Életem szép időszaka volt, kár, hogy annyira kicsi voltam, hogy nem értékelhettem eléggé. - Bartosz elrejtette sóhaját, nem akarta, hogy Bartel túl érzelgősnek tartsa.
- Lovagoltunk, vadásztunk, halásztunk, újra megtanultál nevetni, sokat beszélgettünk – emlékezett a coriolisi maga elé meredve.
- Emlékszem, milyen hosszú történeteket meséltél a hazádról, a kalandjaitokról apával. A szavaid nyomán újra bízni kezdtem benne. Végül már haza akartam menni, mert nagyon hiányzott a mama, de ő is. Mennyi idő telt el közben? Több mint két esztendő.
- Nagy, erős és ügyes legényke voltál már akkor. Apádat majd szétfeszítette a büszkeség.
- Igen, tudom. – Elhallgattak. Bartosz jól emlékezett arra a pillanatra, a sürgés-forgásra, amely azonban nem az ő visszajövetelüknek szólt, hanem egy másik féle érkezés ideje volt. Az anyja éppen akkor vajúdott. Ránézett Bartelre, de annak ellenére, hogy nem látta az arcát a sötétben, tudta, hogy arra gondolt, amire ő is.
Nemsokára megszületett a két gyönyörű, egyforma, egészséges fiú. Csodájukra jöttek a barátok, amikor nem
egy, hanem két olajágcsokrot lengetett a szél a kapu fölött. Az ősz Mélanész tréfásan Dioszkuroszoknak nevezte őket, s valóban isteni csoda volt világrajövetelük, hiszen a szigeten
egyszer sem fordult elő ikrek születése.
Az első fiút Arisznak, a másikat Ermisznek nevezte el az apja, amikor a ház népe előtt, karján a két csecsemővel körbejárta Hesztia oltárát, s ezzel törvényes fiainak ismerte el őket.
- Nagyon büszke volt, csak éppen nem rám. Alkalmatlan pillanatot választottunk a visszatérésre.Senkinek nem volt ideje ránk. A mamát meg sem ölelhettem, mert annyira kimerítette a két fiú érkezése. Három nap múlva láthattam csak. Apa meg épphogy futólag rám pillantott, és emlékszem annyit kérdezett meggyógyultam-e, és hogy milyen szépen megnőttem, aztán rohant a kormos hajú Ariszhoz, meg a mézszín hajú Ermiszhez. Hogy van egy lánya is, Heléné, azt talán el is felejtette.
- Ne legyél igazságtalan, Bartosz!
Minden apa büszke, ha fiúkban örökítheti tovább saját életét. A lányoknak örülhet, de a fiúkban önmagukat látják. Apádnak pedig akkor már háromszorosan adatott meg ez a büszkeség
- Tudom, hogy te féltettél akkor is.
- Igen, féltettelek. Attól, hogy ismét olyan események zajlanak körülötted, amelyeket nem értesz, és újra beteg leszel. De szerencsére az általános öröm elterelte a figyelmedet.
- Így volt – szögezte le Bartosz. – Jó ideig tartott a boldogság.
Épült-szépült a Fehér Palota, mellette fenn a dombtetőn apa építeni kezdte a szentélyt is, senki sem tudta miért. Anya sokat mosolygott, nevetett, apa pedig kézen fogott engem, vitt magával mindenfelé. Minden kérdésemre válaszolt, mindent elmagyarázott. Akkor még nem tudtam az okát,
csak jó volt, hogy mellettem van, hozzám beszél. Az emberek is adtak a szavára, tekintélye volt.
-Tudod-e, hogy miért?
- Az öreg Mélanész százszor is elmesélte.
- Apád megmentette a szigetlakókat a sarcoló rablóbandáktól.
