– Soha ne legyen rosszabb napunk... – sóhajtott Veronika, miközben kivette a holmiját az előadóterem faliszekrényéből. – Mehetünk haza!
Már a kabátját akarta húzni, mikor kiszólt a dohányzóból az egyik kolléga:
– Hova siettek? Főztem még egy kávét. Most igazán ráérünk meginni.
– Igaz.– hagyta helyben az asszony.
Kivételesen, félnapot dolgoztak. Mindjárt ebéd után kezdődött az értekezlet, amolyan félhivatalos, a nagyfőnök fejükre olvasta a dörgedelmeit, de mivel senkinek nem volt ellenvetése, jóval hamarabb vége lett az egésznek, mint számították. Mindenki megkönnyebbült és szinte úgy érezték, hogy megérte az a kis fejmosás ezt a szinte ajándék szabad délutánt.
Legtöbben máris célba vették a kijáratot, de vagy tízen benyomakodtak a kis helyiségbe, amit már betöltött a frissen lefőtt kávé illata. Veronika úgy érezte, hogy ennyit még megengedhet magának, hiszen csak valami harapnivalót kell venni útközben és már otthon is lesz. A fal mellett álló foteleket már elfoglalták, páran állva szorongtak köztük, Veronika csak a nyitott ajtóban tudott megállni, a kávéját is úgy adták neki kézről–kézre, gyorsan megitta és éppen lépett volna kifelé, mikor Hajas Imre utána szólt.
–Várjon Veronka, van egy jó viccem!
Veronika megállt tétován, a többiek összébb húzódtak, a fiú pedig a kis szabad helyen felállva elkezdte:
– Ez egy találós-kérdés. Tessék jól idefigyelni... Sárga és ekkora! – kezével derékmagasságban húzott hirtelen egy vízszintest:.–...és így csinál...– azzal, lábával olyan mozdulatokat tett, mintha egy csikket taposna szét. Mindenki áhítattal figyelt rá.
– Eltapos egy cigarettát – próbálkozott valaki – de a fiú nevetve rázta a fejét.
– Nem, nem! – azzal megismételte a pantomimet.
– Szabad a gazda – vetett véget Veronika a bemutatónak– Na, mondja gyorsan, mert sietek.
A fiú már előre nevetett saját viccén és harmadszor is megismételte a csikktaposást miközben kimondta végre:
– Kis kínai aknát keres!
Veronka a többivel együtt nevetett –Viszlát holnap... – és kifordult az ajtón. Gyorsan öltözött és indult. Odabenn újabb bemutató lehetett, de csak a végét, a megoldást hallotta:
– Megtalálta... Megtalálta az aknát! – az előzőnél is nagyobb nevetés még akkor is szűnni nem akaróan gyöngyözött, mikor az asszony már a lépcsőn szaladt lefelé.
– Affene! Ezt még megvárhattam volna, most hogyan mesélem el Lalinak?!
A kijárat melletti tároló üvegfelületében megpillantva magát önkéntelenül félrehúzta a száját: – Úgy lóg rajtam ez a télikabát, mint a rongy! Ez bizony, sír egy újért! – de ahogy kilépett a délutáni ragyogásba, újra betöltötte az elégedett megnyugvás: – Majd jövőre! Hiszen jóformán itt a tavasz...
A park mellé érve lassított a tempón, szinte áhítattal nézte a kopasz fákat, az égnekmeredő ágakról mintha egyik napról a másikra hirtelen letörölte volna a szürkeséget a tavasz ígérete, mintha a nedvek robbanásra készen feszülnének a kéreg alatt. Start előtti felajzott várakozás.
– Akárcsak mi, az érettségi előtt... jön a nagy élet... mennyi félelem... mennyi reménykedés, aztán mi lett belőle… Erre kellett annyit készülni? Ettől kellett úgy félni… hiszen semmi az egész...
Már a főtéren járt, mikor újra eszébe jutott Imre találós-kérdése és kimondhatatlanul vágyott rá, hogy elmondja valakinek. – Kinek is? Alig volt barátja, társasága... Ezen szoktak Gizivel, a szomszédban lakó magányos nővel lázadozni... de már ő is meghalt, vagy öt éve... Munkahely… haza...! Vásárlás... haza! Munkahely... vásárlás... haza! Ennyi itt az élet. Erre kellett olyan nagy izgalommal készülődni...
