- Nem értem miért kellett meghalniuk. Talán csak véletlen volt. Rosszkor voltak rossz helyen - Todd kezeibe temette arcát. - Mire odaértem a feleségem már halott volt. Három golyót kapott a fejébe. Fel akartam elemelni, de mikor megmozdítottam, megláttam, hogy a feje alatt agyvelődarabkák terítik be a földet. Hánynom kellett. Ott öklendeztem és közben nem tudtam elhinni a történteket. Mintha nem is a feleségem lett volna, csak egy játék baba, egy tehetetlen, élettelen játék baba - a cella sötétje nem engedte látni az arcát, de olykor elcsukló hangja mutatta, hogy fájdalmas emlékeket idéz fel. - Észrevettem, hogy a fiam még mozog. Kezembe vettem, a kis testet, és segíteni akartam neki, de nem tudtam. Sírni próbált, de olyan hihetetlen fájdalmakat élt át, hogy képtelen volt rá, csak halkan nyöszörgött, aztán köhögni kellett, vér buggyant elő szájából, majd abba maradt a köhögés is és csak halkan szuszogott, egyre halkabban, s aztán elcsendesedett - Todd nem folytatta a történetet, a másik rab pedig nem akarta megzavarni a gyászoló férfit. Hosszú percekig csöndben ültek a cellában, amelyet csak a kicsiny, rácsos ablakon bevilágító hold töltött meg némi fénnyel, de csak épp annyival, hogy látni lehessen az üres, penészes falakat a két rab szakadt, piszkos rogyait, kócos, ápolatlan szakállukat és hajukat.
Az egyik sötét sarokból egy patkány kaparászása hallatszott, s az apró zajocska kizökkentette Toddot révületéből.
- Emlékszem, hogy ott, abban a pillanatban döbbentem rá, hogy nincs másvilág - erőltetetten felnevetett, s így láthatóvá váltak rothadó, facsonkokra emlékeztető fogai. - Isten, lélek, paradicsom! Hazugság mind! Csak mi találtuk ki, mert félünk a haláltól. Mi emberek, olyan hihetetlenül nagyszerű lénynek képzeljük magunkat, hogy képtelenek vagyunk elfogadni, hogy csak úgy nyom és folytatás nélkül elmúlunk - egész közel húzódott hallgatójához, sápadt arca szinte világított, megfáradt tekintete mély ráncokba burkolózott. - Amit ott láttam, az a teljes megsemmisülés volt. Nem volt ott lélek, nem volt semmi, csak a totális pusztulás. Ez kavargott bennem még hetekkel, hónapokkal később. Aztán egyre homályosabbak lettek az emlékeim, s az arcukat már csak a fényképekről tudtam rendesen felidézni. Görcsösen kapaszkodtam az apró emlékmorzsákba, de rájöttem, hogy ahogyan meghaltak ők is, úgy halnak meg velük lassan az emlékeim is, és csak a hozzájuk fűződő érzelmek maradnak tiszták. Sokat gondolkoztam, akkoriban. Képtelen voltam dolgozni. Semmire sem voltam alkalmas. Aztán a rendőrségnek sikerült kapcsolatba hozni valakit a bűnténnyel. Megmutatták a képét, biztosítottak róla, hogy megtesznek mindent az ügyben. Nem érdekelt már a dolog, nem érdekelt, egészen a következő estéig, amikor véletlenül összefutottam a képen látott férfivel - elmosolyodott egy pillanatra. - Szinte hihetetlen nem? Ilyen csak a mesékben történik, de én mégis ott álltam néhány méterre attól az embertől, aki tönkretette az életemet, akivel gondolatban már ezerszer végeztem. Ott álltam, bámultam, és fogalmam sem volt mit kellene tennem. A szívem a torkomban dobogott, remegtek a térdeim az izgalomtól, de végül sikerült leküzdeni tehetetlenségemet. Csak egy kés volt nálam. Ő profi gyilkos volt, én meg csak egy építőmunkás a sok közül. Mégis végeztem vele. Segített a szerencse, meg az, hogy nem volt már vesztenivalóm, s ez erőt adott. Megöltem. Aztán másokat is - lesütötte tekintetét, és megrázta fejét. Kócos, zsíros hajából apró ételdarabkák repkedtek ki. - Nem tudom mit vártam a bosszútól, de nem kaptam semmit. Nem lett jobb. Újabb bűnöst akartam, akit okolhatok, akit megbüntethetek. Volt néhány fiatal srác a környéken. Drogot árultak, meg fegyvereket. Többször láttam már őket. Mindenki tudta mivel foglalkoznak, de senki nem tett semmit. Csak én. Aztán végeztem még néhány piti kis bűnözővel. Úgy éreztem magam, mint egy képregényhős. Élveztem. Amikor öltem végre volt célom, és nem láttam magam előtt a feleségemet, és a fiamat. Sokan bátornak tartottak. A tévében nyilatkoztak rólam, és hősként ünnepeltek a városban. Nem voltam az. A bátorság legapróbb szikrája sem volt bennem, csak menekültem. De ennek már vége. Nem akarok ölni, nem akarok élni, nem akarok semmit. Csak lenne elég merszem ahhoz, hogy véget vessek ennek az egésznek, de képtelen vagyok rá - Todd sóhajtott egy nagyot. - És te Todd? Miért vagy itt?
