- Az első szörnyű élményem akkor ért, amikor még nagyon kicsi voltam. Erre te is emlékezhetsz, mert te is ott voltál… akkor, amikor apa agyonverte azt az embert.
Bartel biccentett. Hogyan is lehetett volna azt elfelejteni, hiszen az alig nyiladozó értelmű Bartoszban olyan lelki sérülést okozott, amit azóta sem tudott kiheverni. Bartosz szavai visszarepítették őket a múltba. Abba az időbe, amikor Bartosz még három éves sem volt, Heléné pedig bölcsőben fekvő csecsemő.
Thaisz mostohabácsikája, Phylénasz nem felejtette el a megaláztatást, amivel az asszony visszautasította őt, a tehetős és ősi család sarját, és inkább választotta a tengerből kihalászott jöttment idegen koldust férjül. Még most, évek múltán sem fért a fejébe, hogy miért vállalta az emberek megvetését helyette, aki kényelembe és gazdagságba ültethette volna a szegény pásztor lányát. A gyűlölete azonban akkor csapott az égig, amikor rájött, hogy az idegent bizony nem ejtették egészen a fejére. Ostoba mostohaöccse, Ariszanosz részeg locsogását komolyan vette, és a falu elöljáróinál kezdett puhatolózni apósa elveszett vagyona után. Hamarosan vissza is szerezte a szántóföldet, legelőt, szőlőskertet, az olajfa- és narancsligetet, s mint a család új feje rátette a kezét vagyona jelentős részére. Kárpótlásként még a nyáj felét is követelhette volna, de „nagylelkűen” lemondott róla. Az volt nekik is, és szépen gyarapodott. Mindez még az első gyerekük születése előtt történt, közben egyre csak építette hivalkodóan hatalmas és fehér házát, amely a település vénei által kijelölt senki földjén, a tengerparti magaslaton emelkedett. Magához édesgetett néhány hitvány falusit, azok segítettek neki, de a többség, akik számítottak valamit, ugyanúgy ferde szemmel nézték, hogyan telepszik közéjük, veti meg a lábát, és sokasodik a rovásukra. Az a gőgös szuka hamarosan már újabb porontyot hordott a hasában. Egyre csak melengette szívében a bosszú vágyát, s alattomosan elhintett pletykákkal, koholt vádakkal újra felszította a szigetlakók ellenérzését a máshonnan jöttekkel szemben.
Egy napon Thaisz egyedül volt a házban a két gyerekével, csak a kissé ügyefogyott Szpirosz volt még a ház mögött, ott javítgatta az ekét a másnapi szántáshoz. Szpirosz „kitett” gyerek volt, senki sem tudta kik a szülei; a vén javasasszony, Pélopia talált rá és etette, ha volt miből. Szpirosz úgy növekedett fel, hogy hol megállt a fejlődésben, hol meglódult. Amikor az értelmének kellett volna több táplálék, bizonyára éhezett, de amikor a teste indult fejlődésnek, akkor már saját maga is tudott szerezni ennivalót, s jó nagyra nőtt. Az elsők között szegődött Zoriadész mellé, akitől emberi szót és munkát, Thaisztól pedig ételt és törődést kapott. A másik ember, aki a közvetlen háznéphez tartozott, az ősz Mélanész pedig éppen Thaisz megbízásából járt a hegyen túli olajkereskedőnél a termés megvásárlása ügyében. Két napnál nem volt kevesebb az út egy öregember számára.
A ház ura, Zoriadész Bartellel járta a környéket és immár negyedik napja volt távol. Bartel ez alkalommal másodszor tért vissza a családhoz, s ilyenkor nem létezett számukra más, mint egymás társasága.
Thaisz két-háromnaponként eljárt a régi pásztorkunyhóba a vén Ariszanoszhoz, hogy ellássa étellel, kimossa a ruháját. Zoriadész ugyanis megtiltotta neki, hogy a Fehér Palotába betegye a lábát, de nem akadályozta Thaiszt, hogy látogassa.
Ezen a napon hangos társaságot talált az apja házában. Jócskán felöntöttek a garatra, és nem tettek féket a nyelvükre. Durva tréfákkal szórakoztatták egymást és a sarokban motyogó szélütött vénembert. Thaisz igyekezett az apja körüli munkával, hogy minél rövidebb ideig kelljen elviselnie őket. Ám az egyik azzal kezdett szurkálódni, hogy Thaisz „úrnő” vajon azért hordja-e olyan magasan az orrát, mert hosszas koplalás után most egyszerre két jöttment idegen váltogatja egymást az ágyában. Az egyik, amelyiket a férjének nevez, a másik meg annak a társa, aki úgy jár-kel a szigeten, mint egy árnyék; hol felbukkan, hol eltűnik. Thaisz haragra gerjedve fogta az egyik boros poharat, tartalmát a mocskolódó arcába öntötte és elrohant.
Leszállt az este, benn a házban már a lefekvés ideje közeledett. Bartosz csészéjét megtöltötte kásával, és mézet csorgatott rá, aztán a csöpp Heléné szoptatásához készült, amikor rátörtek.
Hárman voltak abból a társaságból, akik az apjánál lopták a napot. Nagy hangon handabandázva ételt, italt követeltek a ház asszonyától.
- Milyen vacsorával vársz minket Thaisz „úrnő”? - kapta el a gyerek orra elől a csészét a legpimaszabb, és koszos ujját belenyomta a kisfiú ételébe, majd lenyalta – Fúj! Mi ez a kotyvalék? – A gyerek vacsorája a csészével együtt a padlón fröccsent szanaszét. – Bort, húst ide a vendégeknek!
Bartosz sírni kezdett, és rémülten bújt az anyja szoknyája mögé. Thaisz is megijedt, de látva kisfia félelmét, megpróbált erőt venni riadalmán.
- Takarodjatok innen! Nem hívott senki! Semmi keresnivalótok itt!
- Semmi? – röhögött fel, amelyiknek Thaisz a bort loccsantotta a nyakába, és szemében gonosz fény villant. – Gondolod?
- Hívom Szpiroszt! – fenyegetőzött Thaisz. – Jön az uram is, és keservesen megbánjátok, ha nem takarodtok!
- Szpirosz már megkapta a magáét. Éppen tőle tudom, hogy nincs itthon a ház „tiszteletre méltó” ura. Egyedül vagy szépségem, hiszen még férfinak való étel sem fortyog a tűzön. Magányos és éhes lehetsz, de mi nem hagyunk éhezni, de nem ám! - Bartosz hangosan sírt. – Ki ez a bömbölő anyámasszony katonája? Na, hadd nézzelek! – Félretaszította Thaiszt, hogy a bölcsőhöz tántorodott, és megragadta Bartosz karját – Áááá, te biztosan a férjuram gyereke vagy, mert nagyon hasonlítasz hozzá. – Odébb lökte a kisfiút is – Hát a másik? Ez meg a vörös jöttment fattya, igaz?
Belekapaszkodott Heléné bölcsőjébe, hogy majdnem felbillent. Thaisz felsikoltott és nekirontott a férfinak. Ütött, tépett, harapott, karmolt és rúgott, mint egy nőstényoroszlán a kölyke védelmében.
