Két hét múlva Arisztonikosz várt rá otthon, amikor visszatért az Agoráról. A műhelyben ült a Ganümédész előtt, és csak bámult az új alabástromból készült mellszoborra, amely egy rendkívüli szépségű fiatal férfit ábrázolt.
Örömmel üdvözölték egymást, ismét vidámság, hangok, nevetés töltötték be a házat. Minden visszazökkent a régi kerékvágásba, de mégis, mintha mindent valami áttetsző fátyol borított volna be. Semmi sem volt olyan csillogóan fényes, mint rég. Sem a jókedv, sem a nevetés
Arisztonikosz megérezte Ermisz titkolt vonakodását. A nappalok munkával és gyorsan teltek, de az éjszakák…
Ermisz lélekben messze volt,szinte érezte a maga köré vont távolság burkát, amely mögé hatolni próbált. Ez a burok rugalmas volt, engedett egy ideig, ám amikor azt hitte, sikerül végre hozzáférkőznie, akkor kiderült, hogy szilárdan ott feszül közöttük. Nem bírta tovább a bizonytalan bizonyosságot, megerősítésre volt szüksége.
- Mi történt veled, Ganümédész? - mindig így szólította, ha túlcsordult a szíve - Olyan furcsa vagy, mióta visszajöttem. Hát már nem kívánkozol hozzám bújni? Örökösen fáradt vagy, szótlan, mintha a nevetésed sem a szívedből jönne. Mi történt, amíg nem voltam itt? Tudnom kellene valamit, amit elhallgatsz? Hiszen nincsenek titkaink egymás előtt. Az én lelkem olyan meztelen előtted, mint egy újszülött, de így van ez veled is? - faggatta szorongással telve.
Ermisz abba sem hagyta a csiszolást. Ez nagyon finom munka volt, nem szívesen bízta segédekre. Belepte az alabástrom pora, mostanában ez volt a kedvenc anyaga, és újra meg újra megalkotta annak a titokzatos férfinek az arcát. Arisztonikoszt mardosta a féltékenység, de nem merte egyenesen felelősségre vonni.
- Sokat dolgozom, Nikó. Talán jobb lenne, ha te is ezt tennéd, ez a dolgunk.
- De én nem tudok addig kőhöz nyúlni, amíg te magad vagy olyan, mint egy kőszobor - csattant fel Arisztonikosz, aztán kérlelően folytatta. - Ermisz, kérlek, mondd el. Jobb, ha tudom ki vett el tőlem. Ez a férfi?mutatott a mellszoborra - Vagy valami nőszemély? Igenis, jogom van tudni! - tört ki végül belőle indulatosan.
Ermisz lassan megfordult. Kék szeme kivilágított poros, fehér arcából. Nézte a gyötrődő férfit, akit egészen Arisz felbukkanásáig olyan felhőtlenül szeretett, hogy megsajdult a szíve. Elmosolyodott, és megszorította a kezét.
- Nincs más férfi, és nincs nő sem. Senki sincs, akit szerethetnék rajtad kívül. Egyedül voltam, és talán megváltoztam kissé, de nem várhatod tőlem, hogy ugyanolyan legyek, mint az a kisfiú, aki betoppant hozzád azon a viharos estén. - Látta Arisztonikosz arcának ellágyulását az emlék hatására - Öt év telt el azóta. Felnőttem, Nikó. Ennyi az egész. - Visszafordult a szobor felé,
és reménykedett, hogy Arisztonikosz megelégedett a magyarázattal. Tévedett.
- Ismerlek, Ermisz, talán nem az eszemmel, de a szívemmel igen. Ez most azt súgja, hogy csak félig mondtad el, amit gondolsz. Én is tudom, hogy változunk. Azt is tudtam, hogy eljön egyszer a perc, amikor azt mondod, valaki mást szeretek. El is határoztam… igen-igen… eltökéltem, hogy félreállok, mert igyekszem megérteni téged. A szád azt mondja, nincs más. A szó hazug lehet, de a tested, Ermisz… az nem tud félrevezetni. Ne félj, mert én is tudom, hogy képtelen vagyok betartani az elhatározásomat. Nem tudlak szó nélkül átengedni… senkinek. - Sebbel-lobbal
kirohant a műhelyből, aztán visszarohant és megállt a fiú háta mögött. Válaszra várt, ám Ermisz hallgatott.
Este gondosabban készült, az arca ünnepélyesen komoly volt, nem ragyogott rajta úgy a várakozó derű, mint máskor. Arisztonikosz figyelte, éppen, mint azelőtt. Belül szaggatta az ismeretlen kín, amit élete során most először érzett. El akarja hagyni, akit szeret… le kell mondania az örömről, ami olyan pazarlóan omlott rá öt éven át. Öt év! Istenekre, micsoda hosszú idő, és mégis milyen hamar elröppent. Öregember lett, ezt kénytelen volt tudomásul venni most, hogy Ermisz odaadása már nem fűtötte és hajtotta a vérét. Hogyan is nem gondolt rá, miért is nem készítette fel a lelkét, hogy vége lesz egyszer? Aztán makacsul hajtogatta magában, hogy neki jogai vannak… lehetne akár kíméletlen és önző. De lehet megértő is, útjára bocsáthatja. Bárhogy dönt, mindenképpen elveszíti, és számára vége az életnek, de vajon mi lenne jobb Ermisznek. Olyan küzdelem folyt a lelkében, hogy a foga belecsikordult.
Ermiszt is pontosan ilyen gondolatok gyötörték, ezért lassultak le a mozdulatai. Tudta, hogy a boldogság, amit Arisztonikosszal élt át, életének éppen abban a meghatározó időszakában, amikor felnőtté érik egy ifjú ember, soha többé nem felejthető. Azt is tudta, hogy amit iránta és vele érez, az senki mással nem ismételhető. De azt is tudta, hogy másra is szüksége van, amit Arisz
jövetele, a vele vívott elkeseredett harc megízleltetett vele. Szabadságra volt szüksége, szabad döntésre, akár jól, akár rosszul, önállóságra és levegőre. Túl sokáig élt valakinek az
oltalmában. Életének elején Arisz óvta mindentől, ami fájhatott, majd Arisztonikosz zárta be szerelmének börtönébe, s húzta a gyönyör langyos posványába, amely olyan kellemes és bágyasztó volt, hogy elfelejtette a küzdelem varázsát. Ideje volt kilépnie a vakító fényre, vagy belemerülni az éj sötétjébe. Arisszal történt kegyetlen párviadala döbbentette rá - majd később a megalázó egyezség Phyntiasszal, végül a megmagyarázhatatlan késztetés, amit a két fiatal férfi társaságában érzett -, hogy csak az élmények változatossága termékenyítheti meg életét, hogy alkotások sokaságát hozhassa a világra. Arisztonikosz mellett erre aligha gondolhatott. A langyos megelégedés látszott már a munkáján. Hibátlan alakjaiból hiányzott az egyéniség, szépségük öncélúvá lett. Hamarosan úgy járt volna velük, mint Nikó a halott szobraival. De mit tegyen, hogy ne okozzon fájdalmat neki? Egyetlen megoldás van csak, ha meggyűlölteti magát.
