Egy kislány szaladt szökdécselve felé. Göndör hajának színe az őszi lombhoz volt hasonlatos. Pisze, kicsi orrán és az arcán sok szeplő virított, ahogy kíváncsian megállt az idegen férfi előtt. Rövid, agyonmosott khitónja puhán hullott zöld fűfoltoktól maszatos térde fölé, a karjában egy halkan bégető kis jószágot, és egy bokréta mezei virágot cipelt.
- Ki vagy te? – kérdezte a gyerekek ártatlan barátságával. – Látod, milyen szép báránykám van? Tegnapelőtt született, és a papám azt mondta az enyém lehet, ha vigyázok rá. Megmutatom, ha akarod – csacsogta. Hangja, akár egy csivitelő kismadáré.
Bartel megsimogatta a szép gyermek haját és melléguggolt.
- A báránykád csodaszép.
- Megsimogathatod őt is… megengedem – nyújtotta a fehérgyapjas kis állatot.
A domb aljának irányából, a távolban egy erős férfihang harsant.
- Tellia… Tellia… merre vagy? – A kislány gyorsan megperdült.
- Itt vagyok! Itt vagyok fenn… papa!
A lejtő aljában egy magas termetű férfi kapaszkodott felfelé. A kezében tartott hosszú pásztorbotra támaszkodva baktatott lassú, megfontolt léptekkel.
- Hol bujkálsz kis tündérem? Ne hagyd egyedül a papát! Unatkozom, ha nem mesélsz… - hirtelen elhallgatott, és megtorpant, amikor meglátta az idegent a gyermek mellett. A hangja keményen reccsent – Tellia, azonnal gyere ide!
A kislány megszeppent a szigorú hangtól.
- Csak a báránykámat mutattam meg neki… nem voltam rossz. – A kisbárányt a melléhez szorítva nézte az öles léptekkel közeledő férfit, aki már nem rátámaszkodott, de marokra fogva tartotta a vastag botot.
Bartel szíve repesett, amikor látótávolságba érve felismerte a közelítőt. Bartosz volt az, Zoriadész szakasztott mása. Felegyenesedett, és elindult felé.
- Bartosz… Fiam! - kitárt karokkal, mosolyogva közeledett hozzá, ám a férfi megállt, és nem mozdult tovább egy lépést sem. – Bartosz… hát nem ismersz meg?
A férfi hangja rideg és elutasító volt, amikor megszólalt.
- Dehogynem ismerlek meg, ezer közül is… hát lehet téged elfelejteni?
- Akkor? – kérdezte elbizonytalanodva. “Mi üthetett ebbe a fiúba? Sosem volt túlzottan derűs, és lehet, hogy nem boldog attól, hogy lát, de miért ennyire hideg?” gondolta.
- Mit keresel erre? Azt hittem, a búcsúd akkor örökre szólt.
Bartel erőt vett magán, hogy ne látszódjék meg rajta, mennyire fájnak a rideg szavak, és csak annyit válaszolt.
- Hiányoztatok.
- Mi már egészen hozzászoktunk, hogy valaki mindig elmegy, visszatér, aztán újra elmegy és nem tér vissza többé. Kár felborítani a rendet.
- Papa… papa…- rángatta meg Bartosz kezét a kis Tellia – miért vagy olyan mérges? Szedtem virágot a nagyapának is, vigyük el neki, aztán menjünk haza – a hangja síróssá vált. Megérezte a baljós feszültséget, és megijedt.
- Azonnal megyünk kicsikém… te pedig – fordult Bartelhez – menj el, arra kérlek.
A kislány felnyalábolta a csokrot, amely közben a fűbe hullott, és ránézett Bartelre, aki dermedten és szótlanul állt.
- Gyere te is velünk! Szívesen neked adom a vacsorám… felét. - tette hozzá kis töprengés után. Bartel lehajolt hozzá és a karjába emelte.
- Nagyon jószívű kislány vagy, de nem mehetek. A papád nem örülne neki.
Bartosz arca valóban elsötétült, és a karjánál fogva erővel rántotta meg Telliát.
- Tedd le azonnal, és vedd le róla a kezed, különben… – sziszegte a dühtől elvakultan.
- Papa, fáj! - A kislány sikítva kapaszkodott Bartel nyakába, s a coriolisi ezt már nem tűrhette tovább. Bal karján továbbra is a rémült Telliát tartva, jobbjával megragadta a férfi elnyűtt khitónját.
- Teljesen megőrültél? Térj észhez! –Arany pillantása ott szikrázott Bartosz szeme előtt. – Halálra rémíted ezt a szegény gyermeket!
Pár pillanatig farkasszemet néztek, és szerencsére Bartosz józan esze felülkerekedett indulatán, amikor Tellia ijedt arcocskájára nézett.
Lesöpörte magáról Bartel kezét és lehajolt a botjáért.
- Megbabonáztad őt is – morogta közben – mint mindenkit.
Bartel letette a kislányt, és megindult a dombtető felé. Látni akarta a szentélyt, Zoriadész csodálatos, hófehér templomát, hogy lelke megnyugodhasson végre.
Tellia apró lábaival szaladt a nyomában.
- Te is jössz a nagyapához? – már elmúlt a félelme, ugyanolyan gondtalanul csicsergett, mint annak előtte – Mi gyakran jövünk ide… minden nap…
Bartel szótlanul ment tovább, ezért a kislány lemaradva ismét Bartoszhoz csatlakozott, kis kezét annak tenyerébe fúrta.