- Később ezért a királyukká
választották, és ezzel megpecsételte a sorsom. Te nyugodt lélekkel elmentél, mert azt hitted többé nem lehet baj, pedig a valódi bajok csak ezután következtek. Nem élhettem többé úgy az életemet, mint egy gyerek, mint a testvéreim, akik egymás után születtek. Mint legidősebb fiúnak, mindenben részt kellett vennem, amit apám tett, ha elég erősnek, vagy érettnek tartott hozzá. Dolgoztam, mint egy rabszolga. Nekem és Helénének nem sok adatott meg a boldog
gyermekkorból. Elsőnek a nyáj gondozása volt a feladatom. Először Mélanésszel, később már nélküle kellett kihajtanom a birkákat a legelőre. Csak a molosszoszi kutya, Athé kísért el, hogy védelmezzen, ha kell. Emlékszem, akkor ajándékoztad nekem, amikor ketten voltunk, amikor még kölyök volt. Később a szüreteknél, aztán a vetésnél, a szántásnál kellett ott lennem. Bukdácsoltam a barázdák között Szpirosz mögött. Estére majd leszakadt a lábam. Sokszor már akkor
elaludtam, amikor anyám megfürdetett. Pucéran, vizesen, vacsora nélkül fektetett le, mert nem volt szíve felébreszteni. Később már a testvéreim születésénél is segédkeznem kellett Helénével együtt. Hogy meg voltunk rémülve először, amikor Thaleia a világra jött. Jobban sírtunk, mint a csecsemő. Apa akkor kézen fogott minket, és azt mondta, azért teszi mindezt, hogy lássuk, mi minden tartozik az élethez. A munka, a születés éppúgy, mint a halál, és nem szabad a fejünket elveszítenünk, ha bármelyikkel találkozunk. Kemény iskola volt az apámé.
- Az életre nevelt benneteket – szólt közbe Bartel.
- Lehet, hogy ez volt a szándéka, de nehezen értettem meg, hogy Arisznak, Ermisznek, aztán később Thaleiának, Aiakosznak miért nem kellett ugyanúgy
felkészülni az életre, mint nekünk. Micsoda öröm volt, amikor megjelentél, mert akkor veled mi is játékkal tölthettük az időt. Olyanok voltunk, mint az igazi gyerekek. Te nem vetted észre, hogy nem minden olyan, amilyennek látszik?
- Nem – vallotta be Bartel. Az ő aggodalma elsősorban nem a gyerekeknek, hanem Thaisznak szólt. Minden alkalommal, amikor visszatért a családhoz, egy újabb jövevényt talált a bölcsőben, az asszony szoknyája mellett, vagy a hasában. Mindig eszébe jutottak a coriolisi asszonyok, akik a számtalan utód szülésébe rokkantak bele és meghaltak. A saját anyja, akit ő vitt pusztulásba. Amikor egyszer megkérdezte Zoriadészt, miért nem kíméli jobban Thaiszt, kitérő választ kapott, s érezte megbántódását a szavak mögött. Többé
nem hozta szóba, csak féltette Thaiszt.
- Aiakosz születése előtt egyszer beteg lettem. Te már elmentél. Lehetett tíz napja is, hogy apa bevette magát a szentélybe. Úgy dolgozott rajta, mint a megszállott. Ilyenkor nem jött haza, az éjszakákat is ott töltötte. Én láttam a mamán, mennyire aggódik, de senki sem mert utánamenni és hazahívni. Apa megtiltotta, hogy a szentély környékére menjünk, s az ő tilalma törvény volt. Akkor már külön szobám volt, de nehezen barátkoztam meg a gondolattal, hogy egyedül aludjak. A láztól és a magánytól nem aludtam
mélyen, ahogy egyébként szoktam, és éjszaka felriadtam. Egy rossz álom kísértett; annak a képe, amikor az az ember bántotta a mamát. Hangokat hallottam az éjszakai csendben, olyanok voltak, mint a segélykiáltások. Füleltem, hátha csak képzelődöm, de nem. Mély férfihangokat is hallottam
anya hálófülkéje felől. Rémülten és dideregve másztam le az ágyamról.
A hálófülke ajtaja kicsiny résnyire nyitva volt. Bartosz nekifeszült és belökte, hogy éppen befért rajta. Az ajtó zajtalanul nyílt. A hangok egyre csak erősödtek. Láztól kóválygó fejjel húzta el a fülke függönyét, és a szeme elé tárult a széles ágy, küzdő árnyékok a beszűrődő holdfényben. Anyja fehér keze kapaszkodót keresve markolta a gyolcslepedőt. Fölötte,ránehezedve egy sötétbe vesző alak heves mozdulatai, lihegése és anyja nyöszörgése csak azt jelenthette, hogy valaki megint bántja, és most neki kell megvédenie őt. Kábán körülnézett, de semmi sem volt a keze ügyében. Nem tehetett mást, minthogy éles sikítással rávetette magát a férfi hátára, és eszeveszetten csépelni kezdte.
