyintette el szavait.
- Huh, de gyönyörű beszédet tartottál, öcsikém, nagyon szépen forgatod a szavakat, hogy igazold magad, és mentségeket találj. Lehet, hogy te már belenyugodtál és élvezed is, hogy egy közönséges fickó szajhája vagy, sőt meglehet, hogy igazad van, mert ezt itt senki sem kifogásolja. De akkor sem változtat azon, amit én érzek irántad. Ikrek vagyunk, ne feledd! Sohasem lesz közömbös, hogyan érez a másik.
- Arisz, hallgass már és érts a szóból - figyelmeztette Ermisz, de fivére eleresztette a füle mellett.
- Te egész egyszerűen sutba vágtad közös múltunkat, megtagadtad az életünket, és ennek a vénembernek a kedvéért árultál el engem.
Ermisz váratlan hevességgel rohant neki. Ledöntötte a lábáról, rázuhant és fuldokolva ordított.
- Te mersz árulásról beszélni? Éppen te, aki elhagytál? Leráztál magadról, mert terhedre voltam. Megelégelted a gyámolítást és otthagytál egy kapu előtt azzal a tanáccsal, hogy boldoguljak, ahogy tudok. Elhitetted velem, hogy már felnőttek vagyunk, de én még nem voltam felkészülve. Egyedül maradtam egy ismeretlen világban. Hiába titkolod magad előtt, te is tudod, hogy igaz! Annyira hiányoztál, hogy majdnem megbolondultam, és most azt mered a szememre vetni, hogy megtaláltam a helyem és a boldogságom? Gyűlöllek!
És csak ütött, ütött. Záporoztak az ökölcsapásai mire Arisz felocsúdott. Ermisz erőben nem volt kevesebb nála, hiszen mindkettőjüket Bartel harci-iskolája edzette, s a kő sem volt gyengébb ellenfél egy katonánál.
Artikulálatlan üvöltéssel vergődtek a kilocsolt víztől sáros földön. Néhány percen belül olyanok voltak, mint két eleven agyagszobor. A házból először Hülosz rohant ki egy ronggyal a kezében, takarítás közben hallotta meg a zajt, aztán Pelléasz is kisántikált a mankójára nehezedve. Nem barátságos birkózásnak látszott a szeme előtt zajló csata, de nem tudta túlkiabálni az ordításukat. Hülosz rémülten ugrált körülöttük, mint egy ijedt kotlóstyúk, nem mert hozzájuk közelíteni. A szomszédból átkukucskáló Szimónész rosszallóan csóválta a fejét.
Akkor bukkant fel a kapuban Arisztonikosz. Az arkhónnál járt Ermisz ügyében. Azt akarta elérni, hogy Ermisznek ne kelljen a két teljes évet eltöltenie harci gyakorlatokkal a többi ephebosz társaságában, hiszen már elismert művésznek számított és sok munkája volt. Jó ideje húzódott a dolog, gondolta, megsürgeti kissé fél mina ezüst erejéig. Látta a csetepatét, de nem gondolt semmi rosszra, azt hitte, ismét egy erőpróba az ikrek között.
- Na, lássuk csak, ki lesz a győztes? - közeledett felemelt karokkal. - Koszorú lesz a jutalom. Csak akkor kezdett gyanakodni, amikor meglátta Pelléasz arcát, és meghallotta a kezét tördelő herélt csipogását.
- Jaj, úrfik... Arisz uram... nem lesz jó vége... Ermisz, kérlek... jaj, hagyjátok már abba... elég volt... jaj... hát legyen eszetek... jaj nekem... mit tegyünk...
Akkor lépett közéjük. Nem tudta megkülönböztetni őket, még a hajuk is egyformán ragadt az agyagos szürke sártól, portól. Megragadta őket, de kicsúsztak a kezéből. Újra meg újra próbálkozott, és izmaik feszüléséből, az ütések erejéből, forró leheletükből, a hörgésből, ahogy lélegeztek tudta, hogy a végsőkig képesek lennének folytatni. Az egyiknek - nem tudta melyik az -, felszakadt a szemöldöke, a másiknak az orra vérzett. Akkor felordított, és összeszedte minden erejét.