A szentély fehér kövein, sima márványán nem fogott az idő. Most is ugyanúgy szikrázott a napfényben, mint valaha, mikor Zoriadész kalapácsa és vésője alatt bomlott ki a forma. Bartel most nem is nézett körül, egyenesen Zoriadész domborművének vésett alakja elé térdelt, homlokát a hűvös márványhoz támasztotta.
- Visszajöttem, drága testvérem Lehet, hogy bűnt követek el, de nem tudok végleg elszakadni. Boldog vagyok itt, de félek is. Adj nekem erőt, hogy tovább vigyem örök életem terhét. Már nagyon hiányzol. Nem tudom, mi van ott, ahol most vagy, de nem adom fel a reményt, hogy találkozunk még. Talán egyszer megkegyelmez nekem is az a mindenható erő, amely téged, anyámat és apámat is a keblére ölelt már…
Kinyitotta a szemét, mert Tellia óvatosan letette a csokrot, és a szeme sarkából nézte, mit csinál az idegen.
- Mit mondtál a nagyapának? – kíváncsiskodott. – A papa is szokott vele beszélgetni.
- Tellia! Ne fecsegj annyit – intette csendre Bartosz, de maga is figyelte a furcsa, kortalan férfit, aki ellentmondásos érzéseket támasztott benne. Ott volt a születésénél, sokszor felbukkant és eltűnt az életéből, eltemette az apját, felnevelte a testvéreit és szerette őket, de akkor soha nem volt ott, amikor a legnagyobb szükség lett volna a jelenlétére. Csak sokára, felnőtt fejjel értette meg, hogy gyakori távozása valamennyit mindig elszívott apjának életerejéből, amit ő egyre titkolt, de végül mégis összeroppant a csapások súlya alatt. Ha Bartel ott marad mellette, kettejük összetartó ereje átsegítette volna a szakadékokon, s talán most is élne. Az anyjuk saját árnyékává lett, miután azon a szörnyű éjszakán világra hozta rajongva imádott Zoriadésze utolsó gyermekét, így aztán már csak Bartel maradt nekik. Tőle telhetően gondját viselte az elárvult gyereknyájnak, de belőle hiányzott az igazi apaság ösztöne. Szeretete mindig felülkerekedett a józan szigor korlátozásain, nyughatatlansága a testvéreit is magával ragadta, s lett végül sorsuk az, ami.
Amikor megpillantotta és felismerte, gyűlölet áradt szét benne, de mostanra az érzés fájdalommá szelídült. A hely szelleme csitította haragját, csupán szomorúság maradt a helyén.
- Késő van már, menjünk - szólt a kislánynak, aztán Bartelre pillantott. – Ha akarsz, gyere velünk – mondta kisvártatva.
- Vendégünk lesz… jaj, de jó! – szökdécselte körbe kitörő vidámsággal Tellia, aztán hirtelen megállt. Ránézett az idegenre, aztán a szentély közepén magasodó hatalmas szoborra. Összevonta a szemöldökét, még a nyelve hegyét is kidugta, annyira törte a fejét, végül ujjával a márványalakra mutatott. - Az ott te vagy? Egészen olyan, mint te, csak sokkal nagyobb. A papa azt mondta, hogy az ott egy isten… csak… csak elfelejtettem a nevét. A nagyapa faragta ki kőből – csacsogott dicsekvően –, hogy mindig láthassuk, és itt lehessen velünk.
Bartosz zavartan köszörülte meg a torkát, de nem szakította félbe a kislány mondókáját, csak terelte maga előtt kifelé.
- No, induljunk már, sötét lesz, mire hazaérünk. És hol van a báránykád? Így vigyázol rá? A koszorúdhoz is virág kell még…
- Jaj, a koszorú! – csapta össze két kis tenyerét Tellia, és már rohant is a bejárat felé.
Ketten maradtak. Bartosz érezte, mondania kell valamit.
- Bocsáss meg, hogy annyira nyers voltam. Elszoktam már attól, hogy Tellián kívül máshoz is szóljak.
Bartel lassan megfordult. Tekintete időtlen öregséget sugárzott egy pillanatig, aztán halvány mosoly futott át az arcán.
- Én nem haragszom rád. Nem is tudnék. Te voltál az első gyermek, akit a karomban tartottam, és te hasonlítasz legjobban rá… apádra. – Bartosz szavaira Bartelben egyre erősödött a sajgó balsejtelem. Elindultak, és közben a semmitmondó mondatok között mindketten nagyokat hallgattak. Makacsul keringtek egy szűk körben, amelyben csak ők voltak. Bartel nem merte feltenni a számára legfontosabb kérdést, ezt megérezve Bartosz pedig félt megemlíteni a családot.
Már a lejtő legalján jártak, közel a házhoz. Tellia hol előre szaladt, hol lemaradt. Közeledtükre egy loncsos bundájú, öreg kutya emelte meg busa fejét, és beleszimatolt a levegőbe. Feltápászkodott, és farkát lengetve halkan vonyított.
- Csak nem te vagy az? Athosz, öreg cimbora, de örülök, hogy élsz még! – Bartel szeretettel borzolta meg a bozontos szőrt az állat nyakán, és a vén molosszoszi eb boldogan törleszkedett hozzá. – Látod, megismert! – fordult mosolyogva Bartosz felé.
