Az égre néztem s megláttam egy csillagot.
Csodáltam égi fényét mely ragyogott.
Eltünődtem vajon milyen messze jár.
S közben eszembe jutott egy régi nyár.

Ezen a nyáron kicsiny voltam s szabad.
S játszottam anyámmal a fénylő napkorong alatt.
Velem volt édesanyám s ez mindennél többet ért,
De a csillag ekkor még nemtudta égi helyét.

Másnap este kimentem a tópartra.
Felnéztem az égre, fel a magasba
Megláttam a csillagot mely itt hagyott,
Mely elvitte a boldogságot s itt hagyta a bánatot.

Én sirtam érte s nyújtottam felé kezem.
De túl magasan van,el nem érhetem.
Rájöttem,hogy e csillagot igy elérni nem lehet,
Csak ha itt hagyom a testem s lélekben utána megyek.

Ha elviszem a jót a szépet s a boldogságot is nekeik,
Csak akkor juthatok el e fénylő csillagig.
S a ragyogó csillag mellett szórhatom fényemet,
Úgy mint akkor nyáron,mikor még a szivünk szeretett.

S most két csillag ragyog az égen egymáshoz közel,
De,hogy melyik kettő? nem tudja senki sem.
Csak aki ismeri a két csillag történetét,
az megérti s tudja mi a szeretet s mi az,meghalni a másikért.

Cím: Végtelen Szeretet
Kategória: Vers
Alkategória:
Szerző: Felnagy Ida Gabriell
Beküldve: September 26th 2004
Elolvasva: 1299 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Vers főoldalára | Megjegyzés küldése ]