- Elég volt! - Közéjük ékelte magát, terpeszbe állt, és két karjával tolta őket egymástól egyre távolabb. Persze megpróbáltak kicsúszni a kezéből, de erősen markolta őket a ruhájuknál fogva. Igyekezett az arcukba nézni. Egy szürkén zavaros szempár meredt rá, mint aki nem lát. - Te vagy Ermisz - nagyot lódított rajta, hogy a fiú a kerítésig röpült, és nyekkenve a földre esett, de azonnal föl is állt. - Akkor te vagy a másik. Katona vagy, te kibírod. - Lendített egyet a szabad öklén, és gyomorszájon vágta. Arisz belegörnyedt az ütésbe. Akkor összekulcsolt ökleit a feje fölé emelte, és lezúdította az előtte levő fedezetlen koponyára. Abban a pillanatban ugrott elé Ermisz. Arisztonikosznak már nem volt ideje mérsékelni az erejét, csak kissé félrerántani a kezét. A halálos méretű ütés Ermisz fején, vállán zúgott le. Összecsuklott, mint egy rongybaba. Néma csend lett, csak Arisz hörgő lihegése hallatszott, ahogy a megsemmisítő csapást várja.
Aztán tompa zuhanást hallott, oldalra nézett. A kőfaragó térdelt mellette, húzta-vonta a karjába Ermisz élettelennek látszó testét.
- Megölted! - sikoltott fel. - Megölted, átkozott szörnyeteg! - Alig volt már ereje, de rávetette magát Arisztonikoszra, aki úgy rúgta le magáról, mint egy bokáját harapdáló, kellemetlenkedő kutyát. Ermiszt a karjában tartva tápászkodott fel, és hangosan imádkozott minden olümposzihoz, aki csak eszébe ötlött. Aztán elnyelte őket a ház mélye.
Kisvártatva újra megjelent, hangja harsogott, mint a harci kürt.
- Szimónész! - A fazekas azonnal ott termett. Már akkor rosszat sejtett, amikor a fiúk birkózni kezdtek - Szimónész, rohanj Aszklépiosz templomába, hozd hamar a gyógyító papot! Lélegzik... nem halt meg, lélegzik! Rohanj! Aztán meglátta Ariszt, akit barátja és a herélt tartott féken.
- Meggyaláztad az öcsémet, te vén kéjenc! Asszonyt, közönséges kurvát csináltál belőle, ezért még meglakolsz. Keress magadhoz való szajhát, őt hagyd békén! - A szitkok keresetlenül fröcsögtek a szájából, s a vén kéjenc volt közülük a legenyhébb. - Nem veheted el tőlem! Elviszem innen, és ő el fog jönni velem!
Mindenáron be akart rohanni a házba, de Pelléasz jó érzékkel felismerve a helyzetet, nem engedte. A fiú tajtékzott a dühtől, remegett a kimerültségtől és a félelemtől, hogy elvesztette az öccsét. Szinte nevetséges látványt nyújtott tetőtől-talpig sárosan fenyegetőzve, de Arisztonikosznak nem volt kedve nevetni, végül megelégelte. Meglepő nyugalommal lépett közelebb, ám nyugalma csak látszat volt. Halálosan rettegett, hogy jóvátehetetlen kárt tett Ermiszben.
- Nem bánom, ha Zeusz haragja sújt le rám, most akkor is megszegem törvényét. Takarodj el a házamból, még a környékéről is, mert ha meglátlak, esküszöm, megöllek. Hiába vagy a testvére, hiába viseled az ő kedves arcát, te nemcsak kívül vagy fekete, de belül is, mint a Hádész sötétje. Menj vissza a harcmezőre öldökölni, az való neked. Nem érdemled meg, hogy szeressen. Vidd innét a barátaidat is, hogy ne legyen semmi okod visszajönni. Tűnj el... de most, azonnal!
Arisz megpróbálta magáról a sarat levakarni, de csak még jobban szétkente magán. Láthatóan semmi sem jutott el a tudatáig Arisztonikosz szavaiból, egyre csak az ajtót bámulta, amin keresztül bálványa eltűnt a szeme elől.
