Tisztelt olvasóközönség!

Nem hiszem, hogy Jánosi Andrást be kellene mutatni itt bárkinek is, nem hiszem, hogy nagy újdonságot mondok akkor, amikor azt állítom, hogy igen egyedi, sajátos hangját minden oldalról megtámogatta a tehetség, legyen szó prózáról, líráról avagy műfordításról. A következőkben verseinek világában szeretnék egy kissé elidőzni és megosztanám veletek gondolataimat, reflexeimet, melyeket sorai olvasása szül meg bennem.
Rögtön egy olyan versét venném elő, mely talán, mind közül a legkedvesebb számomra:

Ígéret

Ó, ne higgy a szépet akaróknak!
Szépet csak csinálni lehet.
Hideg ágyadban takarónak,
fejed alá párna lehelet,
s álmodban hű számadónak,
tegnapodnak kudarca lett.

Ó, ne firtasd a múltad perceit!
S a holnap sem igazi barát.
Ha tudni szeretnéd hol van itt,
Kóstold e pillanat a borát.
Ne félj! Megtartják vázaik -
hogy okulj - elvesztett hazák.

Ó, ne számold a szótagokat!
Ez a vers nem elemezni jó.
Ha nem a torkodon akad,
nincs is megérteni való
óra, perc. Sem pillanat,
sem megakadt mondandó.

Pedig testvér, neked írtam.
Neked csörög rögülő vérem.
Földdé is csak neked váltam,
s magot neked csalok kövéren.
S örökre e föld-anyába zártan
a tied a termésem, testvérem.

S most hajolj meg! Én leszek
Sóhajodnak röppenő szárnya.
Tekinteted éle: félelemszeletek,
s én leszek mezítlenséged ruhája.
S leszek mindenki, aki lehetek
neked én örökre. Alászolgája!

május 22. 2004, Oronó

A vers első három versszakának mindegyike egy-egy intéssel kezdődik:
„Ó, ne higgy a szépet akaróknak! „ : a szépet csak csinálni lehet, első olvasásra furcsa gondolat, de másodikra eszébe jut az embernek, az „Alkotni vagyunk, nem dicsérni” idézet és máris a szép csinálása egyszerre érthetővé válik: hiszen mivel telnek el napjaink, ha nem azzal, hogy próbálunk szépet csinálni, ki így, ki úgy, akár azzal hogy ígérünk és betartjuk ígéretünket, akár azzal, hogy versszakokba zárjuk gondolatainkat és felkínáljuk : „testvér, neked írtam” vedd és lépj te is gondolataim ösvényére, mert hiszen:
„Neked csörög rögülő vérem.
Földdé is csak neked váltam,
s magot neked csalok kövéren.
S örökre e föld-anyába zártan
a tied a termésem, testvérem. „

”Ó, ne firtasd a múltad perceit!” : milyen meddő dolog is, tudjuk, de valahogy, minduntalan a múlt sorait rendezzük át és vissza. Sokszor táplálék, sokszor méreg a tegnapi nap, melyet csontjainkba épülve tovább cipelünk, de amellyel veszélyes vitába szállni, hiszen ha igazán szeretnéd tudni „….hol van itt, „ akkor meg kell kóstolnod „ e pillanat a borát. „.

”Ó, ne számold a szótagokat!”: ez bizony örök kérdése marad a költészetnek, de véleményem szerint csak a kritikusok és a hivatásos irodalmárok teszik fel ezt a kérdést komolyan: hány szótag, milyen verselés stb., mert bizony ha nem akad az ember torkán az a néhány sor, akkor nem marad megérteni való sem (, de, mint már erről máshol is kifejtettem véleményemet, ez korán sem jelenti azt, hogy ezek a dolgok hitványságok és szót sem érdemelnek, nem, mindössze annyit mondok, hogy részemről ez a kérdés nem annyira éles, nem annyira fontos, mint azt néhányan állítják.)


A negyedik versszak a tulajdonképpeni címzés, és az ajánlás, az utolsó pedig maga az ígéret:
Ӄn leszek
Sóhajodnak röppenő szárnya.
Tekinteted éle: félelemszeletek,
s én leszek mezítlenséged ruhája.
S leszek mindenki, aki lehetek
neked én örökre.”

Azt mindenkire rábízom, hogy hogy magyarázza az Intés-Ígéret kapcsolatot.

