- Akkor éreztem meg először, hogy én soha nem tudok majd semmit megbeszélni apámmal. Olyan szomorú lettem ettől, hogy sokáig sírtam odakinn. Nem látott senki, csak Athé próbált vigasztalni a maga hűséges kutya-módján. Honnan is sejthettem volna akkor, amit már csak jóval később értettem meg, hogy amennyire én féltem tőle, ő is tartott tőlem.Sokáig felfoghatatlan volt számomra hogyan lehetséges ez, hiszengyerek voltam, és az ereje, a tekintélye és hatalma
előttem is éppolyan szent volt, mint mások előtt.
- Apád sohasem élt vissza sem az erejével, sem a hatalmával. - válaszolt Bartel - Érző szívű ember volt, tele félelemmel, kétségekkel, reményekkel. Éppúgy latolgatta a helyes és helytelent, mint bárki más, és néha tévedett is. Csak
látnod kellett volna ezt, és akkor talán másképpen alakult volna kettőtök kapcsolata. Jaj, Bartosz! – sóhajtott. - Bárcsak ne utólag lehetnénk okosak!
- Ettől kezdve mindig minden gondommal-bajommal, amit már lehetetlen volt eltitkolni, anyámhoz fordultam. Sokáig őt szerettem a legjobban a világon. Nem kérdezte, de tudtam, hogy érzi, mennyire eltávolodtunk egymástól apával. Nem tehetett mást, mint őrlődött kettőnk között. Láthatta rajtam dühöt is, mert nem győzte magát leplezni előttem, amikor rájöttem az összefüggésre a sebei, a rosszullétei és a testvéreim születése között. Akkor kezdtem el gyűlölni apámat. Kezdetben azt hittem, a mama miatt, de aztán kínzóan világosodott meg bennem az igazság, hogy magam miatt. Minden testvérem újabb részt vont meg tőlem apámból, s ahogy sokasodtak, egyre kisebb lett az esélyem, hogy
valaha is jut nekem belőle valami. Nehogy azt mondd, amit a mama szokott vigaszképpen, hogy én voltam az örököse, s minden, amit képviselt, rám várt. Én nem erre gondoltam, hanem az apára. Pedig figyelt rám, számtalan jelét mutatta, csakhogy én nem akartam észrevenni ezeket. Úgy emlékszem, az egyetlen alkalom, amikor engem részesített előnyben az ikrekkel szemben, azon az ünnepen volt, amikor királyságának évfordulóját ünnepeltük.
Már harmadik napja tartottak az ünnepségek. Mélanész, aki főszervezője volt az eseményeknek fáradhatatlanul tevékenykedett, mert örökre emlékezetes ünneppé akarta tenni ura, királya, fogadott fia, szemefénye uralkodásának évfordulóját. A szabadban versenyeket rendezett a sziget fiatalembereinek. Harci versenyeket, sportjátékokat, amiben a király három idősebb fia is részt vett. Mélanész kínosan
ügyelt rá, hogy semmilyen megkülönböztetés ne juttassa előnyhöz őket, de ha mégis valamelyikük a legjobbnak bizonyult, büszkén hirdette. Olyan volt, mint egy boldog nagyapa. Fogadalma kötötte, hogy nem avatkozik a család életébe sem a fiúk nevelésébe, de nehezen állta meg. Szerencsére mindegyikükkel jó kapcsolata volt, s nem kellett velük keményen bánnia. A rozoga Ariszanoszt - aki betegsége miatt úgyis már csak üldögélt a napon - Zoriadész gyerekei nem is érezték a családhoz tartozónak, Thaisz azonban ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen az ünnepeiken.
A győztesek koszorút kaptak a fejükre. A testvérek közül a legtöbb koszorút Arisz gyűjtötte össze. Erős izomzatú, kemény akaratú fiú lett, aki zsenge kora ellenére felnőtteket megszégyenítő kitartással küzdött. Nyomában mindig ott volt Ermisz, az ikeröccse, s ha már nem bírta az iramot, hát biztatásával segítette bátyját. Bartosz is megmutatta kiválóságát, s öccsétől nem a kisebb erő vagy elszántság, inkább a kevesebb gyakorlat miatt maradt le.
