Ez a múlt...Te vagy a jelen, s ha akarod, akkor a jövő is.......
/átdolgozás mai gondolatokkal/
Hol volt – ahol nem volt - egyszer egy lány… állítólag mutatós egy leányzó, tele élettel, erővel, vadsággal, szelídséggel, s elérhetetlenséggel. Szerették volna sokan, de érinthetetlen aludt benne még a lelke, úgy száguldott át a férfiak vágyain, mint egy vadló, aki betörésre ingerel...
Hiába sündörgött teste körül a sok-sok férfi, hidegen hagyta őt a kavalkád, a sok mondva csinált, üres frázis. Aztán egy napon – amikor jönnek a kaszások a halálból - jött valaki...dörrent lelkében a nagy bummmm… /bumm-mmm-mmm !!!!!/ … óriásit szólt, s a férfi is szeretett, a nő is szeretett, vagy csak álmodtak a mesében mesét – eleven reményt…
Álomtalanul álmodták azt a titokzatos mesét, amit senki emberfia nem tudhatott, még a boszi sem. Képzeld még a vasorrú bába előtt is titokban kellett tartani a dolgot !! A nő nem is értette, de elfogadta a játékszabályokat és piszkosul védte párját, hű volt, mint egy kutya – mégis lett kóbor eb házak előtt kint. Aztán jöttek a próbák...A férfi nem hitte a nő szerelmét, kétségei voltak, játékokba fogott, bújócskázott, súgdosott a fülébe, az arcába, felemelte, ledobta, labdázott vele, fel és le... fel és le....fel és le...... Pattant a nő lelke ide-oda….nevetett, sírt, nevetett, sírt. Jó játék felelőtlen felnőtteknek…
Jaj! Sötétedik………Látod?
Nem látom, de érzem……..Jön a félelem…hallom lova patájának dobbanását szívemben.
Jön a sötét felhő, ideér azonnal, belőle kimászik a rossz, betakarja kabátjával az eget….
A férfi elment a csatába ecsetjével – ami toll, de nem madáré - az üveghegyes nagy tengeren is túlra - megvívni a létért szükséges küzdelmeit. Vagy inkább ezt mondta a nőnek. Valamit csak mondani kell, még ha nem is igaz a hazugság. Mesében mesélni oly mesés……Ugye? Közben kalandozott régi-ismert tájain. De!… szó nélkül ment el, mert úgy a legmesésebb, legtitokzatosabb. Éljen a várakozós vágy a nőben ítélettelen napig – meg a Holdig….
Egyik éjszaka hűlt helye volt a régi várban. Ott… Fent. A nő meg zuhant egyet, oda le...Fetrengett a sárban, a kínban. Várta a fehér galambot. A galamb késett, nem hozott levelet. Lelőtték út közben, s megállt teste a levegőben. De néha, mintha ismerős hangokat, képeket látott volna az üveggömbjében. De csak saját lelkében másztak a férges gondolatok szívet rágni. Sok-sok apró kicsi pondró született meg, nyüzsögtek a sebben.
Aztán egy tavaszi, virágzó fákkal és őrjöngő madarakkal, vemhes cicákkal teli napon titkokba csomagoltan megjött az üzenet - a férfi megtalálta el sem vesztett és hagyott hercegnőjét az üveghegyes tengeren túli Paradicsom-városban. LA-LA...LA…. A nő állt bénultan a földben. Nem hitte a hihetetlent, elrohant az erdőbe fákat ölelni. Nagy, magas fákat a nagy magas férfi helyett. Aztán a fák ölelték meg őt és az elemek, a füvek a réten, az illatok a kertben...
Most éjszaka van, világa beborult a ködbe, a semmibe... mocsok, sárgyöngy a ruhája, leköpött a lelke….Te senki fia, ki bandukolsz csendben balladádban rendben ….A nő szöges vágyban ül a régi várban, nem várja a Férfit, mert kihaltak a lelkek, elküldte a reményt az ajtóból, hiába kopogtatott neki, hiába verte az ajtót egész éjjel - hajnalig.
Utána - a végek után - sok-sok asszony jött még hozzá, együtt ültek, együtt beszélgettek.
A kör. S őt hitték a férfinak, őt láttak a férfinak nappal. Vele beszélgettek a férfi helyett, s nem hitték, hogy nem változott át asszonnyá. Ütötték-verték, hogy változzon vissza a férfivá, akit szerettek mindannyian. Hiába mondogatta, hogy csak mellette van a férfi, de nem ő az, csak közös még a veremben, érezni a férfi szagát az ő lelkén. Mert annyira átitta a nő lelkét a férfi hamis vágyú szava….ezt a szagot nem kell lemosni – elpárolog magától. Ezt érezték az asszonyok is lassan. Jó szaglású asszonyok voltak mind...
A férfi ügyesen választott. Ravasz volt és ostoba. Szeretetre képtelenül képtelen.
Most jönne a vége, de nincs vége, úgy, ahogy eleje sem volt, mert a hazugság és butaság végtelen... A nő akkor úgy akarta – úgy érezte - nem tud többé élni hagyni szerelmet, megöli a csírákat, a magvakat is, pusztít, kiírt mindent, a jót is, nem válogat. A férfi megtanította a reménytelenségre, a fájdalomra, a hazug-világra, mocsok-fetrengésekre, világégésre........ Jó tanítómester – Te senki fia…
A Szépet szétverte a szívében darabokra... a szilánkok állandóan felsértik minden dobbanásnál...Le kell állítani a dobbanásokat... legyen meg a Te akaratod -- Te férfi... álljon le az a vérző szív!
Én férfim, ki vagy sehol már nekem, hazug volt a te neved, soha ne jöjjön el az országod, nem lesz meg az akaratod, mindennapi szenvedéseimet nem tudod már megadni... már nem tudsz fájni többet. Kirtöröltelek örökre !
Most váltunk egyet a ragozáson, az ő-ből lesz az én.
Elmegyek, megmondom neked, amit nem lehet. Odamegyek, az üveghegyes tengeren sem túlra – ahová vezetnek az írások az interneten. Potyogtak szakadt zsákodból a jelmagvak… senki fia – mutattad az Utat, oda nekem, ahova…..S akkor kelt fel a Nap……másztak elő a sugarak. Megláttam valakit – hiába nem szabad. Láttam egy fényt – mely kihúnyni volt már kész. De pislákolt benne még az élsz. Odamegyek. Odavisznek a magvacska-jelek………
Arra megyek……..Ki van ott? Ki vagy Te? Fényember – engedj be !
Folytatás következik………
