Tikkasztóan forró nyár volt. Mintha Héliosz haragudott volna az emberekre, aranyos szekerén már kora reggel megkezdte útját, és egészen alkonyatig forrón ontotta a sugarakat emberre, állatra, növényre. A szigetet körülölelő tenger nemhogy csillapította volna, de hatalmas ragyogásával meg is sokszorozta minden élő kínját. A legelők kisültek, az állatok nem jutottak friss élelemhez. A folyó és patakok vize megfogyatkozott, a források mintha elapadtak volna. Még a Kallirhosz szent forrásának ágyában is szárazak voltak a kövek. A Fehér Palota vízvezetékében alig-alig csordogált kevéske víz. Naponta áldozatokkal könyörögtek az enyhet hozó felhőkért, az esőért, de nem találtak meghallgatásra.
Zoriadész a hegyen túli területre küldte Bartoszt, hogy keressen legelőt az állatok számára, különben a falubeliek nyájait és saját jószágait is megtizedeli az ínség. Bízott fia jó megfigyelő képességében és ügyességében, ezért nem adott kísérőt mellé.
Lova hátán elemózsiával és borral felszerelve Bartosz útnak eredt. Boldog volt, hogy megszabadult kissé a kötelező tennivalóktól. Athé kölyke, Athosz ott lihegett mellette. Hosszú, esetlen lábaival ugrándozott a kanca körül, vagy libegő fülekkel csaholva a felrebbenő madarakat kergette. Az öreg molosszoszi Athé már nem élt, egyik vadászaton felriasztott egy vadkant és összecsapott vele. A vadkan agyara felhasította az oldalát, és rövidesen kimúlt. Bartosz egy napig sírt érte, aztán az ikrekkel eltemette kedves és hű játszópajtását. A kölyök Athosz így természetesen anyja örökébe lépett a fiú mellett.
Már több mint két mérföldet lovagolt, aztán lekanyarodott az ösvényről, amely a hágó felé vezetett. Azt az utat már ismerte, nem egyszer járt arra szekéren Mélanésszel, amikor a hegyen túli falvakba kellett menni. Ezen a járatlan úton a hegyoldal árnyékában sokkal kellemesebb volt. A magasba törő sziklák a hőséget nem engedték a fák közé, a ló ügetésével egy kis szél is legyezte az arcát, nagyon jól érezte magát. Athosz egyszer csak hangos ugatással bevetette magát a fák sűrűjébe, és eltűnt a szeme elől. Meghúzta a gyeplőt és a kutya után kiáltott:
- Athosz, gyere ide! Ide, hozzám! Athosz, vissza! - de csak összecsapódó bokrok jelezték, merre rohan. Bartosz is arra fordította a lovat, és utána eredt. Messziről hallotta a kutya ugatását. Már nem távolodott “Talált valamit ez a bolond állat? Csak úgy ne járjon, mint az anyja.” Hirtelen úgy érezte, hogy a fák között Élüszion mezejére tévedt. Itt nem volt szárazság és fojtogató hőség. A fák dús lombja között fénypászmák törtek át, és aranyló foltokat festettek a fűre. A mohos sziklafalból vékony vízsugár tört elő, hogy szivárványos harmatcseppjeivel öntözze a gömbölyűre kopott köveket. A fű között apró virágok tartották szirompártás fejüket a fény felé. Athosz ott állt a forrás előtt, két mellső lábát emelgetve felfelé csaholt. Bartosz leugrott a lóról, odarohant hozzá, megmarkolta nyakán a vastag bundát és gyengéden megráncigálta.
- Ne bomolj, Athosz, rossz kutya! - Felnézett, amerre Athosz egyre csak ugatott. Fenn a forrás fölött mozgást látott, majd egy szőke fej búbja bukkant ki a szikla mögül, de csak a szeméig. Rémülten meredt a kutyára, aztán eltűnt. - Gyere elő nyugodtan, nem bánt! - kiáltott felé Bartosz - Csend legyen! Athosz, hallgass! - A kutya elnémult, hátsó lábaira ereszkedve leült a fiú lába mellé. - Gyere, megfogtam, nem bánthat!