Súlyemelésben megelőzte az öccsét, de mindkettőjüket legyőzte Szpirosz, az ugrás és a birkózás viszont koszorút jelentett számára; lándzsadobásban, lovas vágtában, futásban és kardforgatásban inkább Arisz jeleskedett.
A palota udvarán lakomák és dalversenyek folytak. Amikor nem versenyzett vagy éppen nem szurkolt Arisznak, Ermisz ott lebzselt a versfaragók és dalnokok között. Pengtek a lantok, trilláztak a fuvolák. A versenyművek témája természetesen a király dicsősége és kiváló személye volt. Zoriadész néha már émelygett a sok ömlengő és cifra
dicsérettől, de szívélyesen és figyelmesen hallgatta az előadókat. Némelyik mű azonban valóban kiválónak bizonyult, ezeket írnokával, Mélanész pártfogoltjával le is jegyeztette. Amikor érdektelenné vált, kikapcsolódásképpen a kinti versenyeket látogatta meg. Így hol az egyik, hol a másik helyen bukkant fel, és mindenütt nagy üdvrivalgás fogadta.
Az ünnepséget lezáró lakománál a szomszédos falvak és a hegyen túli területek legtekintélyesebb képviselői és a nagy települések elöljárói is ott voltak az asztala körül. Zoriadész Bartellel osztozott kerevetén, a sarkán Bartosz ült, és figyelte az idősebb férfiak beszélgetését. Mellettük Mélanész foglalt helyet, kerevete szélén az ikrek ültek és szemmel láthatólag sokkal szívesebben lettek volna másutt. Össze-összepillantottak és fintorokat vágtak hozzá, míg Mélanész rájuk nem morgott.
- Szégyentelenek!Figyeljetek és okuljatok, különben hajnalig itt fogtok ülni. Vegyetek példát a bátyátokról, ő tudja, hogyan kell viselkedni.
A két fiú egymásra nézett, és vihogni kezdtek.
- Hiába erőlködik, mert apa úgyis tudja, hogy Arisz sokkal több díjat hozott el, mint ő - kuncogott Ermisz. - Arisz erősebb és ügyesebb. Jobban üli a lovat és bátrabb is.
- Ermisz meg sokkal jobb verseket talál ki, és szépen rajzol. És sokkal szebb is. Bartosz semmit sem tud igazán - tódította tovább Arisz. Mélanész nevetve ragadta üstökön őket.
- Hádészre, megéritek a pénzeteket,Dioszkuroszok! Ermisz, amit te csodálsz Ariszban az csupán a test teherbírása, nincs benne semmi különös. A te tehetséged isteni ajándék, ez igaz, de éppen ezért nem is a te érdemed. A szépséget pedig mindhárman a szüleiteknek köszönhetitek. Arisz, ha te az öcséd szépségét dicséred, az olyan, mintha magadat dicsérnéd, az pedig nem szerencsés dolog. Gondoljatok csak szerencsétlen Narkisszosz történetére. – Elkomolyodott. - De miből gondoljátok, hogy Bartosz nem tud semmit? Igaz, hogy semmiben sem a legkiválóbb, de… -figyelmeztetően felemelte az ujját - mindenben nagyon jó. Ez nagy szó, és becsülnivaló képesség. Belőletek sohasem lesz vezető, ő pedig egyszer majd apátok nyomába lép. És ezt elsősorban nem annak köszönheti, hogy ő született előbb, hanem a sokoldalúságának. Apátok pontosan tisztában van az értékeitekkel.
Mintha csak Mélanész szavait akarta volna igazolni, Zoriadész legidősebb fiához fordult. Egy félig töltött kupát nyújtott felé, amelyben alaposan felhígított édes bor volt.
- Bartosz, szinte alig merem elhinni, hogy már majdnem felnőtt férfiként kell rád néznem. Az ünnepség versenyein kiválóan helytálltál, így azt hiszem, megérdemelsz a megszerzett koszorúk mellé egy ajándékot is, az én ajándékomat. Felnőtteknek való, komoly dolog. Tekintsd elismerésnek, s annak, hogy elégedett voltam veled.
Bartosz szeme felcsillant, nem számított dicséretre, magában éppen azon búslakodott, hogy nem sikerült több koszorút összeszednie, így megint lemaradt az öccsével való versengésben.