- Kérsz egy kis bort? - kérdezte Arisztonikosz. Ermisz nemet intett.
- Jobb, ha józanok maradunk. Valamit el kell mondanom, és nem akarom, hogy a szőlő mámora elhomályosítsa az elménket.
- Ezért vagy ilyen kimért mostanában? Mert kerested az alkalmat, vagy a szót, mikor és hogyan mondd meg “Ég veled, meguntalak öreg mesterem”?
Ermisz lassan közelebb lépett hozzá, a lámpa halvány fénye az arcára hullt. Szívszorítóan elbűvölő volt, Arisztonikosz ökle megfeszült, hogy ne fájjon annyira. A fiú látta az önkéntelen mozdulatot, szemében a kérést. A nyelve hegyén volt, hogy “Igen, éppen ezt akarom mondani”.
- Nem - mondta e helyett. - Azt szeretném elmondani, mennyire hiányoztál, amíg abban az ostoba börtönben voltál. Elveszettnek éreztem magam nélküled, hiába voltak körülöttem az emberek, a barátok itt a Kerameikoszon. Elképzeltem milyen rémes lehet ott neked, bezárva a falak között. Valamilyen megoldást kellett találnom, hogyan szabadítsalak ki. Számomra nem volt túl szerencsés ötlet, de az a fontos, hogy itt vagy már. - Arisztonikosz arca olyan volt, mint egy fényesre csiszolt tükör, minden érzelem meglátszott rajta. Feloldódott a feszültség. Ermisz kinyújtotta a karját felé, és a kőfaragó úgy vonta magához, mintha az élete függne tőle, belé tud-e kapaszkodni. A fiú lehunyta a szemét, hogy még egyszer utoljára felidézze a hangokat, az
illatokat, ízeket, a bőrét megérintő simogatásokat, amelyek boldoggá tették őket az elmúlt években, s amelyektől most menekülni akart. Az emlékek felszakították a távoliság szívós burkát, és eszeveszett hévvel vetette magát érzékei örvényébe. “Haladék… haladék… csak még egy kis
haladékot!” dobogott bennük szívük ütemében. Egyikük sem merte kiejteni a szót.
Ermisz szeszélyes és követelőző lett, feszülten figyelte, mikor pattan Arisztonikosz türelmének húrja. A kőfaragó pedig arra a meggyőződésre jutott, hogy gonoszkodása csupán szerep, s kétségek között hányódva nem tudta hogyan válaszoljon rá. Végül úgy döntött, a leghitelesebb, ha hagyja magát belevinni ebbe a kínzó játékba. Természetéhez az állt legközelebb, ha mennydörög, és nem csúszik a térdén rimánkodva. Elhatározta, hogy megadja Ermisznek, amire vágyik: a lelkiismeret furdalás nélküli távozás lehetőségét. Az összecsapás elkerülhetetlen volt.
Apróságon zördültek össze, szinte mindennapos, hétköznapi dolgon. Arisztonikosz munka helyett csapszékben töltötte az idejét, Ermisz egyedül birkózott a megrendelésekkel. Amikor este betántorgott, Ermisz vadul nekiesett, szidta léhaságáért, amiért mindent tönkretesz, amit nagy nehezen ketten összegürcöltek. A kőfaragónak sem kellett több, hamar előidézte hogyan állított be hozzá az éhenkórász kölyök, akit ő Athén ünnepelt művészévé emelt. Hogyan áldozta fel érte saját hírnevét és tehetségét, a polgárok között betöltött helyzetét, mire Ermisz gúnyos hahotára fakadt. Zengett a ház, mindketten elszántan ordították saját igazukat, amikor végül elérkezett a pillanat, amikor Arisztonikosz kimondta:
- Hálátlan gazember vagy, nem tudom a látványodat elviselni! Szedd össze a cókmókodat és keress magadnak mást, aki eltűri, hogy uralkodsz felette!
- El is megyek! - fújt Ermisz mint egy felborzolt szőrű kandúr. - Soha többé nem kell tartanod tőle, hogy látod a képemet! Már nekem is elegem van belőled! Még hogy én vagyok hálátlan, amikor nekem köszönheted, hogy már nem vagy koldus! - Bevágta maga mögött az ajtót. Kisvártatva újra megjelent, a régi tarisznyája volt a vállára vetve.- Megyek, ahogy jöttem - válaszolta Ermisz fensőbbségesen.
Arisztonikosz felugrott, megragadta a vállát. Úgy érezte, bőre megégeti a kezét, de nem engedte el.
- Azt már nem, kiskomám! Úgy már nem mehetsz el! Ahhoz itt kellene hagynod azokat az éveket is,
amit elloptál az életemből, de mindenestől ám! Ha ezt nem tudod megtenni, akkor vidd a többit is, nekem nem kell. Én nem torolom meg a hálátlanságodat azzal, hogy kirabollak és kilöklek, mint egy kutyát. - Elhúzta a kezét, mert félt, hogy Ermisz megérzi remegését. Kis híján elgyengültek, nem sok kellett volna, hogy egymásra boruljanak. Kirohant a műhelybe és egy tekerccsel tért vissza. A szeme vörös volt, de Ermisz hinni akarta, hogy csak a bor és düh
kergette a fejébe a vért, nem könnyeket lát benne. Fuldoklott a görcstől, amely a torkát szorongatta, nem szólt egy szót sem, nehogy elárulja magát.
- Nesze, itt… itt a megszolgált béred, a trapézában beváltják. Ott van, nehogy ellopják tőled, amilyen kelekótya vagy - dugta az orra alá a tekercset Arisztonikosz.
Ermisz bele sem mert nézni az írásba, csak kikapta a kezéből. Hang nélkül összepakolta a
legfontosabb dolgait, aztán kilépett az ajtón.
- A többi holmiddal mi legyen? Tán őrizgessem emlékül?Visszajössz érte, vagy kidobjam? És vidd innét a macskádat is! - kiáltott utána Arisztonikosz.
Ermisz meg sem fordult.
- Dobd ki, ha úgy tetszik - szólt vissza mentében. - Gyere cica, cic-cic! - Felnyalábolta az állatot, becsúsztatta a zsákjába és kifordult a kapun.
Arisztonikosz addig tartotta magát, amíg sejtette, hogy Ermisz még a közelben járhat. Aztán nem bírta tovább, térdre rogyott és sírva ütötte a földet öklével tehetetlen fájdalmában. Könnyei a szakállán át a földre csorogtak.
Ermisz rohant a Kerameikosz sikátorain keresztül, ahogy csak győzte a lába. A templomnál feladta. Ledobta a földre a málháját, nekidőlt az egyik oszlopnak és zokogott. Hangosan, szívből, teljes keserűséggel. Néhányan megálltak mellette kíváncsian vagy sajnálkozva. Amikor csitult kissé a lelkében dúló vihar, megtörölte az arcát. Sokáig ült a lépcsőn, bámult bele a vöröslő naplementébe és elhatározásra jutott. Összeszedte a holmiját, végül Phyntiasz háza előtt állt meg.
