Dobbantott az ajtónálló. A lándzsa is csattant egyet a földön. Öreg, kiszolgált katona volt a híres Gall-légióból. Ő is ott volt, mikor Caesar parancsára végigpusztították egész Galliát, a síksággal és a tengerparttal együtt. Sok kedves emléke fűződött ehhez az akcióhoz. Nem sok csetepaté volt, bár igaz ami igaz, a gallok kemény gyerekek voltak, de mégiscsak hamar le lettek gyűrve. Mindet kiirtották, kivégezték, feldarabolták azok közül, akiket elfogtak. Caesar is becsülte a bátorságukat. A kivégzettek tömegsírjára helyeztette el ünnepi trónusát, és ő maga locsolta meg egy szétfűrészelt gall harcos összegyűjtött vérével a földhányást a hullák felett.
“Nemes gesztus volt, sokan elkönnyeztük magunkat tőle. Én magam is. Szívünk legmélyéből tört fel a könnyes, rajongó üvöltés: ‘Ave Caesar!’ Mindannyian rajongtunk a hős, furfangos, egyszerű Caesarért. Úgy élt, mint mi, azt ette-itta mint mi, egyszerű katonák. A harcban elől járt, és ő vonult vissza utolsónak. Tirpák volt, ezt látta a családban. Valamikor régen, még az ősföldről jöttek, ahonnan magam is származom. Ő a kölcsei c.zárok családjából származik, én pedig a tarpai jámbrikoktól. Állítólag még rokonok is vagyunk szegről-végről. Nincs mit tenni, minden út Etelközbe vezet.”- mosolyodott el az öreg, nagybajszú harcos, a megbecsült római katona: Jámbrik Bandi bácsi.
Caesar lépett a terembe. Az ajtónálló bezárta az ajtót, és elhagyta a helyiséget.
“Brutus fiam! De jól nézel ki. Örülök, hogy ilyen boldogan és vidáman látlak.”-ölelte meg Brutust, mostoha fiát Caesar.
“Örülök Caesar. Büszke vagyok rád, és arra, hogy te vagy az apám. Elfoglaltad Galliát, a germánok ellen is győztél. Te lettél Róma korlátlan ura, és annyira nemes voltál, hogy nem bosszút álltál ellenségeiden, hanem békejobbodat nyújtottad nekik. Pedig hogy remegett a vén, kéjenc Cató, meg a korrupt, pletykás Ciceró. Azt hitték, hogy ott veszel, és azt csinálhatnak amit akarnak. Annyit gúnyolódtak rajtunk, annyit szemtelenkedtek, hogy anyuval már azon gondolkodtunk, végetvetünk ennek az egész cirkusznak.”-mondta el Brutus a történteket.
“Csak nem az öngyilkosságon gondolkodtatok, drága fiam?!”-kérdezte megrettenve Caesar.
“De bizony apu. Már azt hittük, hogy elfelejtettél minket. ‘Nem jössz te már vissza!’, mondta örökké anyu a vége felé. És mi történt, egyszer csak kopognak az ablakon. ‘Egy harcokban megfáradt, sebesült római katona kér szállást ma estére’, mondta az egyik szolga.
Személyesen vittünk gyógyszert, vacsorát és mosdószert a vándornak, mikor megpillantottunk téged, édesapám.”-eredt el a könnye a már harmincas, kemény férfinak: Brutusnak. “Jó az Isten, csak elhozott téged haza. A legnagyobb rómait, a legigazabb harcost, a rajongásig szeretett konzult. Arra kérünk mi mindannyian, hogy ne menj többé sehova. Maradj itthon, vezess, igazgass minket a te atyai jóságoddal. Erre kér téged a nép. Erre kér téged Róma!”-adta elő a római nép kétségbeesett könyörgését Róma legnagyobb fiának: Julius Caesarnak.
