Zsolti sosem mert a nő szemébe nézni. Ha mégis, nem véletlenül, hanem mert meg akarta próbálni milyen az, akkor halálfélelem fogta el, összeomlott, tört-zúzott, durva volt, és verekedni akart valaki erősebbel, aki úgy megveri, hogy agyrázkódást kap, és amitől elfelejti még az emlékét is a nőek.
Most is épp feléje jött, valami ragyogó, csillogó fénnyel arcán, és nyugodtan, nem félve, bárkibe belenézően. Ezt egyszerűen nem bírta elviselni. Üvölteni akart. Durva arcot vágott, nem köszönt, eltakarta magát, hogy lehetőleg forduljon el tőle, menjen innen, meneküljön, tűnjön el.
A nő láthatóan nem értette, zavarban is volt, hiszen kedves, mosolygós, mindenkivel segítőkésznek teremtette Isten, soha meg nem sértett senkit, sőt pénzt adott bárkinek, amiből neki sem volt sok, lévén két gyereke, elvált, azt se tudta már kivel él.
A férfi bevágtatott a laborba, hallatszott, hogy valamit falhoz vág, eltapos, szétver. Csörgés, üvegcserepek zuhogása, rekedtes káromkodás, a többi laboráns menekülő futásának csapkodó, kopogó hangjai.
A nő bebújt hosszú, szőkített hajkoronája mögé, remélte nem látja többé ezt a barom magyart, aki örökké kiidegel itt mindenkit.
“Most mit akar, mit balhézik ez itten?! Azt hiszi, hogy sokáig el fogják ezt viselni?! Na nem, elege van belőle mindenkinek! Remélem kirúgják, visszaküldik Szerbiába … nem, azok nem biztos, hogy magyarok, akkor Koszovóba! …Azok magyarok? … Hm … mindegy, menjen visza Varsóba, ahonnan jött, a többi magyar közé … Utálom a magyarokat, egy szemtelen, kellemetlen népség … De nem rúgják ki, mert…mit tudom én …a fenébe!!”-morgott magában a nő, körmeivel az asztal üveglapját kaparta, fogait csikorgatta csúnya, örökké őt figyelő főnöke felé. Kilesett az ajtón. Senki. Kiugrott, eltűnt a raktár hatalmas állványai között, kipancsolt, kirohant a gyárkapun.
“Huhhh!!”-szusszant egy nagyot. “Ennek a hétnek is vége.” Bevágta magát kis, kopott Pontiacjába, és nyomás haza.
Valahogy a Mandalay Bay felé sodródott a forgalommal. Nem erre akart hazamenni, de a Tropicanán nagyon nagy volt a forgalom, ő pedig behúzott a kaszinóhoz, nem volt kedve egy órát elücsörögni a gépben, míg végre átcsorog valahogy a Las Vegas Boulvard másik oldalára, ezért leparkolt, felugrott a kaszinóba, be abba a bárba, amit a múltkor látott a tévében, ahol félhomály van, a falakon földig érő vízfüggöny csorog, gyertyák és zene, másvilág.
“Egy Tequila Sunrise.”-mondta a bartendernek. Az elétett pohár italt azonnal, egy húzásra kiitta. Tudta, hogy méregdrága, de nem érdekelte. Akarta, hogy átjárja valami a testét, a lelkét, mert elege volt a mindennapokból, és Rhondaból, a girlfriendjéből, mert most éppen vele élt. Felszedte az a piszok már egy éve, elhappolta a második férjétől, addig variált, míg végül beleszeretett.