Pelléasz szó nélkül, bicegve indult a kordéhoz, fél kézzel a mankóját szorította, a másikkal elkezdte befogni a csacsit. Arisztonikosz Ariszon tartotta a szemét, és szenvtelenül tűrte a lábadozó kínlódását. Hülosz tekintete tanácstalanul ugrált az elnémult emberek között.
- Pelléasz - susogott riadtan a líd -, te érted mi volt ez? Mihez kezdünk most? Mi lesz velünk a vagyonunk nélkül? Vissza kell szereznünk! Megteszed, vagy én szóljak?
A thébai összeszorította ajkát és nem szólt. Az éjszaka történtek után tudta, mi történhetett. Ő maga annyira eltöltekezett saját boldogságával, hogy nem is vett észre mást. Csak alig néhány órája volt, máris rá kellet döbbennie, alighanem egyedül van elragadtatott érzéseivel. Sohasem tudja felvenni a versenyt Ermisz varázshatalmával.
Hülosz várt egy darabig, ám miután Pelléasz nem mozdult, alázatosan megállt a kőfaragó mellett.
- Azt megengeded, hogy a holminkat kihozzam...
- Nem - vágta rá Arisztonikosz gondolkodás nélkül. - Egyikőtök sem teheti többé a lábát a házam küszöbére.
- De... de hát... szükségünk van a pénzünkre...
- Miféle pénzről beszélsz? Eddig miből tartottalak benneteket, mi? - Hülosz válaszra nyitotta a száját, de Arisztonikosz olyan pillantást vetett rá, hogy elhallgatott.
A líd lehajtott fejjel csatlakozott Pelléaszhoz, hogy segítségére legyen, aki gyászos arccal vetette a hámot a szamár fejére.
Szimónész loholva érkezett meg egy Aszklépiosz-pappal. A pap fontosságának tudatában lépdelt el közöttük, aztán eltűnt a házban, Arisztonikosz mutatta neki az utat.
Négyen maradtak az udvaron. Ariszban lassacskán oszladozni kezdett a homály, amely úgy borult rá, mint egy sötét felleg. Látta a némán ténykedő Pelléaszt és Hüloszt, aki a szája szélét rágcsálta, és lesújtó tekintetet vetett felé. Ott volt a szomszéd fazekas is, aki őt figyelte.
- Most mi van? - kérdezte. - Mi az? Miért néztek így rám? Én vagyok a hibás? Talán én kezdtem? Pelléasz! - kiáltott barátjára.
Pelléasz feléje fordult és csüggedten nézett rá.
- Nem láttam, ki kezdte, de bizonyára nem vagy hibás. Nyilván csak azt mondtad, amit gondoltál. A tényen azonban, hogy Ermisz megsérült, mi pedig ki vagyunk dobva, semmit sem változtat, ki miért felelős. El kell döntenünk, mihez kezdünk most.
Arisz lenyúlt a földön heverő csöbörért, vizet húzott benne. A cselekvés segített rendbe szedni a gondolatait, már világosan emlékezett, mi történt. Lemosta az arcáról, karjáról a sarat, de a haja és a ruhája merő mocsok maradt. Hüloszhoz fordult.
- Hülosz kérlek, adj egy tiszta khitónt.
A líd nemet intett a kezével.
- Minden holmink, az összes vagyonunk benn maradt a házban. Én nem kockáztatom az életem a te hitvány ruhádért. Menj be érte magad, vagy maradj a sáros göncödben! - Sírva fakadt. - Óh, istenek, milyen jó is volt itt! Nyugalomban élhettünk, Pelléasz egészen meggyógyulhatott volna, most pedig földönfutóként, betegen kóborolhat az esztelenséged miatt. Sohasem bocsátom meg neked - rikácsolt rá -, soha! - Ki tudja, meddig ömlött volna belőle a szemrehányás, ha Pelléasznak már nem lett volna elege a meggondolatlan szavakból. Leintette.
- Hagyd abba, Hülosz. Semmi értelme most vádaskodni.
Szimónész, aki eddig csak hallgatott, odalépett a magabiztosságától megfosztott, szerencsétlenül álldogáló Ariszhoz. Kis köhintés után megérintette a karját.