Phyntiasz egyik szolgája engedte be, de mindjárt megjelent a meglepett házigazda is.
- Minek köszönhetem a szerencsét, kedves Lüsziosz? – kérdezte. - Talán adósod vagyok még valamivel?
Ermisz visszafojtotta magába a kikívánkozó visszavágást. Már nem a szerető Arisztonikosszal állt szemben, hanem olyan férfival, aki érzelmeiben egészen közömbös iránta, és nem kért a lelkéből.
- Csak kérni szeretnék valamit, ha akarod, visszautasíthatod. - Ermisz némi alázatot lopott a hangjába. - Adj szállást ma éjszakára. Holnap alkalmas házat keresek, ahol megnyithatom a műhelyemet.
A köpcös Phyntiasz elismerően nézett rá.
- Ugye megmondtam, hogy kitörsz a Kerameikosz világából? -Előzékenyen betessékelte Ermiszt - Ne érts félre, nem nézem le a Kerameikosz szorgalmas, rendkívül tehetséges és hasznos népét, de… már megbocsáss… nem ragadhatsz le azon a szinten. Már régen kinőttél közülük, csodálom, hogy eddig bírtad. Nekem van szemem ehhez. Apád könnyen utadra bocsátott?
- Eljöttem… nem akarok róla beszélni.
- Értem. Ne legyen lelki furdalásod. Nagyon sokat köszönhet neked, már ezerszeresen visszafizetted neki a tartozásodat. Szívesen segítek házat találni. Van jó néhány befolyásos ismerősöm.
Phyntiasz csak beszélt és beszélt, vég nélkül.
Arisztonikosz üressé vált hétköznapjai csigalassúsággal vonszolták magukat előre. Az első napokon minden percben várta, hogy nyikordul a kapu, és Ermisz a nyakába veti magát. Annyira szerette volna visszafogadni, a karjába zárni, megbocsátani, és a bocsánatát elnyerni. Egymást követték az esték, de a fiú nem jelent meg. Lassan kifogyott lelkéből a remény, felcserélte a harag. Dühödten véste a követ. Alakjai egyre érdesebbek, nyersebbek lettek. Amikor pillantása véletlenül a kész Ganümédészre esett, elkeseredetten vágta hozzá a kalapácsát. Még azt sem
bánta, hogy megsérült a márvány, lepattant belőle néhány darabka, és hajszálrepedések keletkeztek rajta. “Átkozott ribanc! – füstölgött egyszer – Ganümédészem, merre
lehetsz?” – könnyezett máskor. A magányos estéket nem bírta elviselni a falak között, majd mindegyiken valamelyik csapszékben duhajkodott, vagy a barátainál mulatozott, csupán Szimónészt hagyta ki ezekből a féktelen tivornyákból. Tudta, hogy a fazekas mit mondana, és nem akarta
hallani. De még látni sem szemrehányó tekintetét, amely tanúja volt boldogságának is. Amikor az első utcáról felszedett lányt hazavitte, képtelen volt arra a kerevetre ráfektetni. Ordítva hasogatta forgácsokra a szépen faragott bútort a megrökönyödött nő szeme láttára, akit aztán a
műhely padlójára döntött le. Ezek a nők azonban soha nem adtak enyhülést a kínzó ürességre, amelyet Ermisz napfényes lénye hagyott maga után.
Egyik estén éppen nem volt ereje elmenni sehová sem, a mécses gyér fényénél üldögélt az utolsó sztélé előtt, amely még befejezésre várt, amikor valami puhaság érintette meg a bokáját. Amikor lenézett látta, hogy Ermisz macskája felpúposított háttal dörgölőzik a lábához. Azt az állatot az első időben ajándékozta a fiúnak, amikor még gyakran tört rá a vágyakozás az otthon, a testvérek után. Az Agorán látta meg, cérnavékony hangon nyivákolt, talán elkóborolt az anyjától.
Hirtelen elhatározással dugta a zsákjába, nem is gondolta, hogy akkora örömet szerez azzal a puha kis szőrgombolyaggal. Amikor Ermisz meglátta, édes mosollyal vette a karjába, és hálás pillantása elfeledtette vele, hogy nem szereti a macskákat. Később sokszor irigykedett rá,
amikor lustán heverészett a fiú ölében és Ermisz ujjai gyöngéden cirógatták a füle tövét. Csak akkor barátkozott meg vele, amikor a macska nem egymaga birtokolta többé Ermisz szeretetét. Megdobbant a szíve, de nyugalomra intette magát. Lehajolt hozzá.
- Nos, egérvadász barátom, hazajöttél? Itt a legjobb, igaz? – Megvakargatta a két füle között, mire hangos dorombolásba kezdett. Arisztonikosz várakozóan a bejárat felé nézett. Arra számított, a macska a fiú jövetelének hírnöke, s nyomában hamarosan belép Ermisz is, de az ajtó továbbra is üresen ásított az éjszakába. Felállt, és a küszöbre lépett.
- Ermisz! – szólt ki a sötétbe. – Gyere be, nem kell bujkálnod. – Várt és hallgatózott, mikor roppannak léptei alatt az udvar kavicsai, de csend volt. – No, igazán … Ermisz, ne butáskodj már, tudom, hogy itt vagy. Ne szomorítsd tovább ezt a vén bolondot, gyere. – Elhallgatott. A hold és a csillagok némán szórták ezüstös fényüket az udvarra. Sejtelmes árnyak búslakodtak a homályos zugokban, de semmi sem mozdult a tamariszkusz ágain kívül. Percekig állt feszült várakozásban, aztán be kellett látnia, hogy mindhiába.
Már jó ideje figyelte a távolból Szimónészt, de nem tudta rászánni magát, hogy odamenjen hozzá. Félt, hogy magyarázkodni kényszerül, és azt nem akart. Senki sem értheti, miért tette, amit tett. Bármilyen magyarázat csak kifogásnak tűnne hálátlanságára. Amikor a fazekas kezdte az eladatlan edényeket felpakolni a kordéjára, mégiscsak elindult felé. Néhány lépésnyire járt már, amikor Szimónész észrevette. Sovány arca mosolyra derült.
- Óh, Ermisz! Fiacskám! – lelkendezett – De jó, hogy újra látlak, épségben és egészségesen! Úgy aggódtam, hogy nem tudtunk rólad semmit.
Ermisz megkönnyebbülten ölelte meg az alacsony termetű fazekast. Szimónész az egyik legderekabb ember volt, akit ismert. Önzetlen, őszinte, igazi barát – drágakincs.
- Én is nagyon örülök, drága barátom! Véletlenül erre jártam – dehogy vallotta volna be, hogy három napja őgyeleg az Agora körül, azóta lesi, hogy felbukkan-e Nikó vagy Szimónész -, és megláttalak. Nemcsak az illem kívánja, hogy üdvözöljelek, de tiszta szívemből örülök, hogy találkoztunk. Így legalább megtudakolhatom, jól vagy-e. És a családod? A kis Korinna? Nem adod még férjhez?
