Én és Párizs
Párizs nem pusztán egy város, sokkal inkább lelkiállapot. De lehet akár egy illat, vagy egy íz is. Valahol mindig is sejthettem ezt, mert amióta az eszemet tudom, ösztönösen vonzódom ehhez a városhoz, és most, tizennyolc évesen, saját magam is megtapasztalhattam milyen is valójában. Elvetélt kísérlet lenne megfelelő jelzőt keresni erre a városra, tudván, hogy az irodalom lángelméi is kudarcot vallottak előttem. Ezért inkább megpróbálkozom saját tapasztalataim és benyomásaim leírása által kifejezni azt az eufórikus érzést, amit Párizs vált ki az emberből, vagy másképpen fogalmazva, kísérletet teszek arra, hogy elmagyarázzam, számomra mit is jelent ez a város. Véleményem csupán csepp a tengerben, mert meggyőződésem, hogy ahány ember, annyiféle Párizs létezik. Minden emberből mást hoz ki, lelkének egy más pontját érinti meg, egyszóval mindenki egy kicsit eltérően látja. Lehet imádni, lehet csodálni,-nehezen hiszem ugyan-, de biztosan gyűlölni is lehet; egy biztos: az ember nem maradhat közönbös iránta. És bármilyen érzést vált is ki,mindig körüllengi majd az a titokzatos homály, és varázslatos köd, amit chansonok, versek, regények, festmények és még számtalan művészeti alkotás próbált, és még ma is próbál megragadni- hiába.
Két és fél órás repülőút után, végre megérkezek a reptérre, ahol már készenlétben vár az autóbusz, melynek ablakaiból először tárul fel előttem ennek a hatalmas városnak néhány negyede. Délután négy óra van, az utakon és utcánok emberek tömegei özönlenek, mint az erekben lüktető vér. Óriási a nyüzsgés, sok a dugó, de érdekes módon, az arcok nem tűnnek idegesnek, senki nem siet, és dudaszót sem hallani. Ahogyan egyre közeledünk a város szívébe, úgy szaporodnak az aprócska, hangulatos kávézók,melyek napsütötte teraszán az egymás hegyén hátán elhelyezett, miniatűrnyi asztalok mellett vidáman cseverésznek, vagy éppen csak nézelődnek, olvasnak, a különböző etnikumú franciák. Az utcára és a forgalomra néző székeik pedig szinte kivétel nélkül foglaltak. Ezeknek a kávézóknak a teraszát egyébként télen is fűtik, mert a párizsiak képtelen beülni a zárt falak közé. Hamarosan megtudom az idegenvezetőtől, hogy ez jelenti a franciák számára az életet. Ők nem rohannak haza a munkából, minek is, hiszen nem ismerik a túlóra fogalmát vagy a munkamániát; a Magyarországon olyan jól ismert pénzhajhász életmód idegen számukra. Nem gyűjtenek mindig nagyobb és nagyobb házra, a nálunk szinte szimbólummá vált „jó verdára” vagy márkás ruhákra. Mert tévedés azt hinni, hogy a híres francia elegancia a ruházkodás fogalmánál kimerül. Aki megteheti, természetesen azzal is él, de az igazi elegancia nem egyes emberekből és a külséségekből fakad, hanem magából a nyüzsgő tömeg egészéből, az éltstílusukból, és természetesen-a híres francia nacionalizmusból. A párizsiak tehát nem loholnak egy mókuskerékben. A huszonegy metróvonallal bíró tömegközlekedéssel, vagy biciklivel közlekednek, és aprócska lakást bérelnek akár egész életükben; a lényeg, hogy mindig legyen idő és pénz beülni egy kávézóba, egy négy órás vacsorára a barátokkal vagy akár egy luxembourg-kerti, esetleg szajna-parti üldögélésre.