- Az állatok nem felejtik el, akit szeretnek. Erre csak az emberek képesek… meg az emberfélék – válaszolt Bartosz fanyarul.
A régi ház még hatalmasabbnak tűnt, mint valaha, amikor emberek nyüzsgésétől, gyerekzsivajtól volt hangos. Most némán kongtak a termek. Alig volt benne bútor, a hajdani szép berendezésnek már csak néhány darabja volt meg mutatóban.
Bartel megvárta, hogy elköltsék szerény vacsorájukat. A kislány cipóra csorgatott mézet evett, hozzá egy csupornyi kecsketejet. Bartosz is megeszegette a cipó maradékát. Bartel kétségbeesetten vette tudomásul, hogy Bartosz és a kislány nélkülöznek. A gyerek ruhája otromba férfikézzel varrt vászon volt. Az egész üres és elhagyatott ház, a férfi és a gyermek is asszonyi kéz hiányáról árulkodott. Összeszorult a szíve.
Tellia közben összegömbölyödött Bartosz ölében és békésen szuszogva elaludt. Haján ott volt a fehér virágokból és zöld levelekből font koszorú, kissé hervadtan már, de még mindig díszítve a kislány fürtös, szép fejét.
Lobogott az esti tűz, táncoló fénye szeszélyes árnyakat varázsolt arcukra. Hallgattak. Bartosz egy öreg, fényesre súrolt kratérban az előkészített vízzel és borral italt kevert magának, és megtöltött egy régi ezüstkelyhet - Bartelt nem kínálta, tudta, hogy nem él ilyesmivel – majd megszólalt.
- Tehát, miért jöttél ide?
- Mondtam, hogy hiányoztatok.
- Ennyi év után? Hat hosszú év után kezdtünk hiányozni? – nevetett fel gúnyosan.
- Nem. Ennyi év kellett ahhoz, hogy elviselhetetlenné váljon. A magány szörnyű. – Bartel a tüzet nézte. Szavait nem is annyira Bartosznak, mint inkább magának szánta. Aztán elvonta tekintetét a bűvösen villódzó lángokról, és szembefordult a másik férfival. – Fiam, ne kerülgessük már egymást mint a birkózók, nem akarok én veled vívni. Mondd el végre, hol vannak a többiek. Úgy látom, egymagadban élsz itt a kislánnyal.
- Valóban érdekel, ki merre jár? – Bartosz hangja ismét élesebben szólt, mire a kislány fészkelődni kezdett a karjában. Lehalkította a hangját. – Ha elmesélem ennek a hat évnek a történetét, nem fogsz örülni.
- Bartosz, az égiek áldjanak meg, ne viselkedj úgy mint egy éretlen, makacs kölyök! Beszélj végre!
Bartosz ránézett a feszült férfire. Vontatottan, akadozva kezdett bele a felsorolásba.
- Heléné lakodalmán még te is ott voltál. Mióta elment, nem sok hírt kaptam felőlük. Úgy tudom, Perzsiában telepedett le a kereskedővel egy görögök lakta településen. Ermisz Athénben él. Járt itthon egyszer. Felment a szentélybe, hogy köszönetet mondjon apának, amiért örökölt tehetségével híres szobrász lett belőle. Műhelye, iskolája, tanítványai vannak. Jólétben és örömökben dúskál. Jó, hogy legalább neki teljesültek a vágyai. Ő mesélt Ariszról is, aki – sose hittem volna, hogy így lesz - mindössze egyszer látogatta meg Athénben. Tőle tudtam meg, hogy öcsém zsoldosként él. – Szomorúan elmosolyodott. – Gondold csak el Bartel, az én büszke öcsém közönséges lovaskatona, aki pénzért adja el kardja erejét. Itthon vezér lehetett volna, ha csak egy kicsit megérthettük volna egymást. Ermisz szerint Thébai városának ostromát ép bőrrel megúszta, de sokat változott, és találkozásuk után nyoma veszett. Apánk szemében mindig Arisz volt a Hős, szeretném hinni, nem férfiatlanságból menekült. Most merre járhat - tűnődött - él-e, hal-e… talán sohasem fogom megtudni. – Mindketten arra a sok összetűzésre gondoltak, amely a két fivér között zajlott gyerekkorukban. – Thaleia? Róla nehéz beszélni.
- Miért? Csak nem esett baja? – Bartelnek eszébe jutott, hogy éppen Thaleia volt az egyik nyomós oka annak, hogy el kellett hagynia a családot. A leányzó végzetesen szerelmes lett nevelőapjába, és ezt minden erejével bizonyítani is kívánta. Fittyet hányt erkölcsre és szokásra, nem törődött sem a család, sem az emberek rosszallásával. Még az sem gátolta mesterkedéseiben, hogy Bartelt kínos és lehetetlen helyzetbe hozza. Eltökélte, hogy megszerzi őt magának. – Úgy emlékszem, ő is férjhez ment – tette hozzá gyanútlan jóhiszeműséggel.