- Óh, köszönöm, jól vagyunk, megvagyunk. Sok a munka, nincs időnk a bajokkal törődni. Korinna leányom is jól van, kedves tőled, hogy kérded. Már gondolkodtam a dolgon, de még nem találtam olyan tiszteletreméltó férfiút, akire nyugodt szívvel rábíznám az életét. Nehéz manapság megfelelő emberre lelni. Akit méltónak tartanék, hát annak meg más elképzelései vannak. – Furcsa pillantást vetett Ermiszre, aztán visszafordult a cserepeihez – Nem könnyű az élet. Nem könnyű. - Ermisz egyetértően hümmögött, zavartan hallgattak, miközben a lábát váltogatta. Szimónész
végül megelégelte. – Jaj, fiam, ne kerülgessük, mint macska a forró kását. Miért nem arról beszélünk, ami fontos? Mi van veled, hová tűntél olyan hirtelen, mintha a Hádész nyelt volna el?
Ermisz már várta a kérdést, tudta, hogy előbb-utóbb válaszolnia kell.
- Nikó nem mondta? – kérdezte óvatosan.
- Nem mond az semmit. Olyan, mint akinek elment az esze. Mint régen, amikor… – zavartan köhintett egyet – még nem ismert téged. Összevesztetek talán?Elkergetett?
Ermisz nehezen szánta rá magát, de nem tartotta becsületesnek, ha a fazekasnak mást mond, mint ami az igazság.
- Nem, dehogy. Azt hiszem, mindketten az alkalmat kerestük, hogy befejezhessük. A viselkedésemmel kényszerítettem rá Nikót, hogy elküldjön. Nem a maga szándékából tette, hanem az én kedvemért. – Szimónész értetlenül nézett rá, aztán megrázta a fejét – Tudom, hogy ez így egy kissé zavaros. Nagyon szeretem és becsülöm Nikót, sohasem találok többé olyan embert, mint ő. Mellette azonban sohasem válna belőlem érett ember, mindig úgy bánna velem, mint egy gyerekkel, akit óvni és dédelgetni kell. Elmenekültem védelmező karjai közül. Elhallgatott.
- Ő tudja, hogy te ezért hagytad el? – kérdezte Szimónész – Elmondtad neki, hogy nagyobb szabadságra van szükséged? Tudja, hogy nem a hálátlanság és a rideg szíved vitt el tőle
- Nem. Nem értheted ezt Szimónész, ne haragudj. Nem lehetett ilyen egyszerűen elintézni. Gyűlölnie kellett ahhoz, hogy elengedjen.
Szimónész elképedve rázogatta a fejét.
- Gyűlölet? Szeretet? Miket beszélsz, fiam?
- Én csak arra szerettelek volna megkérni, hogy mondd el, hogy van. – Ermisz türelmetlenül vágott a fazekas szavába.
Szimónész beletörődve bólintott.
- Jó, ha ezt akarod, elmondom. Alig dolgozik, az estéket azzal tölti, hogy leissza magát, és lotyókat hurcol a házába. Verekszik, utcai ökölvívó csatákba áll be, hogy fogadásokat kössenek rá és győzzön. Eddig még szerencséje volt, hiszen tudod, micsoda erő van benne. Ha elhagyja a szerencse? Én nem hiszem, hogy elérted a célodat, Ermisz. Arisztonikosz nemhogy nem gyűlöl, de majd megbolondul utánad. Mindketten tudjuk, hogy igazat beszélek. Megérdemelné, hogy elmondd neki, mi vitt erre a döntésre.
Ermisz már bánta, hogy szóba állt Szimónésszel. Semmit sem könnyített a helyzetén, hogy tudnia kell, Nikó szenved.
- Nem mehetek vissza. Ha megteszem, soha többé nem tudok eljönni, mert Nikó szeretete olyan, mint a lépesvessző. Édes csapda, amelyben elsorvadok anélkül, hogy lehetnék, aki vagyok. A magunkfajta emberek számára nem tartós állapot a boldogság. Betelünk vele, s akkor elkezdjük keresni a kiutat. A lélek háborgása és megtisztulása termékenyíti meg a gondolatot, ad lendületet a kéznek az alkotáshoz. Bármily sokat jelentünk egymásnak, az én igazi szerelmem
akkor is a szobrászat, Szimónész. Arisztonikosz tudja ezt. Ő egy meglett férfi, el tudja viselni a fájdalmakat, kudarcokat, de én is felnőtté akarok válni. Ezért jöttem el.
Szimónész nézte Ermisz lángoló arcát, és elpárolgott kezdeti haragja. Sajnálta mindkettőjüket, amiért ilyen szenvedéllyel büntették őket az istenek.
- Bizonyára igazad van, fiam. – Engesztelően megfogta a karját. – Akkor hát… minden jót. Élj boldogul. – Csettintett a szamárnak, és elindult a Kerameikoszba vezető úton. A cserépedények versenyt zörögtek a kordéval.
Arisztonikosz éppen szélnek eresztette a vörös hajú Melisszát, aki a templom lépcsőjén szokta bájait árulni, amikor Szimónész kordéja eldöcögött a kapuja előtt. Könyökhajlatába fogta a lány nyakát, és egy csókot nyomott kifestett arcára. Erőltetett vidámsággal kiáltott oda a fazekasnak.
- Nagyon fancsali a képed, szomszéd! Irigykedsz, mi? - Rácsapott egyet a lány gömbölyű tomporára – Eridj! Elég volt belőled.
- Irigykedjenek rád a Hárpiák, ostoba bakkecske. Mit akarsz egy ilyen nőszeméllyel bizonygatni? Csak nem azt, hogy milyen kemény fickó vagy? – dohogott Szimónész. Leszállt a kordéról, odament a kőfaragóhoz. - Eltalálod-e kivel találkoztam.
Arisztonikosz arca kővé dermedt. Tudta.
- Na, kivel? Azt hiszed, érdekel?
- Azt hiszem, igen. Ermisz jött oda hozzám.
- Ugye mondtam, hogy nem érdekel. Nem is figyelek rád.
- Kérdezett felőled.
Arisztonikosz befogta a fülét.
- Bla-bla-bla, látom, hogy beszélsz, mert mozog a szád, de nem hallom, mit mondasz!
Szimónészt elfutotta a méreg. Belecsimpaszkodott szomszédja karjába.
- Ne idétlenkedj! Nem csoda, ha itt hagyott. Végig fogsz hallgatni! – ordított Arisztonikosz fülébe – Egek, hiszen dől belőled a borszag, meg ennek a némbernek a bűze. Pfuj
- Na, és? Azt csinálok, amit akarok.
- Hát ez az, hogy nem csinálsz semmit! Semmi értelmeset. Megértem, amiért megelégelte veled a küszködést az a szegény fiú.