A szikla mögött akkor felállt a szőke haj és nefelejcskék szemek gazdája. Bartosznak nyitva maradt a szája. Egy nő szökellt lefelé szikláról sziklára, könnyedebben a hegyi zergéknél. Megállt, és messziről nézte a kutyát és a gazdáját. A tiszta mézhez hasonló színű haj, a kék szemek csak előre sejttették a többi csodálnivalót. A lombok között átszűrődő fényben bőre a rózsás pároszi márvány tompa csillogásával ragyogott. A vékony peplosz az alakjához tapadt; vizes volt. Athosz fürdés közben ijeszthette meg.
- A… A… Aphrodité… - dadogott a fiú. A kutyája az orrát két mellső lába közé fektette, úgy bámult a közeledő nőre.
- Ugyan már – odaért hozzájuk, ujjai hegyével a fiú arcát meglegyintette -, nem vagyok én istennő.
- Akkor egy nimfa vagy… - a nő csak nevetett.
- Nem, nem. Eurüdiké a nevem. És te ki vagy? Sosem láttalak erre.
- Bartosz vagyok, Zoriadész fia. Eurüdiké? Orpheusz felesége? Meghaltam volna, és ez a túlvilág?
A nő egyre gyöngyözőbben kacagott.
- Miket beszélsz? Dehogy haltál meg! Nem ismerem azt az Orpheuszt, talán az ő feleségét is így nevezték? De a kutyád nagyon megijesztett, egy kis engesztelés jár nekem.
- Mivel engesztelhetnélek ki? Csak mondd, én mindent megteszek.
- Elejtettem a virágaimat, de az nem is baj - mosolygó szemmel ráncolta a homlokát -, hanem a rémülettől nagyon megszomjaztam. Hoznál a forrásból egy kis vizet? - Bartosz már rohant is, és a két tenyerében tartotta, míg Eurüdiké a fejét a keze fölé hajtva kortyolt belőle. Gyűrűs tincsei között a tarkóján kivillant egy bájos gödröcske. Érezte a haja illatát, szája a kezéhez ért. Mintha villámcsapás érte volna. - Ennél finomabb italt még nem is ittam. Most nyugtass meg szép szavakkal. Nézd, mennyire dobog a szívem a rémülettől. Érzed, hogyan vergődik? Mint egy rab madár - mondta panaszosan. Megfogta a fiú kezét, és a melle fölé helyezte.
Bartosz úgy érezte, parázshoz ért. Eurüdiké keble hullámzott a tenyere alatt, forró és párás volt a bőre. Szinte fuldoklott a nő közelségétől.
- Nem tudok… nem ismerek… asszonyoknak való… szép szavakat. De van nálam pecsenye és bor is - nyögte zavarodottan, mert Eurüdiké ragyogó szeme fogva tartotta.
- A pecsenye nem csillapítja étvágyamat, és nem kell a borod sem, Zoriadész fia, anélkül is elszédültem. Tarts a karodban, mert összeesem - súgta és átölelte, rugalmas keblét nekifeszítette Bartosz mellkasának. A fiú megrémült. Az anyján kívül még sohasem volt asszonyhoz ily közel, s amikor a karjába omlott az istennőhöz hasonlatos teremtés, tudatlanságában és zavarában nem tudta, mit kezdjen vele. – Érzed, mennyire reszketek? Simítsd meg a bőröm, szerinted hideg vagyok?
Bartosz kis híján felhördült kínjában. A vágy olyan elsöprő erővel rohanta meg, ahogyan még soha. Ábrándjai eltörpültek a valóság mellett. Óvatosan lefektette a szétszórt virágokra, az arca lángolt.
– Óh, dehogy vagy hideg, ellenkezőleg! Hozzak még vizet? Kérsz valamit?
- Igen, kérek. - Eurüdiké magához húzta – Hiszen azt ígérted, kiengesztelsz… akkor hát simogass, csókold ki belőlem az ijedelmet - lihegte forrón Bartosz szájába, aztán gyengéd türelemmel vezette végig az ölelkezés buktatóin.
Hamarosan ernyedten feküdtek egymás karjában. Bartosz úgy érezte, szüzességével együtt gyerekes félelmeit is elveszítette; más ember, férfi lett.
Nem kellett megkérdeznie Eurüdikétől, hogy elégedett-e, az asszony cirógató keze, félig hunyt szeme és mosolya mindenben megerősítette. Kis idő múlva a tenyere alatt megérezte, hogy Eurüdiké teste libabőrös lett. A madarak elhallgattak, a fák között szellő susogott.