A tanácsháza elé érve eszébe jutott Róza, a volt kolléganő, aki azóta felelős beosztásba került. Hozzá minden héten fel szokott ugrani, elviccelődtek pár percet, hiszen annak is mi dolga lett volna, és ha volt is, ráfoghatta arra a kis tereferére, hogy tartja a kapcsolatot a "dolgozó néppel". Róza imádta a vicceket. Neki feltétlenül el kell mesélni... be fogja mutatni a csikktaposást... sőt! Úgy érezte, még jobban tudná csinálni, mint az a tejfelesszájú fiú. Magában előre kuncogott és befordult a tanácsház ajtaján. Odabenn szinte síri csend volt. Veronika egy pillanatra megállt a sötét folyósón... éppen indult volna tovább, hiszen jól ismerte a járást, de hirtelen kivágódott az egyik ajtó és Lali lépett ki rajta, majd hogy egymásba nem ütköztek.
A férfi zavartan mosolygott, de az asszonynak ez fel se tűnt, annyira betöltötte a kikívánkozó közlésvágy, s a vörösödő arc, számára csak a sietség jele volt. Egy hirtelen puszi után szinte ráömlesztette a férfire a csacsogó kérdéseket:
– Hát te? Hogy kerülsz ide ilyenkor? Mit csinálsz itt ? – de meg se várta a választ, már mondta: – Egy isteni jó viccet hallottam...
– Most ne – szabadkozott a férfi – majd otthon.
– Én Rózához jöttem... de ha gondolod...
– Csak menj, én innen egyenesen haza sietek – azzal ki is kerülte az asszonyt, szavait barátságos, szinte intim bólogatással fűszerezve.
Mindez teljesen meglepte Veronikát, hiszen már évek óta este nyolc előtt ritkán ért haza a férje.
A váratlan lehetőség egészen felvillanyozta... – Ma minden jó, minden szép, az ilyen apró örömöket meg kell becsülni.
Róza irodájának előterében nem volt senki. A gépírónő már elment. A belső irodából halk beszélgetés hallatszott. Róza rögtön kijött és a résnyire nyitva maradt ajtón át, látni lehetett, hogy legjobb barátnője Husika ül odabenn. Veronikát nem invitálta beljebb, csak sietősen megkérdezte:
– Mi a probléma?
Veronika látta, hogy rosszkor jött, de azért nem hagyta elrontani az örömét:
– Á, semmi, csak hallottam egy viccet és frissiben el akartam mesélni – és mutatta és kérdezte és mutatta és mondta és végül maga is nevetett, amikor elárulta a megoldást. Róza is nevetett, kissé zavartan, de Veronikának ez sem tűnt fel, meg a szabadkozás sem, hogy most itt van Husi és ne haragudjon, de nem ér rá, majd holnap...
Örült is, hogy ilyen hamar elmondhatta, amit akart. Nem ment bevásárolni, hanem sietett haza, hátha össze tud még valami vacsorát csapni, mire Lali is hazaér... de a férfi, kész csoda, ahogy ígérte, otthon várta.
– Most hirtelenjében csak rántottát tudnék csinálni, nem baj?
A férje a másik szobából szólt csak át:
– Jó lesz..
– Hány tojást kérsz?
– Nem is tudom...
– Három elég lesz?
A férfi még mindig nem jött elő, hát nem kérdezősködött tovább, hanem gyorsan terített és megsütötte a tojásokat.
– Kész a vacsi! Gyere, mert kihűl.
Na végre! Leültek egymással szembe a kis konyhaasztalhoz. – Majd evés után, a szobában mesélem el neki a kis kínait. Addigra jobb kedve lesz.
Lali azonban eltolta maga elől a tányért, és két könyökékre támaszkodva a kezébe temette az arcát. Veronika elhűlve nézett rá, de a férfi csak ennyit mondott:
– Baj van.
Az asszony elrémült:
– Tejóisten! Mi?
A férfi homlokán apró gyöngyökben állt a verejték. Úgy mondta ki, mintha a világ akarna összedőlni körülötte:
– Nő.