- Ameddig eldöntitek, mitévők legyetek, gyertek át hozzám kis időre. Nagy ház, van benne hely. Csak nem indultok neki így a világnak?
Arisz elbámult a fazekas emberségén. Nem számított rá, hogy ezek után bárki is segédkezet nyújt felé. Szimónész még csak nem is a sérült Pelléasznak, hanem neki, a vadállatnak ajánlotta fel háza vendégszeretetét.
A fazekas a kapujából leste a távozó Aszklépiosz-papot. Utánaszaladt, és Ermisz hogylétéről kérdezte.
-Jó, hogy még itt vagy! - mondta a pap. - Csak azt mondhatom, maga Tükhé kényezteti a fiút. Az a csapás az utolsó pillanatban csúszott félre, és jó kemény koponyája van. A kulcscsontja lehet, hogy megrepedt, és ájult lesz egy ideig, de nem hiszem, hogy komolyabb baja lenne. A kőfaragónak elmondtam, mit tegyen, úgyhogy ne aggódj. A templomnak felajánlott összeget nekem is ideadhatod, mert azzal az emberrel most nem lehet beszélni.
Szimónész a háza felé terelte a papot, közben biztosította, hogy megkapja a látogatás díját, sőt meg is toldja, ha az ő betegére is vet egy pillantást.
Arisz megmosakodva, a csillagokat bámulva ült a kölcsönkapott tiszta ingben. Már a gyomra sem korgott. Tulajdonképpen nyugodt lehetett volna, hiszen Ermisz élt. Pelléasz sebeit szabályosan ellátta az Aszklépiosz-pap és aludt a mákony kábulatában. Hülosz ott feküdt a küszöbén, és semmilyen rábeszélésre nem volt hajlandó onnan elmozdulni. Mégsem volt nyugodt, sötét kétségbeesés marcangolta, elvesztette az öccsét. Ermisz a biztos végtől mentette meg, miután ő agyba-főbe ütötte, mert tombolt benne a fékezhetetlen féltékenység. Olyasmiért büntette, ami az ő hibája volt, és ezt Ermisz jól tudta. Ezt nem lehetett semmivel jóvátenni. A csillagok összemosódtak előtte.
Lépések csosszantak, gyorsan megtörölte a szemét. Szimónész jött ki a házból, hogy egy kis friss levegőt szívjon lefekvés előtt.
- Mit gondolsz mester uram, megnézhetem az öcsémet, hogy van? - kérdezte tőle, mire a fazekas határozott nemet intett. - Titokban... lopózva... csak egy pillantást - próbálkozott, de Szimónész csillapítóan fogta le a karját.
- Ne tedd. Lehet, hogy te nem hallottad pontosan Arisztonikoszt, de én igen, és jól ismerem, minden egyes szavát betartja. Ha a szeme elé kerülsz, nem úszod meg. Senkinek sem lenne jó - csóválta meg a fejét. - Most legalább úgy őrzi Ermiszt, mint az ezerszemű Argosz Iót, vagy a herélt a barátodat - intett befelé. - Még azt sem tudhatja meg, hogy nálam húztátok meg magatokat. Majd én átmegyek, és hozok híreket.
Arisz megköszönte, aztán nem bírta tovább, hogy ne tisztázza ezzel az egyszerű emberrel, mi késztette a döntésre, hogy kockáztatja miatta a jó szomszédságot.
- Te nem ítélsz el engem?
- Miért ítélnélek? Ha jól láttam, nem te ütötted le Ermiszt. Baleset volt, ami végződhetett volna rosszabbul is. Te biztosan meghaltál volna. Hogy előtte verekedtetek? A saját véred, jogodban áll. Az más dolog, hogy egyetértek-e. Nem értek egyet. Sohasem voltam híve az ököllel kivívott megoldásoknak. Ha nem volnék ilyen cingár, lehet, hogy más lenne véleményem - kuncogott, hogy Arisz is elmosolyintotta magát. - Tudod, kezdetben én is berzenkedtem, amikor észrevettem, hogy nem mester-tanítvány az a kapcsolat, de aztán megbékéltem. Nem ártanak vele senkinek, befelé, csak magukban élnek így, senki sem tud róluk semmit, csak én. Arisztonikosz megváltozott, és a javára. Azt nem tudom, Ermisz milyen volt régebben, de nem ronthatott rajta sokat, mert mindenki kedveli. Szóval, nekem az a véleményem, szívügyekbe jobb, ha nem avatkozik az ember, főleg nem erővel. A lángok fellobbannak, lobognak, aztán lelohadnak és kihunynak. Ha nem szítják, ritkán lesz belőle tűzvész.