- Fázol, kedvesem? - kérdezte - Gyere, tüzemmel téged is felmelegítelek.
- Későre jár, mennem kell - didergett az asszony - Engedj el, szépséges hercegem! Ne marasztalj! - Mohó csókokkal borította el Bartosz arcát.
- De miért rohansz már? - kapott utána a fiú, magához vonta, megsimogatta az arcát és nedves lett a keze. - Eurüdiké, te sírsz? Mi lelt, mi bánt? Rosszat tettem? Megbántad? - kérdezgette kétségbeesetten, de az asszony egyre a fejét rázta és kibontakozott a karjából.
- Menj el, szerelmem! Menekülj tőlem! - Felugrott, és szaladt a fák között, de kiáltását még visszasodorta a feltámadó szél. - Felejts el!
Bartosz bénultan nézett utána, már nem látta csak érezte, hogy könnyű léptei alig-alig érintik a földet, pergő könnycseppjei pedig az avarra hullanak.
- Felejtselek el? - motyogta maga elé. - Felejtselek el! De hogyan?! - A keze ökölbeszorult és felkiáltott - Soha! - Leborult a földre. Arra eszmélt, hogy a vállára hullt egy csepp, aztán még egy. - Eurüdiké? - nézett föl, de a háta mögött nem volt senki. Az eső zizegett egyre sűrűbben és hangosabban a leveleken. Egy-egy felvillanó villám, távoli dörgés jelezte a vihar közeledtét. A sötétté váló erdőben az eső kopogásán kívül semmi nesz nem hallatszott. Felállt.
- Athosz! – kiáltott -, Baszilinna! - hívta a lovát. Kiáltására nem hangzott válasz. Még kétszer kiáltott a sűrűsödő sötétbe, amikor felnyihogott a ló és meghallotta patái dobogását, a kutya csaholását. Kisvártatva mindkettő megjelent.
Nem folytatta útját az ömlő esőben, nem volt értelme.
Útközben még betért a falusiak által emelt szerény templomba, amelyet Démétérnek, a vetés és aratás, a föld termékenysége istennőjének szenteltek. Letett egy csokor búzakalászt az oltárra.
- Köszönöm, Istenanya. Áldd meg a szerelmet, amelyet esőddel szenteltél meg. Segíts, hogy megtaláljam még!
Otthon kitörő örömmel fogadták a csuromvizesre ázott fiút. Az anyja azonnal száraz törlőt, meleg, fűszeres bort hozatott, de Bartosz elhárította, csak a bort itta meg.
- Nem kell megtörölgetni, mama, nem vagyok már gyerek. Majd megszáradok vagy átöltözöm.
Zoriadész mosolygott, amikor Thaisz csodálkozó tekintetével találkozott.
Másnap és a következő napokon is szakadt az eső. A folyómeder megtelt, a patakok megáradtak. A hegyről vízáradat zúdult lefelé a völgybe, fákat, állatok tetemét sodorta magával. Sziklák, hegyomladékok görögtek romba döntve mindent, ami az útjukba került. Néhány ház összeomlott, az otthonukat vesztett emberek Zoriadész magaslaton épült palotájában kértek és kaptak menedéket. Az udvar, az oszlopcsarnok megtelt földönfutókkal.
Zoriadész észrevette, hogy mióta visszajött, Bartosz tekintetében megváltozott valami. Nem tudta elképzelni sem, mi történhetett, de nem is volt ideje ezen gondolkodni, a tennivalók sokkal sürgetőbbek voltak. Az első napon kifutott halászcsónakok maradványait akkor sodorta partra a hullám, amikor Bartel is megérkezett az egyetlen hajóval, amelynek még sikerült a félmérföldnyire levő öbölben kikötni. A családfő nélkül maradt családok hangos jajszava felért a Palotáig. Bartel és Zoriadész még örülni sem tudott egymásnak, teljes erővel vetették magukat a munkába. Minden épkézláb férfi kövekből és földből védőgátakat épített, az ekék elé fogták az ökröket és mély árkokat szántottak a földbe, hogy elvezessék a felesleges vizet. Nyakig sárosan csúszkáltak az állatok után.