“Ne mondd ezt drága kisfiam, vagy inkább nagy fiam, Róma város szenátora! Nem vagyok én olyan nagy. A sikereimet az Istennek köszönjétek, engem pedig csak mint egy másik római kisembert tiszteljetek. Se kevesebb, se több nem vagyok nála. Julius Caesar római polgár. Ennyi az egész!”-mondta el szíve legmélyéről feltörő, őszinte érzéseit az az ember, akinek jósága, szívének szeretete előtt meghajoltak, letérdeltek az emberek. Rajongott érte Róma. “Caesar! Caesar!”, zúgott a levegő mindenfelé, amerre csak járt. Akinek csak volt egy tallérja, hálaadó Istentiszteletet mondatott a római Kelta egyház Szent Keresztje alatt. Hiszen mindenki tudta, hogy Caesar, és egész családja, visszamenően Antoniusig, sőt Róma megalapítóiig Romulusig és Remusig, etelközi tirpák volt. Akkori nevén kelta. A két alapító is kelta kölyök volt, akit kidobtak az erdőbe, mert nem bírtak velük. Az egyik, a Romulus borzalmasan rossz volt, egy elromolt, a másik a Rémusz, pedig rémes. Ezt a két ördögöt dobták ki a faluból, valahol az Etelközben. Azt hitték elpusztulnak, hiszen még járni se nagyon tudtak. Igen ám, de akármilyen állat akarta őket megölni, végül halálfélelemben menekült világgá. Nem is tudott kárt tenni bennük semmi, de még csak közelférkőzni se hozzájuk. Mert, ha el nem szaladt, ez a két apró kis ördög agyonverte, és úgy ahogy volt, nyersen megette. Egyszer egy farkas akarta elkapni őket. Addig csépelték vele egymást, míg elfáradtak, összebújtak, és aludtak egyet. Mikor felkeltek érezték, hogy tartoznak valahova. A farkashoz. Ugyanaz a lélek, ugyanaz a szív, és ugyanaz az ördögi szenvedély. Ezért a farkast, ami történetesen nőstény volt, kinevezték anyjuknak, az időnként elkapott, és agyonvert állatokat megetették vele, ők pedig szívták a finom, friss farkastejet.
Ettől nőttek nagyra.
Örökös összetűzéseikből végul is Romulusz került ki győztesen, ő alapította meg Rómát, Rémusz pedig visszament Etelközbe, a Tisza partjára, ahol megteremtette a Tirpák Birodalmat, Tarpa fővárossal. Azóta is folyamatosan tépi, rágja egymást a két nép, de tudja mindenki, hogy nem győzhet egymás ellen. Aki el akarja foglalni a másik területét, az biztosan előbb vagy utóbb örökre elpusztul. Ez Isten rendelése, amivel senki szembe nem szegülhet.
“Mindegy apu, a római nép rajong érted. Még az a két piszkos vénember is tisztel, a Cato meg Cicero. Legalábbis ezt mondja. Mert, ha kitudódna róluk, hogy utálnak téged, egyszerűen meglincselné őket az érted rajongó nép az utcán. Ez ma a helyzet Rómában, de az egész birodalomban is. A környező országok mind tisztelnek, elismernek, és békére törekednek veled. Nagy idők jönnek Rómára! Köszönet neked! Felhoztál minket, menők vagyunk. Az egész világ latinul akar tanulni, és minket próbál utánozni. Annak ellenére, hogy mindenki tudja, hogy te tirpák vagy valahonnan a Nyírségből. De mindegy, nem érteni kell ezt, hanem örülni neki, ennyi az egész!”-áradozott az örömtől ragyogó neves római szenátor, Brutus.
“Jól van, jól van. Hagyjuk ezt.”-mondta kissé szégyenlősen Caesar. “Csak az a baj, hogy képtelen vagyok tovább ücsörögni a fenekemen. Én igazán naggyá szeretném tenni Rómát, nemcsak nagyobbá. Azt akarom, ha valaki Istenről beszél, akkor Rómáról beszéljen. Mert mi vagyunk a világ természetes urai, nekünk Romulusz volt az ősapánk!”-emelte fel hangját a láthatóan mámoros Caesar. Nézett fel, fel a plafonra, ahol egy freskón éppen Isten katonája gyűrte le a pokol fekete angyalát. “Fantasztikus kép, nem?”-kérdezte csak úgy magától.
“Igen, az igaz, hogy mi Romulusztól származunk, de az is igaz, hogy a tirpák nép pedig Rémusztól. És az se semmi!”-próbálta egy kicsit ráébreszteni Caesart a valóságra.
“Hogyne, de az nagyon régen volt. Ma az a helyzet, hogy a győztes római fegyverek előtt semmi meg nem állhat. Mi már a világ urai vagyunk, csupán be kell fejeznünk a munkát. Meg kell támadni Tirpákiát! El kell foglalni, és akkor nincs több ellenség!”-kiáltotta Caesar egyenesen Brutus arcába.
