1. Darthan
Beleszédültem a formák kavargásába, a művészi rendszertelenségbe. Első pillantásra csak a legszembetűnőbb kiemelkedésekre figyeltem fel, majd innen indulva ismertem fel az apróbbakat, s így mélyültem el egyre jobban az ajtó faragásainak tanulmányozásában. Azt hittem, megérthetem üzenetüket, de naiv voltam, emberi értelem nem foghatta fel jelentésüket, viszont kellemes volt szememnek és elmémnek az idegen műalkotás. Órákat töltöttem volna el így, de tekintetem minduntalan a bejárat szélét csúfító karcolásokra tévedt.
Thorg barátom persze sosem foglalkozott az ilyen lényegtelen apróságokkal. Miután eldöntöttük, hogy kiderítjük, mit rejt az aprócska épület, csak a cél létezett számára. Sosem bírt nyugton maradni. Gyönyörködni egy mesterien megalkotott szobor részleteiben, mosolyogva élvezni a tavasz simogató melegét, a lágy szellőt, mind haszontalan és unalmas. Már hetek óta vándoroltunk úgy, hogy nem volt egyéb dolgunk, mint beszélgetni, élvezni táj hívogató szépségeit, célok híján, gondok nélkül. Persze ő minden nap edzett, fatörzseket kaszabolt kardjával, s nem törte felesleges kérdéseken a fejét. Mindenképpen be akart jutni, és későn vettem észre, hogy szokása szerint furcsa módon kopogtatott. Csak egy pillanatra fordultam el, és ő máris elkezdte pallosával feszegetni ezt a bámulatos műalkotást.
Összehúztam a szemöldököm, és haragos tekintettel néztem rá, de nem bírtam sokáig. Egy aprócska mosoly jelent meg a szám szegletében, aztán hangosan felnevettem és megveregettem a vállát.
- Sosem voltál egyszerű eset! Most nézd meg, mit csináltál!
- Egy újabb karcolás a többi mellett, nem látszik, szebb lett, mint volt - válaszolt mosolyogva, aztán visszafordította tekintetét az épület felé. Megrándult egy apró izom a szája felett, miközben folyamatosan az ajtót figyelte tengerkék szemeivel. Erő és céltudatosság sugárzott tekintetéből. A szokásosnál erősebben szorította kardja markolatát, s minden mozdulatán látszott, hogy ugrásra kész. - Akkor bemegyünk, vagy nem?
- Vajon miért van itt ez a furcsa kis épület? Mi célból? Ki építhette egyáltalán? Nem ronthatunk be csak úgy! - próbáltam meggyőzni.
- Dehogynem! - vigyorgott a vörös hajú óriás. - Bemegyünk, és választ kapunk minden kérdésedre.
Egy pillanatra elgondolkoztam. Mondani akartam még valamit, de túl fáradt voltam. Nem sikerült még kipihennem a tegnapelőtti féktelen mulatozást, abban kis erdőszéli faluban. Ránéztem Thorgra, és csontos arcán olyan elszántságot láttam, amivel képtelen voltam szembeszállni. Ő eldöntötte, hogy velem vagy nélkülem, de bemegy azon az ajtón.
- Rendben. Nyisd ki - sóhajtottam fel. - Évekbe telne, mire megfejteném ezeket a szimbólumokat, ha egyáltalán sikerülne - legyintettem lemondóan. Letéptem egy fűszálat, és rágcsálni kezdtem. Körbesétáltam az épületet, míg ő az ajtóval küzdött. Nem akartam látni mi történik a mesteri faragásokkal.
Négyzet alapú apró kis fülke volt, teljesen dísztelen falakkal, amelyek mégis szemkápráztatóak voltak, mert a környezet minden apró részletét visszatükrözték. Különös módon a csillogó felületen tökéletesen látszottak a környező fák, a levelek, a növényeken végigguruló harmatcseppek, a szélborzolta fű. Minden ott volt, mégis valami hiányzott. Valami, képtelen voltam rájönni, mi az. Hátrafordultam, megszámoltam a mögöttem lévő fákat, megjegyeztem lombjuk formáját, jellegzetességeiket, de hiába. Minden tökéletesen látszódott a falon. Mégis valami... Aztán hirtelen rájöttem. Néha éppen a legnyilvánvalóbb dolgok felett siklik el az ember. Egyetlen dolog hiányzott. Én. Nem láttam a saját tükörképem, mintha nem is léteznék. Dermesztően hatott a látvány, illetve annak hiánya. Láttam már félelmetes dolgokat, nyáladzó szörnyetegeket, emberi kegyetlenséget, vért és halált, de most mégis megrettentem ettől az aprócska kis dologtól. Hirtelen megszédültem, aztán már azon kaptam magam, hogy Thorg vonszol magával a bejárat felé, miközben az orra alatt dörmög valamit arról, hogy végre végzett az ajtóval. Nem tudtam rá figyelni. Görcsösen szorítottam a karját, s képtelen voltam levenni a szemem a tükörképről. Verejtékezni kezdtem, és remegett minden testrészem. Most már mást is láttam a növényzeten kívül visszatükröződni. Ő ott volt. Thorg egy széken ült, valami kocsmában, és sört ivott egy ütött-kopott korsóból, de magamat még mindig nem láttam. Csak percekkel később tértem magamhoz teljesen, de remegő térdeim nem voltak még alkalmasak járásra.
