Van egy szégyengyalázat kinézetű (a rendszerváltást követően adták ki…. erre futotta) Kányádi kötetem, aminek az előszavában a költő idézi egyik volt alsó tagozatos tanítványának magyarázatát, amikor megkérdezte tőle, hogy mi is az a VERS. A válasz így hangzott: „A VERS az, amit mondani kell”. Nem értettem. Banális: hát persze, hogy mondani kell a verset, mi egyebet kellene vele csinálni.
Aztán rájöttem- pedig nem egy nagy felismerés, de az én esetemben igen komoly fordulatot hozott. A vers élettelen, nem létezik, ha nincsenek kimondva a szavai, ha nem tartják meg a csöndjeit, ha nem ropog a fogaink között, ha nem fojtogatja a torkunkat. Nem, a vers leírva éppen olyan, mint a jó ideje kómában fekvő ember, papíron él, még családtag, még kedvesen hozzászólunk, de nem az igazi, valami oldalba bökdös minduntalan, valami, valami hiányzik, valami nincsen jelen, aminek ott lenne a helye.
Meg kell hát szólaltatni, mondani kell, hallani és hallatni, érteni kell és megértetni. Át kell járnia minket, lúdbőröztetnie kell, hogy megsirassuk, hogy megnevessük, hogy érezzük, hogy élünk és él az a vers és mi élők összefonjuk egymást, hogy te átlépsz belém, s én átlépek beléd; és lehet hogy az a vers és „Ez a vers nem elemezni jó”*, de szövetségre lépünk vele, szövetségre, melynek pecsétje a hang, melynek lejtése és ívelése éppen úgy, hagy nyomot, mint friss hóban a cipőtalpad szokott, azokon a téli ködfoltos reggeleken.
*Jánosi András: Ígéret
Csíki András