- Ne bántsd! Engedd el! Ne bántsd! – visította éles gyerekhangján, amikor hirtelen minden megdermedt körülötte, de ő egyre csak kiáltozott. Aztán arra eszmélt, hogy repül a levegőben, és fájdalmas ütődéssel a falhoz csapódik. A hatalmas árnyék ekkor vált láthatóvá a
holdfényben. Az apja tornyosult fölé teljes meztelen férfivalóságában. Erős keze belemarkolt a hajába, és talpra rántotta.
- Thaisz, mit keres itt ez a kölyök? Tüntesd el innen azonnal! – szólt oda fojtottan az asszonynak, aki zavartan húzgálta maga elé a gyűrt lepedőt, hogy mezítelen keblét elfedje.
- Bartosz beteg, lázas lett… és biztosan rosszat álmodott. Nem akart semmi rosszat.
- Azt látom, hogy beteg, de bolond is? – morgott a szakállába Zoriadész. – Vidd ki innen gyorsan! - Thaisz maga köré tekerte a lepedőt, és átfogta a fia vállát.
- Gyere, kisfiam! Menjünk vissza a szobádba. – Újra lefektette, betakarta, kapkodón egy csókot nyomott a homlokára, s már indulni is akart vissza, de Bartosz belecsimpaszkodott.
- Mama, bántott téged? – kérdezte a láztól és aggodalomtól csillogó szemmel – Ha bántani mer, szólj csak nekem.
- Apa nem bánt, hanem szeret – nyugtatta Thaisz.
- De akkor miért kiáltottál? És ő miért olyan… olyan… durva?
- Nem durva, ne mondj ilyet. – mondta szelíden az asszony - Majd ha nagyobb leszel, megérted. Most aludj, hogy minél hamarabb meggyógyulj.
- Mama, maradj még, mesélj! – kérlelte, de már hallatszott apja sürgető hangja. “Thaisz, siess!”
- Most mennem kell, majd holnap mesélek, jó? –anyja nesztelenül kisuhant a szobából.
Sokáig feküdt a sötétben mozdulatlanul. Fájt a feje, égett az egész teste és izzadt a takaró alatt, de nem moccant. Kiszáradt szája majd elepedt egy korty vízért, de nem volt bátorsága még egyszer kibújni az ágyból, hogy igyon. Arra gondolt, milyen jó lenne most a többiekkel együtt a másik szobában aludni. Testvérei két ágyon feküdtek a falon túl, egy közös szobában. Arisz és Ermisz az egyiken, fejtől-lábtól és néha jól oldalba rúgták egymást álmukban, a másikon Heléné és a kicsi Thaleia. Biztosan könnyebben jönne álom a szemére, ha az ő szuszogásukat hallaná, s nem fülelne kényszeredetten az újra kezdődő hangokra. Először halk beszélgetés nesze kúszott hozzá, aztán folytatódott a sóhajtozás. A fülére szorította a kezét és bebújt a takarója alá, hogy ne hallja.
A hálófülkében Zoriadész és Thaisz egy ideig csak hevertek egymás mellett, egyikük sem tudta, mit mondjon.
- Ez nagyon kínos volt, nem történhet meg még egyszer. Az ajtót be kell zárni. – mondta végül a férfi.
- Csak azért hagytam nyitva egy résnyire, hogy halljam, ha valami baj van. – mentegetőzött Thaisz. Nagyon szégyellte magát a fia előtt, és rossz érzés volt arra gondolni, mivel vádolta meg Bartosz az apját. Mindenképpen beszélniük kell majd vele. – Ugye tudod, miért viselkedett így? Nem rosszaságból.
- Persze, hogy tudom. – dünnyögte már elernyedve a férfi - Sajnálom, hogy odacsaptam, de… hát meglepődtem.
- Lehet, hogy másképpen kellene szeretnünk egymást? –
kockáztatta meg óvatosan Thaisz. – Már szülők vagyunk.