- Férjhez? – nevetett fel keserűen Bartosz, majd megvetően legyintett – Mi is azt hittük. Thaleiának olyan férfi kellett volna, akinek korbács van a kezében, hogy megzabolázza. Nem az a pipogya alak, aki az esküvő után idejött sírni, hogy Thaleia faképnél hagyta és megszökött. Csak a kártérítésért vinnyogott. Azt hiszem, ravasz kishúgom éppen azért egyezett bele ebbe a házasságba, mert pontosan tudta, hogy ez történik majd. Egy csapásra megszabadult tőlünk is és a férjétől is. – Bartosz óvatosan felállt, hogy a kislányt lefektesse. Minden mozdulata elárulta, hogy mennyire szereti azt a csöppnyi embert – Aztán kaptunk róla hírt… bár ne kaptunk volna. Egyik szomszédunk Korinthoszban járt és találkozott vele. Szégyenkeztem miközben mesélt.
Korinthosz. Bartel jól tudta mit jelenthet ez, s ismerve Bartosz szigorú erkölcseit, hajlíthatatlanul kemény belső törvényeit, nem csodálkozott rajta, hogy nem szívesen beszél második, egyben legszebb húgáról.
Thaleia kicsi gyermekségétől kezdve igazi nő volt. Eleven, huncut és kacér. Vonzerejét először ikerbátyjain, Ariszon és Ermiszen próbálta ki, akiket az ujja köré csavart és minden kívánságát teljesítették. Amikor látta, hogy Bartoszra így nem tud hatni, másképp próbálkozott. Daccal érte el, hogy legidősebb fivére is örökösen rajta tartsa a szemét. Megbolondította a férfiakat az ifjú suhanctól a meglett korúakig kit így, kit úgy. Nagylánnyá serdülve állandóan forrt körülötte a levegő. Éles esze, csípős nyelve és vidám természete volt. Kezdetben Bartoszon kívül senki sem vette komolyan leplezetlen vonzalmát Bartel iránt, csak akkor döbbentek rá, hogy nem tréfál, amikor ez a vonzalom tettekben is megnyilvánult. Szerelemre született, szenvedélyes nő lett, aki egyesítette magában szülei egymás iránt érzett szüntelen vágyódását. Nem alkudott meg a sorsával, azt tette, amit akarata diktált.
- Te persze elítéled ezért, igaz? – kérdezte halkan Bartel.
- Nem helyeslem – felelt a férfi határozottan. - Tudom, hogy gazdag körökben forgó, előkelő hetérának lenni színesebb, érdekesebb, izgalmasabb életet jelent. Helyzetük irigylésre méltóbb a hétköznapi asszonyokénál, mert szabadabbak. Találkozhatnak bárkivel, tanulhatnak… de akkor is, miért éppen az én húgomnak kellett ilyenné válni? Mindennek ára van, a szerelem pedig komoly dolog, nem szórakozás. Számomra a nő feleség és anya, nem pedig vágyak és férfiak játékszere.
- Te magad adtad meg a választ, Bartosz. Thaleia nem feleségnek termett, épp ezért nem lett volna jó anya sem. Nem akart egy érdektelen férfitől gyermeket szülni a hagyomány kedvéért. A boldogságról más véleménye van, mint neked vagy akár nekem. Szeret adni, de kapni is akar. Rajta múlik, hogyan teszi. Sokkal becsületesebb dolog ez, mint a képmutatás. Nem elítélni, tisztelni kell ezért. Az akaratát soha nem kényszeríthette rá senki. Sem te, sem más, ezt mindnyájan jól tudtuk.
Bartel észre sem vette mekkora hévvel kelt Thaleia védelmére.
- Nem csodálkozom, hogy pártját fogod. Apa alaposan elkényeztette, mindent megengedett neki, te ugyanazt tetted – húzta el a száját megvetően Bartosz. – Pedig te és én sokáig jól megértettünk egymást, de most már egészen más nyelven beszélsz, más a véleményed mindenről, mint nekem. Ugyanúgy nem akarsz érteni, mint ahogy apa sem értett meg soha. Nem sokra tartott, pedig mennyire szerettem volna kivívni az elismerését. Arisz és Ermisz mellett azonban én csak egy unalmas siheder voltam a szemében, akivel folyton valami baj volt. – A férfi szeme elhomályosult a keserűségtől. – Senki nem vette észre, mennyit küzdöttem a szeretetéért. Senki más nem tudta, csak… – elharapta a mondatot. “Csak anya. Ő értett, ő szeretett.” A gondolat azonban nem öltött formát szavakban, de mindketten tisztában voltak ezzel. Már a levegőben rezgett a név, a kérdés. “Thaisz. Thaisz hol van?”, de mégsem hangzott el. Bartosz visszakanyarodott testvéreihez.
- Aiakosz öcsém sem sokat változott, ugyanolyan agyafúrt és eszes, mint volt. Most Szürakuszaiban él, ahová Eirénét is magával vitte. Ott laknak a városi házában. Nagy birtoka, hajói vannak, s a korinthoszi háza is áll. Még nem volt olyan helyzet, amiből ne húzott volna hasznot. Ha nem a testvéröcsém lenne, nagyon ellenszenves volna ez a jellemvonása. Nem tudom, kitől örökölhette, mert apánkból igazán hiányzott a kufárlélek. A hatalom még csak hagyján, no de a gazdagság?
Bartel elmosolyodott. - Látod, valamiben mégiscsak egyetértünk.
Lassan Bartosz arca is megenyhült. Titkon bevallotta magának, hogy nagyon jólesik beszélgetni valakivel a többiekről. Ám volt még valami, a legnehezebb, amit kezdettől fogva került, a lényeges, amit egyre csak odáztak, de érezte, hogy nem kerülhetik el.