A másik kettő, akik kevésbé voltak részegek, lassan kisomfordáltak, de az az egy maradt. A mámoros gerjedelem elvette a maradék emberségét is. Thaisz kétségbeesett erőfeszítése, hogy elkergesse, csak egyre jobban felgerjesztette, végül egészen megvadult.
- Ez az, csak így tovább! Üss csak bátran! – lihegte Thaisz arcába. – Szeretem, amikor egy asszony vad és harcias! Így sokkal nagyobb az élvezet. Te is tudod, igaz, szépségem? – Hátracsavarta Thaisz karját, belemarkolt a hajába és a padlóra lökte; nehéz lábát a hátára nyomta.
- Bartosz, fuss! – sikoltotta fiának Thaisz .– Fuss kisfiam, rohanj!
Bartosz bénán állt a sarokban, már nem sírt. Tágra nyílt szeme a padlón vergődő anyjára szegeződött.
- Fuss! – hallotta még egyszer, s akkor sarkon fordult és rohant, ahogy csak kicsi lába bírta. A lépcső tetején Szpirosz hevert véres homlokkal. Egy pillanatra megtorpant mellette, de aztán tovább futott, le a hosszú lépcső aljáig. Ott lekuporodott, szemét és száját szorosan összezárta, két kis ujját a fülébe dugta. Szaggatottan vette a levegőt, de nem sírt.
Zoriadész és Bartel majdnem keresztül estek rajta a sötétben. Az apja csodálkozva hajolt le hozzá, nem szokott ilyen későn ébren lenni.
- Mit csinálsz itt, kisfiam? – Felemelte és megijedt, amikor meglátta a gyerek arcát. – Mi történt?! Mit keresel itt?! – Bartosz nem felelt, pedig szépen tudott már beszélni. Apró öklét a szájába gyömöszölte, pillantása a ház felé röppent. Zoriadész Bartel karjába dobta a gyereket és hármasával véve a lépcsőfokokat rohant felfelé.
Mint a fekete fergeteg zúdult a terembe, állati üvöltését visszhangozták a falak.
Nem is hallotta a szavakat - „most aztán már elég legyen a viaskodásból, mert a falhoz kenem azt a kis békát!” – csak látta a felborult bölcsőt, a földön kapálózó, elkékülten bömbölő Helénét, és… Thaiszt! Arca, nyaka karmolással tele, orrából, szája sarkából keskeny vércsík szivárgott, egyre erőtlenebbül hánykolódott a ránehezedő férfitest alatt. Ruhája cafatokra tépve, duzzadó melle kilátszott belőle és csatakos volt a csordogáló tejtől.
Zoriadész kiragadta a parázstartóból a rudat, amellyel a hasábokat szokták igazgatni, és a meglepetten hátraforduló férfi arcába sújtott vele. Meg sem nyikkant. A szikrák, a sercegő hús, a roppanó csont, egy szemvillanás volt csupán.
Az első csapás végzett vele, de Zoriadész őrjöngve emelte a feje fölé a nehéz rudat újra és újra.
Bartel is odaért a gyerekkel, és átlátva a helyzetet hirtelen nem tudta mihez kezdjen. Aztán letette Bartoszt és elkapta Zoriadész ütésre lendülő karját.
- Elég volt! Állj meg! Már halott! Hagyd abba! Nem él már! Elég volt, hallod?! A fiad lát téged! – Még számára sem volt könnyű feladat megfékezni. Mindenfélét mondott neki, ami csak a szájára jött, hogy magához térítse. Mire sikerült kicsavarni a kezéből a rudat, az a férfi már csak egy felismerhetetlen, gőzölgő véres roncs volt a lába előtt.
Thaisz remegve, szó nélkül kúszott a csecsemőhöz, és a mellére szorította. A csöppség megérezte az anyja közelségét, hamarosan abbahagyta a sírást és hangosan cuppogva szopni kezdett. Thaisz az egyik karjával a csecsemőt tartotta, a másikat kitárta a kisfiú felé. Bartosz bizonytalan, tétova lépésekkel indult felé. Megbabonázva nézett a vérben úszó hullára, lihegve reszkető apjára és a halkan beszélő Bartelre; aztán az anyja vállára borult, és csendesen hüppögni kezdett.
A termet megülte a nehéz vérszag.
- Thaisz – szólalt meg Zoriadész, a hangja még mindig remegett –, megtette?!
Az asszony megrázta a fejét, és halkan dúdolva ringatta a két gyermeket. Zoriadész akkor sarkon fordult, és kirohant a levegőre. Bartel utánanézett, aztán Thaiszra.
- Menj utána, kérlek – szólt Thaisz halkan – Neki nagyobb szüksége van rád. Nekik elég leszek én is – és ringatta tovább a gyerekeit.
Zoriadész levegő után kapkodva járkált fel s alá - majd szétfeszítette az indulat - amikor Bartel hozzácsatlakozott.
- Igazam volt! – kiáltott fel, mintha egy el nem hangzott kérdésre válaszolna. – Igazam volt! Meg kellett védenem őket! - Bartel megfogta a kezét.
- Nekem nem kell bizonygatnod. Nem, ne húzd el a kezed; a te kezed az enyém is. Bármit teszel, bármit gondolsz, én nem kételkedem. Benned soha. Én is ezt tettem volna. – Csend ült közéjük, aztán Bartel megszólalt. – Nem marad titokban, ugye tudod? Menjünk el innen, most azonnal! Ez nem háború, ahol ha nem te ölsz, téged ölnek meg…
- Gyilkosnak tartasz? – rántotta el Zoriadész a kezét. – Te, annak tartasz? – Bartel nem szólt. - Az enyéimet védtem. Láttad, mit művelt. Ha nem érkezünk időben… -Leroskadt, tenyerét a homlokára szorította. – Mást vádolok, holott én is éppolyan hibás vagyok… Ha itt lettem volna, ez nem történik meg.
- Semmi értelme magadat okolni. Csak az alkalmat lesték, te is jól tudod. Nem bocsátják meg, hogy idegen vagy, s különb náluk, őket pedig nem őrizheted örökösen. El kell innen menni!
Zoriadész fájdalmasan elmosolyodott. Tudta, hogy Bartel igazsága megóvná őket, de az ok, ami arra kényszerítette, hogy ne fogadja el, mégis nagyon egyszerű volt.
- Bartel, nem futamodhatok meg – magyarázta a coriolisinak –, ha ezt tenném, nem tudnék többé Thaisz szemébe nézni, és megvetném saját magamat. Méltatlan volnék hozzád is, úgy érezném, hogy csak egy félresikerült kísérlete vagyok annak, aki a te képedre megteremtett engem. Hogyan nevelhetném helytállásra a fiamat? Lehet, hogy te másképpen látod ezeket, mert te jobb vagy nálam, és otthonod az egész Föld, de nekem csak ez a kis darabkája az. Soha nem volt semmim, most itt van a feleségem, a gyerekeim, a földem, a házam, mind–mind a kezem munkája. Még az a mihaszna apósom is… minden ideköt. Az ellenségeim is az enyémek, ugyanúgy, mint az a néhány jó barát, aki mellém állt. Nem mehetek sehová. Érted, miért kell maradnom?
