Hónapok jöttek és múltak el. Elmúlt a nyár és beköszöntött az ősz. Bartosz minden alkalmat megragadott, hogy elillanhasson a házból, s azonnal lova hátára pattanva, a lihegő Athosszal a nyomában Eurüdiké forrásánál – így nevezték el fellobbanó szerelmük színhelyét – termett. Előfordult, hogy hiába várt, ilyenkor a vágyakozás néhány nap után emésztővé vált. Alig találkoztak és már nélkülözniük kellett egymást. A szüretek, a borkészítés, a betakarítás, az olajütés sok idejét felemésztették. Ügyelnie kellett a birkák elletésénél, a nyáj beterelésénél. Komor és ingerült lett, nehezére esett az engedelmesség. Ilyenkor követte el azokat a hibákat, amelyekért apja megrótta, vagy helytelenítően csóválta a fejét. Az ikrek csúfondárosan vigyorogtak a háta mögött, anyja aggódva, Heléné szánakozva nézett rá, mint aki rejtély beavatottja. Ez még inkább bosszantotta. Tudta, hogy nővére sohasem árulná el titkát senkinek, mégsem örült mindentudó tekintetének. Az ikreket legalább helybenhagyhatta, ha túlzásba vitték a szemtelenséget. Amióta egyszer rajtakapta őket, hogy a bozótban kishúgukat, Thaleiát tanulmányozzák anyaszült meztelenül, azóta legalább kissé meghúzták magukat. Amúgy is éppen eleget szorongott a leleplezéstől való félelem miatt, már csak az hiányzott, hogy dühében elszólja magát. Aztán a hosszú, szürke tél megpróbáltatása, amikor fagyos szél fújt, és metszően hideg hullámokat korbácsolt a tengeren. Mire eljött a kikelet, már majdnem elepedt a sóvárgástól Eurüdiké egyetlen csókjáért, s a gyötrelmes látomásoktól, amelyekben szerelmét annak a férfinak a karjában tudhatta, aki birtokolta Aphrodité-testét. Végre mégis virágba borultak a fák és a mezők, a tavasz balzsamos illata egymás karjába űzte a titkos szerelmeseket. Ahogy forrósodott a nyár, úgy pezsdült fel a vér. Bartosz ismét kedvese ölében feledett el mindent, és eltöltötte a rég áhított békesség.
Ám ahogy a napot eltakarhatják a felhők, s váratlanul kitörhet a vihar, úgy borult el boldogságának ege egyik napról a másikra.
Már egy ideje ismerte az asszony házához vezető utat. A ház ura nem volt a szigeten, év közben a tengert járta, csak az őszi szelek beálltával lehetett számítani visszatérésére. Eurüdiké végre beleegyezett, hogy otthonában találkozzanak, s ne a szabad ég alatt ölelkezzenek, hiszen szerelmük második nyara is vége felé járt, a szél néha megborzongatta őket, amikor felhevülten feküdtek egymás mellett.
Megismerte szerelmük cinkosát, Eurüdiké szolgálóját, aki segített neki észrevétlenül besurranni, majd kilopózni a házból. Találkozott az asszony leánytestvérével Létóval, aki legtöbbször a günakeionban tartózkodott, csak az erdőszéli rétre ment ki néha virágot szedni, ha a nap az útja vége felé járt. Sápadt, riadt szemű gyermek volt, aki különös kézmozdulatokkal és hang nélkül mozgó szájjal beszélgetett nővérével. Eurüdiké megértette furcsa jelbeszédét, Bartosz azonban nem tudott vele mit kezdeni. Csak sután rámosolygott, aztán igyekezett gyorsan becsukni maga mögött az ajtót.
A végzetes napon Baszilinna az erdő szélén volt kipányvázva, és vígan ropogtatta a száraz füvet. Athosz a ház előtt hevert lustán a virágágyás mellett, csak élénken mozgó füle jelezte, hogy figyel minden neszre. Hirtelen felkapta a fejét, felpattant, és hangos ugatással adta tudtára mindenkinek, hogy valami szokatlan változás közeleg.
