Szabó Attila Tamás
Omega
Számtalan megnyilvánulás és variáció vette körül. Talán több, mint valaha elképzelte. Szándéka önnönmagától gyűrűdzött tovább az örökké tartó pillanat kibontakozásában. Kezdetben örömmel töltötte el a terv ilyetén megvalósulása; az alkotás benne volt, s ő az alkotásban. Létének tartományában végtelen-alatti dimenziók keletkeztek, melyek még szabad, törvény nélküli csíráját hordozták az eseménynek, de már körbeölelte és elszeparálta őket az elképzelés. Ezek némelyikét hamarosan a végesség nyers, meleg habja töltötte ki. Vakító lobbanással kezdődött, űrje támadt, mely a negyedik irányban befele tágult, és a hab újszülött törvények parancsolatára hasadozott, ráncot vetett, megcsomósodott – elvesztve a felsőbb tartomány örökléti egyensúlyát átalakult az uralt káosszá. Ám ez nem a vég kezdete volt, hanem a kezdet vége. A forró káoszban újabb törvények nyitották meg a haladás kapuit, melyek küszöbén az alkotó gondolathoz hasonló rezgések bukdácsoltak át a forrongás szelídülésével mind tovább, átalakítandó a magzati plazmát parányokká, hogy a parányok összekössék létezésüket magasabb szintű létezésekké, azok aztán még magasabb szinten hozzanak létre formulákat, és így tovább, s ezek a formulák, mintha csak önnön születésüket ünnepelnék, fáradhatatlan körtáncba fogjanak egymás körül. Az alkotó képzelet szemében központok izzottak fel és hidegek szédültek körülöttük, titokzatos erők sodorták egymáshoz új elemek fortyogó méheit és generációs változások magvai spricceltek szét a megjelenő múlás változataiban, csoportok lángoltak fel egyszerre pusztító és teremtő erővel, s a magányosak elhalványodtak, kérgesedő térhódításuk véges-végtelenné záródó búrkán a lehetőségek milliárdjaival megtermékenyítetten; egyesekre hűvös fátylak borultak, másokat sugárzó bölcsők vettek körül, a hatásokra ellenhatások éledtek, a mindent összehúzni akaró szövedéket a külső-végleten semmijéből átszivárgó só ringatta egyensúlyba; és néhol a véges megtért a végtelenbe, miután elhamvadt, lyukat hagyott a végtelen-alatti dimenzió önmagába görbülő falán, ahol ő, az alkotó tetszése szerint kelhetett ki-be.
De valahol hiba csúszhatott a tervbe. A kezdeteknél véthetett vagy elképzelése volt eleve téves. Talán túlságosan sorsára hagyta teremtményét a fejlődésben. Alkotásának szépsége annyira lenyűgözte, hogy a végzet kezdeti kikristályosodását újabb csodának tulajdonította. Még akkor sem lépett közbe, amikor parányalakzatok könnyelmű kavargásának és parancsoló rendjeinek találkozásából masszaszerű, beteges burjánzásba fogott, új világainak temérdek furcsasága között annyira elveszett ez az új keletű hódítás. Pedig a terjeszkedés mértéke aggodalomra adhatott volna okot, hisz az új végesség elért nyugalmában felforgató, bár még öntudatlan erőként hatott. Idővel ez is lecsillapodni látszott, ám egy szomorú minutumban valami őhozzá kísértetiesen hasonló jelent meg benne. A végtelen-alatti mindenségben olyan erő született az uralt káosz kikérgesedett felszínén, amely odáig merészkedett, hogy nevet adott magának; majd nevet adott mindennek, amivel kapcsolatba került, s közben át is formálta azt szembeszegülve a terv sodrásirányának, téve úgy, hogy nevesítette ama sodró, alkotó gondolat véges-fölötti rezgéseit is, holott egy kézben futottak össze a nálánál nagyobb hatalom csúcsán, de nem átallott bűnét azzal tetézni, hogy megnevezte annak a parancsoló kéznek urát is. És ami elneveztetett, óhatatlanul torzult – széllel szemben fodrozódó gyilkos köd; elszakadt a külső tér kegyétől, rideg lett és érzéketlen a külső-végtelen sójára. Mint maga a kéretlen erő. A végesség parányainak árulói, az örökléti egyensúlyt – ahová pediglen minduntalan visszakívánkoztak a remélt kollapszusban – feledők lettek térfoglalásuk egységei, amik jóllehet kicsik voltak az egészhez képest, a benne tobzódó akarat messzire elért. Messzire elért és hatott, hisz rombolta az alkotást, de még önnönmagát is, miközben a rombolást fejlődésnek hitte. Csakhogy az erőszakos változtatás nem kollektív lételeme volt, csupán az egységre leszűkített kaparászás, amivel oda akart beférkőzni, ahová soha fel nem érhetett. Utánozta az alkotó képzeletet, maga is alkotott, ám alkotásai torzak voltak, és ugyanolyan halandók, mint tulajdon maga. De a tiprás romjain, amiket hátrahagyott, görcsös elszántsággal egyre magasabbra kapaszkodhatott kiterjeszteni korcsosságát a tiltott dimenziók felé, és az alkotó ekkor megrendült, mert nem értette, hívatlan szörnyszülöttjének mi dolga lehet ott, ahol felfogni sem tudja a rajta kívülálló dolgokat, nemhogy elfogadni. Jelenlétének vészterhes közelsége mégis hatott rá – zavar támadt a végtelenben, a kimondatlan igék rezgéseit mesterkélt, mindentől elrugaszkodott gondolati hullámok fertőzték, a véges-fölötti részecskék bolond örvénylésbe fogtak a tiszta tudat sötét potenciálgödreinek semmibe húzó tölcséreiben, és az új világok önmagába görbülő elképzelés-falain átdiffundáló só marni látszott az egyensúly egyetemességét. Hasadások, enyészett szélű lyukak jelentek meg a felsőbb tartomány alatti dimenziók kárpitján, a fertő akarat kozmikus robbanással fenyegetett, s a széllel szemben fodrozódó köd erő, az illetéktelenül névvel nevező megmételyezte az alkotó tudatot is. Elfordult alkotásától, lelkében undor támadt; ezerszer feledte és milliószor leköpte; egyszer rálegyintett, másszor kataklizmikus őrjöngéssel pusztította; mígnem a mély-dimenziók ama dühét kiváltó, virulens szilánkjai már a végtelenbe menekülő végesség nyomában támadt féregfuratokat ostromolta, hogy érdemtelenül megpillanthassa az ő ábrázatát, de nem ám az ő dicsőségére, hanem mert saját, beszűkült valóságának határán túl saját arcát akarta meglátni. És ekkor ő, az alkotó kiterjesztette minden létezést átfogó tudatát, és egy szuszra csak annyit gondolt…
– Legyen sötétség!