Farkasszemet néztek. Mindketten érezték a dolgok súlyát. Mindketten szerették Rómát, és mindketten féltették is. Az egyik meg akarta őrizni a jelen eredményeit, és diplomáciailag kihasználni a katonai sikereket. De a háborúknak végetvetni. “A jóból is megárt a sok”, szokta mondogatni Brutus. A másik viszont csak lépcsőfokként értelmezte a jelent, ami a következő lépés kiindulópontjául szolgál csupán. Vagyis a háborút, a nyílt, erőszakos, véres harcot tartotta az egyetlen eszköznek arra, amivel Rómát a csúcsra emelheti. És ebben nem ismert tréfát. “A győzelem a lényeg. Ami ezen kívül van, kivégzendő.” -szokta tréfásan momdogatni Caesar.
De most a két kérlelhetetlen oldal szembekerült egymással.
“Nem gondolhatod komolyan apu. Mit érhetsz el azzal, hogy megtámadod Etelközt, a Nyírséget. Ott van az egész Dunántúl, foglald el azt. Azt se könnyű, de azt lehetséges. Hasonló föld, mint Itália. Hegyes-völgyes terület. De Tirpákia sík! És nekünk nincsenek huszárjaink!”-üvöltött fel Brutus.
“Pont azért, mert sík, pillanatok alatt végig lehet taposni rajta!”-vágott vissza határozottan Caesar.
“De ott a rengeteg folyó, a mellékágak, meg a zsilipek. Elárasztanak bennünket, vagy becsalnak egy mocsárba Ecsednél! Vagy mindkettő!”-kiáltotta az indulattól remegő ajkakkal a fiú, Brutus.
“Édes fiam. Mit gondolsz, nekünk nincsenek csónakjaink, térképeink, hadmérnökeink? Ugyan! Ez nem lehet probléma a világ legbátrabb, legjobban kiképzett, leghősiesebb katonájának, a rómainak!”-mondotta határozottan, de mosolyogva Brutus arcába.
“Ave Caesar! Ave Róma!”-hallatszott kintről az öreg Jámbrik Bandi bácsi szenvedélyes tisztelgése. Aztán pedig a “köhh-köhh”, mert hát öreg volt már, este pedig sokat ivott, és a reggel ott találta egy vizesárokban, kívül a városon. “Éljen Cae … köhh, krákk-krákk-krákk…hörrggg!”-próbált még egy szépet tisztelegni újra. “Éljen a nagy Cae … krákk-krákk-krákk…hörrggg!”-hallatszottak a náthás öregség fáradt hangjai. “Áh, majd legközelebb, köhh-köhh.”-tette még hozzá. Majd köpött egy kis kackiásat. Tirpák volt, nyírségi gyerek, még bicska is volt abban a mély római zsebben.
“De nézd, apa, a tirpák nép, Rémusz rémes szittya harcosai a világ legérzékenyebb pontján helyezkednek el. Pont ott, ahol a Kárpátokat átszelő Vereckei-hágó kiér a síkságra. Pontosabban a mocsárba, a zsiliprendszerrel szabályozott girbe-gurba Tisza, Szamos, Túr, meg ki tudja milyen folyók, patakok, mocsarak, tavak, dombok, erdők, rétek, ingoványok világába.”-fakadt ki indulatosan, de még mindig megfelelően visszafogva Brutus.
“Hát ez az, pont ez a vidék kell nekünk, és akkor felépítjük az új, még erősebb Rómát a tarpai hegyen. A Tiszával körülvett, folyókkal övezett mocsártenger kellős közepén. Nincs az az Isten, ami kiver minket belőle! Na, mit szólsz hozzá?”-kérdezte meleg, atyai mosollyal Caesar.