Zoriadész elmosolyodott, aztán felkönyökölt és cirógatni kezdte Thaisz fehér keblét. Érintésétől az asszony abban a pillanatban elgyengült, tudta, hogy butaságot mondott.
- Azt akarod, hogy másképpen szeresselek, mert született néhány gyerekünk? Mi köze van a kettőnek egymáshoz? – kérdezte mosolyogva Zoriadész, arcát odafúrta Thaisz nyakához, szakálla a mellét simogatta. Az asszony vágyón borzongott meg. - Mégis hogyan tegyem? Talán kevésbé? Álmosan vagy unottan? Mondd csak, hogyan kell szülők módjára szerelmeskedni? – Karját szorosan Thaisz odaadóan ívelő derekára fonta.
- Így szeress, mindig
csak így szeress! – súgta Thaisz elfulladva, és édes borzongással simult hozzá.
Reggel az apja hajtotta ki a nyájat, aztán az őrzést rábízta az öreg Mélanészre és a dolga után látott. A vén, roskatag törvényházat javították a falubeliek, meg kellett néznie, hogyan haladnak a munkával, aztán beállt közéjük kicserélni a csorbult lépcsőköveket.
Thaisz a takaró alatt, csuromvizesre izzadva találta Bartoszt. Mélyen aludt, nyitott szája cserepesre száradt. Óvatosan felébresztette, és friss kecsketejjel megitatta.
- Mama, jól vagy? Nincs semmi baj? – kérdezte Bartosz, miután fenékig ürítette a tejes csuprot.
- Jól vagyok, fiam – Thaisz gyengéden simogatta meg kócosra összetapadt haját – nagyon jól. Ma az ágyadban maradsz, hogy te is hamar meggyógyulj. – Tenyerét a gyerek homlokára szorította. – Most nincs lázad, de nem szeretném, ha estére visszatérne.
- Nem akarok az ágyamban maradni. Itt egyedül vagyok, nem jó! – nyűgösködött Bartosz.
- Nem leszel egyedül, Heléné majd bejön hozzád, meg a fiúk is játszani.
- Heléné lány, vele nem tudok játszani. Talán babázzunk? A fiúk meg kicsik hozzám,
csak visítanak, meg rosszalkodnak. Mama, hadd legyek melletted! Ígérem, hogy lefekszem arra a vén báránybőrre a sarokban, és csendben leszek, szót fogadok.
- Jó-jó, ne rimánkodj már, persze, hogy odajöhetsz. Mit nézel rajtam? – Thaisz észrevette, hogy Bartosz mereven néz rajta valamit. – Nem illik ilyen feltűnően bámulni.
- Valami seb van a válladon, és egy kék folt a nyakadon. – a fiú szeme kitágult - Mama, mégis bántott!?
- Nem, nem! – Thaisz zavartan kapta fel a kezét, és gyorsan felállt. – Ezt még nem érted, majd… majd, ha nagyobb leszel…
- Mindig csak ezt mondod, pedig én mindent értek! Ha még egyszer ezt teszi veled, én megölöm! Éppúgy, mint ahogy ő is tette! – kiáltott az anyja után, aki kiszaladt a szobájából.
Egész nap hallgattak, Bartosz a szeme sarkából figyelte, hogyan végzi a házimunkát az anyja. Egy fátyollal eltakarta a vállát és a nyakát, az arca elgondolkodó volt. Ha Heléné kérdezett tőle valamit, alig válaszolt.
- Heléné, gyere ide egy kicsit. – szólt oda húgának, amikor Thaisz kiment valamiért.
- Kérsz valamit? Hozzak vizet? – kérdezte készségesen a lány.
- Nem kell semmi, csak gyere! – intett sürgetően Bartosz. – Ülj le mellém és figyelj. Valami
rossz előérzetem van. Apa talán megverte a mamát, vagy valami mást csinált vele… valami borzasztót. Ő titkolja, de én láttam. Figyeld te is, ha visszajön… munka közben sosem viselt fátyolt. Azzal takargatja a sebeit.
Heléné kikerekedett szemmel nézett a bátyjára. Sok közös
volt a sorsukban, de Bartosz vadóc volt, ő pedig szelíd, béketűrő teremtés. Sohasem jutott eszébe, hogy a fivére hazudna, de most képtelen volt hinni a szavának.