- Ezt mondta? – kiáltott fel Arisztonikosz – A hazug! Nem ő hagyott itt, hanem én zavartam el. És tudod miért? Na gyere csak! Majd én megmutatom. – megragadta Szimónészt, és taszigálta maga előtt, be a műhelybe. Megállt az alabástrom mellszobor előtt – Tessék, mit látsz?
Szimónész a szobrot nézte. Ismerős volt az arc, de nem tudta miért.
- Ez egy szép szobor. No, és?
- Ez nem egy szép szobor. Ez “a” szobor. Valakiről. Tudod, hányszor faragta meg különféle változatban? Tizenkétszer! Mi ez, ha nem hűtlenség?!
- Vázlatok – felelte elgondolkodva Szimónész. – Mielőtt nagyobb munkába kezdek, én is készítek vázlatokat, gondolom te is.
- Hogy mi? - Arisztonikosz meghökkent, elszállt a magabiztossága. -Vázlatok? Gondolod?
- Az hát. Miért, mit hittél?
- Mit, mit?! Hát azt… hogy egy másik… egy új…
-Megkérdezted tőle, vagy te is csak képzelegtél?
- Igen, megkérdeztem.
- És azt felelte, hogy egy másik… egy új?
- Nem. Azt mondta, hogy nincs másik. De én éreztem, hogy megváltozott.
- Semmi másért nem változhatott meg, csakis valaki másért? Saját magáért nem? Azt hitted, mindig a te elragadó kis Ganümédészed marad? Hiszen felnőtt, te ostoba! A saját lábára akart állni, te meg megfojtottad a szerelmeddel.
Arisztonikosz fejéből elillant a borgőz, s az örömlány szaga is már csak emlék volt.
- Azt hiszed, nem tudom? – kérdezte búsan. - Mindezt én is tudom, Szimónész. Mindegy, hogy volt-e más. A lényeg az, hogy el akart menni, és én elengedtem. Azóta nem találom a helyem. Nincs helyem - rázta meg a fejét. – Nem vagyok olyan ostoba bakkecske, mint ahogy hiszed.
- Akkor miért nem keresed meg, és beszéltek? Így nem szabad elválni. Boldogtalanok vagytok mind a ketten, szenvedtek. Nem tudom elhinni, hogy nem lehet máshogyan befejezni.
- Nem lehet, Szimónész. Még mindig túlságosan szeretem, s ha meglátom elgyengülök. Képes volnék a lábához borulni, és úgy könyörögni, jöjjön vissza. Ő annyira jó, hogy nem mondana nemet, és kezdődne elölről az egész. Maradjon minden úgy, ahogy van. Most még sajog, de holnap már nem fáj.
Cimborái útján már régen kiderítette, hogy Ermisz egy előkelő helyen vett magának tágas házat, nagy műhelyt azon a szinte gazdagságnak is beillő vagyonon, amit a trapezitésznek szóló megbízáson munkája bére címén adományozott neki. Beleölte mindenét, csak a kerameikoszi házat tartotta meg, hogy fedél legyen a feje fölött, minden mást odaadott. Ha elárulta volna Szimónésznek, hogy nincstelen nyomorult lett, valószínűleg elmeháborodottnak tartotta volna, de neki nem volt szüksége jómódra, ha legdrágább kincsét elveszítette. Élte a napokat, ahogy jöttek.
Néhányszor már megleste, de először csak messziről nézte a sürgés-forgást, mire aztán vette a bátorságot és közelebb lopózott. Besomfordált a nyitott kapun a jókora árnyas udvarra. Babér és akác, jázminbokrok, gyönyörű virágoskert díszítette. Középen egy medence csobogtatta csillogó vízsugarait. Alacsony káváján férfiak ültek, fiatalok, idősek vegyesen, beszélgettek. Arisztonikosz mindet alaposan szemügyre vette, összehasonlítgatta őket magával. Az egyik túl girhes volt, a másik derekán háj hurkázott. A harmadik kopasz volt, a negyedik pedig olyan
gyerek, hogy még alig kelt ki a tojásból. Volt köztük persze mutatósabb is, de az meg túl piperkőcnek látszott Ermisz ízléséhez, no meg a sajátjához is. Miután Szimónésszel beszélt, már harmadik alkalommal járt ott, de Ermiszt csak akkor látta először. Virult, jókedvű volt, nyoma sem volt rajta a fazekas által emlegetett szenvedésnek, de még levertnek sem látszott. Éppen egy szemrevaló nőt segített le a kocsijáról, akiben felismerte Dóriszt. Athén egyik legdivatosabb hetérája egy testes, középkorú, gyérhajú férfi kíséretében érkezett a házhoz. Dórisz fénylő öltözeténél csak kacér mosolya, kacagása volt ragyogóbb amint eltűntek a ház belsejében. Az a gyöngyöző nevetés elviselhetetlen csikorgásként visszhangzott a kőfaragó fülében. Ha addig vívódott is, hogy beszéljen-e a fiúval, akkor végképp letett róla. Amikor Szimónész kérdezgette, hogy találkoztak-e, beszéltek-e, csak kelletlenül válaszolgatott, vagy erőltetett könnyedséggel hárította el kérdéseit. Végül azonban megelégelte, és ráförmedt barátjára:
- Hagyj végre békén! Miattad nem vagyok képes felejteni, mert örökké a fülembe nyavalyogsz, hogy “Ermisz így… Ermisz úgy”. Elegem van. Nézz rám, öreg cimbora, milyennek látsz?!
- Éppolyan goromba vén kujon vagy, mint voltál – morgott mérgesen Szimónész. Még nem adta fel egészen a reményt, hogy szomszédja és a kedves Ermisz összebékül, és a fiú visszatér a Kerameikoszra. Dédelgetett álma volt ugyanis, hogy Korinna lányát egyszer talán Ermisznek adhatná feleségnek. “Micsoda szép pár lehetnének… egy neves szobrász… és az én vagyonom… milyen jó élete lehetne az én derék gyermekemnek.” – A kőfaragó azonban felrázta ábrándjaiból.
- Most vagyok az igazi Arisztonikosz! Te, aki már gyerekségem óta ismersz, te tudhatnád ezt a legjobban. A bolond szenvedély kiforgatott önmagamból, elvette az eszemet. Ha csak ránéztem… - elcsuklott a hangja, aztán erőt vett magán – minden olyan derűs lett. Minden, ami addig szürke és unalmas volt, izgalmassá vált. Fényes volt az ég ha megölelt, elmúlt a gond és a fájdalom,
amikor rám nevetett. Képzeld csak el az evést, Szimónész, ha te magad teheted ajkai közé a falatot; az ivást, amikor a jó bor kiszínezi az arcát, vidáman tréfál, kacag és énekel. Vagy képzeld el a fürdést, ha látod csillogó márványtestén a vízcseppeket legördülni. – Kezének mozdulataival a fiú alakjának körvonalát idézte, aztán mélyen teleszívta mellkasát levegővel és nagyot sóhajtott. – Képzeld el az alvást, ha az arcodon érezheted csendes lélegzését, a haja virágillatát. Szimónész… olyan volt az érintése, mint a hajnal…
- Ne folytasd, nem akarom hallani! – tiltakozott rémülten Szimónész. Legvadabb képzelődésében sem kívánta tudni, mi húzódik barátja szavai mögött - Te… te szándékosan marcangolod magad, hát örömet lelsz benne? Dolgozz, alkoss! A bánatodat fojtsd értelmes munkába, meglátod, enyhülést hoz. És törődj bele, hogy minden kornak megvannak a maga örömei és bánatai. Ez a szerelmes hevület fiataloknak való, nem az olyan vén csontoknak, mint te vagy én. Lehet másképpen is szeretni – tette hozzá óvatosan.