A szerelmesek boldog ernyedtségben hevertek a puha derékaljon, karjuk-lábuk összefonódott. Bartosz felfigyelt a kutya hangjára, csókkal ébresztette az asszonyt. A vad csaholáson túl egy férfihang is beszűrődött. Athosszal veszekedett, hogy hagyná abba az ugatást a veszett vadállat, mert ellátja a baját. A hangot hallva Eurüdiké szeme tágra meredt a rémülettől.
- Az uram! – sikoltotta magánkívül, aztán eszelősen ráncigálta magára az ingét. – Itt van! Bartosz, siess! El kell tűnnöd azonnal! Siess, rohanj!
Bartosz értetlenkedve, ügyetlenül cibálta helyre magán a khitónját, amikor a saruját akarta felhúzni, az asszony kitépte a kezéből és a markába
nyomta.
- Most nincs erre idő, igyekezz!
- Azt mondtad, hogy csak ősszel tér vissza. Hol vannak még az őszi szelek, hiszen alighogy arattunk. Biztos, hogy ő az?
- Biztos, biztos! Csak megismerem a hangját! – Eurüdiké kis híján a haját tépte. Idegessége a fiúra is átragadt, bár igyekezett csitítani a rémülten rohangáló asszonyt.
- Ne félj, megvédelek tőle akár az életem árán is. Hiszen tudod, mennyire szeretlek…
- Ugyan, kismadaram, megesz reggelire! Gyerek vagy te mellette. Ad nekünk olyan szerelmet…
- Nem vagyok sem gyerek, sem gyáva – mondta Bartosz önérzetesen –, nem hátrálok meg senki elől. Elveszlek tőle, hiszen örökké magadra hagy. Legalább nem kell bujkálnunk többé…
- Ezt verd ki a fejedből! Tudom, hogy bátor és erős vagy… és én imádlak, de most akkor is fogadj szót! Nem lehet vitázni – könyörgött Eurüdiké – hamar menj, amíg lehet! – Az ablak felé tuszkolta Bartoszt, aki ezt látva megtorpant.
- Itt másszak ki, mint egy tolvaj?
- Nem mehetsz az ajtón! Kicsikém, édes szerelmem, napsugaram… hát a vesztünket akarod? Hogyan szeresselek, ha a lelkünk a Hádészban bolyong? Menj… könyörgöm! A kutyád és Khloé talán feltartják addig… Tűnj már el! – toporzékolt.
Bartosz végül felhágott a keskeny párkányra, de még visszafordult.
- Azért így is szeretsz? Mondd még egyszer!
- Szeretlek… – azzal Eurüdiké nagyot taszított rajta. Bartosz alig huppant az ablakon túl a földre, máris nyílt a szoba ajtaja.
Meglapult a fal tövében és fülelt. Épp eléggé megalázó volt ez a menekülés, és most még hallgatózni is kénytelen volt, de nem volt választása. Tudnia kellett, hogy a hajós észrevett-e valamit, fenyegeti-e veszély szerelmét. Bármi történjék, védelmébe kell vennie. Teirész nem éppen a türelméről és a megértéséről volt ismert. A tengerek kemény küzdelmei nem a finom érzelmeket erősítették benne. A gyengédséget
hírből sem ismerte – ezt állította róla Eurüdiké - hiszen épp emiatt menekült más - az ő - karjába. Égett a füle a szégyentől és a feszültségtől. Egészen tisztán hallotta a hangjukat, és kissé megnyugodott. A szokásos üdvözlés után Teirész azt kérdezte a feleségétől, honnan került oda az a kutya, amelyik majdnem elharapta a torkát.
- Erre kóborolt, én pedig ideédesgettem. Gondoltam elkel egy erős házőrző, ami megvéd a betolakodóktól, ha nem vagy itthon. Olyan kies helyre hoztál… - szólt nyűgösen Eurüdiké.
- Jól tetted, okos asszony vagy – válaszolt elismerően a hajós. – Majd megbarátkozom vele, nehogy széttépjen – nevetett fel. – De most egy ideig nem lesz szükséged őrizőre, hiszen itt leszek én. Gyere, galambom, üdvözölj már, ahogy illik. - Csend lett, és Bartosznak odalenn megfájdult az állkapcsa a szorítástól, annyira összepréselte a fogait, ahogy lelki szemei előtt megelevenedett a csend. – Miért húzódozol, kincsem? És miért vagy a hálószobában ahelyett, hogy szőnél, fonnál vagy hímeznél, ahogy más asszonyok teszik. Beteg vagy talán?