“De pont azért, mert olyan szörnyen bonyolult az egész vidék, és a világ legfontosabb kereskedelmi , közlekedési és hadiútja kellős közepén fekszik, pont ott, ahol átjut a vándor vagy a támadó a Kárpátok iszonyatos bércein, ezért a környező népek, a kúnok, besenyők, de akár a germánok és szlávok se hagyhatják. Nem is beszélve a frízekről, akik tudvalevőleg germániai magyarok, tehát tirpákok. Állj meg Caesar! A vesztedbe rohansz, és magaddal rántod Rómát!”-kiáltotta el magát a patetikus pózt felvett, tógáját lengető Brutus. De nem volt ez olcsó színészkedés, ahogy ez itt szokás. Könny csillogott azokban a szenvedélyes, barna szemekben. Iszonyú lelki fájdalom ült ki arra az ellatinosodott, de még mindig magyar szépségében ragyogó férfiarcra.
“Nahát, velem így nem fogsz beszélni fiam! Védtelek, gondoskodtam rólad, szeretlek, mint saját fiamat, de ha azonnal nem hallgatsz el, és nem adod meg a szülői tiszteletet, úgy nyakon váglak, hogy kiszállsz az ablakon! Büdös kölyke! Piszkos, mocskos kölyök, idejöttél, befogtad a szádat! Itt, ebben a házban pulyának hallgass a neve!”-kiáltotta jó nyírségi magyarsággal. Ilyenkor, mikor ideges volt, nem bírt uralkodni magán, és hagyta a körmönfont latint a fenébe. Jó rétközi, meg etelközi tájszólással káromkodott.
Brutus futott körbe-körbe a teremben, Caesar meg utána az asztalról lekapott nagydarab, bronz római sassal.
“Szíjat hasítok a hátából a piszkos kölykének! Azt a szemtelenkedést. A kis konzul gyerek, azt hiszi magáról, hogy neki mindent szabad! Idejöttél piszkos!”-üvöltötte tajtékozva az idegtől.
De Brutus nem állt meg. Ismerte az apját, tudta, hogy ritkán jön ki a sodrából, de akkor elnadrágolja. Hiába elmúlt már harminc éves, Caesar nincs rá tekintettel. Mosolyognak is néha rajta a szenátusban, és a “pulyának hallgass a neve”-vel üdvözlik gyakran.
“Jó apa, nagy hadvezér, csak azt hiszi, hogy ő tojta a spanyolviaszkot!”-háborgott az öreg ajtónálló fülébe, amikor kijutott a teremből, és becsapta maga mögött az ajtót.
“Hö?”-kérdezte Bandi bácsi, mivel egy kicsit nagyothallott már.
“Caesar meg van bolondulva! El akarja foglalni Tirpákiát, az egész Nyírséget, meg Etelközt, Tarpával együtt. Ha nem állítjuk meg, rombadönti Rómát!”-üvöltötte a harcokban elfáradt fülekbe. De azok a cipőtalppá vastagodott, ráncos dobhártyák csak nem akartak berezegni.
“Mit, mit mondasz, mennyibe kerül?”-kérdezte vissza a feszesen figyelő öreg.
“Menjünk, nyomjunk be egy sört a Vénusz Púpjában. Jó germán sör van ma. Habos, mint a hableány!”-kiáltotta Brutus, de ezt már csodák-csodája, pontosan értette az öreg. Nevettek.
“Jó, kis hableányos sör, az kell az öreg, tirpák szervezetnek. Attól öklel nagyot az a nyersacél hadidárda! Ha-ha-ha…”-nevetett az öreg, a könnye is kicsordult. “Menjünk fiam, lássuk azt a nagy francos hableányt abban a sörös vénuszi púpban!”-nevetett tovább.
“Miért is hívtál, mit is akarsz mondani?”-kérdezte az öreg két egészséges böfögés közepette.
“Caesar meg van őrülve. Le akarja rohanni a Tirpákföldet! Mondtam neki, hogy Pannónia, a Dunántúl mehet. Nem könnyű, de mehet. Viszont Etelközben otthagyja a fogát, az biztos. És Róma is bukik, az is biztos. Igazam van?!”-kérdezte a nagyokat bólogató Bandi bácsit.