- Miért? Hogyan lehetséges? - suttogtam. Felvonta szemöldökét, elnyomott egy grimaszt, s nem szólt egy szót sem. Sosem szerettem ezt a már-megint-megőrültél arckifejezését, ezért elmeséltem neki, mit láttam. Persze nem nagyon lepte meg a dolog, s miután megbizonyosodott róla, hogy igazam van, belekezdett a szokásos kiselőadásába.
- Remek! Tehát ez megint egy jel, vagy ugye mély filozófiai tartalommal bír, te meg szokás szerint csak leülsz gondolkodni, és különböző elméleteket gyártasz, miközben nem csinálunk semmit! - nézett rám haragosan, de most nem volt erőm megnyugtatni. Sosem tudott uralkodni magán. Néha a legapróbb dolgok is felidegesítették, és úgy gondolta, hogy a kardja a legjobb megoldás mindenre. Sok kocsmai verekedésbe belekeveredtünk indulatos természete miatt, de aztán idővel megfontoltabbá vált, mióta vele utaztam, ám néha még mindig kitört belőle a régi énje.
- Te ezt nem érted! - ráztam a fejem kicsit még kábán. - Ez a hely veszélyes! Érzem! - nem hazudtam neki. Tényleg különös érzések kavarogtak bennem, de Thorgot sosem érdekelték a magyarázatok. Nem akadt fenn olyan apróságokon, mint egy hiányzó tükörkép.
- Szerintem csak félsz! - gúnyolódott.
- Nem...a francba! Lehet, hogy félek, de változtat ez valamin? Ez a hely akkor is valami idegen - meredtem magam elé. A híres nyugalmamat most elfújták a történtek, mint nyári vihar a gyertya lángját.
- Ugyan már! - emelte kezeit az ég felé. - Láttunk már ennél sokkal borzalmasabb dolgokat is.
- Talán, de...
- Hát idefigyelj! Szerintem ezt csak valami szemét mágus csinálta, hogy a hozzád hasonlókat megrémítse, s megvédje a kincseket! - Thorg elég elszántnak és kicsit dühösnek tűnt, de mulatságos volt, ahogyan mondandóját széles karmozdulatokkal és olykor ökölrázással kísérte, s ez elég volt ahhoz, hogy az én feszült hangulatom is oldódjon egy kicsit.
- Miféle kincseket? - mondtam nevetve.
- Hát tudod! Mindenféle... kincseket - mondta, miközben próbált haragosnak látszani, de nem tudta elrejteni a mosolyát.
- Honnan veszed, hogy itt kincsek vannak, barátom? És még én élek a mesék világában, mi? - vigyorodtam el.
- Jól van talán nincsenek, de... - vakarta meg az orra hegyét zavartan.
- Ne félj! - vágtam közbe. - Nem adom meg neked az örömet! Nem hagyom, hogy gyávának nevezz!
Felálltam, és barátságosan megpaskoltam a hátát, amit ő kedvesen viszonzott, aztán gyengéden felsegített a földről, mert még mindig nehezen tudtam megállni a lábamon.
- Darthan - szólított meg komoly hangnemben.
- Igen? - vontam bal szemöldököm. Hangjából éreztem, hogy most nem tréfáról van szó.
- Nem gondoltam komolyan, hogy gyáva vagy - sütötte le tekintetét. Most nem a rettenthetetlen harcost láttam benne, hanem inkább egy bűnbánó kisgyereket. - Ismerlek, és tudom, hogy legalább olyan bátor vagy, mint én.
- Nem dehogy, azért annyira nem! - veregettem meg a hátát mosolyogva. - De köszönöm!