Arisztonikosz hahotázni kezdett, csakúgy zengett az utca.
- Te nem is fazekas vagy, hanem egy filozófus! Te már csak tudod, mit jelent amellett a fiú
mellett felébredni. Az a lotyó Melissza olyan messze van tőle, mint a Heszperidák kertje a házamtól, te meg beszélsz valamiről, amiről fogalmad sincs. Óh, Szimónész, őt szeretni csak egyféleképpen lehet. Emlékszel még a fivérére? Őrült féltékenységében legszívesebben megölt volna, annyira fájt neki, hogy Ermisz az enyém, nem pedig az övé. Pedig neki ott volt a szeretője is…
Szimónésznek sértette a fülét mindaz, amit hallott. Erényes jelleme nem akarta tudomásul venni, hogy hozzájuk hasonlóan Arisz is a test és az érzékek rabszolgája, akiknek a fennkölt és becses tartalom mit sem számít. Hát csak egyedül ő képes józanul nézni a világot?
- Ez nem igaz! Ne akard velem elhitetni, hogy Arisz tiszta, testvéri szeretete is valamiféle elvetemült gerjedelemből fakad! Nem is volt szeretője! Pelléasz igaz barátja és bajtársa volt. Ha meg akart ölni téged, csakis azért tette, mert elítélte, ahogyan éltek. Én beszéltem vele, tudom! Te bemocskolnád a legnemesebb érzelmeket is, mint a testvérség és barátság csak azért, hogy mentsd saját romlottságodat. – Szimónészt egyre jobban felhergelte, hogy Arisztonikosz előbb csak jóindulatúan mosolygott rajta, ahogyan a gügyéken szokás, aztán egyre szélesebb
vigyor terült el az arcán, végül ismét hangos hahotára fakadt. – Hogyan is hihettem, hogy megváltoztál?! Semmi sem változott! Éppolyan undorító vagy, mint rég! – Sarkon fordult, és ott akarta hagyni a kőfaragót, ő azonban elkapta hátul a khitónját. – Engedj el! Eressz azonnal! – Amikor hirtelen kiszabadult szorításából, térdre bukott. – Gyűlöllek te hibbant, vén szilénosz! – kapálózott sápadtan a porban.
- No lám, lám! – magasodott föléje Arisztonikosz, hogy Szimónészt eltakarta az árnyéka. - A józan és erkölcsös fazekast is elhagyja a hidegvér? Mekkora szenvedélyt és indulatot kavar benne egy másik ember, ha másképp érez, gondolkodik, cselekszik, mint ő. Amiért megteszi azt, amit ő
nem akart vagy talán… sohasem merészelt? Ezért gyűlölsz-e Szimónész. Hiszen elengedtem Ermiszt amikor el akart menni. Azért vetsz meg, mert fontosabb volt, mint az életem? Undorodsz tőlem, mert imádtam valakit, ahogyan neked sohasem volt bátorságod? És tudod, mit mondok? Ő is szeretni fog amíg csak él, mert olyan, mint én… - Szimónész menekülésre fogta, iszkolt a kocsijára és megrántotta a szamár kötőfékjét. – Ne fuss el, hiszen nem haragszom rád! –kiáltott utána. – Gyere el Héra temploma mögé ma este, ott megláthatod az igazi Arisztonikoszt.
Szimónész dühében azt kívánta magában, bárcsak móresre tanítaná már valaki, de ahogy közelgett az este nyugtalan lett. Egyáltalán nem tetszett neki Arisztonikosz. Kérdezősködött, ugyan mi készül Héra temploma mögött, míg megtudta, komoly utcai viadal van kilátásban. Egy híres
pankrátorral csap össze, a fogadásokat már napok óta meg lehetett tenni. Mindenki esélytelennek tartotta és a pankrátorra fogadott, aki már megjárta Olümpiát. Észvesztve rohant, hogy még az összecsapás előtt odaérjen. Jókora tömeg hullámzott a rét közepén kialakított küzdőtér körül, de
még csak az izgalom moraja zúgott, nem biztatás. Meglátta Arisztonikoszt. Egy szál ágyékkötő volt rajta, kolosszus teste csillogott az olajtól. Egy férfi gyúrta, lazította szíjasan feszülő
izmait. Szimónésznek meg kellett állapítania, hogy a kőfaragó lenyűgöző látványt nyújt, de mindenképpen jóval idősebb ellenfelénél. Odafurakodott hozzá.
- Hát mégis eljöttél, Szimónész? Kíváncsi vagy a dicsőségemre, látni akarod a viadalt? – kérdezte elétoppanó barátjától Arisztonikosz. – Remélem, már fogadtál is a győzelmemre. – Szája sarkában fanyar mosoly bujkált, ahogy hol az egyik, hol a másik roppant karját emelte a gyúró keze alá.
Szimónész intett a segédkező férfinek, hogy hagyja őket négyszemközt. Amikor az odébb lépett, könyörgőre fogta:
- Ne állj ki vele, barátom, a vesztedbe rohansz! Ez egy bajnok volt, sokkal fiatalabb és edzettebb nálad. Tudom, azért teszed, mert úgy érzed, Ermisz nélkül nincs értelme az életednek, de ez nincs így. Rajta kívül van még számos ember és dolog, hogy ne akarj ilyen eszeveszett
őrültségbe fogni.
- Mondj egyet – válaszolt harapósan Arisztonikosz, amiért Szimónész újra a régi nótát fújja. –
Értelmes dolgokat nem érdemes művelni, legalábbis nekem nem való, azt meghagyom neked. A gyengéknek és a megalkuvóknak, mint te meg a hozzád hasonlók. Ti vagytok azok a tökéletes emberek Szimónész, akiket szeretnek az istenek, s ezért megjutalmaznak benneteket az unalommal,
szürkeséggel, a hétköznapokkal, ráadásul megfosztanak az igazi szépségtől, mert ők csak magukat ünnepeltetik. Én azonban másképpen döntöttem. – Füttyentett a gyúrónak, hogy folytassa.
Szimónész még habozott, de belátta, hogy nem sok reménye van megváltoztatni a Moirák ítéletét, s a tömeg zúgásán át is hallani vélte Atroposz ollójának csattanását. Rádöbbent önnön kicsinységére is, könnybe lábadt öreg, sokat látott szeme.
- Hát nem tudlak semmivel lebeszélni? – próbálkozott meggyőződés nélkül. – Nem tart vissza az sem, hogy él valaki, akinek szüksége van rád? Hogy… nekem… szükségem van a barátomra?