“Pontosan fiam. Tirpákia az Isten földje. Azt még soha senki nem foglalta el. Mert nem lehet. De, ha valaki mégis elfoglalja, azt megveri az Isten. Összeroppantja, eltünteti a Földről. Mert ez az ő népe, az ő földje. Ez neki jár. Nem mondom, van néha baj vele, mert ezekre is rájön időnként a kakaskodás. Nyugodt nép, nem bánt senkit, meg is van magának mindaddig, míg Isten nem jelöl valakit. Addig csak egymást nyírják. Pannónia és Tirpákia örökké harcol egymással. És mikor ki győz. A Duna a választóvonal. El vannak foglalva egymással, a külvilág nem érdekli őket. Ha viszont jön valaki, aki Isten véréből származik, vagy Isten választottja, akkor felkerül a Korona, ez a ferde keresztes ősrégi aranyjelvény a fejre. Ezt még Ádámnak adta az Isten, de Éva nem tűrte el, hogy Istent ismerje el legfőbb urának őhelyette. Ezért addig zsarolta Ádámot, míg elhelyezte a tarpai Nagyhegy csúcsán, és hozzá se nyúlt soha. Mint törvényt hagyta meg utódainak, hogy csak annak fejére kerülhet, akit Isten maga választ. Ezért csak néha jön olyan király, aki összefogja Tirpákia minden népét. De, ha jön, és összefogja, akkor reszket a föld, menekül élő és holt. Nemcsak a jelenlegi ellenségeiket győzik le, hanem bosszútállnak azokért a sérelmekért is, amiket akkor kellett elviselniük, amikor nem volt Isten által választott király.
És most itt az idő, mikor meg fog születni az új király. Egy hegyoldalban, egyjászolban kell világrajönnie, mégpedig Tarpán, a Kishegyen. Ő nem választott lesz, hanem Isten édesgyermeke. Aki őt bántja, annak jaj! Aki nem rajong érte, annak is! Aki nem követi, az a pokolba jut. De még nincs itt, még nem veszélyes Tirpákia. Ha nem bántod, ő sem bánt téged. De, ha megtámadod véged!”-fejezte be okítását az öreg harcos.
“Akkor azonnal kell valamit csinálni!”-kiáltotta kétségbeesetten Brutus. “Meg kell ijeszteni. Egy kicsit fejbe kell kólintani, hogy észheztérjen a hülyeségéből.”-nevetett.
“Jó, nem azt mondom, hogy nem, csak ahogy Caesart ismerem nehogy könnyeket fakasszon azokból a nevető szemekből!”-mondta el bölcs véleményét az öreg Bandi bácsi, majd nagy nyögések és sóhajtások közepette felállt, és elindult vissza a munkahelyére, a Capitolium szenátusi részébe.
Brutus pedig futott, ahogy bírt, torkában kalimpált a szíve.
“Mindjárt kezdődik a szenátusi szavazás, oda kell érnie még Caesar előtt, hogy előkészíthesse a meglepetést.”-gondolta végig magában a dolgokat.
Kacsázás a gyaloghintók között, bújkálás az utcai árusok sátrai alatt és mellett, át a pretorianus gárda szétterpesztett lábai között, fejjel benyomva a nehéz bejárati ajtót, és bent volt a tanácsteremben.
“Sziasztok, hah-hah…Az a hah-hah..ha..helyzet, hogy figyeljetek ide …hah-hah..!”-lihegte a meglepődött szenátorok arcába.
Ezután nem hallatszott, csak sutyorgás. Majd egy hatalmas kacaj.
“Akkor megegyeztünk fiúk, minden rendben?”-kérdezte Brutus az izgatottan vihorászó szenátorokat. Mindenki a poénra várt, az ijedt arcú, mindent visszavonó Caesarra.
“Julius Caesar első consul.”-csattant az ajtónálló katona vasalt dárdája a gránit talapzaton. Belépett Caesar. Ásított. Leült álmosan az első konzuli trónra, és kezével megadta a jelt a mai vita megindítására.
Cato állt fel, aki élesen kikelt a Tirpákia elleni öngyilkos hadi vállalkozáa ellen.
“…ez a vállalkozás a pusztulásba viszi hős fiaink százezreit. Ez az elhibázott támadás Róma végső pusztulásához fog vezetni. Állítsátok meg ezt az őrült elmét, ezt a felelőtlen zsarnokot! Szenátor társaim cselekedjetek!”-Szólította fel patetikusan, de nevetésre álló szájjal a már vihogó szenátorokat.
Ekkor mindenki felugrott székéből, megfogta az előtte levő papírvágó kést, mely teljesen tompa hegyü és életlen valami volt. Odaugrottak Caesarhoz, és egyszerre felemelve a késeket, remélték most jól megijesztik ezt a kissé megbolondult, hatalmas hadvezért.