“Nem is tudtam, hogy biszex vagyok … na jó, tetszettek a lányok előtte is, de valahogy azt gondoltam, csak azért, mert szépek. De mindegy, a szerelem már a múlté … Igaz elvagyok Rhondával, de ez más, ez már nem szerelem. Nem vagyok igazi leszbó, nekem férfi kell, egy vad, tüzes férfi, aki egyszerűen elkap, nemcsak birizgál, meg nyalakodik. És azt akarok. Igazi hús-vér, férfi dolgot, ami áll, és kilő, és az a bizonyos szaga van, és felizgul rám … A hülyéje tegnap is plastic nemiszervet kötött fel magának, el kellett fordulnom, nem bírom. Ez már betegség, zavarodott dolog. Meg, ha különben is erre megy ki a dolog, akkor nem jobb az igazi?!”-meditált a nő. Izzadt, ajkait harapdálta, az üres poharat szorongatta bal kezében. Jobbjával mellei között simogatta magát. Az előbb egy igazi férfi nemiszervre gondolt, mit tegyen, ez az álma, és izgatott lett, jól esett kicsit végigsimítania önmagán.
“Azt hiszem elég volt, elegem van, elég volt belőle …!”-meredt hirtelen a bartender csodálkozó arcába.
“Miből, az előbbi italból? Meghiszem azt, erős, mint a kígyóméreg, oszt akit megmar, már viszik is az esküvőre! …”-nevetett a nőn. Tovább törölgette a poharakat, a ragyogásukat nézegette feje fölé tartva a csillámló, színes fényekben. “Biztos ne hozzak még egyet? Ez kislányt csinál a nagymamából, özvegyasszonyt a nagybajszú rendőrőrmesterből!”-kuncogott tovább.
“Hát, nem is tudom …”-bizonytalankodott a nő, “talán, ha …”-akadt el a szava. Azt hitte nem jól lát. Megrázta fejét, szemeit öklével dörzsölgette, újra odanézett, újra ugyanazt látta. Hirtelen elfordult, mint a gyárban, ismét bebújt törött, szőke hajkoronája mögé. Lapult, mint őzike a vetésben vadászat idején. A bártender továbbra is kérdően meredt rá. Ő nem tudta mit akar, már semmit sem tudott, és mikor az a pohárra mutatott a pulton, ő autómatikusan rábólintott, mert akkor békénhagyja, és végre csend lesz körülötte.
A bartender letette a pultra az italt. A nő autómatikusan utánanyúlt, felnézett a haja alól, egy arcban akadt meg a szeme. Egy metsző, izzó, szúró tekintet járta át testét, ami szinte érintette, érezte lehelletét, szagát, hallotta szuszogását. Megijedt. El akart ugrani, hiszen olyan félelmetes volt, és az a férfi, már egészen közel bújt hozzá, már érintette arcával arcát, libabőrödzött. Szájához emelte az italt, a férfi tovább közelített, neki mostmár nagyon el kellett volna húzódnia. De maradt, semmi erő nem volt többé izmaiban.
“It’s another Tequila Sunrise …”-hangzott fel sejtelmesen a zene a hangfalakon, valahonnan a pult mögül, az Eagles régi-régi dala, a sejtelmes, egzotikus szerelem vadnyugati vallomása.
Ekkor érintette a pohár széle a nő ajkait. A férfi ajka szintén elérte a poharat. Hagyta, hogy a nő megigya az egészet. Figyelte az arcát, várta, hogy nyeljen, de nem nyelt. Egyre határozottabban nézett a férfira. Aztán behunyta szemeit, arcát előrenyomta, nem érdekelte többé hűség, régi-régi szerelem, illem és biszex, semmi. Odatartotta magát a férfi elé.
Néhány pillanatig semmi.
A férfi nem nyúlt a nőhöz, meg sem érintette, csupán ajkait helyezte szorosan a nő ajkaira. Ezután engedte, hogy átáramoljon a forró, őrült ital, ami a nő szájában várt reá, az égető egzotikum, Las Vegas nemzeti itala: a Tequila Sunrise.
Szívta, tépte, nyelte, nyelvét szinte megemésztette. A lecsorgó ital végigmarta nyelőcsövét, gyomrát, szívét, megvakította szemeit.