Arisztonikosz ránézett, de most nem a megroskadt fazekast látta, akivel együtt öregedett a kerítés két oldalán, hanem a vézna, gátlásokkal küszködő fiatalembert, aki egész életében úgy kapaszkodott a tisztesség és becsület törékeny szalmaszálaiba, mintha másképpen elmerült volna
az élet vad választáshullámai között. Ismét olyan szerencsétlen magányosan álldogált előtte, hogy szánalmat érzett iránta.
- Ne félj, Szimónész, te sohasem maradsz egyedül – mondta neki szinte vigasztalóan. – Neked itt van a nyüzsgő Kerameikosz, a hasznos munkád, a megbízható barátaid, az egész családod… ráadásul a tiszta elveid és a feddhetetlen erkölcsöd. Kifogástalan vagy, én pedig csak egy haszontalan lókötő. Voltak olyan pillanatok, amikor szívből irigyeltelek, de valóban csak pillanatokig tartott – nyomta meg a szót. - Ha jól belegondolok, nem cserélném el veled életem egyetlen napját sem. Azonkívül, ne temess előre! Micsoda biztatás ez egy cimborától?! – förmedt rá szigorúan, a szeme fénylett. Szimónész a csillanás mögött megpillantotta a búcsút, és összeszorult egész bensője. – Tudom, hogy haragszol rám, de… azért megvárod a végét? Veled
akarok ünnepelni. – Szimónész bólintott. Közben felharsant a viadal kezdetét jelentő kürtszó, Arisztonikosz a küzdőtér felé indult, és egy pillanatra mosolyogva visszafordult – Mire vége lesz, vagy nagyon gazdag leszek, vagy… halott.
Arisztonikosz mögött összezárult az izgatott nézők gyűrűje. A kőfaragó a vártnál sokkal jobban állta a sarat. Szimónész egy ideig összeszorult szívvel ácsorgott, hallgatta az őrjöngő
hullámokban felcsapó–elcsituló hangokat, majd nem bírt tovább ellenállni, és elszántan áttörte magát az egymáshoz préselődött, hadonászó, üvöltöző emberfalon. Magával ragadta a küzdelem bűvölete, torkán ugyanolyan érthetetlen ordítás tört fel, mint körülötte mindenkiéből. Egész testét átjárta az izgalom, teljes valójával hitt Arisztonikosz győzelmében. A küzdő felek kissé eltávolodtak egymástól, amikor a kőfaragó, aki addig rendületlenül viselte az ütések és rúgások sorozatát, hirtelen egy bizonytalan mozdulattal felemelte a kezét, majd meginogva elzuhant a feltúrt földön, mint egy villámsújtotta jegenye. Csend lett. A pankrátor zihálva előrehajolt, tenyerével a térdére támaszkodva várt, mikor áll föl ellenfele a folytatáshoz, vagy milyen cselt
eszelt ki az újabb támadáshoz, de az nem mozdult. A nézők közül alacsony ember vált ki, és a földön fekvőhöz rohant. - Barátom! – kiáltotta és ráborult a testre. Akkor már mindenki tudta, hogy az a férfi nem áll föl onnan többé. A tömeg csalódottan fütyülni kezdett, hiszen a legizgalmasabb pillanatban szakadt félbe a küzdelem. A pankrátor tanácstalanul tárta szét a kezét és zavartan magyarázkodott a körülötte levőknek, hogy nem érti, hiszen minden szabályosan folyt. A viadal szervezői egymással ordítoztak a meghiúsult mérkőzés és a füstbe ment haszon miatt. Az emberek majd eltaposták őket, hogy visszaszerezzék tétjeiket.
A fazekasnegyed lakói közül csak néhányan csoportosultak a zokogó Szimónész köré.
Csend honolt a házban, amikor belökte a kaput. Üres volt az udvar, a műhely ajtaja tárva-nyitva. Belépett a homályos andrónba, ahova az alkonyat már nem engedte be a fényt. Néptelen volt az is, a borvegyítő szárazon állt.
- Nikó! – szólalt meg bizonytalanul, holott biztos volt benne, hogy a kőfaragó nincs a házban. Körbejárta a helységeket, mindenütt por lepett mindent, a műhelyben porfátyol borította az Istenkirályt is a nektártöltő Ganümédésszel. – Nikó! – kiáltott újra meg újra, amikor egy alak jelent meg a bejáratnál. – Óh Szimónész, de örülök, hogy itt vagy! – szólt megkönnyebbüléssel a hangjában. – Azt hitted, tolvaj jár itt, igaz? Olyan kihalt a ház; nem tudod, hol van Nikó? Kőért ment? – A fazekas szótlanul nemet biccentett. – Persze minek is ment volna, ha nincs itt a bolondos kölyök, hogy dolgozzon neki. Lefogadom, hogy valamelyik csapszékben korhelykedik. – Szimónész továbbra is némán nézett rá. Ezt látva Ermisz szorongást érzett a gyomrában. – Látod,
én összeszedtem minden bátorságom, ahogy tanácsoltad, mert mégiscsak el akarom mondani, hogy… és
erre ő? Ő nincs itthon, elbújik előlem, kerül. Nem fog megbocsátani, ugye? – Fújt egyet nyugtalanságában. Tétován lépett ide-oda, végül a kísérteties némaságot furcsa, oda nem illő hang törte meg. A kandúr dörgölőzött nyávogva a lábához, Ermisz lehajolt hozzá. A puhaszőrű állat érintése egy pillanatra visszahozta az otthonosság érzését. – Te meg visszaszöktél? Gondolhattam volna, hogy több eszed van, mint nekem. - A macska elsurrant, ismét süket csend telepedett rájuk. Ermisz hangja üresen kongott. – Mi történt, Szimónész? Valami baj van?
A fazekas lassan arcához emelte a kezét, aztán természetétől idegen hangon megszólalt.
- Arisztonikosz már nem él ebben a házban, hanem Hádész lakója. A barátom elment.
Ermisz eltátotta a száját, hirtelenjében nem fogta fel a két mondat valóságos értelmét.
- Jogos a haragod, megérdemlem a leckét, de… mi az, hogy nem lakik itt, hogy elment; mi az, hogy Hádész… – Érezte, hogy kifut a vér az arcából, de nem engedte, hogy tudatáig hatoljon a sejtés.
- Ez nem jó tréfa, Szimónész – figyelmeztette fakó hangon a fazekast.
- Bárcsak tréfa lehetne, de nem az. – Szimónész sarkon fordult, mert férfiatlan sírás környékezte, és nem akarta Ermisz előtt kimutatni gyengeségét. Elindult, de a fiatalember utánakapott.
- Szimónész állj meg! Állj meg, hallod? Azt mondod ezzel, hogy Nikó… meghalt? – rebegte félve, aztán támadóan rákiáltott. – Miféle ember vagy te, hogy ilyen kegyetlen ugratást engedsz meg magadnak?