Mögöttük Szpirosz tápászkodott nyögve, de észre sem vették, mire gyorsan elkotródott.
- Ha nincs háború, emberölésért halál jár! – szorította meg Bartel a karját. – Őket nem érdekli az indíték, csak egy igazságot ismernek. Arra pedig, ami a tiéd, bármelyik boldogan tenné rá a kezét, hiszen éppen ez volt mindennek a mozgatója. Tudom, hogy az indulatokon nagyon nehéz uralkodni, de azt az embert úgy ölted meg, hogy száz halálnak is elég lett volna. Nem fogják önvédelemnek elfogadni, ahhoz elég lett volna egyetlen ütés. Fogd Thaiszt és a kicsiket, el kell menni, amíg nem késő. Te is tudod, milyen nagy és szép a világ, elférünk benne. Mindent újra lehet kezdeni. – Zoriadész makacsul rázta a fejét. Bartel keze lehanyatlott. – Nehéz utat választasz mindannyiunk számára - sóhajtotta.
Zoriadész ekkor felemelte a kezét, tenyerét Barteléhez szorította, tekintete összekapcsolódott az övével.
- Szavakkal is kimondom, bár tudom, hogy mindent megértettél. Nem menekülök el. Ha védenem kell az életemet, azt nem gyáva megfutamodással teszem, de nem mondok könnyen le róla, annál most már sokkal becsesebb. - egy pillanatig habozott - Testvérem, ha bármi történik velem - akár most, akár máskor- a helyembe kell lépned. – Bartel közbe akart szólni, de Zoriadész folytatta – Akkor… de csakis akkor, vedd át a helyem, állj Thaisz mellé, és neveld fel a gyerekeimet! Soha senki másnak nem adnám őt, csupán neked… mert mi egyek vagyunk. Mindössze ennyit ígérj meg nekem, és feloldalak minden más alól. Ne törődj Elina szavával, rám ne vigyázz, engem ne őrizz! Éld szabadon az életed, ahogyan neked jó… de ha én már nem lehetek mellettük, akkor ne hagyd magukra őket.
Bartel felindultan fogadta testvére óhaját, tiltakozása erőtlenül hangzott.
- Zoriadész, ne mondj ilyeneket! Megértem, ha zaklatott vagy, de korántsem kell a szívedet ilyen gondolatokkal szomorítani. Te fogod a gyerekeidet felnevelni, és Thaisznak sem kellene soha más, csak te! Én pedig mindig melletted leszek, amikor szükséged van rám. Ezt ígérem meg neked. – Bartel szívére hatalmas súllyal nehezedett a testvére szavain átérződő magány.
Mire visszamentek a házba, Thaisz már lefektette a gyerekeket. Tiszta ruhát vett, letakarta egy szőnyeggel a tetemet, és helyére igazgatta a felborult bútorokat. Eltakarította a kifolyt étel maradványait is. Nem sírt, nem roppant össze, csak hozzájuk lépett, és két karját a derekuk köré fonva csendesen átölelte őket. Mozdulata még szorosabban kötötte össze őket, mint bármely kimondott szó, elhangzott ígéret. Bartel csodálta benne a hatalmas erőt, amely a szemében minden földi asszony fölé emelte. Minél régebben ismerte, annál inkább mélyült benne az érzés.
Néhány pillanatig álltak így, aztán Zoriadész a hullához lépett, beletekerte a szőnyegbe, és elindult vele a falu felé. Bartel távolabbról követte, pontosan értette a szándékát.
Figyelte, hogyan áll meg az egyik ház előtt, és a kitóduló háziak lába elé teszi a véres szőnyeget. Nem látszott rajta sem megrendülés, sem félelem. Hamarosan felcsapott a lárma, miközben ő hidegen nézett a jajgató asszonyokra, akik a hajukat tépték, karjukat az ég felé nyújtva kérték az istenek bosszúját, és a férfiakra, akik a fegyverükért kiabáltak, vagy az öklüket rázták és hívták a szomszédokat tanúskodni. Bartel a lármán keresztül is tisztán hallotta testvére halk szavait.„Sajnálom, hogy ilyen gazember volt.”
Az emberek felhördültek, és fenyegetően vették körbe, de hideg nyugalma mégis visszatartotta őket, hogy hozzáérjenek.
Az Agora felől ekkor ért oda a fegyveres őrszem, aki a falu éjszakai nyugalmát vigyázta. Hátrakötözte a kezét. Zoriadész szenvtelenül tűrte, és csak egy pillantást vetett abba az irányba, amerre Bartelt sejtette.
Az őr megtaszította, és a lármás tömeggel a nyomában elkísérte, hogy az ítélethozók másnap törvényt üljenek felette.
Bár nem volt ember, Bartel mégis világosan látta, milyen ítélet várja. Amikor a világot járta, immár egymagában Zoriadész nélkül, sokszor és sok helyen tapasztalta, hogy az emberek nem kegyelmeznek azoknak, akik valamilyen módon különböznek tőlük. Lehet bármi az ok: bőrük színe, a hitük, a szokásaik, a nép, amelyből származnak, vagy akár csak a gondolataik; elüldözik, kivetik maguk közül azokat, akik idegen értékeket hordoznak magukban. Az első kis hibát százszorosan megtorolják, a büntetés soha nincs az elkövetett bűn arányában. Amit Zoriadész most elkövetett, jogosan vagy jogtalanul, nem kis hiba volt. Bartel tisztában volt vele, alig várták, hogy lecsaphassanak rá, mert jelenlétével és másságával zavarta őket. Szépsége, fiatal és határozott tettereje, embersége annyira különbözött ennek a beltenyészetnek testben és lélekben elsilányodott tagjaitól, hogy úgy érezték, ki kell metszeni az idegen testet, hogy továbbra is a változatlanság biztonsága óvja őket. A változás mindig kockázatos, és áldozattal jár. Elhatározásán, hogy közbeavatkozik, mit sem változtatott Zoriadész elszánt becsületessége és felelősségvállalása, csupán megadta az esélyt számára, hogy saját maga győződjön meg róla, mennyire hat rájuk az igazság. Látott ő már ilyet eleget, amit Zoriadész nem, hiszen a világtól való elvonulása éppen ezektől a tapasztalatoktól fosztotta meg, hogy bosszúra szomjas emberek eszére és igazságérzetére hatni hiú ábránd. A legkisebb eredménynek is vér és szenvedés az ára, s ő nem tűrhette, hogy éppen testvére kiontott vére legyen az, ami talán néhány ember lelkében elindít egy rezdülésnyi változást. Nem, ezt semmiképpen nem kockáztatja, még akkor sem, ha ismét coriolisivá kell válnia.
Amikor Zoriadész eltűnt a szeme elől, visszarohant a házba. A terv, ami nem is volt még terv csak néhány kusza gondolat, még kavargott a fejében, de meg akarta nyugtatni Thaiszt. Most már látta a rettegést és a könyörgést a gyönyörű zöld szemekben, és úgy érezte, önmagát is feláldozná azért, hogy ezt soha többé ne kelljen látnia. Nem tudta, milyen szavak fejeznék ki az érzéseit, ezért csak némán átölelte az asszonyt, arcát a hajához szorította.