A tágas sugár- és körutakat számtalan gesztenyefa lombja árnyákolja. Az ember szabadon tekinthet a napsugaras, kék égre, anélkül, hogy kábelek és drótok akádályoznák ebben, mert Párizsban minden szépséget zavaró tényező, a föld alá került. Hasonlóképpen a reklámok. Az óriásplakátok nem csúfítják a város képét, eleget lehet bennük „gyönyörködni” a metrón utazva.
Bájosan egyszerű, a Balzac regényekből ismeretes, hausmann-stílusú épületek mellett haladunk el. A második és az ötödik emleten rendszerint pici erkélyeket látni, szigorúan sötét színekben. Mert itt tiltják a kirívó színeket, az épületek fala is csupán pasztell árnyalatúra lehet befestve. Nincs is szükség a mesterséges színesítéshez, mert a sok növényzet elegendő derűt, és nem utolsó sorban friss levegőt kölcsönöz a városnak..
Az embereket elnézve, olyan érzésem van, mintha New York-ban járnék.. A változatosság nem ismer határokat. Feketebőrűek, indiaiak, turbános arabok, fehérbőrű, finom dámák és lobogó hajú művészlelkek nyüzsögnek ebben a különös káoszban, amely mégis olyan nyugalmas és derűtárasztó, hogy az embernek kedve lenne elvegyülni benne.
A szállodai szobámat elnézve, kissé csalódottan veszem tudomásul, hogy bőröndömmel egyetemben alig férek el benne, de a másnapi városnézés minden kérdésemre válasz ad.
A hatalmas parkok, a levegős terek, a sugárutak és az elképesztően széles járdák kárpótolnak a szűk szobáért. Valószínűleg nemcsak engem, hanem minden párizsit. Ez az ára annak, hogy a város szinte minden száz méter után olyan méreteket ölt, mint nálunk a Hősök Tere. Ha belegondolunk, nem is olyan nagy ár ez, hiszen a franciák szinte csak aludni járnak haza.
A sétahajózás alkalmával, szemtanúja lehetek annak, hogy hogyan töltik az emberek az estéjüket. Egy üveg borral a kezükben, barátaik társaságában integetnek a hajóknak, vagy párjukkal kéz a kézben sétálgatnak a Szajnát átívelő huszonkilenc híd egyikén.
Másnap, a Napkirály, XIV. Lajos dicsőségét hirdető Versaillesbe látogatunk. Nem Párizs határtalan dicsőítése, vagy reklámozása a célom, csupán saját benyomásaimat tolmácsolom, így aztán hazudnék, ha azt mondanám, minden tökéletes volt. A Versailles-i kastélyt minden fantasztikus pompájával egyetemben, az aranyozott boltívek, és mellszobrok ellenére mégis kissé üresnek éreztem. De a franciák, mint minden mást, ezt is elegánsan meg tudták magyarázni. Tulajdonképpen e kérdésben két féle vélemény ütközik. Az egyik, hogy ugyan nem eredeti , de a kornak megfelelően elkészített tárgyakkal kell megtölteni a termeket, hogy a turista képet alkothasson a korról. A másik vélemény szerint, a szobák és termek inkább csak félig legyenek berendezve, de ami bennük van, az garantáltan eredeti legyen.
A kastélyban számtalan királyi portré található, és azt, hogy ki látható a képen még nem nehéz megfejteni, noha kizárólag franciául van leírva, de a többi, hozzákapcsolódó szöveg elolvasása a franciák, illetve a nyelvet beszélők kiváltsága marad. Ez, természetesen minden múzeumban és képtárban így van.
Már az első napon tapasztalom, hogy a nyelvtudás itt nem sokat ér,hacsaknem francia,természetesen; és bár az angol szóra reagálnak, válaszolni már csak franciául hajlandóak, annak ellenére, hogy a többség beszéli a nyelvet.
Ami a németet illeti, az idegenvezető már a buszban tudatja, hogy előbb értetjük meg magunkat magyarul, mint németül. Sok európai és afrikai országot bejártam már, de tény, hogy ez volt az első, ahol nem találkoztam egyetlen német turistával sem.