“Rómáért!”-kiáltották, és úgy tettek, mintha le akarnának sújtani. Caesar fejére kapta tógáját, és ordított halálfélelmében. Többen már hasukat fogták a röhögéstől.
“Ez igen, ez bejött! Most aztán béke lesz!”-kiabálták néhányan két röhögőgörcs között.
Caesar viszont öreg volt már, Brutus is kiidegelte nem sokkal ezelőtt, ezért halálosan komolyan vette a helyzetet. Igaz látta, hogy semmire nem alkalmas papírvágó késekkel gesztikulálnak a fiúk, meg nevetnek is közben a bolondos tréfán, de mégis elborította agyát a düh.
“Piszkosok! Azt hiszik, hogy egy magányos öregemberrel már mindent szabad?! A szemtelenek! Megyek is haza, és addig vissza nem jövök ebbe a kellemetlenkedő, faragatlan társaságba, amíg bocsánatot nem kér mindenki! Hallatlan!”-húzta fel az orrát, és iszonyatos indulattal hátraugrott, megfordult, hogy elvágtasson haza Poppeiahoz, egy kis vigasztaló együttlétre.
“Ó!”-hallatszott egy tompa nyögés, és egy recsegő, csattanó hang, amint a tompa rézkés áttört a vastag tóga vásznán, majd mikor tövig behatolt a gyomorba, és a fogantyú laza pántja csattant a hasfalon.
“Te is fiam, Brutus?!”-kérte számon a haldoklástól csodálkozó arcú Caesar szemtelen, de szíve legmélyéből szeretett, egyetlen fiát: Brutust. Bugyogott a vér, az erőtlen Caesar lehanyatlott. Tompa puffanás. Halk, keserves nyögések. A vértócsában vonagló Caesar hörgött egy iszonyatosat, egy utolsót, és nem mozdult többé. Csak a vér lassú csöpögése hallatszot. A szemek fennakadtak, az arc csodálkozó kifejezést vett fel.
Caesar halott volt.
“Én, én csak meg akartam szúrkálni a fenekét. Azt hittem röhögünk egyet. Ez Róma, a viccek és tréfák városa, nem?”-dadogta a remegő kezű Brutus. “Azt mondtuk, hogy megvicceljük. Ezért álltam mögé. Éppen meg akartam szúrkálni a fenekét ezzel a tompa, puha, papírvágó késsel, mikor apu hirtelen hátraugrott, szörnyű indulattal megfordult, és belezuhant a kezemben levő késbe.”
“Te, Ciceró! Tudod mit?”-kérdezte vigyorogva Cato.
“Mit? Nem tudom.”-válaszolt Ciceró. Miközben a fejét csóválta.
“Meghalt Caesar!”-mondta kuncogva Cato.
“Tényleg, na ne mondd! És erre hogy jöttél rá?”-kérdezett vissza a Cato cinizmusán felháborodott Ciceró. Még krákogott is egy tekintélyparancsolót.
“Hát akkor miénk a hatalom. Vagy nem tudod, Öcsi?”-nevetett mostmár hangosan a vásott, öreg szenátor.
“Tényleg! Hogy neked mekkora eszed van!”
“De előbb hazakísérem szegény Brutust. Micsoda családi tragédia!”-sóhajtozott Ciceró.
“De mielőtt még hazakísérnéd, hagy mondjak mindenkinek valamit!”-kérte Cicerót a szenvelgő arcú Cato.
“Jól van kolega, leendő konzultársam, csak mondj.”
“Brutus, a véreskezű gyilkos! Megölte saját apját, hogy megszerezze Róma fölött a hatalmat! De mi nem engedjük hatalomrajutni az aljasságot. Megállítjuk ezt az apagyilkos bűnözőt!”-szólalt meg a mindig emelkedett Cato. “Halál a gyilkosra! Éljen Róma! Őrség!!”-vonyította el magát a repedt hangú, röhögő öregember.
“Nem, nem igaz, állj!”-próbált segíteni a bajbajutott Brutuson Ciceró.
Brutus viszont, amint meglátta a berohanó fegyveres őrséget, egyetlen ugrással kivetette magát az ablakon, a harmadik emeletről. Szerencséjére pontosan egy tirpák csizmadia raktárszekerének kellős közepébe pottyant. Kék foltokon kívül más nem látszott rajta.