Gyorsan összeszedett néhány holmit, amit utóbbi útjáról hozott, és belecsavarta egy bíbor színű köpenybe. A lépcső aljáról visszanézett a magányosan álló Thaiszra, aki felé emelte a két kezét. „Hozd vissza őt!” jelezte segélykérőn kinyújtott fehér karja, amely a holdfényben ugyanolyan halvány volt, mint a márvány. Bartel megfogadta magában, ha rombolni és pusztítani lesz kénytelen, Zoriadész nélkül akkor sem tér ide vissza.
Az elzáráshoz használt vastag falú hodályhoz sietett, - ennek a falunak valódi börtöne sem volt - hogy az éjszakát testvére mellett tölthesse. Bár szót nem válthattak, a falon keresztül is érezték egymás jelenlétét.
A tárgyalás másnap délelőtt volt, és a vártnál is rövidebb ideig tartott. A résztvevők hangosan követelték a halálát, de a rend kedvéért meghallgatták Zoriadész szavait is. Bartel a háttérbe húzódva figyelte, ahogy az ő egyetlen kedves testvére szálegyenesen áll a bosszúszomjas tömeg előtt, és elmondja az igazságot. Azt, hogy a halálában megdicsőült egy aljas féreg volt, aki védtelen asszonyra, kicsi gyermekekre támadt, bántalmazta őket, és még ki tudja, mit nem művelt volna, ha ő szerettei jogos védelmében ki nem veri belőle a rothadó lelket.
Szavai leírhatatlan kavarodást idéztek elő, az áldozat rokonai visítottak, mintha őket ölnék, így inkább gyorsan visszavitték, mielőtt a feldühödött tömeg ítélet nélkül széttépte volna. Az ítélethozók is elindultak, hogy egy árnyékos helyen némi vizes borral felfrissítsék magukat, s a látszat kedvéért megtanácskozva az ügyet törvényesítsék és kihirdessék Zoriadész halálát.
Bartel elérkezettnek látta az időt a cselekvéshez.
Visszaemlékezett arra az időre, amikor Onorie színjátéka elaltatta minden gyanakvását, s most ezt a színjátszást hívta segítségül célja érdekében. Csatlakozott az ítélethozókhoz, akik nem ismerték fel, hiszen nem sok időt töltött a szigetlakók között.
Testtartását megváltoztatta, az alázatos udvariasság álarcát öltötte magára, és szapora léptekkel nyomult a legidősebb ítélkező közelébe. Amelyik a legöregebb, az a legtekintélyesebb; ez majdnem mindenütt így van. Hozzá fordult hát, és enyhén meghajolva előtte, megszólította:
- Ott voltam a tárgyaláson, és hadd kérdezzelek téged, mint a legbölcsebb ítélethozót, milyen ítélet vár erre a fogolyra?
Az öregember megtorpant és rámeredt a tolakodóra, aki kérdés nélkül szól hozzá, aztán válaszra sem méltatva folytatta volna az útját, ha Bartel makacsul nem követeli a választ.
- Milyen sorsot szántok neki? Amit elmondott, hihető volt!
Az öreg tetőtől talpig végigmérte, aztán ridegen válaszolt.
- A gyilkosság akkor is gyilkosság. - Bartel azonban nem elégedett meg ennyivel.
- Családja, kicsi gyermekei vannak. Velük mi lesz?
- Az áldozatnak is van családja, velük mi lesz? – dobta vissza a kérdést türelmetlenül az öregember. – Ki vagy te egyáltalán, hogy ilyen kérdéseket mersz feltenni nekem? - Ősz szakálla remegni kezdett a méltatlankodástól a faggatózó kérdéseire.
Már mélyen benn jártak a sztoa durván megmunkált oszlopai között, amelyek egyáltalán nem voltak olyan szépek és karcsúak, mint Zoriadész munkái. Bartel egy olyan mozdulatot tett, amellyel valójában sehová sem mutatott.
- Odaátról jöttem, mert érdekel, miféle igazságok léteznek. Szeretném ennek a fogolynak a sorsát tudni, még mielőtt elmegyek.
A vastag falak kellemes hűvöst árasztottak, az oszlopok eltakarták őket a tömeg szeme elől. Lelassították lépteiket, s Bartel kihasználta az alkalmat, hogy kifaggassa az ítélkezők vezetőjét. Az öreg gyanakodva fürkészte a furcsa kinézetű kérdezősködőt, közben látszott rajta, kutakodik az emlékezetében, melyik családhoz, nemzetséghez köthetné a személyét, de tanácstalan volt. Szinte mindenkit ismert a szigeten, régóta élt már ezen a tenger mosta kis földdarabon.
- Ki vagy? Ki küldött? Még nem válaszoltál – válaszolta elutasítóan –, hát ne is várd, hogy választ kapj a kérdéseidre. – Ment volna tovább, de Bartel válasza egy pillanatra megakasztotta lépteit.
- Ez a fogoly katona volt, mielőtt a sors a szigetetekre sodorta. Engem az küldött, aki minden harcos legnagyobb pártfogója, s nem feledkezik meg egyetlen gyermekéről sem. Ha olyan okos vagy, mint amilyennek lenned kell, nem vársz ennél több magyarázatot. - Az öreg szemében kigyúlt az óvatosság, s Bartel elégedetten szemlélte szavai hatását – Most már rajtad a sor. Milyen ítéletet hoztok? – Hangja már nem az alázatos udvariasság simaságát, hanem erőt sugárzott, és nem kért, de követelt.
Az öregember a zúgó tömeg felé intett.
- Hallhatod, ha van füled hozzá. Válaszoltam, és most engedj bennünket utunkra!
Bartel azonban nem tágított.
- Az igazság, amit elmondott, s ti tudjátok, hogy az utolsó szóig így történt, számít az ítéletnél?
Az öreg ingerült mozdulattal legyintett
- Igazság? Miféle igazságról beszélsz? Más a te igazságod, más a gyilkosé, és más az áldozaté. – Szúrós szemmel nézett végig Bartelen, aki magában kénytelen volt elismerni, hogy van bölcsesség a szavaiban, de most egyáltalán nem érdekelték a bölcsességek. Nem filozofálni akart, Zoriadész élete volt a tét. Az öreg hozzátette még – Nem vagy te olyan ostoba, hogy ne értsd.
Bartel elébe került, s a menet ismét kénytelen volt megállni.
- Ha szerinted igazság nem létezik, akkor minek alapján ítélkeztek? Kezdem azt hinni, hogy önös érdekek döntenek életről-halálról, és azt nevezitek igazságnak, amelyik erősebb, és leghangosabban harsog.
Az öreg himationja redői közé dugta a kezét, hogy senki ne lássa reszketését. A többiek rémült, tanácstalan szemekkel meredtek hol rá, hol meg az idegenre.
- Mondtam, hogy nem vagy ostoba – válaszolt halkan az öreg.