Délután, a pályaudvarból múzeummá alakított Musée d’Orsay-ba tekinthetünk be. Olyan hírességek alkotásaival találkozhatunk, mint Rodin,Gauguin, Monet, Manet, Renoir, Degas, Van Gogh, Casatte és számtalan más művész. Azt hiszem megérdemelt büszkeség tölt el, amikor találkozom egy Pál László és egy Munkácsy képpel, ebben a valóságos kultúra-birodalomban, amelynek idő hiányában, csupán a tizedét láthattam, noha három órát loholtunk a művészettörténész nyomában.
Az estét a háromfogásos vacsora zárja, melynek legkritikusabb, de egyben legizgalmasabb pontját a spenótos csigák jelentik. Meglepően ízletesek, de a francia vörösbor zamatát, azt hiszem semmi nem múlhatja fölül.
Kora reggel kiszököm a szállodából, és vérbeli párizsiként elkortyolok egy csésze teát a legközelebbi kávézó teraszán. Megírok néhány képeslapot, és élvezem az ébredő város varázslatos hangulatát. Ha épp nem halad el senki előttem, akivel összemosolyoghatnék, elolvasok egy Ady-verset, és a pillanatok megismételhetetlen kavalkádjából, néha sikerül elkapnom egyet, melyben tökéletesen megértem Ady Endre szimbolikus költészetének minden mondanivalóját. Ilyenkor megszűnik létezni az idő. A jelen és a múlt határai elmosódnak, és úgy érzem mintha a 20. század első éveiben járnék. Ugyanakkor tudatában vagyok a jelennek, és kiélvezem ennek a reggeli félórának minden egyes másodpercét. Bárhová nézek, mindenhol csak művészetet vélek felfedezni.A fákon át beszűrődő ,halványsárga napfény szétszóródott sugarai, most Renoir egy képét juttatják az eszembe, és én is éppen úgy igyekszem az emlékezetembe raktározni e másodperceket, mint ahogy a múltban az impresszionisták igyekeztek a pillanat megragadására lendületes ecsetvonásokkal.
A reggel, a tea illata, a napfény és maga Párizs teljes mértékben elvarázsol, és racionális énem csupán Magyarországon jelentkezik újra. Itthon tudatosodik bennem, hogy annyi pénzt fizettem két csészényi egyszerű feketeteáért, egy még egyszerűbb kávézóban, amennyiért Pesten, a Ráday utcában, egy kancsónyi, fejedelmi teakülönlegességet kapok, amelyet közel száz fajta teából választhatok ki. De arra a bizonyos reggelre visszagondolva, kellemes érzés tölt el, és én rájövök, hogy nem a kávézót és nem is teát kellett megfizetnem, hanem Párizst. Párizst, és magát az élményt, mely örökre szól. Azért a libabőrért fizettem annyit, amit akkor és ott éreztem, és fogok is, minden egyes alaklommal, amikor visszagondolok rá.
Előttem áll még a Notre-Dame székesegyház, amit azt hiszem mindenki látni akar, aki egyszer elolvasta Victor Hugo híres regényét. Noha a regény csúf hősével nem találkozom, a hatalmas épület előtt állva gyermekké töpörödöm, és szentül hiszem, hogy a púpos ott bújkál valahol a harangok közt.
A Rodin múzeum elkápráztat gazdagságával, de tagadhatatlan, hogy legjobban Rodin és fiatal tanítványa, Camille Claudel tragikusan végződő szerelme mozgatja meg a fantáziámat.
Az Invalidusok Dómjában megtekinthetem a kriptát, melyben a franciák egykori császára, Napóleon van eltemetve.A franciák megintcsak ravasz eleganciával követelik meg a korzikai emberevőnek kijáró tiszteletet. A kripta a Dom mélyén van elhelyezve, így a látogató automatikusan fejet hajt a sír előtt, máskülönben nem is láthatná azt, hisz mindenképpen lefelé kell néznie. Néhány jól felkészült, hazafias angol, állítólag piperetükrök segítségével hajlandó csak megnézni a kriptát...