- Ajándék? Nekem? - Elpirult, beleivott a kupába, de összeszorult a torka.
- Igen, neked. Mi ebben olyan meglepő? Azt hiszed, csak a munkából veheted ki a részed, az ajándékból soha? Nem osztogatom könnyen, de aki megérdemli, az megkapja. - A bejárat felé intett. - No, eredj, nézd meg, kedvedre való-e.
Bartosz felpattant és sietett ki. Az ikrek a nyakukat nyújtogatták, egymást lökdösték, hogy kilássanak, de Mélanész nem engedte, hogy Bartosz után menjenek.
- Ti maradjatok csak itt, ne rontsátok el az örömét.
A bejárat előtt egy lovász állt, kötőféken tartott egy nagytestű, pej kancát. Sörénye és farka szőke volt, hosszan lobogott, ahogy kényesen csapkodott vele. Zabláját fényes, rézzel kivert szíjak tartották. A gyeplője, szép szövésű takarója könnyű, de erős volt.
Bartosz gyengéden megpaskolta a nyakát, arcát pofájához szorította és halkan beszélt hozzá.
- Csak az enyém vagy, gyönyörű leányzó. Gyere szépségem, gyere Baszilinna, felfedezzük a világot. - felugrott a hátára, és nekiiramodtak. Kis ideig a palota előtt futtatta, hogy egymáshoz szokjanak, ezalatt Zoriadész, Bartel és Mélanész is megjelentek a kapunál a két fiúval a sarkukban. Gyönyörködve nézték a vágtázókat.
- Látod, néha milyen kevés elég a boldogsághoz? - kérdezte Bartel.
- Kevés? - nevetett Zoriadész - Ezt az állatot egyenesen a távoli Arábiából hozattam az én fiamnak. Nemes ló ez, egy vagyont ér.
- Ha csak egy dísztelen csontnyelű kést ajándékoztál
volna neki, akkor is boldog lenne, mert csak az övé, és tőled kapta jutalmul.
- Igaza van - hagyta helyben Mélanész is. - Nem az ajándék értéke a lényeges, hanem a szándék. Igaz, fiúk? - Az ikrek hallgattak.
- Annyira azért Bartosz sem szerény! - Zoriadész csak mosolygott - Ismerem, mint a tenyeremet, bármivel nem elégszik meg a büszkesége, sokkal hiúbb annál.
Arisz vágyódva bámult a távolba tűnő lovas után.
-Jövőre már nem tudom felvenni vele a versenyt, hiába vagyok jobb lovas nála, az én pónim a nyomába sem érhet. Ez olyan, mint a szél - jegyezte meg sóhajtva. Ermisz buzgón bólogatott rá.
Zoriadész azonban nem sietett megígérni neki, hogy ő lesz a következő, akit megjutalmaz egy ilyen állattal.
Mire Bartosz visszaérkezett a lovaglásból, a család minden tagja a király körül volt. A két lány a festett fal mellett ült egy padon az anyjukkal, aki a kis Eirénét tartotta a karjában. A dundi Aiakosz és Arión, a legkisebb öccse mellette ültek, és messziről nézték a kereveteken heverő lakomázókat. A kicsik nem itt, hanem a nők lakosztályában étkeztek. Kivételes engedmény volt, hogy itt tölthettek egy kis időt. Az ikrek apjuk két oldalán feszítettek, Arisz kezében ott voltak győzelmi koszorúi és ragyogott a büszkeségtől, hogy ez alkalommal elfoglalhatta mellette a mindig Bartel számára fenntartott helyet. Ő most a háttérbe húzódott, mint általában, amíg a lakomák tartottak. Ermisz az ikerbátyján csüggött. Amikor apja észrevette Bartoszt, odahívta magához, majd rászólt Ariszra, hogy húzódjon arrébb, és engedjen helyet neki. A fürtös hajú Arisz hosszú szempillái alól egy sötét pillantást lövellt a bátyja felé, és kelletlenül épp csak megmozdult. Bartosz azonban nem zavartatta magát, odébb taszította a fiút, hogy lecsúszott a kerevet széléről. Zoriadész úgy tett, mintha nem vette volna észre a fiai között dúló tusakodást; már lemondott róla, hogy összebékítse őket. Arisz a szája szélét harapdálva átköltözött Ermisz mellé.