Bartel nézte ezt a furcsa lélekkel megáldott férfit, aki még soha életében nem hagyta el a szigetet. Kemény lett, de jellemének fő vonása, a kamaszos makacsság megmaradt. Olyan volt, mint egy kőszikla, amely nem mozdul a helyéről, miközben kétségbeesett a távozók miatt.
Már nem bírta tovább a feszültséget, lüktetett benne a türelmetlenség.
- Most már mindent elmondtál a testvéreidről, de én azt is szeretném végre tudni, hol van az édesanyád. És hol van a te asszonyod? Bartosz beszélj, mi történt itt? Hol van Thaisz?
- Anyám nincs itt – válaszolt fojtott hangon Bartosz. – Nincs velünk…
- De hol van? Azonnal felelj!
Bartosz tudta, addig nem szabadul, míg nem válaszol, de nem akarta, hogy Tellia felébredve megijedjen, és sírjon. Ezért minden összeszedett nyugalmával nézett vele szembe.
- Mindent elmondok, csak csendesedj el – a kislány felé intett. – Ugye nem akarsz rosszat neki? Akkor ülj le, és hallgasd, amit mondok. –Gondolkodott egy ideig, hogyan is kezdje, aztán nagy lélegzetet vett. Bartel feszülten figyelt.
- Ez a kislány… Tellia, a kis tündér… tudod, kicsoda? – tette fel sokára a kérdést.
- A lányod. – Bartelnek teljesen magától értetődő volt a válasz, és nem is értette, miért kérdezi ezt, amikor tudja, hogy az ő kérdése Thaiszra vonatkozott.
A csend összesűrűsödött, s Bartosz szava pengeként hasított bele a csendbe.
- Tellia nem a lányom… hanem a húgom.
Bartelt olyan váratlanul érte a válasz, hogy az első pillanatban nem is fogta fel mit hallott. Aztán hirtelen megfordult vele a világ.
- Hogy? Mit mondtál? – hebegett – Húgod? – Elakadt a szava, és reménykedett, hogy rosszul hallotta.
- Igen… a húgom… akinek te vagy az apja. – Bartoszból szinte kiszakadt a titok, amit Tellia születése óta vérző sebként hordozott magában hosszú éveken át.
Bartel fakó arccal bámult rá, arany pillantása elvesztette fényét. Azonnal megelevenedett benne az egyetlen éjszaka, a búcsú éjszakája, amit úgy őrizgetett szíve mélyén, mint egy drágakincset. Legmagányosabb óráiban felidézte Thaisz ragyogó zöld szemét a félhomályos hálófülke mélyén. Érett, asszonyi ölelését, saját kétségbeesett vergődését az esküje és a vágy között. Félelmét, a soha nem ismert, beteljesült szerelem gyönyörét, amikor nem tudott másra gondolni, mást érezni, mint önmaga örömét.
Tétován emelte a homlokához a kezét, és könyörgő tekintettel nézett Bartosz kőkemény arcába, aki ebben a pillanatban akár az apja is lehetett volna.
- Nem… – szólalt meg rekedten – mondd, hogy ez nem igaz.
Bartosz másféle választ várt, s az ösztönös tagadást hallva ismét a gyűlölet kezdett szétáramlani az idegein. Leplezetlenül tükröződött az arcán is, amikor megvetően mérte végig a gyötrődő coriolisit. Nem törődött a másik érzéseivel, kizárólag saját felháborodott fájdalmának volt helye.
- Nézz csak szembe vele, mert igaz. Sohasem hazudtam, tudod te jól; sem önvédelemből, sem kíméletből. Miattad kellett elkezdenem. Senki sem tudta rajtam és a feleségemen kívül. Ahogy te is, mindenki a mi gyermekünknek hitte. Tellia a tizedik testvér ebben a szerencsétlen, nyomorult családban. A tizedik. Talán azt hitted, elég öregasszony már az anyám, hogy ez nem történhet meg? Melyikőtök akarta, te vagy ő? Vagy mind a ketten erre vártatok. – Bartoszt elöntötte a vak indulat. – Mióta tartott? Már az apám is tudta, igaz? Oh, én ostoba… hát persze. Megegyeztetek. De miért nem tetted akkor asszonyoddá, amikor apám halála után úgy illett volna? Feleségnek nem kellett, csak szeretőnek? – Szeme eszelősen kitágult, ahogy gondolatai újabb és újabb őrült gondolatokat görgettek fel. - Most már mindent értek. A tíz testvér közül vajon melyik kinek lehet a gyermeke? Csak Telliát tudom biztosan. Engem bizonyosan azért gyűlölt, mert fattyú vagyok… a tiéd – megragadta Bartel vállát. – Nem tagadhatott meg miattad, ezért elviselt. Mindig éreztem valami közöset kettőnk között, csak nem tudtam pontosan, mi az. Hányszor kívántam magamban, bárcsak te lennél az apám! Arisz és Ermisz az édesfiai álmai beteljesítői, a harcos és a művész. Ám Heléné is a tiéd, hiszen vele soha nem törődött, mert csak Thaleia volt a lánya. Aiakosz? Nem tudom… nem, nem tudom! Óh… jaj, mi az igazság? – Kezébe temette az arcát. – És Arión?… Félig belehalt, amikor elveszett szegény, mert… mert ő is az övé volt! Az ikrek táplálták benne a reményt, hogy előkerül, én pedig lemondtam róla. És Eiréné?! És a holtan született?! – Könnyek csorogtak le az arcán, nedves lett a szakálla. Elkeseredésében öklével sújtott saját halántékára.