Zoriadész fiai is derekasan kivették részüket a munkából. Bartosz a falu határában irányította a gátépítőket, az apja csak este látta sápadtan, némán, sárosan és fáradtan. Csak evett valamit, azt sem nézte mi az, ivott és eldőlt aludni. Az ikrek az első napon még vidáman adogatták a köveket, élvezték a sürgés-forgást, de később elszállt a jókedvük, amikor az egyre csak érkező jajgató, szerencsétlen embereket látták. El is fáradtak, de nem akkor pihentek, amikor akartak, hanem amikor lehetett. Egymáshoz bújva aludtak egy keveset valamelyik sarokban, aztán apjuk újra felrázta őket, hogy menjenek segíteni. Heléné és Thaleia a konyhában serénykedett Thaisz irányításával. Hordták a meleg bort az esőben dolgozó férfiaknak. Thaleia édes mosolygása, vidám és kedves hangja felderítette kissé őket. Heléné kecsketejjel itatta a csecsemőket, vigasztalta a kétségbeesetteket. Aiakosz gondjaira a saját kisebb testvérei voltak bízva. Így hát bevitte Ariónt és Eirénét anyjuk szobájába, eléjük rakta a játékokat, aztán kezébe vette viasztábláját és az íróvesszőt, majd homlokát ráncolva számolni kezdett. A dajka egyszer-egyszer benézett rájuk, aztán folytatta fontosabb munkáját.
A szőke kisfiú és kislány elunták a játékot, és szaladgálással, visítozással múlatták az időt. A bátyjuk fel sem nézett csak akkor, amikor Eiréné orrából már ömlött a vér, Arión arca pedig tele volt karmolással és mindketten torkuk szakadtából bömböltek. Lecsapta a viasztáblát és kirohant. A folyosón beleszaladt Mélanész karjába.
- Hova-hova, kis tudósom? - kérdezte a hófehér szakállú férfi. Szerette ezt a gömbölyded kisfiút, aki annyira rajongott a betűk és számok világáért, mint maga is valaha. Szívesen tanította az éles eszű gyereket, de kicsit aggódott is érte. Túl komoly volt a korához képest, ám most igazi gyerekes rémülettel markolta a kezét.
- Gyere, gyere! Siess! Ariónnal és Eirénével valami baj történt! - Mélanész sietett vele.
A két kicsi még mindig sírt és fülig maszatosak voltak.
- Mi történt? Mi ez a vér? Arión! - kiáltott rá a kisfiúra, mert neki szemmel láthatóan néhány karmoláson kívül nem volt más baja.
- Eiréné elesett és megütötte az orrát, aztán amikor segíteni akartam, összekarmolt. Nagyon fáj, Mélanész - görbült le a szája.
- Azt elhiszem. - Ölébe vette a kislányt, és himationja szegélyével törölgette az orrát. Amikor enyhén megszorította, hogy csillapodjon a vérzés, Eiréné még jobban visított. - Csak nem tört össze az édes kis pisze orrocskád? No, csak nem? Aiakosz, hozz gyorsan hideg vizet!
A hideg borogatás, egy kis mese és ének elcsitította a kislányt, hamarosan elaludt. Aztán Aiakoszhoz fordult.
- Mit műveltek, hogy ez történt? Nem figyeltél rájuk? Anyád rád bízta őket, ebből baj lehet. - A gyerek megvonta a vállát. – Mivel foglalkoztál?
- Számoltam.
- Mit?
- Hogy mennyi idő alatt készülhetne el egy fal a tenger és a palota között, ha Bartoszék továbbra is így építkeznek.
- Te ilyeneket számolsz? Mutasd! - Felemelte Aiakosz viasztábláját, de még mielőtt belemélyedt volna a tanulmányozásába, elővette Ariónt. - No, te csibész, meséld csak el, mit műveltél a húgoddal?
- Én nem csináltam semmit - sietett a válasszal a lurkó, és ártatlanul, szemeit tágra meresztve nézett Mélanészre. Az csak összevonta fehér szemöldökét, és várt. Ismerte az eleven kis kópét, hogy egy pillanatig sem tud nyugton maradni, Eiréné viszont még túl pici volt, hogy követni tudja. A gyerek nagy levegőt vett. - Semmit. Igazán.
- Azonkívül?
- Csak kergetőztünk.
