Donna Quijote
Autor:: csingi
Dátum:: 08-09-2004 @ 09:11 pm
Mint egykor az őrült spanyol - La Mancha tébolyult lovagja -
állok a világban tágranyílt szemmel - arcomon tán ugyanolyan
bamba mosoly - nem értve, hogy mit nem értenek, hiszen
minden olyan egyszerű. Más szemeket adott nekik talán a Teremtő?
Vagy én látok furcsa fényeket arcokon? Hogy nem szoktam volna
meg, harcokon edződik a test és lélek? Óh, dehogynem!
Hisz felöltöttem magamra én is harci mezem, s be a sodorba -
kapálódzom végig az életen tisztesen, s mire elér az alkony
akárcsak a jó Don, érzem, valami nincs rendjén a világban.
Valami kimaradt, nem kerek. Egy reggel azzal ébredek
nem tudattal, csak úgy… valami más kell, valami új. S felpezseg
az élet. Félretolok rutint, kötelességet – hisz megtettem már, mit kell –
színpadra lépek, elkap az áradat. Arcok garmada, lelkek ezere…
kapkodom szédült fejem, lehet-e ennyi gonddal-gondolattal bírni.
Felkapok hátára Rocinantémnak, hegynek föl bizakodva, felhők alatt
vidáman baktatva csupa derű arcom, s eszembe sem jut, hogy itt
harcot kell majd vívnom, mert szívem nyitva, mint egy átjáróház.
Ki-be sétál benne jó barát, kedves, vagy ki annak látszik. Mert csak
én vagyok az, aki nem játszik és utam völgybe vezet. Egyedül és búsan,
de innen, s nem onnan kerül lélek - olyan sanchopanzás, ki követ - nem bírál,
nem okosít -, társ a bajban, s nem azt nézi mennyi a vaj a hajban a fejtetőn.
Ahogy a jó Don kalpagja egy borbélytál leszen, és maradék esze is megyen
midőn megpillantja Dulcineát – nékem papírpáncélom vet lángot szívem
fölött, mikor egy szempár sugara beléköltözött. Miként a búsképű lovagnak
a kocsma lompos cselédje sugárzó úrhölggyé változott, úgy látom én is,
a kedvesem dicsfényövezve szellemesen. Mint a megigézett lesem
minden mozdulatát, fülelem sóhaját, s hiába üvölti képembe, ébredj már
te kerge szerelmes, ez nem én vagyok! Csak nézek s hitetlen rázom fejem.
Kötök ebet is a karóhoz, nem csatlakozom a nemakaróhoz, ki győzködi
eszem – mi ekkor már kevés leszen – torz a kép, mit látsz, a földre
jobb, ha leszállsz. Nekem ragyog a fény, nemes és szép minden érzés
mi szívemben megterem. Szembeszállok óriással, vésszel, minden
zuggal hol pletyka fészkel, kivonom kardom – csak úgy gondolatban –
rontok neki a szélmalomnak, minek vitorláján ott lebeg Igazság, Jóindulat,
Barátság és még efféle nemes igék. Földhöz vágnak és én felállok, nem
hagyom kedvesszavú trubadúrom, ki oly csodásan penget a húron, hogy
muzsikál szívem… hiszen éppen ezt keresem mielőtt a Nap lemegy.
Igazság? Nesze neked – mit érsz? Jóindulat – üröm! Vágom-ütöm.
Barátság? – térdem roggyan, botlok, sebek zúznak, kékes színfoltok.
Mikor aléltan roskadok, szép kedvesem mosolya felettem felragyog és szól:
Kis balga Donna – nem szégyelli ám, hanem mondja – mire a harc értem,
mikor százszor is megmondtam, nem vagyok azonos, méltatlan
ekkora szívjóságra s kebelre. Nem vágyom én ekkora teherre, csak mit
adnak a napok, meg az unalmas évszakok sorban egymásután.
Nézz rám végre és menj utadra, te kedves szerelmes Donna Quijote.
Porolom szoknyám, nyalogatom sebem, fejem már büszkén felvetem
s látom nem óriások állnak csak malmok, kikkel vívtam én ostoba harcot.
S látom hogyan foszlik a máz, szép köntöse kedvesemnek, oszlik szét
a fény s lesz minden sivár és fakó. Jó csatlósom, Sancho Panzám fogja
már kezem és indulunk tovább.
