Szabó Attila Tamás
A köd
Ez a világvége! Fraser agya zakatolt. Az apokalipszis! Pár perce még önmagát tömjénezte, mennyire lazán veszi a dolgot. De akkor most mi ez a tébolyító zaj az elméjében? Ez a fogaskerekek között szétmorzsolódó szikla robajlás. A belülről jövő nyomás a gyomrában. Ha olyan beletörődően elfogadta a sorsát, miért egyre zavarosabb a látása, miért kezd szédülni? És a megmagyarázhatatlan fáradság, ami arra sarkallja, rögvest letelepedjen egy kényelmes fotelba, ám a fotel émelyítő rémképként lebeg előtte, ha eszébe jut. Szégyenkezve meredt Logan felé. Logan sírt, őrjöngött, aztán megint sírt. Zokogott, akár egy gyermek. Neki legalább volt bátorsága őszintén összeomlani. Akkor mégis ki fél jobban? Logan távolabb kuporgott tőle, pedig figyelmeztette, hogy maradjanak egymás mellett, különben elvesznek szem elől. De ez nem történt meg, hiába kellett volna, de… reszketni kezdett a kéretlen gondolatra... ha mégis semmivé foszlana az egyetlen megmaradt szilárd valóságdarabka is… Na, na, most hol a higgadtság?! Kiáltani, sikoltani! Hol van az a fellengzős tudomásulvétele a tényeknek?! Fraser némán szitkozódott. Szidta magát. Gyűlölte, hogy az előbb úgy megjátszotta a keményet, a szívósat. Hogy olyan kérges szívűek módján lenézte Logan szenvedését. Gépiesen közelebb húzódott hozzá. Csak nehogy eltűnjön. Mint annyi más, annyi minden. Nehogy semmivé foszladozzon, akár az idő és a tér mindkettejük számára. Mert fogalma sem volt, mennyi idő telt el azóta, és hogy milyen messze keveredtek attól a helytől, ahol elkezdődött. Ahol észrevették. Logan a bolt zárjával bajlódott, azt mondta, alig látja a lakatot a ködtől. Tényleg nagyon sűrű volt a köd. Fraser a kocsi felé oldalazott, miközben tekintetét megpróbálta különböző pontokon keresztülfúrni a szokatlan intenzitású jelenségen. De csak oldalazott, oldalazott... Várj! Itt valami nincs rendben. Nem távolodtunk el a kocsidtól, és most még sincs itt... Fraser vicsorgott, újra meg újra felidéződött benne barátja panaszos hangja. Sebben forgatott kés!… Az épület is eltűnt. Mi ez?… A köd észrevétlenül sűrűsödött körülöttük; az előbb még ott voltak a tárgyak… az árnyak. Hogy mikor tűntek el, ki volt a megmondhatója? Az őszi este sötétsége egyszerűen feloldódott benne. Semmit sem láttak, csak szürkés-feketés árnyalatát keveredni némi rózsaszínű fényszóródással, ahogy az utcalámpák fénye szétmosódott a sűrű párában. Az utcalámpák. Körvonalait vesztett, sápadt űrbéli csillagok. Apadó, kialvó őrtüzek. Sorvadó utolsó kapaszkodói a szemnek. Aztán csak a halódó fény maradt. És halódott azóta.
Fraser megragadta Logan rázkódó vállát. Logan egyfolytában hajtogatta: miért, miért. Mit miért? Miért mindez? Vagy ők miért nem? Ők miért maradtak ott az élet forgatása után a kék háttér előtt emberektől, környezettől, színektől meg hangoktól fosztottan? Logan teljesen összeomolva kuporgott. Nemrég Fraser is ezt tette, de ő akkor más célból. A földet kereste, amin jártak. Először persze tétován kóválygott akadály után a ködben, amibe most szívesen beleütközött volna, akármekkora fájdalmat is okozzon. De két keze csak az anyagtalan ködöt kaszálta. Bármerre indult, mindenfelé az egységes, megülepedett pára. Lelke félelemmel telt meg, lábai erővel, és akkor már bátran futott. Keresztül a semmin, mely mögött minduntalan sejleni vélte a valamit. Illetve… nem bátorság volt az, hanem elkezdett leépülni benne a dolgok fontossága, például a testi épségéé. Logan sokkal hamarabb kiborult. Amikor Fraser felhívta rá a figyelmét, hogy a köd mindenfelé egységes, nem sűrűsödik össze a távolban, nyüszített. Amikor Fraser le meg föl nézett, s ugyanazt látta, azazhogy nem látta a föld és az ég határmezsgyéjét, nem találta a közel meg a távol fogalmát, ő maga szédülni, barátja toporzékolni és bömbölni kezdett. Egy pillanatra őrá is átragadt, de eszébe ötlött, hogy lennie kell kiútnak. Négykézlábra esett, szemét egészen közel vitte ahhoz, amin jártak. De csak a köd dermedt tompasága. A világ leradírozása után maradt piszok. Igen. Fraser eszelősen mondta ki… Megszűnt körülöttünk a Világ!