- Ahá. Csakhogy a húgod még nagyon kicsi hozzá. Látod, mi történt? Az orra jobban fáj, mint a te arcod. Gyere, hadd nézzelek – gondosan megtörölgette őt is -, katonadolog. Mi lesz, ha a kishúgod orrocskája csúnya marad, amikor már nagylány lesz? A kislányokra vigyázni kell, fogócskázni a pajtásaiddal lehet. Érted? - Arión bólogatott. - És nem szabad árulkodni Aiakoszra sem, megígéred?
- Igen - mondta a megszeppent kisfiú.
- Jó, akkor most szép csendben játsszál, nehogy felriaszd Eirénét. Gyere, Aiakosz, mi pedig nézzük meg, mit alkottál. - Számolás közben felpillantott. Arión a húga ágya mellett ült, és a szöszke, dagadt orrú kislány kezét fogta.
Másnap hajnalban még sötét volt, a levegőben nehéz, földszagú pára terjengett, amikor egy örömteli rikkantás hallatszott az udvarról. “Vége! Emberek… vége van! Elállt az eső!”
Az ólmos fáradtságból lassan eszmélők egymásnak adták a hírt. A hangok beszivárogtak a falak közé. Zoriadész és Bartel csak egy rövid khitónt kaptak magukra és rohantak ki, igaz-e. Bartosz félálomban támolygott elő, alig ért vissza az emberekkel és aludt el. A gáton dolgozó, árkokat ásó férfiak, nők és gyerekek az ég felé tárták karjukat és nevetve, kurjongatva táncoltak. “Megmenekültünk! Hála néked Zeusz Atyánk! Köszönjük, király!” ujjongtak.
Zoriadész egy hibátlan, kövér tehenet áldozott hálából az isteneknek az emberek kedvéért, s az áldozati húsból mindenki jóllakhatott.
Zoriadész a nagy öröm közepette egy futó pillanatig látta Bartoszt, de később hiába kereste. Füttyentett a kutyának, semmi válasz. Az istállóból hiányzott a kanca is.
- Hol van Bartosz? - kérdezte Bartelt. - Tudod, hová ment?
- Nem. Nincs itt? Az imént még láttam. Nagyon elgyötörtnek látszott.
Nyugtalanul kutatták végig a kapun kívüli területet, de csak a ló patáinak és a kutya lábainak nyomait látták. Vágtában távolodhatott a palotától. Zoriadész legszívesebben utána eredt volna, de ismét a sok ember és a sok tennivaló kötötte le az erejét. Hívatta a feleségét, Mélanészt, mondott-e nekik valamit a fiú, hová indult. Egyre Bartosz furcsa tekintete járt a fejében, s az a sok ki nem mondott szó, meg nem beszélt félreértés, amely közöttük feszült.
- Utána megyek. Ha a nyomát követem, hamarosan utolérem – ajánlotta Bartel, de Zoriadész nem volt benne biztos, hogy a fia akarja-e. Jól tudta, hogy önállóságra törekszik. Bár aggódott ő is, visszatartotta a coriolisit.
- Nemsokára itt lesz, bizonyos vagyok benne - nyugtatta Thaiszt is.
Szürkületre valóban visszatért. A ló hasáig sáros volt, Athosz csapzottan rázta magát, hogy a bundájából szertefröccsent a víz. Bartosz alig állt a lábán, megroggyant, amikor Bartel lesegítette a lova hátáról. Zoriadész támadóan vonta kérdőre:
- Hol jártál? Miért nem szóltál, hová mész! Hogy lehetsz ilyen meggondolatlan? Nem gondolsz anyádra, hogy halálra ijeszted, amiért így eltűntél?
Bartosz sötétkarikás szemmel nézett rá.
- Valószínű, hogy csak neki hiányoztam volna, kizárólag ezért jöttem vissza - szűrte fogai között a szót. Zoriadészben benn rekedt a szó. A fiú a szobája felé indult, de aztán meggondolta magát és visszafordult. - Bocsáss meg, apám, ha aggodalmat okoztam. Körülnéztem, mekkora károkat okozott a vihar. Most nagyon fáradt vagyok. - Zoriadész hallhatóan fellélegzett.
- Mit tapasztaltál? Nagy pusztítást végzett? Merre legrosszabb a helyzet?
- Amerre jártam, mindenütt sok a kár. A hágót omlás torlaszolja el, kidőlt fák, sár és sziklák. Napokba telik, mire meg lehet tisztítani. A folyópart víz alatt áll, a fák törzse félig a vízben van. Házak omlottak le. Tetemek vannak a vízben, el kell temetni őket, különben kitör a dögvész.