- Miért tette volna? Semmi oka rá. Anya a legjobb a világon. Csak egy őrült tenne ilyet.
- Hát éppen ez az! Furcsán viselkedik néha. Ott az a szentély… Minket agyondolgoztat, de Arisz és Ermisz kivétel… Engem gyűlöl. Az éjszaka úgy a falhoz vágott, hogy azt hittem ott múlok ki…
-Képzelődsz, Bartosz. Irigyled az ikreket, pedig ők még jóval kisebbek, mint mi. Légy inkább büszke, hogy mi már a segítségükre lehetünk, ők pedig még haszontalan kisgyerekek.
- Te meg együgyű vagy Heléné, kár volt beszélnem neked – legyintett Bartosz.
- Te pedig irigy és ostoba. – pattant fel a lány - Kár volt meghallgatni, te… anya kedvenc kicsikéje.
- Ha én irigy vagyok, akkor
te mi vagy? – vágott vissza Bartosz.
Heléné az ajtóhoz szaladt, és könnybe lábadt szemmel kiáltotta vissza:
- Én semmi vagyok! Érted? Senki!
Amikor Zoriadész estére megtért otthonába, a háznép a megaronban gyűlt össze. Minden este eltöltöttek együtt egy kis időt, innen
ment mindenki a fekvőhelyére pihenni. Ez volt az a helység, amely legelőször készült el, közepén a nyitott tűzhellyel. Itt zajlottak a tanácskozások, itt volt Zoriadész karosszéke, amelyben pihenni szokott a napi fáradozások után a vacsoráig, és fogadta a vendégeit. Itt hallgatta meg
háznépe apró-cseprő ügyeit, itt hozta meg döntéseit. Itt költötték el közös vacsoráikat, ahol a helyi szokással ellentétben az asszonyok és a lányok is helyet kaptak, no nem egy asztalnál, ennyi engedményt tennie kellett a hagyománynak, de legalább egy helyiségben. Később ehhez
építette az asszonyházat, Thaisz külön lakosztályát, ahol szőtt és font, ahol a gyerekeket gondozta. Mellette volt közös hálóhelyük, megannyi édes óra tanúja, szenvedélyük temploma. Nyitott konyhát épített, hogy ne terjengjen az étel szaga végig a házon. A megaron tűzhelye a családi béke jelképe lett, Hesztia oltára. A ház mögött külön épület állt a háznéphez tartozó Szpirosznak, Mélanésznek. Még néhány asszony és férfi, sőt egy egész család is helyet kapott
benne. Idevetődött idegenek voltak, vagy nincstelen nyomorultak. Itt a munkájuk fejében fedelet, ételt, védelmet kaptak. A Fehér Palota terjeszkedett, a legutóbbi építmény éppen Bartosz szobája volt. Zoriadész ezzel akart kedveskedni a kisgyerekek közül lassan kinövő fiának.
Először a család tagjai jöttek össze. Zoriadész a székében ült, a gyerekei ott tanyáztak körülötte. Arisz egy fakardot fabrikált, Ermisz a sípjából próbált egy Szpirosztól tanult
egyszerű dallamot előcsalogatni. Thaleia a lábánál játszott a babájával. Heléné az anyja mellett sürgött-forgott, apja széke mellé helyezte a háromlábú tripuszt a vegyítő kratérral, aztán
sietett a borért-vízért. Zoriadésznek mindegyikhez volt egy kedves szava; megigazította Arisz kezében a kést, Ermisznek megmutatta, hol véti el mindig, miért hamis a dal. Megdicsérte Thaleia babájának ruháját, és hálásan simogatta meg Heléné haját, amikor a kezébe adta a megtöltött kelyhet. A mindig komoly kislány arcán boldog mosoly villant fel. Csak a sarokba dobott báránybőrön fekvő Bartosz felé nem nézett. Sajnálta is, dühös is volt rá, és fogalma sem volt,
mit kezdjen vele. Az éjszaka történteken rágódott egész nap, nem tudta, hogy a kényes helyzetben mit látott Bartosz, de nem is akarta megkérdezni tőle. Remélte, hogy Thaisz napközben kifaggatta a fiút, és elmagyarázta, hogy ezt nem szabad többé megtennie. Az anyja sokkal bizalmasabb
viszonyban volt vele, míg ő mindig érezte dacos ellenállását.