A kis épület csak egy egyszerű poros lépcsőt rejtett, amely a föld alá vezetett, le a sötétbe. Fáklyát gyújtottunk, és elindultunk lefelé. Nagy csalódásomra sokáig nem találtunk semmi érdekeset. Nem volt sem egy szobor, sem egy faragvány, sem a kinti falhoz hasonló építészeti megoldás, csak unalmas, szürke kő, amit még a fáklya sárgás fénye sem tudott érdekesebbé tenni. Hosszú gyaloglás után eltűntek a lépcsők a lábunk alól, és egy kisebb terembe érkeztünk, ami már tökéletesen megfelelt elvárásaimnak. A falat végig az ajtón lévőhöz hasonló domborművek kísérték, csak sokkal több, és a formák még változatosabbak voltak. Valamilyen különleges anyagból készülhetett, ami leginkább a márványra emlékeztetett. A lépcső végén találtam egy tartót, beleraktam a fáklyámat, és elindultam a fal mentén, végigsimítva a titokzatos műalkotáson, amely a tűz fényénél sokkal szebb volt, mint a szabadban. Annyira idegennek tűnt, mégis vonzotta a tekintetemet. Tudtam, hogy értelme van formáknak, és mondani akarnak valamit.
- Mágikus? - térített magamhoz Thorg minden áhítatot nélkülöző kérdése.
- Nem - feleltem elgondolkodva.
- Akkor meg mit bámulod?! Ha minden fal láttán meghülyülsz, akkor semmire sem haladunk! - kiáltott rám kardját lóbálva, s erre mindketten elnevettük magunkat.
- Nem tudom barátom - ráztam a fejem elgondolkozva. - Ha találkozok valami mágikussal, akkor azt mindig megérzem. Születésem óta. Ez viszont mágikus is, meg nem is. Nem tudom, még sosem találkoztam ehhez hasonlóval. Talán neked is meg kellene nézned.
- Inkább nem. Rossz érzéseket kelt bennem - mondta elkomolyodva.
- Látod? Én megmondtam! Most már te is érzed.
- Te csak ne mondj meg semmit! Hagyd azt a rohadt falat, nincs azon semmi érdekes! Ha eddig nem bántott minket, akkor továbbra sem fog, és ez a lényeg.
Láttam rajta, hogy indulna már, de megértette, hogy maradnom kell még egy kicsit. Újra elmerültem a műalkotás színes kavalkádjában. Egyre mélyebbre jutottam, és tudtam, hogy képes leszek arra, amire a bejáratnál nem voltam. Megsejthetem a lényeget, értelmet találhatok benne. Nem leltem meg, amit kerestem, helyette csak én voltam, magamat láttam. Mintha csak egy tükröt tartottak volna elém, de nem a külsőmet mutatta, hanem a gondolataimat, a személyiségemet. Szembesültem bűneimmel s jótetteimmel, erényeimmel, gyengéimmel, s látván az egészet a részletek más fényben tűntek fel előttem. Láttam magam, ahogyan értelmetlen dolgokról filozofálok, s nevetségesnek tűntem saját szememben. Gyermeki lelkesedéssel szaladtam a virágba borult erdőben, és szégyelltem magam viselkedésem miatt. Előttem volt minden tettem, gondolatom, és nem voltam büszke rájuk.
Thorg kemény szorítása rázott fel kábulatomból. A teremből kivezető folyosót kémlelte. Hallottam én is a hangokat, lábak csoszogását. Örültem nekik, mert éreztem, hogy harc lesz, és szívesebben küzdöttem kézzelfogható ellenfelekkel, mint nem létező tükörképekkel, vagy saját magammal. Thorg is várta a küzdelmet. Szinte éreztem, ahogyan az izgalomtól kiélesednek érzékeim, s társam gyorsuló lélegzetvételét hallva, tudtam, hogy vele is hasonló dolog történik. A hatalmas férfi úgy állt ott fegyverrel a kezében, ugrásra készen, mint valami életre kelt mesehős. Csak néhány bőrdarab védte testét a sérülékenyebb helyeken, s így semmi sem rejtette el kötélként feszülő izmait. Tisztelet parancsoló pallosa már sok csatát megjárt, szinte a testéhez nőtt, és most is olyan könnyedséggel tartotta, mintha csak a keze meghosszabbítása lenne.