Bartel holtsápadtan fogta le Bartosz karját.
- Ez őrültség, Bartosz! Fogalmad sincs, mit beszélsz. Tán kutyaszukának tartod anyádat, ami felváltva fial hol egyik hímtől, hol a másiktól? Förtelmes gondolat! A kétely és a magány megmérgezte a lelked. Megtébolyodtál és azt sem látod, ami nyilvánvaló? Semmi sem úgy igaz, ahogy képzeled. – Hirtelen rádöbbent, most nem elég csak a felháborodásnak utat engedni. Választ kell adnia a férfiban felgyülemlett téveszmékre, mielőtt eltorzul minden kép, amely múltjának szépségét jelentette. Tellia létezése jogosan ébresztette fel Bartoszban a kételkedést, és válasz híján mi másra gondolhatott. Elhalkult hangon folytatta. - Valóban létezett közöttünk egy megegyezés. Arra tettem esküt, hogy felnevellek benneteket, nem hagyom el édesanyátokat, amíg szüksége van rám. A rettenetes veszteség mindannyiunkat megbénított. Apád halála után nem fokozhattam tovább a kínt azzal, hogy érvényesítem a hagyomány követelését. Nem szeszélyből vagy érzéketlenségből mondtam akkor nemet a törvénynek és királyi kívánságodnak. Apád és én… nehéz ezt megmagyarázni. Nem úgy voltunk testvérek, mint ti. Nem úgy tartoztunk egymáshoz mint barát vagy szerető. Mi egyek vagyunk. Olyan szeretet fűzött minket össze, amely ezek fölé emelt. Ez a magasztos érzés azonban nem mentesített minket sem attól, hogy mások iránt szenvedélyt érezzünk. Bevallom, amikor édesanyáddal találkoztunk bennem is feltámadt a szerelem, hiszen gyönyörű, kedves fiatal nő volt. Azt testesítette meg, amire lelkem mélyén mindig is áhítoztam. Ő azonban apádat választotta, mert összeillő pár voltak, én pedig tiszteletben tartottam a döntését. A szerelmet azonban nem lehet irányítani. Hiába harcoltam az érzés ellen, csak elfojtani tudtam magamban, legyőzni soha. Ezért voltam gyakran távol, s tértem vissza újra meg újra, mert nem tudtunk sokáig élni sem együtt, sem egymás nélkül. Mindez a boldogság mellett gyötrelmet jelentett mindhármunknak. Amikor közölted, hogy többé nincs helyem a szigeten, elhagyott az erő, amivel addig ellenálltam. Eljött a búcsú pillanata. Akkor először és utoljára egyesültünk a szerelemben, ami után az első pillanattól fogva vágyakoztam. Egymásra találás és búcsú volt, nem az a kicsinyes csalás, amivé silányítani próbálod. A szerelem él - ő tudja ezt - ennyi elég nekem. És van még valami, amit te talán nem tudsz. – Bartel elhallgatott. Azon gondolkodott, beavassa-e a férfit kilétének titkába. – Nem vagyok olyan ember, mint mások – mondta rövid gondolkodás után – és nem akartam kiszámíthatatlan bajt hozni rátok. - Hirtelen feleszmélt, hogy többet mondott a kelleténél. – Anyád beleegyezése nélkül hogy is mondhattam el ezeket? Sose bocsátja meg nekem. – Kihúzta magát, és mereven nézett Bartosz arcába. - Most, hogy megkóstoltattad velem a gyűlöleted mérgét, és a szívembe döfted az első tőrt, ne kímélj továbbra sem. Gyerünk, fejezd be, amit elkezdtél. Utoljára kérdem, hol van Thaisz.
Bartosz magához tért. Hirtelen megrettent mindattól, amit mondott, és amit hallott. Tudatára ébredt ki is az, aki szemben áll vele. Az, akinek a szobra ott áll a szentélyben. Nem egyszerű földi halandó, hanem a család védelmező istene.
- Anyám szeretett téged. Akkor is, amikor apám szerelmét választotta – mondta rekedten. – Sohasem hunyt ki az a láng, s az elfojtott szikra fellobbant. Apám szerelme általad élt tovább, szegény anyám sohasem békélhetett. Sokat szenvedett miattatok. - Nem várt választ, hiszen anyja gyötrődését látva már tudta jól. Bartel felfigyelt a szóra, amely múltban említette az asszonyt. Összeszorult a szíve. Az első csapás után jönnie kell a következőnek. Olyan világosan érezte, minthogy reggel felkel a nap. Minden ízében megremegett, ahogy tudatára ébredt a rettenetes valóságnak.
- Édesanyád nem él már, ugye? – kérdezte alig hallhatóan. - Thaisz meghalt.
Ahogy kimondta, valamilyen torz megkönnyebbülést érzett. A lappangó félelem most már arcot öltött, szembenézhetett vele.
Ránézett Bartoszra, akiről lehámlott a keménység, és sírt mint valaha, amikor igazságtalannak érezte a büntetést. Átkarolta rázkódó vállát.
- Nem kell mindig erősnek lenni, fiam. – Bartel küzdött a lelkét betöltő üresség ellen. Két tenyere közé fogta Bartosz könnyben ázó arcát; szeretett volna valami vigasztalót mondani, de nem sikerült. Nem érzett semmit. – Kérlek, hagyj magamra egy kis időre.