Bartosz kissé furcsállotta, hogy a durva hajós “galambomnak” meg “kincsemnek” szólítja a feleségét, de nem gondolkodott, nagyon izgatott volt.
- Kicsit gyengének éreztem magam, és lepihentem – felelt elhaló hangon Eurüdiké. – De ne aggódj, nincs komoly bajom, mindjárt jobban leszek.
Bartosz nem merte tovább kockáztatni a hallgatózást, bárki megláthatta. A hajós múlt ősszel is hozott magával valakit, akiről Eurüdiké kurtán csak annyit mondott, hogy egy cimborája volt. Most is ólálkodhat itt valaki, aki lármát csaphat. Minthogy megnyugtatta magát, hogy már nem lehet baj - hiszen akkor Teirész rég üvöltene -, megveregette a combját Athosz felé, és halkan füttyentett neki. A kutya és gazdája elosont, majd rohanvást futottak a rét szélén legelésző lóig. Felpattant Baszilinna hátára és vágtatott hazáig.
Ha maradt volna még, hallhatta volna a folytatást is, s talán közbeavatkozásával megváltoztathatta volna az események folyását, de nem így rendezte a sors.
A hálószobában Eurüdiké kivonta magát a férfi karjai közül és az ablak felé húzódott. Nagyon szerette volna tudni, vajon Bartosz ott van-e még, vagy már sikerült kereket oldania. Legszívesebben kihajolt volna, hogy megnézze, de nem mert. Teirész gyanakodva figyelte furcsa viselkedését, sápadó-piruló arcát.
- Miféle betegség, amitől így reszketsz? Az arcod hol fehér, hol vörös. Ha rosszul érzed magad, feküdj le, vagy hívatok gyógyítót… Talán félsz?
- Mitől félnék? – rebegte Eurüdiké.
- Rablóktól, tolvajoktól, akik itt sompolyoghatnak a ház körül, amikor a te szerető urad nincs itthon.
- Ne… nem kell… már jobban vagyok... szerencsére itt a kutya… és te is… - tiltakozott erőtlenül az asszony.
- Szerencsére. Akkor majd én mulasztom el a betegséged, hiszen sejtem, mi lehet az. – Megragadta Eurüdiké kezét és magához húzta. Karjai mint a béklyó fogták körbe, alig tudott moccanni. Derekát hátrafeszítve próbált kitérni a férfi csókot követelő ajka elől – Légy egy kicsit kedvesebb, amikor végre szerethetjük egymást. Hoztam ajándékot is – súgta. Aztán elfutotta a méreg az asszony érthetetlen magatartásán, elege lett a könyörgésből. Nem szokott hozzá, hogy szaporítsa a szót és tegye a szépet; annyi éhezés után meg akarta kapni, ami járt. Ledöntötte az ágyra. Eurüdiké némán tűrte, hogy töltse kedvét, ahogy akarja. Szorosan lehunyt szemhéja mögött egyre Bartosz ártatlan, szép arcát látta. Kedves mosolyát, a szerelem tüzében kipirult orcáját, csillogó szemét. Még a bőre illatát is érezni vélte. Lassan felhevült, és ringatózni kezdett a teste, sima térdei átölelték a férfi derekát.
Rémülten nézett fel, amikor Teirész hirtelen felordított, és dolgavégezetlenül, durván ellökte magától. Véget ért a varázslat, szeme előtt csak az irtózatos valóság lebegett. A férfi dühtől eltorzult arca, és ökölbeszorult ujjai között valami színes kis holmi. Egy szalag… egy pánt… Bartosz hajpántja! Sziget-szerte mindenki ismerte ezt a családi jelképet, s ha a neve ott áll belé hímezve sem lett volna nyilvánvalóbb, kinek a tulajdona. A sikoltás is belérekedt a félelemtől, csak hallgatta Teirész hörgését.