Alacsony, szürke kis teremtmények próbáltak beözönleni a helyiségbe rozsdás fegyvereiket lóbálva, de elálltuk az útjukat. Manók voltak. Valahol beáshatták magukat, talán itt volt a rejtekhelyük, s most elszántan védték tulajdonukat. Nem álltak meg tanulmányozni ellenfeleiket, hanem egyszerűen számbeli fölényükkel akartak elsöpörni. Szinte nekünk rohantak, de Thorg egy kaszáló mozdulattal szinte kettészelte az elöl haladókat. Pillanatok alatt rendet vágott a kiáltozó kis lények első soraiban, s amelyik túljutott a villogó palloson, annak az én vívótőröm ontotta vérét. Megvetettem a gyilkolást. Sosem szerettem ölni. Mindig azt mondtam, hogy az erőszak a buta ember fegyvere, de most nem tehettem mást, és be kellett vallanom, hogy élveztem a harcot.
Elhajoltam ez egyik kis szürkeség kaszáló szablyája elől, s torkába mélyesztettem tőröm, míg a mögötte állónak kiáltani sem volt ideje, mert szívébe hatolt hideg pengém. Nem versenyezhettek gyorsaságommal, sem barátom erejével, de nagyon sokan voltak. Túl sokan. Egyre többen érkeztek, és már nem volt helyem, hogy elkerüljem a felém irányuló vágásokat, szúrásokat. Thorg pallosának félelmetes csapásaival távol tartotta ellenfeleit, de az én vívótőröm nem volt alkalmas ilyesmire. Hiába voltam jó bajvívó, most mégis egyre nagyobb gondba kerültem. Az egyik kis lény vágása épphogy csak elkerült, s már jött is a következő. Minden szúrásom halálos volt, de az elesett helyébe új támadó érkezett. Megbotlottam az egyik holttestben, kaptam egy vágást a kardforgató karomra az egyik vérben forgó szemű harcostól, s már nem volt időm elkerülni a szemből érkező ellenfelet. Megtermett manó volt, tekintélyes izmokkal. Kardja átszúrta a mellkasomat, s odaszegezett a falhoz.
Hirtelen kiszaladt a levegő a tüdőmből, és tátogva markolásztam gyilkosom fegyverét. A nagydarab manó a képembe vicsorgott. Nem éreztem már bűzös leheletét, de láttam nyáladzó pofáját, és még az is feltűnt, hogy az egyik agyara törött. Különös, hogy pengével a testemben, haldokolva, egy ilyen apróságon megakad a tekintetem. A közelben álló ellenfeleim nekem ugrottak, karmoltak, haraptak, az arcomba kiáltoztak, kardjukkal vagdostak, de alig láttam őket. Lehajtottam fejem, a mellkasomból kiálló kardmarkolatot bámultam meredten, s nem éreztem fájdalmat, mert a sokk nem engedte még eljutni a tudatomig.
Tudtam, hogy vége. Egy manó ölt meg. Ha ezt elmesélem valahol, biztos kinevetnek. Persze nem fogok már mesélni soha senkinek. Kis pokolfajzat! Végzett velem. Mit érnek most a fennkölt gondolatok, a megérzések, a filozófia, a tudás, amit oly nagyra tartottam, na meg a nyugalmam? Még én oktattam Thorgot, hogy fékezze magát, művelődjön, legyen fogékonyabb a szellemi dolgok iránt. A nagy tanítómester haldoklik. Talán a kard az erősebb. Rossz utat jártam. Felpillantottam a faragványokra. Tudtam mit akartak mondani. Megmutatták tetteimet, gondolataimat, hogy ráébredjek hibáimra, de már késő. Egyre nőtt a lábam alatt a vértócsa, és ahogyan az éltető folyadék kis patakocskákban kikúszott belőlem, úgy homályosult el lassan minden előttem.
Darthan nem tévedett. Régen a bűnösök kerültek ide, s terem különleges falai valóban saját személyiségükkel szembesítették őket, hogy képesek legyenek látni, látni az egészet, és megbánást tanúsítsanak. Ám ez a terem nem emberek számára készült. Darthan nem volt bűnös, nem volt rosszabb, mint bárki más, ám a tökéletlen emberi elme nem látja meg a hibát, ahol kellene, és gyakran ott is hibát talál, ahol nincs. Darthan azt hitte, hogy azért halt meg, mert rossz utat választott, pedig talán csak azért gondolta, hogy hibázott, mert a halál hideg keze közvetlenül azután érintette meg, hogy találkozott önmagával.