És ott van még a fantasztikus Louvre Múzeum, amely elképesztő művészeti gazdagsága évente több millió turistát vonz Párizsba. Milói Vénusz, Mona Lisa, A Medúza tutaja, A csipkeverő nő, és számtalan más keleti, egyiptomi, görög és etruszk műkincs kápráztatja el az idelátogatókat.
A franciák nem félnek a modernizálástól, ugyanakkor azon kevés nemzetek közé tartoznak, akik elképesztően tisztelik a múltat, függetlenül a milyenségétől. Nem rombolják le, nem építik át, de mégcsak át sem nevezik a múlt nyomait hordozó épületeket, utakat, vagy tereket. Így találhatjuk magunkat például a Rue Leningradon vagy akár a Place de Stalingradon.
Ami pedig a modernizációt illeti, merész újításnak nevezhető az 1989-ben elkészült üvegpiramis, amely nem csupán a Louvre bejáratául szolgál, hanem a begyűjtött fény által nagyszerűen képes megvilágítani a föl alatti előcsarnokot. Kevesen tudják, de jóval a főbejárat előtt, létezik egy föld alá vezető bejárat is, melyet egy földbe benyúló, tulajdonképpen fordított üvegpiramis világít meg. Ezen a mellékbejáraton át, egy rovid sétával, a föld alatt közelíthetjük meg a Louvre monumentális előcsarnokát.
Sokak véleménye eltérő az üvegépítményt illetően. Az idegenvezető megjegyzi, hogy a tervek megszületése után, óriási botrányok és viták törtek ki a franciák körében, valamint a sajtóban. Végül szavazással döntöttek a kérdésben, és a többség akarát tiszteletben tartva, megkezdődhetett a modernizáció. Kissé szomorúan, de dühösen gondolok hazámra. Miért van az, hogy amíg a franciák azon vitatkoznak, az újságok arról írnak, és végül szavazásokat rendeznek arról, hogy legyen-e üvegpiramis a múzeum előtt, vagy ne legyen; addig mi magyarok, egyébbel sem tudunk foglalkozni, mint a gyomorforgató politikával, és a valóságshow-k legújabb szereplőivevel...?
A több órás gyönyörködés, és információáradat befogadása után, kifejezetten pihentető, a Párizs legmagasabb pontjára való fölsétálás. A dombra föltekintve, azonnal a szemünk elé tárul a lélegzetelállító temlom, a Sacré-Coeur. Hófehér kupolái,tornyai, szobrai, és üvegablakai leginkább egy mesebeli palotára emlékeztetnek. Miután megtekintettük a bazilikát, elindulunk lefelé a napsütötte Montmartre, hangulatos utcácskáin. A tudat, hogy valaha ezekben az utcákban alkottak, és ezekben az- akkor még- olcsón bérelhető lakásokban laktak az impresszionisták, varázslatos hangulatot kölcsönöz ennek a művésznegyednek. Ma már engedély kell ahhoz, hogy valaki itt alkothasson, de ez bizonyára nem tántorítja vissza a kortárs művészeket, mert az utcák tele vannak portrérajzolókkal, képárusokkal és mogorva arcú festőkkel.
Metróval utazunk mindenhová, és ez egyáltalán nem kényelmetlen, noha maga a metró semmivel sem jobb a hazainál.Sőt, óriási tömeg van, de mégsincs tülekedés. Az emberek nyugodtan és valamiféle bölcs belenyugvással, mélázó nosztalgiával utazgatnak. Aki tud leül, és szinte kivétel nélkül könyvet olvas.A többiek állnak, és szótlanul tűrik a metrók szokásos ,fülledt izzadtságszagát, és a tömeget. Senki nem siet, senki nem akar erőszakosan helyetszorítani magának az ülések egyikén. Ezek az emberek utazni is elegánsan utaznak, mintha nem is a huszonegyedik század stressz-kultuszában élnének, hanem valahol a tizenkilencedik század eleje, és az elvont művészek időtlen fantáziavilága határán.