- Hát így várod vissza az uradat! A párnámon ennek a nyomorult fattyúnak a nyomát találom, az én házamban, az én ágyamban hentereg, az én feleségemet élvezi. A magja még benned van, és engem is befogadtál? Alávaló szajha… Én vagyok a hites urad, mit tettél velem?! Megöllek ezért! – Keze ütésre lendült. – Sírjál csak… sírjál! Befogadtalak… szerettelek… gondoskodtam rólad, meg a korcs húgodról, de neked nem volt elég! Rangos, finom legényke… fiatal hús kell? Majd adok én finomságot… betegséget… nyafogást! – Minden újabb szónál lesújtott Eurüdiké arcára.
Az asszony félig eszméletét vesztve érzékelte még, hogy a férfi ismét beléhatol. Végtelenbe nyúlóan érezte az ölét szaggató kíméletlen lökéseket. A fájdalomtól aléltan hevert, amíg Teirész felette és benne tombolt.
Amikor magához tért, Teirész már az ágy szélén ült, homlokát a két tenyerébe hajtotta. Lassan lecsúszott az ágyról és a férfi lábához vonszolta magát, karjaival átölelte a térdeit. Minden porcikája fájt, bensője hasogatott és vacogott.
- Irgalmazz nekünk, könyörgöm! – suttogta – Engedelmes rabszolgád leszek, csak legyen benned könyörület… mindent megteszek, amit csak kívánsz… nem lesz többé panaszod rám… - elcsuklott a hangja.
Teirész felemelte a lábát, és odébb rúgta a görnyedő asszonyt, aztán felállt.
- Először arra gondoltam, hogy megöllek. Megfojtom a húgod, és felgyújtom ezt a házat, a gyalázat fészkét… amit én otthonomnak véltem. Aztán rájöttem, hogy így túl egyszerű… nem lenne büntetés. – Kegyetlen mosoly terült el az arcán, elővette a tőrét és megmarkolta Eurüdiké szőke haját. Az asszony felsikoltott, azt hitte itt a vég. Ám a férfi a füle fölött egy vastag tincset borotvált le tőből, s hamvas arcát felhasította a tőr hegyével. Kibuggyant a vére, zokogva tapasztotta tenyerét a sebre. - Így már biztosan nem kíván meg senki, s te sem mersz csábítóan közeledni a férfiakhoz. Most már nyugodt vagyok. Nagyon fáj, gyönyörűm? Gyönyörűm… – kárörvendően felnevetett –, hát ezt sem mondja többé senki… csak én!
- Bartosz! – sikoltott fel Eurüdiké – Segíts! – Teirész vadul megfordult, arra számított, hogy a fiú valahonnan lesből rátámad, de senki sem volt ott rajtuk kívül.
- Miféle segítségre vársz? Hét határon túl jár az a gyáva kis féreg! De gondom lesz rá is, ne aggódj.
- Mit… mit akarsz tenni? – Eurüdiké megfeledkezett fájdalmáról, karjait esdeklőn a férfi felé nyújtotta. – Ne bántsd őt… ne öld meg, esedezem hozzád, nagyon fiatal még… Engem büntess, én akartam… - Egy újabb ütéstől ismét a padlóra roskadt.
- Megölni? Óh, nem… még nem… jobbat gondoltam ki. De megfizet ő is, meg az apja is, arra megesküszöm… úgy segítsenek az istenek. Még most is őt véded? – rivallt rá a földön kuporgó vérző arcú asszonyra. - Nem volt elég? Lehet, hogy meggondolom magam, és mégis téged öllek meg először.
Hatalmas léptekkel hagyta el a hálószobát, kívülről eltorlaszolta az ajtót.
Míg Eurüdiké zokogva az arcát ápolta és próbálta a vérzést elállítani, a sebet eltakarni, addig Teirész elhessentette az útjából a süketnéma kislányt, aki egy csokor virággal a kezében jött vissza a rétről, s félénken rámosolygott nővére urára.
- Khloé! – harsogott a férfi kiáltása végig a házon. Eurüdiké szolgálója elődugta a fejét. – Ha ki merészeled engedni azt a cafkát, felkötlek a fára vele együtt. Megértetted? Senki sem mehet a közelébe! Még a korcs sem! – mutatott a gyermekre.