2. Thorg
Halomban hevertek a kis dögök hullái előttem, és már nem jött több, de bennem még égett a harci láz. Csak most kezdtem élvezni, és máris elfogytak az ellenfelek. Zihálva tekintettem körbe, és belerúgtam ez egyik haldoklóba, de nagy sajnálatomra az nem mozdult többet.
- Gyertek átkozottak! - ordítottam, s lecsaptam az egyik holttest fejét dühömben, aztán vagdalni kezdtem az előttem heverő hullákat. A vérüket akartam, de nem érkezett több ellenfél. Csak lassan voltam képes megnyugodni. Győztem! Végignéztem az előttem heverő élettelen testek halmain, és erősnek éreztem magam. Egy seregnyi manó ellen is állva maradtam!
Aztán kicsit szégyenkezve pillantottam hátra. Vártam a megrovó szavakat, de elmaradtak. Darthan halott volt. Tudtam, mielőtt megérintettem volna. A kard odaszegezte a falhoz, s így állva tartotta. Feje a mellkasára bukott, hosszú fekete haja nedves tincsekben lógott, ruhája cafatokban, vértől átitatva tapadt testére. Vér, rengeteg vér. Vörösre festette a kőpadlót, a faragványokat. Felemeltem a fejét, és kezeimbe fogtam összekarmolt arcát. Üveges tekintetében már nem volt élet. Nem bírtam elviselni a látványt, és lehunytam szemeim. Ő volt az egyetlen ember, akiben megbíztam. Sokat köszönhettem neki. Nélküle talán csak egy üresfejű vadember lennék. Hirtelen előtörtek bennem az emlékek, és a gondolatra, hogy mindez már a múlté, Darthan meghalt, megremegtek a térdeim, de csak egy pillanatig tartott gyengeségem. Harag gyúlt bennem, ami elsöpört minden gyászt. Abban a pillanatban bárki állt volna elém, megöltem volna habozás nélkül. Kezembe vettem a pallosom, kivettem Darthan fáklyáját a tartóból, és továbbindultam, hogy végezzek minden manóval, aki csak elém kerül.
Beléptem a teremből kivezető folyosóra. Talán ötven lépést haladtam előre, mikor egy tátongó lyukat találtam a folyosó oldalán. A manók ürüléktől bűzlő üregébe vezetett. Rozsdás edények fegyverek, szakadt rongyok, sárgás csontok hevertek szétdobálva a tűzhely maradványai körül. Nem voltak se nőstények, se gyermekek. Hogy is mondta egyszer Darthan? "Megérintette őket a pusztulás szele. Egyre nehezebben szaporodnak, kevés a gyermek, s a terméketlen nőstényeket felfalják a hímek. Kihalásra vannak ítélve, mint a legtöbb faj." Tőlem ne várjanak sajnálatot. Aljas kis férgek!
A folyosó egy újabb sötét terembe torkollott, majd még egy szűk átjáró és egy újabb szélesebb helyiség. Ennek a szobának nem volt más kijárata, és eltekintve attól, hogy egy ember nagyságú, tojásformájú szobor állt a közepén, ez is üres volt teljesen. Itt már nem találkoztam a manók nyomaival. Valamiért nem merték megközelíteni az utolsó termet. Nem volt semmi más ott. Semmi, csak az átkozott szobor. Ezért küzdöttünk?! Nekiestem a szobornak, s kardommal csépeltem. Kellett valami, amin kitölthetem dühömet, de a szobor nem volt elég. Vért akartam. Valakinek meg kellett fizetnie Darthan haláláért. Percekig ütöttem, vágtam, és legnagyobb meglepetésemre "feltört" a tojás. Szétnyílt a szobor, láthatóvá téve belsejét. Egy csontváz volt belehelyezve furcsa álló pózban. Nem ember volt. Sötéten tátongó szemüregei felett, homlokán, egy harmadik mélyedés látszódott. Még holtában is bölcsességet és nyugalmat sugárzott, s aprónak éreztem magam mellette. Szégyelltem azt, amit tettem, s ott, abban a pillanatban még a manóknál is alávalóbb teremtmény voltam, hiszen ők nem sértették meg az idegen sírját - még akkor is, ha csak félelemből nem tették.