- Beleőrülök, ha Toddnak hívjuk egymást. Én leszek Todd2. Engem nem zavar. Rendben?
- Nekem megfelel.
- Oké. Furcsa, hogy mindkettőnk neve Todd.
- Igen, különös. Szóval Todd2, te hogy kerültél ide?
Todd2 lefeküdt a koszos padlóra és a sötétségbe burkolózó mennyezetet bámulta. Fiatalabb lehetett néhány évvel Toddnál, de hosszú haja és szakálla arról árulkodott, hogy már legalább annyi időt töltött itt mint rabtársa. Talán egy kicsit hasonlított a másikra, sőt talán nem is kicsit, de egy lényeges dologban különbözött tőle. Belőle még nem veszett ki a remény, és ez látszódott minden mozdulatán.
- Hát ez az! Nem tudom. Nem emlékszek rá.
- Micsoda? - nevetett fel az idősebb. - Hogy lehet az ilyesmit elfelejteni.
- Nem tudom. Nem felejtettem el. Az az érzésem, hogy soha nem is tudtam. Tulajdonképpen nincsenek emlékeim. Egyszer csak itt voltam és kész.
- Amnézia?
- Fogalmam sincs. Régóta vagyok itt. Talán már rég megőrültem! - nevetett fel erőltetetten. - De gondolj bele! te tudod, hogyan kerültél ide?
- Hát - vakarta meg az állát - a gyilkosságok miatt. Önbíráskodás, meg ilyesmi.
- Igen ezt értem, de emlékszel valamire? Tárgyalásra vagy ilyesmire? Arra hogy elkaptak?
- Nem igazán, de már régóta itt vagyok én is. Sok mindent elfelejtettem.
- Igen, mégis különös a dolog. Én csak arra emlékszem, hogy felébredtem a cellámban, és fogalmam sem volt mi történt, vagy mit kéne tennem, ki vagyok egyáltalán. Csak a nevem volt. Aztán rájöttem, hogy van két kezem, és ásni kezdtem. Sokat ástam, hogy kijussak.
- És erre itt kötöttél ki. Egy másik cellában - röhögött fel Todd. - Szép eredmény! megérte!
- Nem bántam meg - a fiatalabb férfi nem sértődött meg. - Folytatni fogom. Sok cellát találtam már, de te vagy az első ember akivel találkoztam eddig, de talán vannak mások is.
- Nem találtál kijáratot? Vagy valamit? Folyosókat, őröket? Csak cellákat? - hitetlenkedett.
- Tudod nem hiszem, hogy lennének itt ilyesmik. Nézd meg! Látsz kijáratot?
Todd tágra nyílt szemekkel nézett körbe, és hirtelen beléhasított a felismerés. Nincs ajtó. Be van zárva egy néhány négyzetméteres rothadó falú betonkockába. Élve eltemetve. Kényelmetlenül forgolódni kezdett, és egyre nagyobb kortyokban nyelte a levegőt, hogy legyőzze a kellemetlen, egyre erősödő fojtogató érzést, de érezte, hogy lassan csatát veszít a bezártsággal szemben, és ettől pánikba esett. Aztán pillantása hirtelen a jobb oldali falra esett.
- Az ablak! - rohant a falhoz. - Itt van ablak! - megpróbált felmászni, de túl magasan volt a nyílás. - Arra ki lehet jutni! - Verte a falat tehetetlenül. Todd2 odament hozzá, és finoman visszahúzta a faltól.
- Ne pont most dilizz be nekem, amikor végre nem vagyok egyedül! - mosolygott. - Kár a gőzért! Csak valami trükk a dolog. Én is az ablak felé kezdtem ásni, de nem találtam mást csak cellákat. Koszos, áporodott szagú cellákat. És nem tűnt fel, hogy mindig este van és holdfény? Itt nincsenek őrök, nincs kijárat, nincsen semmi, csak cellák. Az a furcsa, hogy ásás közben, a már ismert cellák között újakat fedeztem fel néha. Biztosan újak voltak, mert az ágyat még nem ette meg a rozsda, a takarók puhák, és frissen mosottak voltak, és a falak is tisztán csillogtak. Azt hiszem, tágul a börtön. Egyre nő, ezért nehéz kijutni. De nem baj, mert szabadon áshatunk. Nem törődik velünk senki. Azt hiszem enni se kapunk. Most, hogy így belegondolok, már évek óta nem ettem, az ivásról nem is beszélve. Ez kicsit furcsa, nem?