Bartosz megtörölte az arcát, az édesdeden alvó Telliára pillantott.
- Ne félj – értette meg Bartel –, nem lesz semmi baj.
Amikor magára maradt, olyan hullámban tört rá a fájdalom, mint amikor még Onorie kezében volt az élete. Leroskadt a kőpadlóra, az agyában rendszertelen gondolatok cikáztak, kínnal hasogatva a lelkét.
“Meddig még? Miért nem lehet vége? Mennyi fájdalom kell a megváltáshoz? Jaj, Thaisz… szerelmem… jaj, miért nem engedtél el?! Mit tettem? Ismét csak halál jár a nyomomban. Nekem miért nincs kegyelem?! Óh testvérem, óh Thaisz… elhagytatok… egyedül vagyok! Nem tudom többé újra kezdeni…- Elnyúlt a kőpadlón, testét átjárta a kő hidege. – Megöltem az anyámat, vele apámat is. Megöltem Zoriadészt, aki a mindenem volt, mégis magára hagytam, pedig szüksége volt rám halandó életéhez. Miért nem bírtam ki, amíg élete békésen, öregen ér véget? Vigyáznom kellett volna rá, ahogy Elina figyelmeztetett. Megöltem Thaiszt, vele végleg meghalt a szerelem. Miért hajszol a nyugtalanság, meddig üldöz ez az átok?”
- Elvesztettél valamit? Mit keresel a padlón? – hallott hirtelen egy vékony hangocskát. Tellia ült a lócán, apró ökleivel dörzsölte a szemét, és álmos kíváncsisággal sandított az idegenre. Bartel megtörölte a szemét, összeszedte magát.
- Igen, elvesztettem valamit – mondta és felállt. Odaült a kislány mellé, aki az ölébe mászott, és ugyanúgy helyezkedett el, mint korábban Bartoszéban.
- Rosszat álmodtam, és felébredtem – dünnyögte –, de még álmos vagyok.
Bartel magához ölelte, és gyengéden megsimogatta a kócos fürtöket. Az érintés most más értelmet nyert. Nem Tellia volt az egyetlen gyermek, aki ilyen bizalmasan bújt hozzá, de ő volt az egyetlen, aki a saját testéből fakadt. “Vak voltam, hogy nem vettem észre azonnal? Ostoba férfivakság. Thaisz vonásai, Thaisz színei… a mosolya, a kedvessége – elgondolkodva babrálta a csigákba göndörödött fürtöket –, de a vére… a vére az enyém is. Mi lesz vele? Ennek nem lett volna szabad megtörténni, csak tetéztem Onorie bűnét. Mi lehet a sorsa az emberek között valakinek, akinek nemzője valóban idegen, mert nem ember?! – Mély sóhaj tört fel a melléből, és magához szorította Telliát. – Az lesz a sorsa, ami az enyém, Onorie-é, vagy Zoriadészé? Magány és idegenség, kétségbeesett kívülállás?”
A kislány tanácstalanul pislogott a kedves idegen ölelő karjai között, de Bartel már el is engedte.
- Gyere, kislányom – a szíve beleremegett –, megkeressük a papát.
Nem kellett messzire menniük, Bartosz a márványlépcső alján ült, fejét a térdére hajtva. Egész testtartása reménytelen és összetört volt. Bartel felemelte a kislányt, és a fülébe súgta.
- Most ne zavarjuk a papát. Majd én mesélek neked, amíg elalszol.
- Jó – egyezett bele rögtön Tellia -, de fogd a kezem, mert a papa is mindig így mesél nekem.
- Fogom a kezed. – “És ha soha többé nem engedném el? – cikázott át az agyán – Ha magamhoz szorítanálak, és elvinnélek innen? Ha neked áldoznám az életem, neked, aki az enyém vagy. Nem homályos eszmékért küzdenék, ismeretlenekkel ismeretlenekért, hanem érted. Befejezném az értelmetlen bújócskát Onorie-val, és csak te léteznél számomra.”
- Juj! – szisszent fel Tellia – Nagyon szorítasz! – Bartel zavartan engedte el a kis ujjacskákat. Elzárta előbbi gondolatait, nem akarta, hogy elhatalmasodjanak rajta, és olyan döntésre ösztönözzék, amely mindnyájukra csak bajt hoz. Mellette Telliának sohasem lenne jövője. Neki apára van szüksége, és az már bebizonyosodott, hogy ő nem alkalmas erre. Tenyerébe simította hát a kicsi kezecskét, és mesélni kezdett.
Beszélt távoli csodás tájakról, ahol pompás, tarkatollú madarak repkednek az egyik égig érő fáról a másikra, és még beszélni is tudnak. Ahol akkora pillangók élnek, hogy bele sem férnének a tenyerébe; vagy olyan vidékekről, ahol mindig hideg van. A napfény ott is ragyog, csak éppen nem melegít. Óriási szikrázó tükör van a víz tetején, és ha rálép, nem süllyed le alatta.
A gyermek tágra nyílt smaragdszín szeme - amelyben néha megcsillant egy-egy aranyló csillag - lassan lecsukódott.
Bartel nem tudott ellenállni a vágynak, leánya fölé hajolt. Kicsordult a könnye, amikor első, egyben utolsó apai csókját a homlokára lehelte. Kimenekült a kis szobából, amelyben még mindig ott állt Thaisz és Zoriadész faragott, függönyös hálófülkéje.