- Hogyan hajtják végre az ítéletet?
- Ha ott leszel, majd meglátod. – Igyekezett kitérni az egyenes válasz elől, és megpróbálta kikerülni a fiatal férfit, a hely azonban szűk volt. Bartel szétvetett lábakkal, a mellén keresztbefont karral állt előtte, szeme szikrázni látszott az árnyékban. Az ítélkezők tekintete nyugtalanul kereste az őröket, akik a látványosságra gyülekező emberekkel voltak elfoglalva, ám menekülni mégsem mertek. – Mindenki az elkövetett bűn szerint bűnhődik.
- Agyon akarjátok veretni. – Bartel nem akart hinni a fülének, ez még neki is sok volt. – Igaza ellenére semmi esélyt sem kap, hogy védje magát. Megkötözik, hogy ne védekezhessen, aztán parancsot adtok, és addig ütik, amíg szét nem reped a koponyája, össze nem törnek a csontjai, péppé nem zúzódik a húsa és meg nem hal. Nem a veszély, még csak nem is gyűlölet vagy bosszúvágy miatt, csakis a ti szavatokra.
Az ítélkezők minden tagja dermedten hallgatta a szavakat, amelyek híven tolmácsolták a fejükben fészkelő gondolatokat, és bámulta a férfin végbemenő változást. Alakja megnőtt, szinte betöltötte előttük a teret, hangja zengett az oszlopok között. Elég tapasztaltak voltak, hogy észrevegyék a veszélyt.
–Tudod mi ez, tiszteletre méltó bíró? Válaszolj! – Az éles, hidegen metsző hang lecsapott rájuk – Nálatok mi a gyilkosság büntetése?
- Halál – nyelt egyet az öreg, arcából kifutott a vér.
- Te mondtad ki.
Néma csend ereszkedett az oszlopok közé. A fenyegetés szinte tapinthatóan lebegett a fejük felett. Az öreg végre összeszedte magát. Eleget élt már, neki kellett vállalni a kockázatot.
- Mit akarsz tőlünk, mondd hát. Ha nem olyan ítéletet hozunk, amely közösségnek is megfelel, ők maguk fognak ítélkezni, de akkor vége a rend látszatának.
Az igazság pici csírája ismét ott rejtőzött az öreg szavainak mélyén, de Bartel számára ez kevés volt.
- Ezért vagytok ti, legokosabb, legtiszteletreméltóbb tagjai ennek a közösségnek, amit most inkább csürhének neveznék, hogy végre változtassatok ezen. Ez a legkiválóbb alkalom, hogy ne csak a közakarat, hanem az igazság is hangot kapjon. A méltányos tárgyaláshoz mindenkinek joga van. Az igazság pedig elhangzott. Ezt hirdessétek ki a nép előtt!
- Nem érted, hogy hiábavaló az egész? Nem fogadják el.
- De még mennyire, hogy elfogadják – mosolygott Bartel rejtélyesen. – Mert az ítélettel együtt azt is kihirdetitek, amit most mondok. Ha annak a börtönbe vetett férfinek, a családjának haja szála görbül, ha vagyonának, jószágának híja lesz… háborút indítok a sziget ellen. - Szünetet tartott, hogy megemésszék a szavait. - Ennek a háborúnak – folytatta aztán – csak áldozatai lesznek, túlélői nem. Ez a mesterségem, értek hozzá. Aki a gyilkolás művészetére megtanított – kezével felfelé intett –, azt is megmutatta, hogyan zárjam be a szívem a sírás, a könyörgés, a panasz előtt. Nincs szükségem hadseregre, a gyors és biztos halál mindenkit utolér, mert sohasem fáradok el. Egy szemvillanás, egy élet. Ha kételkedtek a szavamban, állok a próba elé, a sorrend közömbös számomra. Mire a nap a delelőre ér, legyen vége ennek a gyalázatnak. Figyellek benneteket. Most menjetek! A saját csatátokat nektek kell megvívnotok – azzal ellépett az útból.
A döbbenet görcse lassan oldódott bennük, lassan mozdult a láb. Megfeledkeztek a vízzel higított borról is, megfordultak, és igyekeztek vissza. Meg-megállva, vitatkozva haladtak a tömeg felé. Amikor egyikük visszanézett, már senki sem állt ott, csak árnyék sötétlett az oszlopok között.
Bartel várni kezdett, és közben reménykedett, hogy van bennük annyi bölcsesség és mersz, hogy nem meddő vitatkozással töltik a drága időt, hanem minden erejüket a tömeg meggyőzésére fordítják. Könnyedén megostromolhatta volna azt az összetákolt hodályt, és Zoriadész pár pillanat alatt szabad, de tudta, hogy testvérének nem ez a szándéka. Ő hitt az igazság erejében, és azt akarta, hogy elismerjék az emberek. Hiszen érthetően a tudomására hozta, hogy továbbra is itt akar élni emelt fővel és tisztán, nem bujdosó, törvény elől menekülő üldözöttként. Ő már ehhez a földhöz tartozik. Tiszteletben tartotta az akaratát, és csak végső megoldásra tartogatta mindazt, amit az ítélethozóknak mondott. Bízott benne, hogy elég volt a szó, és nem kell asszonyok, gyerekek gyilkosává alacsonyodnia, mint amire valaha a Coriolison kiképezték és felhasználták a hozzá hasonlókat. Rájönnek arra is, hogy az igazságot meg kell hallani, mert ha a lélektelenség egyszer önmagával kerül szembe, annak csak pusztulás lehet a vége.
Börtöne falai között Zoriadész is hallotta a tömeg zúgását, hangjukból halálos ítélete szólt. Lelkét erősítette a küzdelemre, ha bíráit mégsem győzte meg az igazság, és sokszor megrohanta a kétség, hogy jól döntött-e. Lehet, hogy némi bűnbánatot kellett volna mutatnia, de nem érezte, alakoskodni pedig még most sem tudott. Félve gondolt Thaiszra, elfogta a gyengeség, ha eszébe jutott, mibe sodorta szerelmes asszonyát, a gyermekei anyját. Ő volt számára a jutalom, amelyet a sors kárpótlásként adott neki mindazért a keserűségért, amit származása miatt szenved el. Nem találja a nyugalmat az emberek között, amióta azon a szörnyű éjszakán fuldokolva meg kellett tudnia az igazságot.
A szigetlakók között nincsenek igazi fegyverforgató emberek. Ha majd kivezetik innen, talán sikerül valamelyik őr fegyverét megszereznie, és Bartel megtanította puszta kézzel is harcolni. Akkor talán van esélye a szabadulásra. Neki élnie kell… Thaisz miatt! Sikerülnie kell… talán sikerül. Ha Bartel itt van - és biztosan itt van -, segíteni fog.