- Ezek szomorú hírek, de jól tetted, hogy utánajártál. Csak azért haragszom, hogy mindezt szó nélkül és egyedül tetted. Fiatal vagy még, bajba is kerülhettél volna. Van itt férfi éppen elég. Bartel is szívesen elkísért volna, ha megmondod neki, mire készülsz…
Bartosz gúnyos alázattal hajolt meg az apja előtt.
- Pontosan erre a dicséretre számítottam, apám-királyom. - Hátat fordított, és nagy léptekkel bevonult a szobájába.
Hanyatt vetette magát az ágyán, a mennyezet faragásaira meredt, de egyetlen egyet sem látott közülük. Gondolatai a forrásnál jártak, ahová lélekszakadva vágtatott. A vihar nem végzett akkora rombolást a gyönyörű kis völgyben, mint a hegyek innenső oldalán. Néhány kidőlt fa, letört ágak, a fű és a virágok földhöz simuló szálai mutatták, hogy szél tombolt és vízfolyások ömlöttek le a hegyoldalon. A forrás bő vízzel bugyogott elő a kövek közül, a nap erőlködve tört utat a levelek között, a hely azonban néma volt és kihalt. A félelmükben elmenekült madarak sem merészkedtek még vissza. Leugrott a lováról és belekiáltott a csendbe.
- Eurüdiké! Hol vagy, kedvesem? Eurüdiké! - Egy ideig még kiáltozott reménytelenül, válasz nélkül. Elindult abban az irányban, amerre látta eltűnni az asszonyt. Gyalogolt, de nem találkozott senkivel. Visszafordult és bejárta a környéket.
Nem tudott elnyugodni. Felkelt, kiment az udvarra. A menekültek közül már sokan visszatértek otthonaikba vagy a romok közé, hogy újra kezdjék az életet. Bartosz az ott maradókat vette szemügyre. Önkéntelenül is a csodálatos szőke hajat kereste a fátylak, kendők, csuklyák alatt. Észrevette a húgát, Helénét, aki még mindig a gyerekek körül tevékenykedett.
- Heléné, szeretnék kérdezni valamit - vonta félre a lányt. - Te végig itt voltál az emberek között, igaz? - Heléné bólintott - Láttál közöttük egy nőt… aranyhajú, kékszemű…
Heléné szótlanul figyelte fivére zavart arcát.
- Igen, láttam. Miért?
- Csak… csak… tudni akartam… jól volt-e.
- Jól voltak. Nem is egy volt itt ilyen. Volt egy idősebb asszony a két kislányával, aztán volt egy állapotos asszony…
- Jó, hagyd csak… nem fontos. - Elfordult.
- Bartosz! Ő nem volt itt. - A fiú megperdült a sarkán.
- Kiről beszélsz?
- Arról, aki olyan fontos neked.
- Honnan tudod, ki az? Mit tudsz rólam, Heléné?
A lány gyengéden megsimogatta fivére karját.
- Tudom, milyen az ízlésed. Ki ismerne nálam jobban, kedves bátyám? Megéreztem, hogy megváltoztál. Nem vagy többé akaratos legényke, komolyabb vagy, más a tekinteted. Lehet, hogy szerelmes vagy?
- Nem! - tiltakozott Bartosz - Tévedsz, Heléné.
“Nem hiszem. Bárcsak boldog lehetnél!” - sóhajtotta a lány magában, és a bátyja után nézett.
Minden napon, amelyen el tudott szabadulni otthonról a munkák özönéből, felpattant Baszilinna hátára, és meg sem állt a forrásig. Hű társa, Athosz loholt a nyomában. A természet itt már begyógyította a sebeket. Minden éppolyan szép volt, mint amikor először járt erre.
Felujjongott a szíve, ahogy meglátta a fényben aranyosan szikrázó fürtöket. Eurüdiké repült feléje, amint meghallotta a lódobogást. Egymás karjába omlottak, hosszan ölelték egymást, két csók között összefüggéstelenül dadogtak egymás szavába vágva.
- Nem történt bajod? Úgy féltettelek… végre itt vagy… szeretlek… én is szeretlek… ne hagyj magamra… ölelj, ölelj szorosan… szeress…
Amikor beteltek szerelemmel, Bartosz lágyan cirógatta a bársonyos, tejfehér testet.