-Nos, fiam, elégedett vagy? Tetszik az ajándék? - kérdezte
Zoriadész, amikor végre elhelyezkedtek.
- Igen, apám, köszönöm. - Bartosz ráhajolt apja kezére, és hozzáérintette ajkát. Még sohasem történt velük ehhez hasonló, mind a ketten zavarba jöttek. - De ezen a napon nekem kellett volna ajándékot adnom neked, és nem fordítva.
- Számomra éppen elég ajándék, ha olyan örököst hagyhatok magam után, mint te vagy, fiam. - Az ünnep elérzékenyítette Zoriadészt. - Becsüld meg a helyzeted, és légy méltó rá.
Bartosz lehajtotta a fejét.
- Én eddig is igyekeztem, apa.
Thaisz lépett hozzájuk. Ha lehetséges volt, mindig szemmel tartotta az apát és fiát, hogy a maga szelíd módján közbeavatkozzon, ha élesedik közöttük az ellentét.
- Kedves uram, engedd meg, hogy leányaid és a kicsik is a közeledben lehessenek ezen a szép napon. Úgy tudom, valaki meglepetést is tartogat számodra.
Zoriadész megfogta a felesége kezét.
- Te vagy az a valaki? - kérdezte.
Thaisz látta, hogy Bartosz szeme hidegen villant rá.
- Óh, nem… - nevetett fel -, nem én vagyok, ne aggódj. Heléné az.
Zoriadész odaintett a fal mellett várakozó gyerekeknek. Thaleia, aki eddig is izgett-mozgott, a maga szeleburdi módján rohant, és azonnal apja ölében termett. Arcát a szakállába fúrta, két illatos kis karjával átölelte a nyakát. Thaisz rosszallóan csóválta a fejét, a fiúk egy emberként hördültek fel.
- Thaleia, menj onnan! Nem szégyelled magad? Hagyd apát!
Zoriadész azonban megvédte a lányát.
- Hagyjátok békén, szeretem, ha itt van, mindig jókedvre derít a csicsergésével. Igaz, madárkám? - Thaleia kipislogott a válla felett, és alattomban kinyújtotta rájuk a nyelvét. - Te hoztál ajándékot nekem, Heléné?
Thaisz előbbre tessékelte a húzódozó leányt. A karján egy puha szövésű, finom lenvászon köntöst tartott. A vállán és az alján körben szép hímzés futott körbe.
- Ezt neked szőttem és varrtam, apám. Fogadd el.
Zoriadész úgy nézett Helénére, mintha először látná. Tulajdonképpen sohasem figyelt a csendes, halk szavú kislányra, úgy nőtt fel a szeme láttára, hogy semmit sem tudott róla. A lelke mélyén szégyen fogta el emiatt. Lerakta az öléből Thaleiát, és magához húzta legidősebb lányát. Most alaposan szemügyre vette. Nem emlékezett rá, milyen volt csecsemőnek, vagy kislánynak. Most egy bimbózó szépségű hajadont látott, aki lesütött szemmel állt előtte. Sötét volt a haja és a szeme, mint Bartosznak vagy Arisznak, ezt tőle örökölték, de szelíd és kedves arca az anyjára hasonlított. Ha férfiként nézte és nem az apa szemével, akkor rá kellett döbbennie, hogy kívánatos, eladósorba kerülő fiatal leánnyá serdült.
Olyan, aki bármely férfi számára kincset ér. Abban a pillanatban elhatározta, hogy alaposan megvizsgálja majd a számbavehető kérőket, hogy méltó férfiúra bízhassa az életét. Rápillantott a felkínált holmira.
- A te munkád? - Megtapogatta a kelmét, simogatta a fogását, megnézte a hímzését. - Nagyon jó. Szép. Elfogadom és megígérem, hogy ünnepek alkalmával és az áldozatoknál mindig ezt fogom viselni. De te is fogadj el tőlem valamit. Ermisz, hozz hamar egy sztüloszt és egy viasztáblát!
Zoriadész gyors kézzel mintákat rajzolt, valaha volt hazájának rég elfeledett díszítőelemeit. Lótuszvirágok, papiruszsás legyezője, csavaros indák fonódtak össze a puha viaszba karcolva. Amikor készen volt, átnyújtotta Helénének.