Az Agora szélén álló roskatag törvényház előtt hullámzó tömeg óriási hangzavarral válaszolt az öreg ítélethozó bejelentésére. Az ősz szakállú, tisztes öregember a botjával verte a csorbult kőlépcsőt, hogy elhallgattassa őket, mert mondanivalójának java még hátra volt. Testületének tagjai falként állták körbe, nehogy baja essék, és a karjukat lengetve csitították a hangoskodókat, mire nagyjából elcsendesedtek, s ismét hallani lehetett a törvény hangját. Az öreg folytatta:
- Azt kérditek, miért hoztuk ezt az ítéletet? Megmondom nektek. Mindenki, aki lélegzik e kék ég alatt, hibákkal van teli, senki sem kivétel. Ismerlek benneteket jól, mindnyájatokat. Titkos bűneiteket éppúgy, mint erényeiteket. Ismerem azt a két embert is, aki ott volt, és látta, hogy mi történt abban a nagy fehér házban. Jóravaló, szavahihető emberek, csak… hát bizony a sütnivalójuk nem sok, és Dionüszosz még azt is elvette aznap. Elmesélték nekünk külön-külön, és elmondhatom, hogy hiszek a szavuknak. Azt mondom, az ő szavukat hiszem, nem azét, aki elvette embertársunk életét. Ők pedig szóról-szóra elismételték mindazt, amit a bűnös megvallott előttünk. Tehát az idegen az igazságot mondta el. Hallgassátok meg ti is őket a saját fületekkel. – A tömeg szétnyílt, hogy utat engedjenek annak a két pásztornak, akik most behúzott nyakkal közeledtek a bírákhoz, nem úgy, mint mikor halott társukkal együtt rátörtek a védtelen családra, és meg-megakadó hangon elmondták a történteket a vén Ariszanosz házában folyó tivornyától, Szpirosz kupán verésén át az asszony és a kisfiú megrémítéséig. A többit nem látták, mert rosszat sejtve inkább hazamentek. Alulról pislogtak hol az öreg bíróra, hol az emberekre, akik hangosan pfujoltak az árulókra. A törvény galambősz őre tovább beszélt, közben szemmel tartotta a nap állását, nehogy kifussanak az időből. - Mindnyájan tudjuk, hogy az az izgága kötekedő, akinek halála miatt most bosszúért kiáltotok, holnap talán a ti családotokkal teszi meg ugyanezt, mert nem tisztelt senkit és semmit, annyira bízott a saját és családja erejében. Sebezhetetlennek, sőt törvényen felül állónak hitte magát. De egyszer mindenkinek beteljesedik a sorsa. – A halott férfirokonai szitkozódva az öklüket rázták, az asszonyok megszaggatták ruháikat, és két marékkal szórták a port a hajukra, de az emberek nagy többsége már csendben figyelt. - Ez így van nemcsak az emberekkel, hanem népekkel, országokkal, de még ezzel a szigettel is, mert vannak nálunk hatalmasabbak. Nekik csupán porszem az ember, és nem tűrik, hogy akaratukkal szembeszegüljön. Ezt éppen egy isteni követ, vagy talán maga Árész, a Hadak Ura közölte velünk, amikor megjelent előttünk és tudtunkra adta követelését. – Egy hang süvített ki a tömegből. „Miféle isten, miféle követ? Ide még egyetlen isten, se a követe nem tette be a lábát. Ezt a szigetet még az istenek is elkerülik.” Az öreg kapott a közbeszóló szaván. – Akkor most jött el a pillanat, amikor észrevették a mi szerény kis földünket, csak az a baj, hogy éppen a legirgalmatlanabb isten bosszúját vonjuk a fejünkre, ha nem engedjük, hogy ez a bebörtönzött idegen, aki harcos katona volt mielőtt ideérkezett, egy hős, aki Árész kegyeltje, megvédje a maga igazát. Tanúi lehettek magatok is, hogy nem a levegőbe beszélek. – Karját kinyújtotta és a sztoa felé mutatott. A lapos tetőn ott állt Bartel teljes harci díszben, amit a szárazföldön dúló megszámlálhatatlan csaták egyikében kapott jutalmul hősiességéért. Nagyon tetszett neki, ezért elfogadta. A tömegen az álmélkodás moraja hullámzott át, visszahőköltek – Mondjátok meg, ki tudja magát és a családját megvédeni a csapástól? - A nap a zenitre ért, szikrázott a páncélzaton, a dárda hegyén. – Döntsünk hát gyorsan és igazságosan, mert nincs több idő!
- Halál rá! – visítottak tovább rokonok.
- Engedjétek szabadon! – hallatszott a beijedt, egyszerű pásztornép kiáltása.
- Küzdjön! Bizonyítsa be, hogy nemcsak indulatból tud ölni, de szemtől–szembe is képes harcolni. Ha győz, legyen szabad! – így a bátrabbak.
Az öreg bíró helyeslően bólintott, s a sztoa tetején álló fényes alak is beleegyezően billentette meg dárdáját.
- Halljátok! A döntés legyen párviadal, istenítélet! Ha veszít, meghal; ha győz, akkor szabad. Ki áll ki ellene?
Sustorgás futott végig az ajkakon. Kimondani egyszerű volt, de megtenni már nem olyan könnyű. Végül a leghátsó sorból felharsant egy hang.
- Én kiállok! – Minden szem arra fordult. Egy közepes termetű, inas férfi tört előre az emberek között. Mint egy úszó a hullámok között, úgy taszigálta vállaival szét az útjában állókat. A pusmogás felerősödött. „Na, tessék, a hajós! Ez is egy idegen!”
A bíró is tudta ezt, s intett neki, hogy lépjen csak közelebb. Arra gondolt, hogy ennél kedvezőbben nem is alakulhatott volna. Bármelyik is lesz a vesztes, a sziget csak nyer vele, hiszen egyetlen fiát sem kell feláldoznia. Ám mindjárt elszállt a lelkesedése, amikor a napcserzette arcú férfi megállt előtte, és így folytatta. – Ha győzök és megölöm, jutalomként helyet kérek a falu tanácsában. Ha vesztenék, és én halok meg, tisztes eltartást akarok a feleségemnek és a húgának életük végéig.
A vén bíró zavarba jött egy pillanatra. Testületének tagjai felháborodottan tiltakoztak, milyen jogon merészel egy jöttment ilyen feltételeket szabni. Ingerülten leintette őket, hogy majd később finomítanak a dolgon, mert a kényszer, amely még mindig állhatatosan ott ragyogott a sztoa tetején, gyors döntést követelt.
Bólintott, aztán intett az őröknek, hogy vezessék ki a foglyot.
Zoriadészt elvakította a délidő szemébe csapódó fényözöne. Hunyorgott, mert összekötött kezeit nem tudta felemelni. Aztán lassan hozzászokott, és látta a félkörben bámészkodó, várakozó embereket, s a tér közepén, külön a többitől, még egyet.
Kibontották a kötelékeit, s miközben a csuklóját dörzsölgette, hogy meginduljon benne a vérkeringés, az a férfi se szó, se beszéd nekirontott, mint egy faltörő, és ledöntötte a lábáról. Időbe telt, mire megértette, hogy ezzel az emberrel most az életéért küzd, s attól a pillanattól fogva minden mozdulatát arra használta, hogy kikerüljön halálos öleléséből.