- Gyere velem, kedvesem. Odaállok apám elé, és bejelentem neki, hogy téged akarlak feleségül. Asszonyom leszel a szokás és törvények szerint is.
- Nem! - kiáltott fel rémülten Eurüdiké. Ellökte magától a fiú kezét.
- Micsoda? - ült fel Bartosz meglepetten. - Mi az, hogy nem? Miért nem? Nem azt mondtad, hogy szeretsz? Én is szeretlek, imádlak… annyira, hogy meghalnék érted.
- Csitt… ne beszélj csacsiságot! – A nő a fiú szájára szorította tenyerét. - Ne mondd ezt! Nem szabad.
- Akkor miért? Hát nem akarsz a feleségem lenni?
- Szeretnék, de… nem lehet.
- Nem lehet? Mi az akadály? A rangom nem lehet az… igaz, én vagyok apám örököse, de ő sem királynak született, anyám egy pásztor lánya. Eurüdiké, szerelmem, ez nem lehet kifogás - ostromolta hevesen az asszonyt. A szeme lázban égett, Eurüdiké alig mert belenézni abba a lobogásba.
- Nem ez a baj… illetve ez is baj… Bartosz, édesem… Apád bizonyosan más asszonyt szán neked…
- Csakhogy nekem nem kell más! Nem ő határozza meg, kit szeressek – A fiú szilajon rázta meg a fejét.
- Nem szegülhetsz szembe vele miattam…
- Ugyan miért nem? Az én életem…
- Csak bajt hozok rád – csitítgatta az asszony, majd látva makacsságát végül könnyekre fakadt. - Már asszony vagyok, egyetlenem… más asszonya vagyok, nem lehetek a tiéd.
Bartosz keze lehullott. Hitetlenkedve nézett Eurüdikére.
- Más asszonya vagy?
- Ne ismételgesd folyton a szavaimat! - kiáltott rá az asszony - Olyan nehéz megérteni? Nem hiszem, hogy eszedbe sem jutott, hiszen idősebb vagyok nálad. Nekem már van uram, aki dönt a sorsomról, az övé az életem. A te apád pedig a király, te az ő kezében vagy. Ha te is király leszel egyszer, neked is hatalmad lesz és te sem hallgathatsz az érzelmeidre. Mondd meg, hogyan lehetne így kettőnk szerelmének helye ebben az életben? Kértelek, hogy felejts el, de nem hallgattál rám… most már késő! Szeretlek bűnös, őrült szerelemmel. Bár soha nem lehetek a feleséged, most már szüntelenül utánad vágyom. Csak titokban lehetünk egymáséi. Úgy, mint eddig.
Bartosz visszafojtott lélegzettel hallgatta Eurüdiké szavait. Forgott vele az erdő, és csak arra tudott gondolni, hogy nem lehet egyedül az övé. Amikor nincs vele, más férfi öleli, más csókolja édes ajkát, forró öle más vágyának lángját gyújtja fel. Egy ismeretlen, durva férfiét, akinek joga van mindahhoz, amihez neki sohasem lehet. Nem tudta elviselni az érzést. Eltaszította magától, felugrott Baszilinna hátára, oldalába vágta a sarkát és elvágtatott.
A ló hamarosan lassú ügetésbe váltott, Bartosz nem bánta. Ráborult a kanca nyakára és sírt. Keserű, könnytelen férfisírással.
Aztán megfordította a lovat. Eurüdiké még mindig ott volt, ahol hagyta. Olyan szépnek látta a virágok között, mint egy erdei nimfát. Arra gondolt, nagyravágyása méltó büntetése, amit kapott. Azt hitte, birtokolhatja, ami vágya szerint való csak azért, mert így akarja, pedig örülnie kell, hogy egy gyönyörű teremtés méltónak találta szerelmére. Alázatosan térdelt le Eurüdikével szemben. Megbontotta az asszony övét, kikapcsolta a válltűket, aztán maga is kibújt khitónjából. - Soha többé nem leszek önző. Elfogadom, amit adhatsz, mert én boldog akarok lenni veled. Ha te is az vagy, én nem kényszeríthetlek döntésre. Szeretlek. - Mezítelen testük összesimult, hosszú, megbékélt ölelésben egyesültek.
