Amíg még élünk
Tandori Dezsőnek, A Holt Költők Társasága: "Holnaptól
tegnapig?"-jáért, utánérzés helyett
Kedves Dezső bácsi.
Egy kis
kerülő történettel, ha szabad a mondókámat elkezdenem, talán megmagyarázná a
hangvételemet, ha nem mást. A hetvenes évek végén, az is lehet, hogy a
nyolcvanasok elején, volt egy, termetre, apró barátom -barátunk (Gyurika)- Isten
nyugosztalja szegényt, a tömény vitte el, s örökös derűlátó barátságossága.
Gyurika közelebb volt a negyvenhez mint harmincöthöz is, amikor végre bekerült a
kolozsvári Bolyai Egyetem Magyar- Francia szakára. Az a szerény meglátásom, hogy
Rohonyi tanár úrnak azóta van sohaelnemmmúló tengeri betegsége, ha wéndiákot
lát. Apró termete ellenére mindig dagadó izmait mutogatta úton-útfélen, s főleg
akkor amikor rászoltak a rendőrök. Egyszer odáig is elment a dicsekedésben, hogy
aperté kijelentette a zsarúnak, hogy "Nézze kedves "Uram", én most vagyok
százötvennyolc centi, de semmilyen megeröltetés nélkül rugok magasságom felé
húsz centire." Amikor pedig az ilyen kifakadásért járó büntetést kirótták rá,
nem kevés gúnnyal vette al a papírt, hogy "Ezt azért fogom kifizetni mert ilyen
szép olvasható az aláírása". A másik röhej az volt, hogy ez az apró, izmos
embernek válligérő haja volt amit gondosan és sűrűn szedegetett a szeméből,
mintha egyedül az állt volna a látása akadályaként. De nem úgy volt.
Pezsgősüvegalj volt neki szemüvegnek s legtöbb dolgot hallásbol ismert meg, sőt,
minket is. Azokban az időkben nehéz volt papírzsebkendőhöz hozzájutni, de
gyakori vendégek voltunk bármely környéki bárban és vendéglőben, s olyankor
mindig megtömködte a zsebeit papírszalvétával, s jaj volt annak az idegennek aki
sürgetni kezdett amikor Gyurika "mosakodott".Mi már ismertük s szinte észre sem
vettük azt a rituális törölgetést amit véghezvitt minden vacsora előtt s után.
Legelőször levette a szemüvegét, s még mindig sok-sok háttér előtt eszembejut a
barátom, ahogy törölgette, nézegette, újratörölte, megfújjta, ismét belenézett,
megint törölt rajta s végül letette az üres tányérja mellé. Ennél a lépésnél,
például a szálloda vendéglőjében Udvarhelyt minden pincér tudta még, hogy
legalább húsz percük van még kiszolgálni minket. Mert ugyanazzal a szalvétával
még elrendezte kecskeszakállát s felét a bajuszának. Majd új szalvétáért kezdett
kotorászni, s én ilyenkor szoktan kivonulni a fürdőszobába s persze benézni a
bárba odaát s köszönni az ismerősöknek, s mégis visszaértem mindig a szája s a
bajusza másik vége előtt. S új szalvéta. S ilyenkor még volt mindig öttől hét
prcig. S ezt onnan tudtuk mindig, hogy kiszámítottuk a nedvességet odakinn s a
szalvéta vastagságát, hogy milyen hosszú időbe fog neki telni a homlokát,
szemöldökét s az elől felálló haját úgy megtörölni, hogy a fentebb említett
dolgok is aránylag szárazak legyenek s a szalvéta is visszakerülhessen egyik
zsebébe.
Nos kedves Dezső bácsi, Ez a barátom szánta el magát, hogy
kipróbálja a szerencséjét verssírással. Én még mindig vonogatom a vállamat, hogy
ha ez a barátom nem azt csinálja amit csinált, hanem olyan emberhez küldi el a
versét, mint akiknek a kezében van a mai irodalom sorsa, akkor ma költőként
emlegetném, s talán Dezső bácsi is hallott volna róla. (Igy is meglehet, ugyan)
Nem mintha a vers amit elküldött, az egyetlen kritikushoz Erdélyben akkoriban,
aki a ilyesmivel foglalkozott, K. Jakab Antalhoz, az Utunk- nál, nem lett volna
tökéletes.
A vers tökéletes volt, talán túl tökéletes. "De egy ötlet nem
vers még" De igy ment:
"Anti Bátyám
Ha van ideje kérem, olvassa
el ezt a verset s ítélkezzen felette!
(. . . vers . . . )
Köszönöm,
. . . . Gyuri"
Két hét múlva, a kritikák
között ott volt a vers. Ott, az őszről szólva , teljes egészében. S a kritika .
. .:
"Elolvastam ecsém s hallgatok rája egyet. Szerencséd, hogy öreganyádnak
szólítottál."