Szimónész erre szó nélkül megragadta a kezét, és kihúzta az udvar leghátsó sarkába. Szerény kis halom volt ott, amit Ermisz eddig még sohasem látott.
- Itt van a valóság, Ermisz! Nézd csak! Ennyi maradt. Egy maroknyi föld takarja el a csontjait. Ez az igazság, akár tudomásul veszed, akár nem. Elkéstél a megbánással! – kiabált magából
kikelve a fazekas, és otthagyta a megzavarodott fiatalembert. Olyan dühös volt rá, hogy legszívesebben felpofozta volna.
Ermisz csak állt elhűlten, elhagyatottan. Forgott körülötte az udvar, a tamariszkusz különös árnyéka csavarodott-kúszott a falon. Megrohanta a vágyakozás, hogy Szimónész könyörtelen szavai a semmibe oszoljanak, mert Arisztonikosz hamiskás mosolyával egyszeriben felbukkan a háta mögött, átöleli, és a szívére szorítva dörmögi a fülébe, hogy ne féljen, hiszen mindez csak intelem volt. Egész testében megfeszülve várt. Várta a hangot, az érintést, haja felmeredt, csengett a füle, bőre bizsergett a ruha alatt, mintha ezer tű szurkálná. Amikor már nem bírta tovább az idegeit tépő érzést, leroskadt a halom előtt. Nikó – suttogta száját a rögökre szorítva –, ugye hazudik? Ugye, nem vagy itt! - Hirtelen felegyenesedett és két kezével kaparni kezdett, mint egy kutya. Az eszelősök ereje és kitartása költözött belé. Körmei lehasadoztak, érzéketlenül túrta tovább a földet.
Szimónész egész éjszaka álmatlanul forgolódott. Győzködte magát, hogy nem szabad beleavatkozni senki életébe. Nem érezte kötelességének Ermisz dédelgetését, hiszen szerencsétlen barátja éppen ennek lett áldozata. A túlzásba vitt érzelmek előbb-utóbb megbosszulják magukat. Ám amint pirkadni kezdett mégis talpra ugrott, és rohant a szomszédba, de előbb felrázta a lányát is.
Megdöbbentő látvány fogadta őket. A kőfaragó porai fölé emelt kis hant szét volt dúlva, Ermisz a tetején feküdt összekuporodva, melléhez húzott térdekkel. A hasához szorította a ládikót, amely Arisztonikosz elporladt csontjait rejtette. Vérrel kevert föld száradt a kezeire, arcára. Tetőtől talpig sötétszürke, szikkadt sár borította. Dideregve remegett, amikor fölé
hajoltak.
- Istenek! Ez rettenetes! – szörnyedt el a fazekas – Mit művelt ez az őrült?
Ermisz elfásult közömbösséggel érzékelte, hogy beszélnek hozzá, nevén szólítják, megfogják és vonszolják valamerre. Nem számított semmi, görcsösen markolta a ládát. Amikor el akarták venni
tőle rúgott és harapott, nem beszélt csak hörgött, zsibbadt ajkai nem tudtak szavakat formálni.“Nincs eszénél!” – súgta a fazekas lánya. Nem volt képes megmondani annak az ostoba
nőszemélynek sem, hogy téved, mert pontosan tudja: Nikót tartja a karjában, és soha többé nem válik meg tőle.
Másnap tért magához. Gyenge volt, fájt a feje, majd széthasadt. Korinna ült mellette egy széken, és meredten figyelte minden rezdülését. Azonnal felállt, amikor látta eszmélését. El kellett viselnie a támogatását, hányinger kerülgette a puha női mellek érintésétől, ahogy hozzányomódtak a vállához és a karjához. El akarta fordítani a fejét a felkínált csészétől, de Korinna úgy szorította, mintha le lenne béklyózva.
- Ne makacskodj, igyál! – hallotta a hangját. – Ha nem iszol, beléd töltöm erőszakkal! Tudod,
mit tettél? – A fazekas rászólt a lányra.
- Ne légy hozzá túl szigorú, Korinna. Azt a hibát még helyre lehet hozni. Majd megigazítjuk a halmot, és engesztelő áldozatot mutatunk be Arisztonikosz barátomnak. Nem fog neheztelni, hiszen
a fájdalom okozta. – Odalépett Ermisz ágya mellé, a fiú üres tekintettel bámult a mennyezetre, aztán összeszedte minden erejét és felült.
- Hagyjatok! Hagyjatok békén! Menjetek el innen!
Szimónész intett a lányának, halkan becsukták maguk mögött az ajtót. Ermisz magára maradt.
Feltápászkodott, bizonytalanul tántorgott a négy fal között. A kis hálókamra kitágult, hiányzott belőle az ékes faragású kerevet. Bámulta az üresen maradt helyet, csurogni kezdtek a könnyei. “Vége van hát. Nem ezt… én nem így akartam! Nikó… kit szeressek ezután? És engem ki szeret ezentúl!?” Karjait-lábait szétvetve lehasalt a padlóra, hogy teljesen befedje testével az emlékében létező nyoszolyát. Lehunyta égő szemeit. Sokáig sírt hangosan zokogva, végül már
hüppögni sem volt ereje. Elbúcsúzott boldog ifjúságától, a gondtalan örömtől, a bizalommal teljes odaadástól. Álmokkal terhes, kimerült önkívületében újraélte legszebb pillanataikat,
hallotta Nikó hangját, a nevetését. Ébredés után átment a műhelybe, előszedte Nikó szerszámait.
Két álló napon keresztül dolgozott megállás nélkül. Nem evett, alig ivott.
A második napon alkonyat után, amikor a sötétség miatt már fáklya kellett volna, Szimónész ismét átóvatoskodott. Akkor már készen volt a sztélé, amelybe Ermisz belefaragta minden érzését. Nem volt olyan hétköznapi, mint mások síremléke. Ebben benne volt együtt töltött életük története, szerelmük és válásuk, csak Nikó halála nem. A sötét leplű Thanatosz nem kapott helyet a hatalmas kőlapon, amely a falhoz támasztva állt, és arra várt, hogy az udvaron emelkedő sírhalom fölé helyezzék. Szimónész tátott szájjal bámult a nem éppen szokványos műre, nem is merte kimondani, amit gondolt. Hogy ez a sztélé az élet és szerelem dicsőítése, nem pedig a kegyes emlékezésé, s hogy a halál semmibevevése nem lehet méltó emlék barátja számára. Aztán eszébe jutottak Arisztonikosz utolsó szavai és rájött, hogy Ermisznek igaza van.
Ermisz másnap bereteszelte a kaput, és átment a fazekashoz. Rábízta a házat, tartsa szemmel. Ha idegenek akarnának benne tanyát verni, ne engedje. Tarisznyába rakta azokat a személyes holmikat, amelyek Arisztonikoszhoz tartoztak. Megmaradt néhány értékesebb bútorát, ingóságát a
fazekasnak ajándékozta mondván “Nikó is így akarta volna.” Aztán visszament fényes városi házába, ahhoz a fényűző élethez, amely sohasem volt igazán az övé.