Némán dulakodtak hosszú időn keresztül, mindketten tetőtől talpig koszosak voltak a verejtékkel elegy portól, amikor Zoriadész egy fogással könyökhajlatába szorította a férfi nyakát:
- Nem vétettem ellened, miért akarsz megölni, vagy meghalni? – zihálta a férfi fülébe, aki éppúgy kapkodott levegő után, mint ő, s alig értette meg a válaszát.
- Hatalomért.
A birkózásnak nem volt győztese, ezért a bíró egy-egy vastag, másfél ölnyi hosszú, egyenes botot hozatott a küzdő feleknek. A pillanatnyi szünetben Zoriadész felpillantott a sztoa tetejére, mert látott ott valamit, amit eddig még soha. A nyugat felé tartó nap sugarai megcsillantak egy szobor alakján. „Mi az? Hogy került oda?” amikor a szobor megmozdult, és intett felé. „Bartel!” nyilallt belé a felismerés, de nem gondolhatta tovább, mert a paraszti fegyvert a kezébe nyomták, s már csattant is a fa a fán, újra egymásnak feszültek. Amikor alig arasznyira volt előtte annak a férfinak a szeme, nem látott benne sem haragot, sem gyűlöletet, csak hideg, személytelen elszántságot. Tudta, hogy megölné, ha sikerülne neki; hát nem sikerülhet. „Nem fájdalom, nem bosszú, nem harag, hanem hatalom? Abból nem eszel, barátocskám!”
Izmai akkor kezdtek igazán dolgozni, amikor érezte, hogy a másik ereje lankadóban van. Ezt is Bartel tanította meg neki; párviadalban tartalékolja az erejét, harcmodora inkább az önvédelem legyen. Amikor pedig az ellenfél éberségét elaltatta, akkor változtasson módszert és támadjon. Így kissé lassabban, de biztosabban bontakozik ki az eredmény, és nem érheti túl nagy meglepetés. Már nem érezte az aggodalmat sem. Lépésről-lépésre szorította ellenfelét az agora széléig. A botokról szilánkok röppentek a csapások erejétől, s Zoriadész fegyvere hatalmas reccsenéssel kettétört. A maradékot kapta két marokra, de a másik előnye ezzel ismét megnőtt. Sokkal távolabb tarthatta magától a már-már győztes Zoriadészt, míg neki közelebb kellett kerülnie, ha el akarta érni ellenfelét. Bartel is nyugtalanul mozdult a küzdőket figyelve. Az emberek üvöltése hullámokban tört fel a váltakozó fejleményeket követve, s már egyenlő hangerővel biztatta mindkét felet. Magával ragadta őket a viadal heve, amely olyan volt, akár az olümpiai küzdőtéren, s amiről eddig csak hallottak az idevetődőktől, de látni még sohasem láttak. Itt most ők is nézők lehettek egy pompás, izgalmas előadásban.
Zoriadész és ellenfele azonban nem szórakozott olyan jól. Mindketten kifáradtak már, és csalódottak voltak. Zoriadész kiábrándult hitéből, hogy valaha is megérti valaki, miért olyan lényeges számára, hogy itt most az igazságban, és ne az erőben higgyenek; küzdelme látványossággá silányodott. A másik férfi szeméből eltűnt az elszánt akarat, már nem remélte, hogy elérheti a hőn áhított célt, a puszta életéért harcolt. A nap már a sztoa mögé húzódott, az árnyékok hosszúra nyúltak, amikor Zoriadész utolsó erőfeszítéssel a földre küldte ellenfelét, s eltört botjának hasadozott végét a torkának szorította. A hegyes szilánkok átdöfhették volna a gégéjét, eltéphették volna az ereit. Ahogy a végtelenségig nyúló küzdelemtől halálosan kimerülve ott állt felette, egy pillanatig úgy gondolta, már csak egyetlen erőteljes mozdulat kellene, és talán meg is teszi, hiszen fordított helyzetben az az ember is megtenné. A „hatalomért”. A legcsábítóbb ok, amiért hideggé válik az emberi szív. „Öld meg! Végezz vele!” zúgott körülötte. Lassan meglazult karjában és lelkében a kőkemény bénító görcs.
A tömeg lélegzetvisszafojtva figyelt. Amikor visszalépett, elkapta a másik tekintetét; nem volt benne hála. A becsapódott tömeg nemtetszésének füttyszava harsogott a fülébe, ők vért akartak látni, és mindegy volt már melyikükét, de a bíró döntése egészen félreérthetetlen volt; ha győz, akkor szabad.
Remegett a fáradtságtól, amikor elindult a sztoa irányába. Nem volt benne biztos, hogy amikor hátat fordít az embereknek, nem éri támadás, de nem volt ereje visszanézni sem. A másik férfi elvegyült az oszladozóban levő tömegben, aztán eltűnt. Senki sem veregette hátba, hogy milyen hős módon küzdött.
Az épület sarkánál ekkor lépett elő Bartel. Legszívesebben rohant volna, hogy a karjába zárja Zoriadészt, de visszatartotta magát; a szerepet végig kellett játszania. Zoriadész félig kábán lépkedett felé, és ámuldozott.
Bartel pompásan festett harci díszében. Ezüstös vért borította a mellét, és lábszárát. A fejét sisak takarta, amelyről hófehér toll libegett a hátára. A vállára dobott bíbor köpeny izzott a lenyugvó nap fényében, alatta egy rövid kard lógott a vállszíjára fűzve. Bal karján pajzsot tartott, jobb vállához pedig egy ezüsthegyű dárda támaszkodott.
Amikor Zoriadész a közelébe ért, halkan megszólalt.
- Ne szólj egy szót sem, csak térdelj le. - Zoriadésznek ez egyáltalán nem esett nehezére. A csodálat és a fáradtság minden erőt kiszívott a testéből, lerogyott Bartel előtt. Bartel ekkor lehajolt hozzá és gyengéden talpra segítette, majd a köpenyét rávetve eltakarta a tömeg szeme elől. – Most aztán indulás haza! A hatalmas Hadisten megkegyelmez a szigetlakóknak.
A házba lépve Zoriadész már nem tudta többé fegyelmezni magát. A terem közepén csecsemőjével a karjában, törzsét előre-hátra ingatva ott ült Thaisz. Sötét karikás szeméből könnyek csorogtak, és egyenként cseppentek a gyolcsra. Vele szemben két kis kezét anyja térdén nyugtatva állt Bartosz, és tátott szájjal bámulta a két ezüstös patakocskát, amelyek már teljesen eláztatták anyja mellén a ruhát.
Zoriadész odarohant hozzájuk, térdre esett asszonya mellett, és karjával átölelte mindhármukat. Thaiszból most tört ki igazán a kétségbeesett fájdalom, az elfojtott rettegés; hangosan zokogott, magához szorítva a kislányt.
- Bocsáss meg! – suttogta Zoriadész, arcát Thaisz hajába temette – Bocsáss meg, szerelmem.