… Logan lezuhant, magzati pózba temetkezett. Fraser nevetett, meg nevetett, rohangált, két kezét széttárta, szinte rituális táncot járt a másik férfi körül. Aztán megtorpant. A karjait nézte. Az ingét. Karjain a szőrszálakat. Pedig a köd, az köd volt. Ott szállt arca és csupasz bőre között. Nyirkos volt. Hideg. A szőrszálak közt gyöngyözött. Tehát mégsem olyan… anyagtalan… És akkor meghallotta. Valaki nevetett a ködben… Rövid kacaj volt csupán, már el is némult. Fraser állt, kezei, ujjai maga elé tárva; nézett, elmeredt barátja görbe, előre-hátrahintázó háta fölött. Most örüljön? Vagy verje ki a hideg veríték, mint eltévedt utazót a sötét erdőben? Esetleg hallucinált? Kezd megőrülni? Odasietett Logan-hez. Fülét megütötte egy mondatfoszlánya… Miatyánk, ki a mennyekben… Biztosan nem hallotta. Ott akarta hagyni, de a tarkója bizseregni kezdett, mint mikor figyelik az embert. Ismét társa vállához ért. Rázta, előbb finoman, majd egyre határozottabban, s szólongatta közben. Logan időnként feléje fordította szétázott arcát, de értelem nem tükröződött rajta. Fraser hirtelen hátratekerte a fejét. Mi volt az?… Leguggolt. Inge megfeszült a hátán. A vér dobolt a fülében, de az az apró, vélt zajfoszlány utat találtak befelé. Mint mikor láthatatlan madár rebben a fűben, úgy kígyózott köré. Aztán feszült csendben eltelt várakozás, amiben a kínosan ismerős töredék magától egésszé forrt. És ha eleget várt, megint mozdult a kígyó. Árván, de mindig másutt. Fraser közelebb húzódott Logan-hez. Szeme ide-oda rebbent, füleit kihegyezte, hogy tetten érje velük a köd incselkedő rezdülésit, melyek kínosan emlékeztették a röviddel ezelőtt elenyészett valóságra. Részecskéket koptató fizikai törvényszerűségre. Szándékot sejtető röpke mozzanatokra… Logan, valaki itt járkál körülöttünk!… Hangja suttogó volt, ám jelentése feloldotta a másik férfi tébolyát és csatornákat vájt bele az agyáig. Elhallgatott… Óvatos lépés koppant mögöttük. Majd egy csosszanás meghatározhatatlan irányból, meghatározhatatlan céllal. Alig kivehető… Felpeckelt szájra emlékeztető szókísérlet. Vagy páncélüveg mögül hasztalan kiáltás-darab… A két férfi gyermeki félelemmel rezzent össze egy szárnyverdesésszerű libbenésre… Autótülkölés?… Aztán ismét az az érzelem nélküli nevetéstöredék. Fraser felpattant, szaladni kezdett arra, amerről érkezni gondolta. Logan futott utána. Üldözték a hangokat, a hangok pedig játszottak velük. Megtorpanásra, éles kanyarvételekre kényszerítették őket. Néha teljesen elenyésztek, sorsára hagyva a két kimelegedett, csalódott embert. De csak időlegesen… Cipősarok koppanása jobbról… Gyerünk, gyerünk! Láttál valamit?!… Tünékeny sejtelem ért Logan vállához. Kirázta a hideg… Erre!!!… Ziháltak, nyögve mozdultak. Szemük eszelősen csillogott. Közben a szorongás, hogy váratlanul toppan elébük a remélt… Langy huzat libbent a hajuk alá. Egy egész seregnyi verébszerűség verdesése vizes aszfalton… Csalóka árnyak tünedeztek fel, majd el…
Aztán végre igazán határozott formát öltő lépések sorozata ütötte meg a fülüket. Lassan követték, néha nekiiramodtak a nyomában, de a lépések mindig előttük jártak, pedig nem hallatszottak sietősnek; már-már elérték, ám akkor másik irányból hangzottak fel. Kettéosztódtak, azok megint többfelé. Szélfútta színes szalagokként hullámzottak köréjük. Minden irányból áramlottak. És ekkor, ahogy elmentek, olyan észrevehetetlen fokozatossággal előszüremlettek az utcalámpák fényei, autóreflektorok pászmái hasították át a ritkulni látszó ködöt, és a lépések zaja testet öltött körülöttük siető emberi sziluettekben. Az őszi nedvesség megcsillant a fekete aszfalton. Az ismét természetessé váló pára elillanni látszott a sötét ég csillag-pórusain át, hogy visszaöltse magára mindent alkotó és mindent megszűntető éteri formáját. Szürke falak feslettek vissza a térbe, szomorú bogarak szárnyzizegése hangolódott egybe az idő ritmusával. Pocsolyatükrök álltak össze a teremtés 0-áiból meg 1-eseiből, a valóság léghajófala elvarrva ráncait kifeszült az új elképzelés vázán. Az új, s meglehetősen idegen elképzelés pillérein. De amiként Fraser kimondta egyszer a végszót, úgy most Logan az új kezdetbe vetette reménységének magvait:
– Túléltük a világvégét!
Fraser arca azonban merev maradt. Fáradtan letelepedett a járdapadkára egy hazug rozsdafoltoktól kopottas utcalámpa szürke fényében, és elnézte a fukar világosság körén túl csillogó járdát, a rajta hamis illúziók után siető sziluetteket. Haját meglegyintette a semmiből előbontakozó és a semmibe visszaolvadó autók huzata, míg a feje fölötti sötétséget felhőkarcolók ablakai pettyezték nagy ártatlanul.
– Túléltük? Szerinted hogyan tudnánk megélni egy olyan világban, amiben jelen sem volna szabad lennünk? Nincs munkánk, nincs pénzünk, nincs mit ennünk, senkit sem ismerünk, és ha ránk bukkannak, a hatóságok üldözni fognak, elkapnak, nem tudjuk igazolni magunkat, de ők sem tudnak azonosítani bennünket. Vagy éhen halunk, vagy kivégeznek. Túléltük a Világvégét?