Jól emlékszem minden szóra, mert akkoriban együtt készültünk
felvételizni. Mondanom sem kell, Gyurika két hétig azt ünnepelte, hogy nem húzta
le a versét K. Jakszi, és az Utunk-ban volt közölve az utolsó sorig.
Na
látja Dezső bácsi, mi góbék ilyen nagy hasat kerítünk dolgoknak, s minél
vénebbek vagyunk annál jobban kicifrázzuk az egészet? De ha van türelme olvasni
ígérem, hogy a végére, ha nem is konvencionális módszerekkel, de összehúzom a
mondókámat mint egy szűkmarkú ember erszényének a nyakát.
Kezdjem hát ott,
hogy kevés olyan ma is élő költőt ismerek akit ilyen közvetlenül meg mernék
szólítani, s ha magammal is őszinte vagyok akkor a halottak között talán sokkal
többet - tudom, hogy a vájtabb fülűek ebben nem kevés nagyzást vélnek majd
felfedezni, ám legyen - a halottak közül kevesen fogják kritikáikat a fejemhez
vágni. S még az is igaz, hogy édesanyámék jól megtanítottak arra, hogy
halottakról vagy csak jót vagy semmit, s ugye aki ezt valójában is megtanulta az
jobban megtanult hallgatni mint egy lapos kő.
Csak ez az átkozott büszkeség
ne állna mindig az ember hallgatásának az útjába amikor korabéliről van szó,
vagy nyálasszájú verebeket lát sast leckéztetni.
Egy alliteráció
Három hatalmas halottól tanultam verseket szeretni. Ebbe persze belefér
írni is, olvasni is, feltenni a gondolkodás pedesztáljára, titkos kincsként
őrízgetni, s hogy emberül maradjak is a sarokba állítani is, amikor egy gyönyörű
nő élvezete sokkal sürgősebb - sajnos ez az utolsó sokkal ritkább mint szertném
ha már egészségem oka miatt is. Az alliteráció, a három hatalmas halott, József
Attila, Szilágyi Domokos, és Weöres, csak egy biztosat tanítottak nekem. Azt,
hogy milyen kevés esélyem van hozzájuk felérni, még mint olvasó is, nemhogy
költő. Sok évig nem írtam egy sort sem mert akármit leírtam értéktelennek
éreztem amikor az előbbi mércéhez állítottam. S akkor észrevettem, hogy az évek
során kialakult egy képvilágom nekem is. S leírt verseim néhány ember számára -
feltétlenül ők azok akik értik ezt a képvilágot - mondanak olyasmiket amit a
három hatalmas közül egyik sem tudott volna elmondani. Szerencsétlenségemre - de
az is igazán megtörténhet, hogy ez a legnagyobb szerencsém forrása - senki ezen
értők közül nem tulajdona a Parnasszus kapukulcsának.
Dezső bácsi. Ennek
az egésznek a végén hadd súgjak valamit. Biztos, hogy soha akkora költő nem
leszek mint bármelyik az alliterációm tagjai közül. A titok viszont egész máshol
van. Eleve akkora góbénak születtem mint Tamási. Hadd éljek az angolok által oly
előszeretettel használt értékmondattal, ami szerint valamit mindig ki lehet
szedni az egészből, de az egészet valamiből soha. Erre az esetre húzva ezt mint
egy vizes ruhát, az emberből mindig ki lehet venni a költőt de a költőből az
embert soha.
Az erszény szája
Néhány hónapja egy nagy élő
költőnk lekapott a körmömről néhány versem miatt, s aki a verseimet hozzávitte
azt a tanácsot kapta, hogy ne mutassa meg nekem a kritikát. S most a Bárkát
látom hasonlóan sodorni értéktelen vizek által. Dezső bácsi, nem konvencionális
módszerekkel -fórumok amik nem voltak jelen még tíz éve sem - többen elolvasták
a varseim mint az övét. Ugyanígy ismeretlen angol költőktől a fordításaimat is
többen elolvasták. Mindannak ellenére, hogy az előbb említtett Parnasszus kulcsa
kinél van ma, holnapra a Parnasszus vissza fog kerülni jogos tulajdonosaihoz, s
a hegyről leguruló gyümölcsökbe, halló és süket egyaránt bele fog tudni harapni.
Kedves Dezső bácsi. A Jó Istenre! Csak azt ne mondja, hogy szerencsém, hogy
öreganyámnak szólítottam . . .
A vers pedig, ami ez az egész litániának az
oka lett volna az alábbi link-re kattintva elérhető.
A vers pedig, ami
ennek az egész litániának az oka lett volna, az alábbi módon érhető el.
katt ide:
target=_blank>http://www.irodalmiakademia.hu
Majd Tandori Dezső nevére,
majd a popup ablak tovább linkjére,
és ott a
"digitalizált könyv" -re,
a választkéból meg az "Aztán kész" műre.
s
ott megjelenik a könyv klikkelhető tartalomjegyzéke.