Csörömpölve hullott ki kezemből a kardom, s eszeveszetten futottam kifelé. Szerencsére fáklyámat nem dobtam el, s így megvilágította utamat. A második terembe értem, és csak most vettem észre, hogy ennek a helyiségnek a fala ugyanabból az anyagból épült, mint a külső fal. Csillogva tükrözte vissza fáklyám lángját, de nem ez állította meg rohanásom. Félelem hasított belém. Már tudtam, hogy mit érezhetett a társam odakint. Nem láthattam dermedt tagjaimat, megrettent arckifejezésem. Nem volt már tükörképem. Ordítva vágtam fáklyámat a falhoz, s mire magamhoz tértem, már Darthan holttestét magamhoz ölelve futottam az erdőben. Minél messzebb attól az épülettől.
Másnap eltemettem. Biztosan szépnek találta volna a helyet, amit kiválasztottam neki. Takaros kis tisztás volt tele virágokkal, zöldellő fűvel. Imádta a természetet. Tiszta ruhát vettem ki hátizsákjából, s ráadtam a véres helyett. Mindig is vigyázott a megjelenésére. Nem hagyhattam rendetlenül elmenni. Sosem tudom őt elfelejteni. Az egyetlen igaz barátom volt, akit testvérként szerettem.
Sokáig bolyongtam az erdőben, mire egyik este lakott területre értem. Egy nagyobb falu volt koszos kis viskókkal és néhány kőházzal. A sáros utcákon emberi ürülék és állati trágya bűze keveredett, kóbor kutyák marták egymást a házak árnyékában, s disznók ijedt visítása hallatszott valahonnan. A kocsma persze nyitva volt. Sáros lábnyomok és kiömlött sör tette csúszóssá a füstös kis helyiség fapadlóját. Helyi törzsvendégek kiáltoztak egymással, vagy szürcsölték hangosan italukat. Söröskorsók koccantak össze hangos csörömpöléssel a kandalló melege mellett. Az utcák halotti csendje után jól esetett a benti lárma. Sört rendeltem. Sokat. Kavargó gondolataimat, és könnyeimet az ital bódító mámorával nyomtam el. Napok óta először éreztem jól magam, de nem tartott sokáig. Valaki megszólított.
- Talán elvesztett kedvesed siratod? Lányok miatt búslakodsz? - szólt a hátam mögül egy mély, rekedtes hang.
Ha megfordultam volna, láttam volna drága páncélját, az övébe tűzött buzogányt, és óvatosabb lettem volna. Ha jobban odafigyelek arra, amit mond, talán nem gúnyt, hanem együttérzést hallok szavaiban, de egyiket sem tettem. Nem volt, aki a vállamra tegye a kezét és megnyugtasson. Újra felébredt bennem a düh, amit barátom elvesztése miatt éreztem. Darthan üveges szemeinek képe lebegett előttem, az élettelen tekintet, az értelmetlen halál. Ő megmondta, hogy ne menjünk le, hogy legyünk óvatosabbak. Sokkal okosabb volt nálam. Talán az én hibám. De nem! Az ilyen állatok miatt van, akik nem tisztelik más gyászát!
- Mi a bajod, idegen?
Nem bírtam tovább. Egyszerűen elszabadultak az indulataim, és az előző órák feszültsége, és fájdalma egyszerre robbant ki belőlem. Képtelen voltam gondolkozni. Felpattantam székemről, s tőrömet előrántva fordulatból vágtam arra, amerre a fickó nyakát sejtettem. Könnyedén elhajolt az italtól eltompult, ügyetlen mozdulatom elől, és buzogányával a fejemre sújtott. Hallottam a kellemetlen roppanó hangot, aztán zsákként dőltem el a koszos padlón.
Nem tudtam, miért támadtam rá. Még az arcát se láttam. Nekiestem egy ismeretlennek. Így visszagondolva, magam sem tudom már miért. Darthan biztosan visszafogott volna. Neki eszébe se jutott volna egy idegent okolni saját hibája miatt. Nevetséges vagyok. Egy nagy hústömeg, ész nélkül.
Aztán lassan elkalandoztak gondolataim. Minden olyan homályos volt, de nem a szemeimmel láttam. Talán régi emlékek törtek a felszínre belőlem, s mintha egy homályos varázsüvegen keresztül néztem volna, minden szépnek tűnt. Aztán minden sötét lett, de nem féltem, csak földöntúli nyugalom szállt meg, s úgy éreztem, elhatalmasodik rajtam az álom.
Thorg látta a rég elfeledett ősi lények templomának második termét, ahol a bűnös, miután szembesült hibáival, láthatja közeli jövőt, s az utolsó teremben bűnbánatot tanúsíthat az ősök szelleme előtt. Ám Thorg nem volt képes szembenézni hibáival az első teremben, s így, társa nélkül, nem volt jövője.
