Milyen érdekes, életünk két legmeghatározóbb történésére tudatunk tudata nélkül kerül sor. Megszületünk, végtelen számú véletlentől vezérelten. Testre lel bennünk szüleink párkeresése, az első kapualjba történt rejtőzködés, az éjszakák izzadt gyönyöre, csak a legfontosabbakat emelvén ki. Tulajdonképpen helyekből, hangulatokból, hangokból növünk ki, de a csírázást öntudatlanul viseljük, átbújunk egy kilenchónapos alagúton és annak egy pár centis kijáratán. Itt karol egymásba az anyag és az anyagtalan, a hús kemény materializmusa és a fogalmak lágy idealizmusa. Itt a sávok között lekopik a fölfestett vonal, a terem közepéről elhúzzák a spanyolfalat, de a rendőr a legtermészetesebb karjelzésével enged tovább, de a négy sarok őrszemei a legtermészetesebb nyitottsággal elegyednek baráti beszélgetésbe. Minderre később jöhetsz rá, mindezt késleltetett felvételként éled meg, mintha féltenének valamitől, mintha a piros betűk feketék lennének, a feketék kékek, a kékek áttetsző sárga színe pedig narancs. Mitől óvattunk ennyire meg, mi elől rejtettek ilyen biztonságos zugba és ami a legeslegfontosabb ki vagy mi érdemel érte jutalmat illetőleg büntetést? Részemről, én ez utóbbi mellett állok ki. A csoda, annak legelemibb, legösztönszerűbb értelmében a jóval (ugyancsak annak legelemibb, legösztönszerűbb értelmében) kecsegtet és mi mást érdemelne az, ami vagy aki megfoszt minket ettől a csodától, aztán a csoda szülte jótól, a jó által közömbösített rossztól? Büntetést.
Miért? A világra való megérkezés: csoda. A csodát, hogy hinni lehessen látni kell, a tudat legélesebb szemével nézni és látni. A csoda erő. A csoda erősít, hitet és bizodalmat ad. A hit és a bizodalom reménységet ébreszt. Az értelmes reménység elindít és végigvezet. Már csak két kezedre és két lábadra van szükség, mert a tett remény nélkül semmi, a remény tett nélkül zéró. A tett céloz. A tett reménnyel és hittel vértezve célhoz vezet. A beérkezés a csoda erejét igazoló beteljesülés, a jó. A jó közömbösíti ellenpólusát, a rosszat. Aki vagy ami ezt áthúzza, azzal, hogy a mikrométerig téged illető csodát megcsorbítja, az bűnös.
És mi újság a másik állomással? Azzal a még inkább misztifikált küszöbátlépéssel, ahol a küszöb innenső oldalán fölsorakozik a csecsemő-, gyermek-, kamasz-, felnőtt- és öregkori léted, fölsorakoznak a lányok, a filmek, a zenék, a csak elképzelt és a végre is hajtott utazások, az álmok és rémálmok, a tekintet megszámlálhatatlan formája – jó esetben igen hosszú lajstrommá áll mindez össze -, a másik oldalon pedig mindennek a küszöbtől megtett méterekkel homályosuló emléke, egészen addig míg egyetlen nyílegyenes vonallá egyszerűsödik a dolgok sokszínű mássága. Látható, a magam részéről egyetlen mondattal letudtam, amit kitudja hány ezer éve próbálnak megfogalmazni, én ezzel az egyetlen kurta mondattal intéztem el. (Erről Douglas Adams története jut eszembe, melyben az emberek egy hatalmas számítógépet építenek, hogy megválaszoljon „az Élet, a Mindenség, meg Minden kérdésre. A válasz nem is késlekedik tovább, mint hét és fél millió esztendő, de annál tömörebben és világosabban adja azt meg: 42…). A fájdalmam csak az, hogy jelen hitem és meggyőződésem alapján, ennek a – el kell ismernünk, a maga nemében igen csak- magasztos és dicső pillanatnak az élményét nem látom megragadhatónak, most úgy vélem nem lesz alkalmam kifejtenem utólagos véleményemet, nem lesz rá lehetőségem, hogy élményeimről akár egyetlen sor említést is tehessek, bár amit nem ismer az ember arról ne mondjon véleményt. Márai szerint nincs is vele semmi, de semmi probléma, hiszen utólag még senki sem panaszkodott, szerintem én sem fogok panaszos, legörbített szájjal fellebbezésért folyamodni.
Valami azonban nem hagyja nyugodni az embert: az ismeretlenség keltette izgalom. Erről aztán írhatok költők és írók, filozofálhattok filozófusok, ki fogja megcáfolni? Ugyanakkor mindenki kíváncsi rá, mindenkiben ott motoszkál, bennem már kisgyerek korom óta, a pusztulás mibenlétének kérdése. Mit jelent az, hogy nem vagyok, illetve ami még szörnyűbb, hogy nem leszek és ez állandósult állapot? Hát, hogy fogok akkor kedves könyveimbe belelapozni, hogy fogok csókot adni a szádra, hogyan fogok összevitatkozni akikkel ez a legkedvesebb szórakozásom? Ennyi kérdést. Hiszen megtanulhatnám már, hogy a kérdések, melyek elől kitér, vagy melyekre késlekedik a válasz szomorúsággal töltenek el, viszont azok a kérdések, melyekre a józan észt tekintve nincsen meg a válasz, az életemen rövidítenek. Faludy azt mondja, s még, ha én nem is teljesítem a feltételit, igaznak tartom szavait: „boldognak lenni, annyit jelent, hogy az ember szolidan és teljes erejével a jelennek él…”- a halál és a születés metamorfózisának feszegetése tökéletesen lehetetlenné teszi ezt, úgy is mondhatnám, hogy a jelennél húzza meg két ellenséges, ám de borzasztóan hasonló felségterület határát, ahol is az átlényegülés, szerintem, rosszabb formája, mind közelebb lopakodik a horizonton.