Tekintete elidőzött elsőszülöttjén, aki a mellőzést tapasztalva a fal felé fordult, elutasította az ételt, amit Heléné kínált neki. Szállingóztak már a többiek is. Szpirosz, az örökösen éhes alig várta, hogy megtömhesse a bendőjét, igaz, a szántás ki is vette az erejét. Az öreg Mélanész egy sovány, sápadt fiúcskát vezetett kézen fogva, a ház ura elé tessékelte, aztán halkan magyarázni kezdett
valamit. Zoriadész figyelme feléjük fordult, és így nem láthatta a fia zokogástól rázkódó vállát. Bartosz a szájába gyömöszölt öklével fojtotta el a hangos sírást.
Másnap, amikor kettesben maradt az anyjával, nem bírta tovább.
- Mama, mondd meg, miért gyűlöl engem? Nem
akartam rosszat, csak nagyon megijedtem. Azt hittem, megint bánt valaki. – Thaisz a mellére vonta Bartosz fejét, és gondterhelten simogatta.
- Ne beszélj butaságot, Bartosz! Apa szeret téged. Mint legidősebb fiú, te lépsz majd a nyomába. Azért szigorúbb hozzád, mert ha nagy
leszel, sok nehézséggel kell megbirkóznod. Még hogy gyűlöl!
- Lehet, hogy nem gyűlöl, de nem is szeret. Tudta, hogy beteg vagyok, mégis mindenkihez volt egy szava, csak hozzám nem. – Bartosz már szipogott – Rám se nézett.
- Honnan tudod, hátat fordítottál. Neked kell odamenni
hozzá, és bocsánatot kérni. Sok megbeszélni valótok van.
- Én kérjek bocsánatot? – Bartosz eltolta magától anyját, és hirtelen mozdulattal lehúzta róla a fátylat. Ismét láthatóvá váltak a szerelmes szenvedély ütötte sebek. – Talán ezért? Meg ezért? Mik ezek? – mutatott rájuk
vádlón.
Az asszony megfogta a fiú kezeit, és leszorította.
- Bartosz! Még kicsi vagy, nem értheted, miért van így. Ha férfi leszel, tudni fogod. – visszaigazította a ruháját – Erről is nektek kell majd beszélni, de később. Addig nyugodj bele, hogy ez néha megtörténik. Nem a te
dolgod engem oltalmazni, ezt megteszi ő. Az életem is odaadnám ezekért a sebekért. – mondta halkan - És most elég volt.
Este megismétlődött az előző nap befejezése. Bartosz küszködött, hogy odamenjen, és bocsánatot kérjen, de a sértett büszkeség nem engedte, Zoriadész pedig nem
biztatta. Hagyta, főjön csak a saját levében, míg meg nem jön az esze.
A következő napon azonban Bartosz elszánta magát, és reggel csatlakozott apjához.
- Apa, szeretnék veled menni a legelőre - kérte halkan.
Zoriadész kinyitotta a karám kapuját, a sok birka egymás hegyén-hátán tolongott ki és a vezérkos nyomában elindultak a legelő felé. Szándékosan úgy tett,
mintha nem hallotta volna fia szavait, a gyerek pedig eltávolodott, ahogy az állatok közéjük özönlöttek.
- Apa! - kiáltott utána Bartosz. Zoriadész akkor már ránézett, és látta, hogy a fiú ajka elsápadt a haragtól. - Azt kértem, hadd mehessek veled.
- Anyád tud róla, hogy itt vagy? Nem vagy már beteg? - bökte oda az apa, mire a fiú megrázta a fejét.
- Már nem vagyok beteg. Mehetek? - Zoriadész beleegyezően bólintott.
- Gyere, és hívd a kutyádat is, nekem úgyis száz másik teendőm van.
- De én azt hittem, mi ketten leszünk kinn.
- Minek oda két ember? Te már nagyon ügyesen el tudod látni az állatokat. Vagy valami baj van?
- Nem, nincs semmi - morgott Bartosz, aztán összeszorította a fogát és az apja után nézett, aki eltűnt a szentély felé vezető úton.