Arisz megnyugodhatott, hogy öccse nincs életveszélyben, de szomorúsága nem enyhült.
Pelléasz nem ragaszkodott hozzá, hogy a semmivel felszerelkezve vegyék a nyakukba Hellászt. Városban nőtt fel, szívesebben maradt volna ott, de Arisz ragaszkodott hozzá, hogy elhagyják Athént. Tanácskoztak, mit tehetnének, Szimónész pedig minden nap vitte a híreket Ermisz állapotáról.
A fazekas az egyik napon nagy zavarral küzdve, óvatosan megkérdezte Ariszt, megegyeztek-e már a jövőt illetően.
- Arra vagy kíváncsi, mikor megyünk el? - kérdezte a fiú. Nem volt szokása a köntörfalazás.
- Most, hogy Ermisz már jól van - Szimónész szabódva intett igent -, úgy gondolom, Arisztonikosz előbb-utóbb átjön hozzám. Nem lenne szerencsés dolog, ha itt találna titeket. Régi szomszédok vagyunk, már atyáink is azok voltak, mondhatnám egymás szomszédságában nőttünk fel és öregedtünk meg.
- Megértem, ha nem akarod kockáztatni... már így is túl sokat tettél értünk. Lehet, hogy sohasem tudom meghálálni, de legalább fogadd el köszönetemet. Nem felejtem el, hogy volt, aki megértett.
Szimónész visszatért a munkájához, Arisz pedig Pelléaszhoz.
- Nincs tovább Pelléasz, mennünk kell. Felesleges tovább halogatni, neked is be kell látnod, hogy csak a katonáskodáshoz értünk. Hiába vagy thébai arisztokrata, nemességed itt Athénben semmit sem ér, és nincs befolyásos ismerősöd sem. Értesz valamilyen mesterséghez? Lehetnél, mondjuk fazekas, illatszer- vagy sarukészítő? Netán a földműveléshez konyítasz valamit? Talán pásztornak jó lennél... de mégsem, legfeljebb mészárosnak. Nem találnánk magunknak semmilyen foglalkozást, sem te, sem én. Talán Hülosz megélhetne, de ő tartson el minket? Engem bizony megölne a szégyen, ha egy herélt kegyeitől függenék.
Pelléasz ingerülten leintette.
- Ezt nem kellett volna mondanod. Utálom, amikor lebecsülöd őt és ilyen vagy. És felesleges cifráznod, úgyis tudom, hogy a gyilkoláson kívül nem értek semmihez. Akkor mit akarsz, mit tegyünk páratlan adottságainkkal? - kérdezte gúnyosan. - Legyünk netán útonállók?
Arisz leült vele szemben, és gyengéden dörzsölgetni kezdte beteg lábát. Pelléasz már tudta, bármilyen képtelenséggel rukkol elő, el fogja fogadni.
- Ugyan, idáig csak nem süllyedünk. Jobb ötletem van - bogárfekete szemét barátjára villantotta. - Beállunk az ázsiai hadjáratra toborzott seregbe.
Pelléasznak elakadt a lélegzete. Csak tátogott, mint a partra vetett hal, aztán az ép lábával odébb taszigálta Arisz kezét.
- Neked teljesen elment az eszed? Csak nem képzeled, hogy éppen annak a banditának a seregébe lépek be zsoldosnak - nyomta meg a szót -, aki földig rombolta a városomat, legyilkolta katonáit - akik között régi bajtársaim és barátaim voltak -, és rabszolgának adatta el a város apraja-nagyját? Köztük volt a családom is. Arisz... - hüledezett - te tényleg nem vagy épelméjű. Az előbb még Ermisz miatt nyavalyogtál, most meg rajtam akarsz erőszakot tenni, hogy szolgáljam ezt a... ezt a... - nem talált megfelelő szót. Arisz türelmesen várt.