- Itt fogunk meghalni! - zokogott fel Todd. - Nincs remény! Egyáltalán mi az, hogy tágul? - kiáltott fel hisztérikusan. - Ez itt kő! Kemény, szürke, élettelen kő! Ez nem tágul!
- Nem hiszem, hogy meghalhatunk. - szólt Todd2 figyelembe sem véve társa észrevételét. - Ha eddig nem történt meg, akkor emiatt nem kell aggódni - mosolygott. - Én folytatom az ásást. Ha segítesz, akkor együtt talán kijutunk. Ha behoztak ide, valahogy ki is lehet jutni.
- Nem! Nem lehet! - kiáltott fel Todd. - Hát nem érted? Évtizedeket pazaroltál el az életedből, azzal hogy a kiutat kerested. Erre mit találtál? Újabb cellákat! Nem tanultál ennyi idő alatt semmit? Nincs menekvés! Itt döglünk meg!
- Pazaroltam? Az nem pazarlás, hogy itt ülsz tétlenül saját szerencsétlenségeden sajnálkozva? A küzdelem az egyetlen út. A tétlenség a pazarlás - a legzavaróbb az volt, hogy semmi indulat, vagy gúny nem érződött Todd2 hangján. Csak kérdezett, vagy megválaszolta a kérdéseket, és tett néhány észrevételt. Todd pedig fájdalmat akart, azt akarta, hogy Todd2 megsértse, hogy megüsse, hogy legyen oka az örjöngésre, de ez nem történt meg, és ettől csak egyre dühösebb lett.
- Ezt te sosem értheted meg! Meghalt a családom és...
- És meghalsz te is, ha így folytatod - vágott közbe nyugodt hangon Todd2
- Nem! - Todd hirtelen felugrott és társa nyakára kulcsolta kezeit. - Te halsz meg, te rohadék! Minek jöttél ide? Minek? Jó volt itt nekem egyedül! - Todd dühös morgása zokogásba fulladt. Lehanyatlott Todd2 holtteste mellé, és sokáig nem mozdult.

Kaparászás hallatszott a járatból. Egy szakállas, hosszú hajú ismerős arcú férfi mászott elő.
- Hello! Látom te is ásol! Te ástad ezt az alagutat, ugye?
- Hello Todd5!
- Honnan tudod a nevem? De miért 5?
- Nem számít.
- De hogy kerül oda az a három holttest a járatba? ők is rabok voltak?
- Mondtam. Nem számít.

Folyamatosan érkeztek. Mindig egy újabb Todd, az optimista szövegével. Az igazi Todd valamikor végighallgatta őket, de volt hogy szó nélkül végzett velük. Sokáig így ment ez.

Todd ásott. Beásta magát a betonfalak alá, és kézzel kaparta a földet. Régóta csinálta már, de tudta, hogy előbb-utóbb ráakad valamire. Hirtelen beomlott előtte a járat vége, és egy másik alagútba jutott. Felgyorsult a szívverése. Ha van más is akkor együtt talán gyorsabban haladnak! Követte a járatot. Elviselhetetlen bűzt érzett és a kellemetlen szag egyre erősödött. Az egyik oldaljáratban holttestek hevertek egymásra dobálva. Nem akart arra menni, inkább gyorsan tovább indult. A járat egy cellába vezetett. Az kis helyiség csak egy dologban különbözött a többitől. Az egyik falon egy férfi lógott. Nem tudni hogyan, de felküzdötte magát az ablakig, és saját ruháiból font kötelének egyik végét a rácsokra, másikat a nyakára hurkolta. Todd közelebb lépett. Ismerős volt a férfi. Igen. Mintha csak tükörbe nézett volna. Hirtelen kaparászást hallott maga mögött. Hátranézett, és valami olyasmit pillantott meg, ami eddig nem volt ott. Egy nyitott ajtót. Nem habozott. Kilépett rajta. Legyőzte saját önsajnálatát, és a reménytelenséget. Ott lógott a falon. Talán így képes lesz visszatérni.
Todd kinyitotta szemeit. Fehér falak, műszerek, ismeretlen ágy, kórház. Újra itthon...

Cím: A börtön
Kategória: Sci-Fi
Alkategória:
Szerző: Soós Adrián
Beküldve: August 9th 2004
Elolvasva: 1787 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Sci-Fi főoldalára | Megjegyzés küldése ]