Amikor Bartosz mellé ült a hűvös márványlépcsőre, annak szeméből egy aggastyán nézett rá.
- Bartel, hallgass meg! Bocsásd meg meggondolatlan vádaskodásomat, hallgass meg, utána ítélj. Elfogadom, bármi legyen is az ítélet, mert semmim sincs már, amibe fogódzhatnék.
Bartel szótlanul hallgatta Bartosz önkínzó vallomását, amelyből olyan hiányzó részletek tárultak fel előtte, amiket nem is sejtett. Zoriadész zavart, szomorú kedélye minden távozása után, amit mintha a szél fújt volna el, amikor ismét visszatért. Thaisz néma szenvedése, ahogy imádott szerelmese kínlódását, lassú hanyatlását látnia kellett. A család tragédiáit, amelyet Zoriadész az ő számára is alapított.
Olyan emlékek törtek fel Bartoszból, amelyekről soha senki nem beszélt. Titkok, amelyek nem zavarhatták meg Bartel nyugalmát.
Ez volt Zoriadész parancsa.
Bartosz sokáig meredt a semmibe, magában keresgélte a szavakat, amelyek kifejezik az érzést, amelyek belül rágták a lelkét, sorvasztották benne az élet erejét.
Bartel várakozóan ült mellette. Az ellentétes érzések, a fájdalom és öröm, a lelkiismeret furdalás és büszkeség úgy zsongott benne egymást váltva, hogy eszébe sem jutott, hogy akár egyetlen mozdulattal, vagy szóval sürgesse a másikat. Leereszkedett az éjszakai sötét, csillagtalan volt az ég is. Csak lélegzésük árulta el, hogy ők ketten még mindig ott ülnek egymás mellett, és várnak. A szóra, amely régóta arra készül, hogy kimondják, s hogy meghallgassák.
- Bartel… én öltem meg őket – kongott üresen a hang, amely végül közölte a szót.
Bartel teste hűvösebb és merevebb lett a márványnál is, amin ült. Arra sem volt ereje, hogy a fejét Bartosz felé mozdítsa, csak az ajkai rebbentek.
- Nem hiszem el. – Saját hangja azonban feloldotta a döbbenet görcsét, elképedve fordult a sötétbe burkolt ember felé, aki az ő fia is volt; nevében az ő nevét viselte, ám testében-lelkében az apja hű mása. Ő volt az első, a kábult szerelemből fogant; akinek születésénél Bartel is jelen volt, s akinek kapcsolata szüleivel viharosabb volt, mint az összes többi testvéré együttvéve. – Nem hiszem – ismételte –, ez lehetetlen! Képtelenség.
- Attól még igaz – bólintott Bartosz – Kicsi koromtól fogva féltem az apámtól. Tizenhárom éves lehettem, amikor úgy éreztem, hogy gyűlölöm, tizennégy, amikor biztosnak hittem, és tizenhat, amikor ezt meg is mondtam neki. Aztán elveszítettük, és én soha nem mondhattam meg neki, hogy igaza volt! Ostoba voltam és makacs, gőgös semmirekellő, aki csak csalódást okozott neki. Pontosan olyan, amilyennek ő látott engem. Most már hiába megyek fel nap-nap után a szentélybe és borulok le előtte, tudom, hogy nem bocsáthat meg. Már alig tudok ezzel az érzéssel élni. Most, hogy eljöttél, legalább megszabadulhatok a kíntól. Elmondhatok mindent, és ahogy ígértem, vállalom az ítéletet. Telliáról majd te gondoskodsz ezután, hiszen az apja vagy… én csak a féltestvére. Nincs többé semmi kötelességem, ami miatt ragaszkodnék az életemhez.
- Nem hiszem, hogy a bűnt, amit szerintem el sem követtél, tetéznéd azzal, hogy eltaszítanád magadtól a gyermeket, akinek az életét, a jövőjét jelented. Nem vagy te olyan ember, Bartosz – mondta nagy nyugalommal Bartel. A kezdeti sokkon átjutva tudta, hogy Bartosz érzékeny és bonyolult lelke sok mindent eltúloz. – De igazad van, beszélj. Az őszinte szó olyan, mint a tiszta forrásvíz; kimossa a lélek iszapját.
- Azt mondtad, hogy Tellia élete és jövője rajtam múlik? – Bartel a remény színét hallotta a keserű hangban. – Hogyan… hát nem viszed el?
- Nem szakíthatom el tőled Bartosz, bármilyen drága is nekem. Úgy kell ezután vigyáznod rá, mint kettőnk egyetlen kincsére.
- De hát miért? – A megkönnyebbülés visszalopta az életet az eltompult szívbe, és Bartel örömmel érezte fellélegezni a férfit. – Lemondasz róla? Ő a tiéd, jogod van hozzá.
- Tellia számára te vagy az apa, én legfeljebb csak egy kedves idegen. Ez így van, és jól van így. Te magad is tudod, milyen nehéz mellettem élni azzal a tudattal, hogy más vagyok, mint az emberek. Nem akarok ilyen életet a lányomnak. Azt akarom, hogy te neveld emberek között, úgy ahogy eddig. Ha jónak látod, mesélj rólam neki néha, de soha ne tudja meg, ki vagyok valójában. Igen, most azzal a szállal, amit ennek a kislánynak a sorsa jelent, ehhez a világhoz kötlek, Bartosz. És most beszélj.