– Csak nem... Csak nem csináltál fel valakit...? – szeppent meg az asszony, de máris gyorsan hadarta: – Gyerek? Magunkhoz vesszük, örökbe fogadjuk, felnő a mienkkel...
A másik türelmetlenül közbevágott:
– Dehogy! Szó sincs gyerekről...
Veronika kicsit megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Hát..?
Csend. Mintha örökké tartana.
– Beleszerettem valakibe... Egy asszonyba.
Veronika csak nézett. Azt el tudta képzelni, hogy a férje valami meggondolatlan kalandba keveredik, de hogy szeretni... rajta kívül, valaki mást is tudna szeretni...? Hirtelen mintha teljesen kiüresedett volna az agya... Amikor megszólalt, valahonnan messziről hallotta a saját hangját:
– Arról nem tehet senki, hogy beleszeret valakibe...
– Ha most összecsomagolod a holmimat és az ajtó elé teszed, kimegyek a vasúthoz és a vonat alá ugrom... – mondta, a férje, mint egy leckét, amit már minden eshetőségre készen előre átgondolt.
– Csak nem képzeled, hogy ezért kidoblak...? Hát így ismersz....
Úgy érezte, hogy menten megfullad. Mivel a férfi nem válaszolt, folytatta:
– A szerelem csodálatos dolog... Örülj... mint egy ajándéknak. – próbálta az asszony összeszedni minden józanságát.
Lali nyelt egyet, mint aki túl van a nehezén, és reménykedni kezdett:
– Segítesz? Ugye segítesz rajtam? – látva, hogy Veronika megértően bólogat, most már gyorsabban folytatta: – Csak leveleztünk, és a férje, az a bunkó, kutatott a szekrényében... és megtalálta a leveleimet. Se levéltitok, se semmi... elolvasta az összest.
– De hát, édes istenem, miket írtál neki?
– Semmit, csak hogy... milyen gyönyörű, ... gyönyörűek a mellei... meg ilyeneket.
– Hogy írhattad, hol láttad te annak a nőnek a mellét… ?
Ekkora naivitás hallatán a férfinek elállt a szava... Nem, ennek nem lehet megmondani az igazat, össze fog roppanni... ez még most is vakon hisz bennem... Kicsit dadogva folytatta:
– Hát... hát csak úgy elképzeltem. Magam elé képzeltem. De a leveleken nincs rajta a nevem. Nagyon vigyáztunk.. mégis rájött, hogy én írhattam... Botrányt akar csinálni... azzal fenyegetődzik az az állat, hogy bemegy a tanácsra és elintézi, hogy kirúgjanak az állásomból.
– Én… Mit tudok én segíteni?
– Ha panaszt tesz, Róza be fog hivatni, hogy nézd meg a leveleket és azonosítsd az írást. Mondd azt, hogy nem én írtam. Nem az én írásom. Akkor el van intézve ...mehet panaszra a sóhivatalba...
Veronika tudatában hirtelen összeállt a kép: Lali a Tanácsház folyosóján... Róza... és persze Husi az irodában. Ezek ott főzték ki, mit lehet tenni... mit mondjon... hogyan adja be nekem... ezek mindent tudtak... csak én nem tudtam semmit... Ott nevettem... bohóckodtam nekik... játszottam a kis kínait... Már nem érzett mást, csak végtelen szégyent, megalázottságot... megsemmisülést... Nagy erőfeszítésébe került, hogy újra meg tudjon szólalni:
– Jól van. Csak annyit kérek, ne felejtsd el, hogy azonnal melléd álltam. Segítettem... de ez nem csak ennyi... tudom, hogy ezt nem fogom ilyen könnyen lenyelni, holnap... holnap lehet, hogy neked támadok... akkor jusson eszedbe minden egyes szó, amit mondtam, hogy ma nem bántottalak, nem hibáztattalak...
Felálltak. Az asszony, mint egy alvajáró indult kifelé a konyhából. Már csak maga elé dünnyögött:
– Minek keresni az aknákat… a rejtett aknák úgyis felrobbannak... az aknák mindig felrobbannak...
A férfi pár pillanatig értetlenül figyelte, aztán megvonta a vállát…
A két tányér ottmaradt az asztalon a kihűlt vacsorával.