Néhány órás szabadidő következik, melyben az Opera környékén lévő világhírű áruházak, és butikok kirakatát bámulom. Nő létemre természetesen nem érem be a bámészkodással, hívogató kényszert érzek a félig üres kirakatok láttán, hogy betérjek egy üzletbe, melyben végre többet is láthatok a portékából. Nem is sejtem, hogy éppen áldozata letten a francia marketingpolitikának. A kirakatokban csupán egy-egy egyszerű blúz, vagy más ruhadarab látható, sugallva a vásárónak, hogy a kiállított darab az utolsó és egyedi példány a francia világpiacon. Nem számít, hogy a raktáron van még belőle ötezer, a lényeg, hogy jó érzéssel távozzunk a boltból.Igen, most megszereztem valami erdeteit, és utánozhatatlant a divat városából...
A La Fayette áruház önkiszolgáló éttermében ebédelek, akárcsak a körülöttem nyüzsgő tömeg. Tálcával a kezünkben igyekszünk kiválasztani a számtalan ételfajta a közül a legszimpatikusabbat, vagy inkább azt, amelyhez oda lehet férni a sok embertől. Mindenki légies könnyedséggel és lassacskán halad előre, itt-ott eltörik egy pohár, vagy egy egész tálcát ejtenek le. Ezen senki nem lepődik meg, mintha semmi sem történt volna.
Az elutázás napja egyben a nyaralás fénypontját is jelenti, amikor végre fölmegyünk az Eiffel-toronyba. Liftek mennek föntről le, és lentről föl, mindezt olyan nagyszerű összhangban, hogy bár mindig mindenhol tömeg van, ez valahogy sehol nem zavaró. Mindig pontosan akkora a tömeg az ember körül, amennyit még el bír viselni. Azt, hogy ezt a franciák hogyan csinálják, azon a mai napig gondolkodom. Mindamellett olyan látványban van részem, hogy a külvilág megszűnik létezni, nincs más, csak én és a csodálatos panoráma, amit az Eiffel-torony tetejéről élvezhetek.
Végül pedig végigsétálhatok a Champ-Elysées-n, ami már kevésbé romantikus, mint a montmartre-i utcácskák, viszont annál ünnepélyesebb. Számtalan ember jön velem szembe, akik nem is tesznek mást, csak élvezik ezt az eufórikus állapotot, amely mindenkit hatalmába kerít erre a híres sugárútra lépve. Ezekkel az emberekkel egyetemben, pusztán magának az életnek, és annak a lehetőségnek örülünk, hogy itt lehetünk. Nincsen más, csak én és Párizs...
Voltaképpen maga az utazás sem szólt semmi másról csak rólam és Párizsról, és ezt bizonyára mindenki így érzi, aki idelátogat.
Tulajdonképpen nem is értem miért nevezik ezt a várost a szerelmesek városának, hacsak nem azért, mert aki egyszer megismeri, az beleszeret Párizsba. Ha szerelmemmel jönnék, valószínűleg kölcsönösen féltékenyek lennénk egymásra, mégpedig magára a városra. Mert ez a város olyan mértékű figyelmet követel , a maga elegáns módján, hogy képtelenség raja kívül másra figyelni.
Azok után amiket tapasztaltam, azt hiszem senki nem róhat meg azért, ha azt mondom, hogy a franciák tudnak valamit... Ez a valami pedig nem más, mint az életélvezet. Párizs is tud valamit. Párizs pedi azt tudja, hogy hogyan kell az emberben azt az érzést fölkelteni, hogy én és Párizs...
