Láttam, aki levette a kalapját.
Ember volt.
Aktatáskáját letette a földre, felbontatlan leveleit a hóna alá szorította, szőrös karján csillámlott a napfény. Megállt, mert illendően köszönni akart egy ismerősének.
Nem csak egyszerűen megemelte a kalapját, ahogy azt a siető, mégis egymást tisztelő emberek szokták, hogy a kötelező formák meglegyenek, de a tartalmat minimálisra lehessen csökkenteni. Nem. Ő megállt. Levette a kalapját és mondott is valamit. "Jó napot! Örülök, hogy újra látom… Hogy van a neje, meg a gyerekek?…" Valami ilyesmit mondhatott. Nem tudom, messze voltam.
De a másik, akinek a köszönés szólt, nem állt meg. Még csak rá sem nézett. Gőgösen, a legkisebb biccentés nélkül, magabiztosan haladt tovább. Azzal a szinte visszataszító közöm-bösséggel, azzal a narcisztikus felsőbbrendűségével, ami sok-sok embertársunkat(?) olyan nagyon tömören és plasztikusan jellemezni szokott.
És az ember állt. Görcsösen szorította mellkasára a kalapját - levelei kissé átizzadtak a hóna alatt, aktatáskájára rátelepedett a mindenfelé szállongó nyári por - és nem nézett az isme-rőse után. Fejét lehajtotta, nem mozdult.
Megszólaltak a harangok a templom tornyában, magasan a feje fölött. Kinyílt a kapu s vidám zsivajjal tódult az utcára a násznép. Elől a rózsaszín és narancssárga tüllruhás kislány-ok, akik szorgalmasan szórták a virágszirmokat a lépcsőre; utánuk a vihorászó kamasz fiúk, akik egymást böködve rohantak a kislányok nyomában, meghúzva egyik-másik haját. Azután az elvágólagosan öltözködő öregek; a nehézkes, súlyos léptekkel, arcán meghatott mosollyal mozgó örömanya egy beesett arcú férfival a karján, aki nem mosolygott senkire, ajkait maka-csul összezárta; olyan szorosra, mint aki már legalább 30 éve gyakorolja ezt… Azután maga az ifjú pár. S a násznép begyakorlott és összehangolt mozdulatokkal máris sorfalat állt a lép-cső két oldalán, és jövendő férj- és feleségjelölt ifjak szórták vidáman a rózsaszirmokat meg a rizst az ünnepeltek fejére.
A férfi állt. Kalaplevéve.
- Hé, maga ott - szólt valaki a tömegből! - Igen, maga!
A férfi most először emelte meg egy kissé a fejét.
Hirtelen kivált egy fiatalember a sorfalból. Gyönyörű sötétkék zakó volt rajta, kétsoros gombolású. Meleg lehetett ebben a hőségben. A férfi felé közeledett. Az csak állt, még mindig mozdulatlanul, és jól ismert, személytelen, üres várakozással figyelte a közeledőt.
A fiatalember odaért és elmosolyodott. Egy nagyobb fényképezőgépet tartott a kezé-ben.
- Tudja én volnék a fotós… A bátyám esküvője…szóval, hogy én is rajta legyek a ké-pen… Tudom, hogy megszervezhettem volna, de… éppen most jöttem meg egy hosszabb "kirándulásról"… olyan hirtelen szervezték meg ezt az egészet - mutatott a fiatalember a háta mögé hanyagul, jelezve, hogy mennyire tartja ezt az egészet. - …Na, hát, hogyha megcsinálná helyettem… Kap egy ezrest… Fotózott már, ugye?… Ez csak egy nagyon kicsit bonyolult… - ezzel elkezdte magyarázni a kamera működését. Az ember állt, kalaplevéve. Nem szól egy szót sem, nem mozdult, csak a leveleket rakta át egy pillanatban hirtelen a másik hóna alá. Amíg a fiatalember magyarázott, addig ő a kalap szegélyét gyűrögette. - Na, érti már?… Meg-csinálja? - A férfi lassan bólintott. Nem nézett a fiatalember szemébe.
Egy kis felhő takarta el a napot. Fújni kezdett egy zsenge kis szellő. Felborzolta a férfi karján a szőrszálakat.
- Addig megfogom a kalapját - nyúlt érte tétován a fiatalember.
A férfi még egyet bólintott és odaadta a kalapot. A fiatalember elmosolyodott - kivil-lantak egészséges, fehér fogai -, majd visszasietett az ünneplőkhöz. Rendezgetni kezdte őket. De az emberek nem nagyon figyeltek oda rá. Aztán lassan mégiscsak csoportkép-jellegű lett a dolog.
A férfi állt és a kamera szíját morzsolgatta. Lassan felemelte a gépet és belenézett a ke-resőjébe. egy templomot látott, meg zajos, vidám embereket. A nap megint kibukkant a felhő mögül, s a zsenge szellő elszaladt a távoli hegyek közé. Moccanatlanná lett a levegő, meleg nyári napfényben fürdött a templom fala és lépcsője, s a lépcsőn álldogáló emberek arca. A fiatalember is ott volt közöttük, vidáman a fejébe nyomva a férfi kalapját. Mindenki a kame-rába nézett. Csend lett. Ünnepélyes pillanat.
A férfi lenyomta az exponálógombot. Valami halkan kattant és egy másvalami züm-mögni kezdett. A kamerából jöttek a hangok; a férfi gyorsan a füléhez szorította. Volt ebben a zörejben valami megnyugtató, a férfi szívesen elhallgatta volna még egy darabig. De visszatért a fiatalember, és vele együtt visszatért a zsongás is; a násznép egyre hangosabban követelte az ifjú ara csokrát.
- Köszönöm - vette el a gépet a férfitól a fiatalember. - Mit is mondtam?… Egy ez-res?… Nézze, itt van kettő! - Ezzel a fiatalember sarkon fordult és visszatért a rokonokhoz.
Elhallgattak a harangok. A vidám népség autókba szállt, az ifjú pár egy nagy sötétkék kombiba. Elegáns autó, ünnepi alkalmakra.
A férfi állt. Egyik levelét szorongatta. Kissé elmázolódtak rajta a betűk a címzés he-lyén. A násznép hangos dudálással, motorok bőgetésével elvonult.
A férfi állt. Csillámlott alkarján a szőr a rávetülő napfénytől. Lassan lehajolt, megfogta a táskáját, majd újra felegyenesedett. Álmosan csendes volt minden. Megvakarta a füle tövét, majd beledugta a mutatóujját. Halk kattanás, zümmögés. A nagy néma tabló. Emberek a templom kapujában. Csend… Egy kis szellő megemelt néhány virágszirmot. A nap égette a férfi koponyáját. A templomot nézte. Azután kinyitott egy levelet, kivette belőle az írást és automatikus mozdulatokkal egy kis csákót csinált belőle. Régen tanulta, de még egészen jól ment. Nem is tudott mást hajtogatni. Csákó. A fejre.
"Jó napot!… Hogy van a kedves neje, meg a gyerekek?…"
Mélyen, alázatosan emelte meg a csákót. Az árnyéka semmit nem válaszolt.