Berontott a néhány lépésre mellette levő Vénusz Púpja sörözőbe. Gondolta talál néhány rendes latin dolgozót, aki mellé áll ezzel a szenilis Catoval szemben.
“Ave Caesar!”-köszöntötték a söröskorsók mellett üldögélő vendégek.
“Nincs Caesar, meghalt!”-kiáltotta el magát.
“Lehetetlen!”-mondott ellent egy nagydarab, “Caesar Gladiátorai” feliratú tógát viselő, neves szurkoló. “Nagyon kell nekünk a főnök! Ő fogja egybe a csapatot. Eddig simán vertük a Pompeii Kőesőt és a Bányász Rabszolgákat. A Velencei Gályarabok ellen 2:1, és már csak az utolsó mérkőzés van hátra, az Égő Keresztények elleni római találkozó. Ha ezt megnyerjük, megnyertük a Latin Kupát, és bent vagyunk a KEK-ben. Nehogy azt mondd, hogy ebből most semmi nem lesz! Tíz éve várunk erre a győzelemre!!”-ordította el magát a nagydarab böllérlegény. Odanyúlt oldalához, kiemelte tokjából a nagy, bárdszerű böllérkést, és kedvesen, megértően, halkan megkérdezte a meglepődött Brutust.
“Ki ölte meg a főnököt?”
“Én, de véletlenül! Csak meg akartam szúrkálni a fenekét. És véletlenül leszúrtam!”-pityeredett el Brutus.
“Persze, én meg csak ki akarom nyomni az arcodon a pattanást! Nesze, élvezd, finom!”-csapott le a böllérkés. Brutus éppen csak el tudott húzódni, így az orra előtt süvített el a penge. Elvágta tógájának madzagát, ezért az lehullott róla. Ott állt a söröző közepén egy szál gatyában.
“Mit akar ez, fajtalankodni?!”-ordított egyet egy éppen edzésről érkezett gladiátor. Már ugrott is, és beszállt a Brutust felszeletelni akarók közé.
“Suhhh!”-suhogtak a kardok és pengék, ahogy az egész sörivó közönség nekiállt a vetkőző, pucérkodó idegennek.
“Mit akarsz te piszok? Idejössz pucérkodni a kocsmába, a békésen iszogató dolgozók közé?! Azt hiszed, hogy mi is olyan ledér macskajancsik vagyunk, mint te?”-üvöltötte el magát az előbbi böllér gyerek.
“De ez nem elég neki! Nem! Sőt még Caesart is megöli! Direkt, hogy ne legyen egy kis öröme a becsületes, latin dolgozónak! Az ilyeneknek semmi keresnivalója köztünk, becsületes munkásemberek között! Vesszeb Brutus!”-ordította el magát a dühös gladiátor. De visszhangozta már az egész kocsma. Kergették a szerencsétlen, legatyásodott balekot, Brutust. Végig Rómán, ki a hegyekbe. Ott aztán valami hadsereget szervezett magának. Állítólag az ellenfél szurkolótáborából.
“Nyilván a Pompeii Kőeső akciója volt az egész!”-csóválta fejét a nagydarab böllérlegény.
“Vesszen Pompeii! Vesszen a Kőeső!”-ordították mindenfelé Rómában.
“Mi van? Ti nem szurkoltok velünk? Nem tetszik a Római Gladiátorok?!”-vonták kérdőre Catót és Cicerót néhányan a bevadult tömegből.
“Dehogynem, csupán az a baj, hogy főrészvényesek vagyunk a Pompeii Kőesőnél. Szerintünk jó csapat, nem?”-kérdezték naivan Catóék.
“Árulók! A Kőeső beépített kémjei! Halál rájuk!” És már kergették is őket maguk előtt a szurkolók. Ki Rómából, be a hegyek közé. El valahova Brutushoz.
A háború beindult. Caesar Gladiátorai azonban csak jobbnak bizonyultak. Döntetlen végeredménynél tizenegyes rúgásokkal győztek.
Ezzel a Brutus, Cato, Ciceró által szponzorált, és csak mesterségesen összetartott Pompeii Kőeső szétesett, a Caesar Gladiátorai pedig az új szövetségi kapitánnyal megnyerték a bajnokságot.
És még sok-sok évre egyértelműen uralták a mezőnyt.