Bartel a kisfiút nézte. A Thaiszból ömlő sírás a lélek megkönnyebbülésének érthető jele volt, de a gyermeken nem látott semmi ehhez hasonlót. Azt tartotta volna természetesnek, ha a kicsi Bartosz apját látva örömmel hozzászalad, de a kisfiú mozdulatlanul állt továbbra is, szemét az anyjára függesztve. Nem szólt, nem sírt, nem nevetett. Bartelt rossz érzéssel töltötte el ez a tompultság; kibontotta a gyereket az apja karjából, és kivitte a levegőre. Leült vele a lépcsőre, Bartosz úgy kuksolt az ölében, mint egy fabáb. Merev volt az arcocskája, a tekintete messze járt, kezeit-lábait görcsösen megfeszítette. Bartel simogatta a sápadt kis arcot.
- Már nincs semmi baj, itthon vagyunk. Apa is itt van, a mama sem sír többet. Ne félj, már nem bánthat senki. – Bársonyos, nyugalmat árasztó hangja azonban most nem hatott úgy, mint máskor. Eddig bármilyen vigasztalhatatlanul sírt valamiért, elég volt Bartel néhány szava, hogy bánata messzire repüljön. – Mondj valamit kisfiam, szólj hozzám! – A gyerek némán bámulta Bartel káprázatos öltözékét, levette hát a sisakot, és a gyönyörű tollat a kisfiúnak nyújtotta – Látod, milyen szép? Neked adom, ha kéred, és mondasz egy szót. Csak annyit mondj, tetszik-e.
Bartosz azonban továbbra is csendes maradt, csak óriási szembogara követte a libegő díszt.
Bartel ekkor jött rá, hogy a baj sokkal nagyobb, mint hitte. Nem egyszerűen ijedtségről, vagy félelemről volt szó. A szeretett személyek jelenléte azt már feloldotta volna. Bartosz nem azért hallgatott, mert nem tudott beszélni, hanem azért, mert elmenekült. Valahonnan távolról figyeli azt a félelmetes világot, ami elől elbújt, s nem szól, hiszen kicsi hangja úgysem hallatszana abból a messzeségből, ahol ő jár.
Bartel tudta, azonnal cselekednie kell, hogy mihamarabb visszacsalogassa ebbe a világba, mielőtt végleg bezárulna mögötte tudatának kis ajtaja. Ösztönösen ringatni kezdte, miközben azon tanakodott magában, mitévő legyen.
Visszament a házba. Már csak Zoriadész állt ott a nyitott tűzhely mellett, amelyen Hesztia örökkön égő lángja lobogott, s amelyet Thaisz a várakozás kétségbeejtő óráiban még odaadóbban ápolt, mintha áldozata megmenthetné urát, s családi boldogságát az emberek esztelen haragjától. Thaisz az asszonyházban fektette bölcsőjébe a csöppnyi Helénét.
Bartel zavarban volt, Zoriadésszel szemben talán életében először, mert olyat készült mondani neki, ami a friss megrázkódtatásokat talán újabbal tetézi. Zoriadész a tüzet bámulta, amikor karján a gyerekkel mellélépett.
- Testvérem, kedvesem…- szólította meg régi meghitt módján – mondanom kell valamit. - Zoriadész ráemelte tekintetét, aztán a fiáért nyúlt, de Bartosz láthatóan elhúzódott, és Bartelhez lapult. – Most el kell mennem kis időre, amíg az emberek elfelejtik a történteket. Nem járkálhatok közöttük, amikor eljátszottam nekik a Hadak Urát. – Zoriadész értetlenül nézett rá. – Be kell vallanom, hogy megfenyegettem őket. Azért öltöttem magamra ezt a harcos mezt, hogy elhiggyék, nem tréfálok. Elpusztítottam volna a szigetet, ha nem szolgáltatnak igazságot.
- Mit játszottál el? – hüledezett Zoriadész – Árészt? Te Árészként álltál a sztoa tetején? – Harsány nevetés tört ki belőle. Bartel is elmosolyodott. Bartosz összerezzent, mire jobban magához szorította. Megdöbbent, amikor megérezte, a gyerek fél az apjától. - No lám, milyen furcsa az élet. Egyszer én is úgy próbáltalak megmenteni, hogy isteni követnek neveztelek. Talán azért sikerült mindkét esetben, mert így is van. Nem csodálom, hogy nem mertek egyszerűen letaglózni, hanem megengedték, hogy saját igazamért élet-halál harcot vívjak – mondta keserűen. – Mit tettél volna, ha vesztésre állok?
- Amit kell – válaszolta egyszerűen Bartel. – Kivégeztem volna a gyilkosokat az utolsó szálig.
- Testvérem – sóhajtott fel Zoriadész –, hát te sem értesz meg?
- Dehogynem. De sokkal jobban szeretlek, mint ahogy értelek.
- Rendben van, menj, ha menned kell. Én mindig visszavárlak.
- De most nem egyedül megyek. – Némi habozás után hozzátette – Magammal viszem Bartoszt is
- A fiamat? – Zoriadész azt hitte, nem jól hall. – Őt akarod elvinni? Miért? – A gyerek után kapott, de Bartel hátralépett, és óvón szorította a kapaszkodó Bartoszt. Nem tudta, hogyan magyarázza meg, miért szakítja el tőle elsőszülött és egyetlen fiát.
- Annyi szörnyűség zúdult rá… kicsi még és nem érti, mennyire kegyetlen a világ. Az erőszak, aminek tanúja volt többször is, halálra rémítette. Fél mindentől, és úgy védekezik, hogy bezárkózott saját lelkébe. Nem szabadul ki onnan, ha nem segítünk neki. Nem beszél, nem mozog. Ha most itt marad, örökre elveszíted! Bízz bennem, kedvesem! Én nem veszem el tőled, ellenkezőleg, egészségesen akarom visszaadni neked.
- Én is segíthetek neki. Az apja vagyok, ő a fiam és szeretem!
- Te nem segíthetsz rajta, rád most nagyon sok teher szakad, nem tudsz törődni vele, és sürget az idő.
- Akkor ott van az édesanyja, az ő dolga.
- Igen, valóban az övé lenne, ha nem szorulna ő is segítségre. Több kíméletre és figyelmességre. – Bartel elhűlten fürkészte testvére feldúlt arcát. Megint nehéz volt kimondania, de meg kellett tennie. – Te éntőlem félted a fiadat? Éppen tőlem, amikor tőled fél leginkább?
Zoriadész zaklatottan fordult el. Thaisz ott állt már, ki tudja mióta.
- Engedd, hogy elvigye – kérlelte ő is. – Minden igaz, amit mond. Ha csupán ennyi az áldozat a fiunk egészségéért, akkor nem szabad haboznunk. Ennél sokkal többet is meg kellene tennünk érte.
- Bartosz nem beteg! Erős gyerek. Megijedt, de semmi baja! Ne akarjátok elhitetni velem… és vele is, hogy gyenge. – Zoriadész konokul hajtogatta a magáét, mintha azzal igazzá tehetné a szavait. – Mégis hová vinnéd? A világ végére? Háborúkba?
- El sem viszem a szigetről, csak a hegyeken túlra, ahol más a környezet, mások az emberek. Hamarosan újra olyan vidám lurkó lesz, mint rég. Bízz bennem.
Zoriadész végül nem tehetett mást, megadta magát.