“Paula, ugye tudod, hogy szeretlek? Ugye tudod, hogy nem bírok élni nélküled? Ugye tudod, hogy ma este belehalsz álmaidba?”-kérdezte a férfi továbbra is csókolva, kortyolva, emésztve a nőt. “Paula … a név, talán csak a név …Óh, Paula …!”
“Zsolti, vártam rád, nagyon vártam rád … Magyar vagy, erotikus, született őrült, szerelem, vágy … tudtam, megálmodtam ezt a percet, éreztem, hogy elkapsz, láttam magam előtt, ahogy mint egy vadállat roncsolsz szét … Akarom, ne kérdezz, csináld!!”-sikoltotta halkan Zsolti fülébe. Elmosolyodott. Látta maga előtt, ahogy a férfi ma szétveri a labort, ahogy dühödten ordít, ahogy menekülnek előle az emberek, mert nem tudják, hogy csupán szerelmes .. és persze magyar.
Az pedig, ha szeret, akkor tör-zúz, gyilkol.
Ez egy ilyen nép, ők ilyenek.
A nő tovább mosolygott, már fennhangon kacagott, boldog volt, megtörtént, aminek meg kellett történnie.
A bartender nevetve legyintett, elfordult, tudta mi a tisztesség, nem illik a szeretkező párt zavarni, figyelni meg különösen nem.
A férfi először csak az inget és melltartót hámozta le a nőről. Szorosan magához húzta. Régóta várt erre a pillanatra, érezni akarta a nő minden titkát, minden eltakart gyönyörét, sejtmagját, mindenét. Felfektette hanyatt a bárpultra. Nem tudta meddig tartott, de érezte, a nő szinte beszívta méhével magába a férfi nedveit.
Ezután csupán arra emlékezett, hogy a bartender ébreszteni próbálja, és az eléjük tartott tárcán két pohárral kínálja: két pohár Tequila Sunrise.
Mindketten bambán, értetlenül bámulnak rá, nem értik mi ez, hogy kerültek ide, és különösen azt nem, hogy mit csinálnak meztelenül, izzadtan a csapzott bárpulton?
A körülöttük iszogató vendégek azonban láthatóan ügyet sem vetettek rájuk.
Ez Las Vegas.
Magához ölelte Paulát, koccintottak az itallal. Gyönyörű volt a nő. Mintha kövérkés lett volna, mintha az arca kissé petyhüdt is lett volna, mintha a mellei talán túl nagyra lettek volna felplasztikozva! Vagy valami más, valami még furcsább dolog volt körülötte, esetleg a nővel, nem tudta, csak azt érezte, hogy végre igazán szerelmes, egy életre, és szabad, boldog, nős.
Pillantásuk összeakadt. Egyszerre szólaltak meg: “Házasság…Összeházasodunk …!”
A bartenderen akadt meg a szemük, amint éppen letette a telefont.
“A limousine a főbejárat előtt, a Marriage Chapel nyitva, sok sikert, menjetek!”
A két meglepődött őrültre felsegítette ruhájuk maradványait, valami inget, alulra valami nadrágot és szoknyát, aztán:
“Éljenek az ifjú házasok!”
A vendégek most végre odafigyeltek, tapsoltak, egymásra kapaszkodva próbálták elkapni a Paula által hátradobott, falról letépett műanyag virágcsokrot.
Ezután már csak a nyögések és lihegések izgató hangjai hallatszottak, ahogy az ifjú pár egymásra mászva, szeretkezve haladt előre a limousine, majd az örök hűség fogadására épített szentély: a Marriage Chapel felé, ahol kitűnő a kiszolgálás, ahol csodálatosakat lehet esküvő közben szeretkezni, nagyszerű pornófilmeket vetítenek a falakra felszerelt, méregdrága monitorokon, és ahol egy kis szex mindig üdítően hat közvetlenül az oltár előtt, orgonaszóra.