- Nos, megtaláltad? - kérdezte aztán. - Ha nem, szívesen segítek. Akiről beszélsz, az a hellén seregek fővezére. Korinthoszban is megerősítették, és ő vezeti az ázsiai hadjáratot. Nem egyszer bizonyította, hogy a legígéretesebb hadvezér, aki jelenleg él e földön. Pelléasz, hát nem érzed, mekkora lehetőség nyílt meg előttünk? - lelkesedett Arisz, és bizalmasan megszorította barátja kezét. - Tedd már félre a személyes érzelmeidet és nőj ezek fölé a kicsinyes érzelgősségek fölé. Ne rágódj olyasmin, amin nem változtathatsz.
Pelléasz mérgesen fonta össze a karjait.
- Nem nagyon tudlak követni. Örülök, hogy nekem beszélsz kicsinyes érzelgősségről, amikor nem tudom, kinek a személyes érzelmei miatt jutottunk idáig. Óh, igen, az én egész előző életem semmivé foszlott, de mindez csekélység ahhoz képest, hogy az öcséd szerelembe merészelt esni egy férfival a te engedélyed nélkül. Azt hiszed, neked mindent szabad? Nem leszek zsoldos - szögezte le. Arisz szótlanul újra dörzsölgetni kezdte a lábszárát, térdét, combját -, nemes vagyok, nem egy kóbor lovag. Összetört bennem a lélek is, nemcsak a csont. Nem hevertem ki a sebeimet, amit ejtett rajtam ez a... az a... barbár.
Arisz nem erőszakoskodott tovább. Annál sokkal jobban ismerte Pelléaszt, hogy tudja, kényszerrel nem lehet nála célhoz érni. Felállt, és magára hagyta Szimónész udvarán a fügefa árnyékában, latolgassa csak egyedül a lehetőségeket, mindössze arra ügyelt, hogy Hülosz se kerüljön a közelébe. Ez a veszély most nem fenyegette túlzottan, mivel a líd éppen a tűzhely körül idegesítette a fazekas háztartásának asszonyait, miként készítsék a beteg ételét. "Korinna, vagdosd apróbbra a hagymát! Azt ne rakd bele, nem látod, hogy férges?! Hozzon ide valaki egy kevés bazsalikomot! A pecsenyét húzd távolabb a tűztől, mert odaég!" hallatszott ki magas hangja.
Este szerény búcsúlakomát rendeztek, amelyben megköszönték Szimónésznek, és háza népének jóságát, ahogy melléjük álltak szorultságukban.
Szimónész egy batyuba kötött csomagot rakott eléjük. Amikor Hülosz kibontotta, a holmijukat találta benne. Külön zacskóban ott volt minden vagyonuk, hiánytalanul.
- Milyen nagy lélek ez az Arisztonikosz mester! Tudta, hogy itt vagyunk, mégsem... óh, micsoda nemesség... - lelkendezett örömében, el is feledkezett róla, milyen körülmények között kellett távozniuk, s nem vett tudomást Arisz vészjósló tekintetéről sem. Megnyugodott, amiért Pelléaszra nem vár a koldusok sorsa, s jómagának sem kell lemondania mindenről, amihez eddigi életében hozzászokott. - Veszek még egy szamarat, néhány ruhadarabra is szükségünk lesz. Élelmet és bort is kell vennünk az útra - tervezgetett.
A szamár azonban lovakká, az élelem és bor pedig a nehézlovasok fegyverzetévé változott. A felszerelésre ráment Hülosz csaknem teljes, összekuporgatott és megmentett vagyonkája. Pelléasz sebesülése némi hátrányt jelentett, amikor beállítottak a toborzókhoz, a thébainak azonban csak a járás esett nehezére, lóháton nyoma sem volt bizonytalanságnak. Ariszon kívül nem sokan voltak nála kiválóbbak. Arisz vitte a szót, nem engedte barátját megszólalni, mert szavaiból talán kiütközött volna a gyűlölet és megvetés, végül sikerült elérniük, hogy a thesszáliai lovasezred két nagyszerű lovassal gyarapodott.
