Ramones, hey!
Többször sikerült elcsalnom az úgymond “Amerikába szakadt magyar fiatalokat” egy-egy rock-koncertre. Ez, bármennyire is látszik egyszerű dolognak, nem egyszerű soha.
Miért? Hogyhogy miért?!
Hát magyarok, fiatalok, bóvlik, valami útszéli szarra vágynak, mondjuk technora, rap-re, balkáni táncházra, kismama-klubra, bábszakkörre és persze szakadt kurvákra a néger gettóból. Néha azonban elgyengültek, nem tudták tartani a kelet-európai stricit, így beültek a kocsimba, és hagyták, hogy rock-buliba vigyem őket.
Szóval este van, iszonyú new england-I köd, a párás levegőtől vért hánynak a tüdőbetegek, kosz, bűz, szétrobbanó sörösüvegek pukkanása, azaz USA, keleti part, északi rész.
Iszonyú sár, döglött kutyatetem a lábak alatt, befarol egy hatalmas Dodge mikrobusz. Kik vannak benne, na kik?
Hát a Ramones.
Joey, Marky, Johnny, Dee Dee. Ott ülnek a mikrobuszban, és behúzott nyakkal osonnak be a testőrök fedezete alatt a providence-I Living Room-ba. Egy régi gyár belében kialakított, iszonyú koszos koncertterembe. Ami alapból ocsmány, hát Amerikában vagyunk, a rock itt ki van tagadva, itt nincs Hobó, aki áhítattal szaval a szarról, bűzről és a kultúrálisan emelkedett, nagydózisú kokainról.
De a sörárus csajok kurva jók. Otthagyom buzi magyar legényeinket mereven a falnál, mert annyira faszok, hogy nem mernek bemenni a tömegbe, mert “ki tudja mit mondanak!”. Ez komoly. Annyira fasz, fegyelmezett magyar fiatalok, akik a McDonaldsban nem mernek elmenni az asztaltól a W.C.-ig, mert lehet, hogy nem jól mennek, és “még megszólnak, bazmeg!”. Inkább maga alá hugyozik az állat, de az nem baj, azt nem látják.
Játszik a Ramones. Már többé nem, Joey halott, de akkor játszott. Kapásból a legszarabb zenészek. Csak a “van-tú-tí-foh” a biztos, ezenkívül iszonyú torz, szinte hallgathatatlan zörgés és zúgás, Joey meg nem mozdulna, kezein fekete mappabőr kesztyű, mint valami analfabéta, romániai ácssegéd a miskolci csatornakotróktól a Szinva medréből délután, a nővérszállón. És füst. Fehér, vastag, lassú, olcsó szárazjég füst.
Tombolok. Jó, iszom a zakóm alatt a dugi pálinkát, ami whisky, nem taccsolok, nem szabad, elkapnak, veszek a sörös csajtól öt sört, megbocsát, lenyomom, részeg vagyok. Hirtelen csend.
A négy Ramone félrelök az útból, elsüvít mellettem be az öltözőbe. Be akarok menni, csattanok a szemközti falon. Annyit még látok, hogy fejlehajtva ülnek a lábnélküli, törött fotelokban, rugók kiállva, néhány részeg, laposseggű, teljesen fonnyadtmellű nőszerű valami az ölükben, és hallgatnak.
De jó volt, bizony isten jó volt.
A magyar fiatalok végül elmozdulnak a faltól, követnek a sárba és az autóba, és mesélnek. Az élményeiket mesélik. Kétszer rájuk nézett egy lány. Aztán igaz letaccsolta Zsolti nadrágját, az önkívülettől hátrabaszta magát, később be is szart, de ez nem téma. Rájuk nézett, és kétszer is!
A Ramones viszont jó volt, rengetegen voltak, volt crowd surfing, balhé, minden, a banda folyamatosan játszott, és Ramones!
Ennyi.
Most megyek aludni.
De most nem azért, tényleg jó volt.