- Rád bízom családunk ünnepi öltözékének készítését. Használd ezeket a mintákat a szövéseiden, a hímzéseken. Büszke vagyok rád, Heléné. Örülök, hogy az én lányom vagy.
Heléné Bartoszhoz hasonlóan köszönte meg apja figyelmességét, a rajzot keblére szorítva sietett vissza szövőszékéhez. Thaisz elparancsolta a férfiak közül Thaleiát, akinek útját mosolyok és hangos dicséretek kísérték, és visszavonult a kicsikkel együtt; Zoriadész nem marasztalta őket. A lantjátékos előadása után elküldte az ikreket is. A lakoma további része nem tartozott sem nőkre, sem gyerekekre.
Behozták a nagy borvegyítőt, majd beszaladtak a terembe a fuvoláslányok és táncosnők, akiket Mélanész szerződtetett a távoli nagy szigetről, Hérakleion városából erre az alkalomra. Mindegyik lány helyet foglalt valamelyik kereveten a királyét leszámítva. Mélanész idejében figyelmeztette őket, ne merjenek próbálkozni ilyesmivel, mert saját kezűleg bünteti meg a felségsértőt. Csakis a vendégek szórakoztatása a feladatuk, a király nem kér szolgálataikból. Mikor a levegő már zsongott a női kacagástól és a férfiak borízű nevetésétől, Bartosz maga ajánlotta fel, hogy távozik. Felállt, pedig Zoriadész nem kérte rá, hogy menjen el. Azt hitte Bartosz megérti, hogy ezzel férfiszámba veszi már, de úgy látszott, a fiú még nem készült fel az efféle férfias szórakozásra. Így Bartel is visszatérhetett megszokott helyére, ismét kényelmesen elnyújtózhatott Zoriadész mellett. Attól fogva ők ketten már semmit sem hallottak a körülöttük zajló orgiából.
A mulatság lassacskán Dionüszosz ünnepévé vált, ahol részeg szatírok és menádok járták vad táncukat.
- A szobámig hallatszott a részeg üvöltözés és sikongás. Rosszul voltam tőle. El tudtam képzelni, anyám mit érzett akkor. Egek, hogy mennyire gyűlöltem ezért az apámat! Jó, azóta már tudom, amit akkor még nem, hogy sohasem csalta meg ezekkel a közönséges nőkkel anyámat, csak a vendégeinek kedveskedett velük, de a véleményem így sem változott erről a dologról. A lovamat leszámítva minden egyes tettét úgy akartam értelmezni, mintha ellenem irányuló cselekedet lenne. Végtelenül magányosnak éreztem magam. Barátom nem volt, hiszen szabad időm sem volt. Talán Heléné állt hozzám a legközelebb, sokszor együtt érzett velem, hiszen olyan egyforma volt az életünk, de mégiscsak lány volt, és egy lány szemével nézve is más minden. Dolgoztam, amikor Arisz és Ermisz csak szórakoztak. Legtöbbször csavarogtak, hol katonásdit játszottak, hol meg verekedtek a falubeli fiúkkal. Nemegyszer én húztam a rövidebbet akkor is, amikor ők voltak a ludasak, mert mindig megvédték egymást, én meg ott maradtam egymagam. Persze, hogy nekik hittek, hiszen Ermisz ártatlan képpel tudott hazudni. Arisz vadsága és Ermisz csalafintasága méltó volt Árész és Hermész nevéhez. Én pedig megkaptam a fejmosást, hogy én vagyok a nagyobb, nekem lehetne több eszem. Furcsa, hogy most felnőtt fejjel panaszkodom neked ilyen gyerekes módon, akkor a világ semmi kincséért nem szóltam volna. Szégyelltem és dühített, mert úgy hittem, büntetés, hogy minden testvérem tehette, ami legkedvesebb volt számára, csak Heléné és én voltunk a kötelességek rabjai. Mindig azt vártam, mikor jössz végre vissza, mert akkor fellélegeztem egy kicsit. Látod, egy nagy családban, sok testvér között is nagyon egyedül érezheti magát az ember. Ez a magányosság lett aztán a legfőbb bajok forrása, és fordított végleg szembe apámmal. Szerelmes lettem valakibe, akit nem lett volna szabad szeretnem.
