Szabó Attila Tamás
Az arctalan űrhajós, aki egyedül halt meg a Holdon
Távol az otthoni világtól csak egy név volt, egy kósza emlék. A könny, amit hullattak érte, rég kiapadt már, de ő mégis ott ült, hátát a dermesztő sziklának döntve, halott reménykedéssel függve a Föld rezzenéstelen korongján. Csupán a Nap jött elő időnként üdvözölni mozdulatlan alakját, s ilyenkor a bolygó is reákacsintott. Fáradt féloldalasságba rogyott termete a magány súlya alatti végső megadás utolsó, kimerevedett képkockája volt; a piszokfoltok a térdén, a megviseltség ráncai a valamikor büszke ruhán lankadó küzdelem árulkodói – küzdelem az egyedülléttel, a szótlansággal, a rémítő őrülettel. Valamikor fel s alá járkálhatott, tán toporzékolt is, hogy hallgassák meg, majd ő hallgatózott, hogy a keserűség újult erővel rohanja le; tartása megroggyant, léptei komótos árkokat vájtak valahol a porba; talán térdre esett, eldőlt oldalra, akár egy lassított némafilm megfakult sziluettje, és karjai szikrányi erejével még odavonszolta magát a sziklához, hogy szemben legyen a Földdel, ami oly engesztelhetetlenül kitaszította. És közben biztosan sírt. A kietlen űr fojtó csendje ölelte át, körülötte rideg sziklák tűrték a csontig ható hideget, fényes szilikátarcukkal mind ugyanarra fordulva, amerre ő, a távoli némaságba fagyott Föld felé. Odaát életek törtek meg attól, amit magánynak hívtak, holott az ő magányossága, az lehetett az igazi magány. Szél soha nem emelt porsáncot lábai köré, a fekete űr tompa csendjében senki sem hívta, fülében nem dobolt többé a vér – a semmi volt az, ami hallgatta őt. Talán ha zajt akart, percekkel vagy órákkal, egy örökkévalósággal ezelőtt megmozdította valamelyik kezét, mert a ruha a füléhez vezette a hangot, aztán amikor már ahhoz sem maradt ereje, teljesen körülvette az iszonytató nyugalom. Egyetlen kapaszkodója a megfoghatatlan Föld maradt, de az is már csak lemeztelenedett mivoltában, mert már semmit sem jelentett az alkotó emberkéz, miként a zászló sem a karján. Vele együtt eljött onnan az élet, a mozgalmasság, s mindinkább így érezte, az otthon úgy távolodott tőle képzeletében a mozdulatlanná válással, az elcsendesedéssel, a beletörődéssel pedig az a világ sem volt már egyéb benne sivár, holdbéli pusztaságnál. Innen már csak rubincsepp volt az univerzum átlátszatlan sötét anyagán.
A Földről áradó feledés lassan burokká zárta a mindenkori porhüvely körül a vigasztalan szomorúságot. Tengernyi arc nézett fel rá egykoron, ám tekintetük szerteszóródott a szférák tükrén és nem talált el hozzá, csupán fogyó gondolataik érintették meg valamiként érzékennyé váló lelkét a testetlenség határán. A Holdat látták, amikor őreá néztek, és őreá gondoltak, mikor a Holdat látták, mígnem az emlékezésük elhervadt a sokadik fogyó Holddal, az újhold pedig új örömöket hozott számukra új emlékezéshez. Pedig valamikor egy űrruha fojtó szorításában, sírdogálástól remegő vállakon csillagoknál jelentéktelenebb szikrácska melegítette kétségbeesetten a régvolt töredékeit, a foszladozó jelent a jövőtlen feketeségben. Azután, hogy lénye elmúlt és űrruhája teste hamvának urnájává vált, létezése kézzelfoghatósága összeaszott, nem volt többé egyéb egy név nélküli űrhajósnál, kinek sorsát titkok közé rejtő szkafanderes képe személytelenül néz le nap mint nap könyvek lapjairól, amit ha elforgatnak, nincs mögötte semmi, elmúlásában nem rezgett immáron tova a rettentő magány fájdalmának esdeklő könyörgése, az elveszettség bánatos sírása. Sorsa ténnyé vált, és tavalyi szellőként elillant belőle a reszkettető átérzés, felszáradt s csupán fekete foltot hagyott a félelem a haláltól, nem visszhangzott immár a fulladozó zokogástól tördelt sikoly, amit a Föld felé küldött, de mindig visszapattant sisakja belső, lakkozott felületéről. Elfeledték őt, elfeledték a küldetését, mindazt, ami az öröklétbe hajló pillanata volt – egy parázsló tűzrakás, melynek utolsókat pislákoló fényét csak ő látta tovább. A végeláthatatlan, messzi üresség összemosta létének, érzéseinek és tovarohanó dimenziók forrásaiból áradó, tőle gerjedt gondolatoknak állomásait; időtlenség, melyben a múlt neki örökre a tegnap, tegnap született, tegnap volt gyermek, tegnap találkozott a szerelmével, s tegnap még tömeg ünnepelte a startnál. Micsoda kínzó fájdalom nyilallhatott át bensőjén, amikor szembesült a számára kényszerülten fontos másodperc távoli elérdektelenedésével.
A hangos sóvárgás Isten színe előtt, a leplezetlen kinyilatkoztatások, hátha a könyörület lehetetlent tész, hiábavalóak voltak, ha egyáltalán elhangzottak valaha. Emlékei öntudatával együtt mosódtak szét, talán még hallotta az egykori szavakat földalatti mélység katakombáiból kongani, ám a szavak szemét hályogosan lefedni érkező sötét lidérc felhőjéből jöttek, és úgy váltak mind értelmetlenebbé; közeledtek ugyan, de az én síri magzattá sorvadása megfosztotta őket jelentésüktől, pedig még felismerni vélte egy-egy barát homályos hangját, többét is egyszerre, kósza kacagás visszhangzott elő a múlt külső ködéből, mielőtt emléke a Mindenségbe szivárgott. Biztosan könnyedén lépte át a ruhája képezte akadályt az, ami igazából ő volt, megszabadulva a nehéz, börtönbe zárt pernyétől. Ha valaki mégis ráakadt volna a szkafanderre, benne teste porával, hiába hajolt volna hozzá egészen közel, a leeresztett napellenző mögött nem látott volna semmit, benne csak a Föld élettelennek tűnő, rideg korongja tükröződött csillagporos fagy metszette élességgel.
Arctalan űrhajós volt ő, ki egyedül halt meg a Holdon.