Az
„Ó, ne számold a szótagokat!
Ez a vers nem elemezni jó.” Sorokat sok embernek ajánlom figyelmébe!


Végül kiemelnék egy részletet, amit igazán érteni és amire igazán ráérezni, (szerencsére?) nem mindenkinek adatott meg.

„Ne félj! Megtartják vázaik -
hogy okulj - elvesztett hazák.” : külön köszönöm neked ezt a két sort!


A ne számold a szótagokat jegyében egy másik igen figyelemreméltó vers, mint egy ars poetica címén:

Tizennégy sor


Nem bánthatsz már ha azt mondod sem, hogy a fegyelem
Hiányzik versemből, a világot csak figyelem,
S nem írom. S ha éppen magam kerülök a lapra,
Sohasem várom el, hogy te erre az alapra
Építs irodalmat, bölcsészetet és úgyszólván
Semmit. Jöttem. Vagyok. Elmúlok. Csak ennyi szól rám . . .
A többi te vagy, s ebben a taposómalomban –
ÚrIsten de kép ez! – minden kockakövön ott van
Az út amit finom cipőddel jártál a képre.
S aki csak nem tudja mindezt látni, mi a vétke?
Mert hagyd, hogy az önismétlés jól megfontolt vádja
Tudtán s vállalván azt, tizennégy sorom kimondja
Azt aki vagyok – e percben – akit minden szó öl,
S nem soha, akit te akarsz hallani a versből!





Tovább folytatva az önleleplező versek sorát, íme a Torokmondóka című vers leltári számbavétele:

Torokmondóka

ami van. leltár a lavina-dal, a vákuum ének meg a Kalevala hatására:
„Megrendeltként szabadnak lenni a legutolsó hangjegyig.” Szisz.

kéz a kézben, gyere. énekkel a szájon,
a dal forduljon a válladon-vállamon.
sok mondóka, tutaj egy monoton áron,
ha ezt a vallomást vállalod-vállalom.
van kerevetem. mézemben van cukor.
van néha éhségem s az is van amikor
teleeszem magam s tejben vajban fürdök,
s padláson száradnak a mazsola fürtök.
van, ha kell, temérdek dolog amit tenni,
s bevallom van minek nem is kéne lenni.
képeslapot nézek ha utazni vágyok,
van út is de menni nem tudok, látod?
van késem, villám, ollóm, van kajám,
vannak könnyek s arcomon vannak kaján
vigyorok, amik lassan, de biztosan kókad-
nak le róla: elárvult, kiszáradt hajóhad. . .
van örömöm, félelmem, szolgalelkűségem,
szememben csodálat ekkora hűségen.
van konokságom, dacom, szembeállásom,
rőkönyöm és hitem magamban . . .másban . . .
van rossz egészségem s gyengülő szívemen
van pajzs, van reumám, van vesekövem.
van udvarom, van házam. a házon van tetőm.
fazekam, lábosom alatta: van lyuk a tetőn.
van kertem, kerítésem s a kerítéslyukon
keresztül megnézheted: van tojós tyúkom.
van vizslám, kolontos. van kutyaugatás.
van edzőpályám neki: van kutyaugratás
van juharfám, kettő, a hátsó egy vérjuhar
van üresség, a fenyőt kitépte a vihar
vannak szerszámaim, van konyhakertem
van vadnyulam is, ott lapul a kertben
van lócám a ház előtt s kipihenni magam
belé leülhetek, amikor van nyaram.
van szomszédom, ellenségem, jót akaróm
van boltosom, patikusom, újsághordóm
van kéményem, kormos s kéményseprőm
van fehér lepedőm is a falnál a heverőn
van garázsom, hármas, s a hátsó ablaknál
van kályhám – ósdi rezsóm – s egy új is van már
a konyhában s van rajta rotyogó pálinkám
s agysejtjeim, tengődők, a rotyogó pálinkán.
s van józan megfontolt gondolatom
hogy az új ötleteimet kigondolhatom
s a régieket újrakölteni van energiám.
van sorsom mi végigvisz e kálvárián.
s ha életemben nincs is még halálom,
apránként-percrenként van egy meghalásom. . .

Szokás szerint kiemelek néhány sort, mint ennek és mindennemű emberi leltározásnak a velejét:
„van sorsom mi végigvisz e kálvárián.
s ha életemben nincs is még halálom,
apránként-percrenként van egy meghalásom. . .” ,
és egy elbújtatott sor, amit, minek is lehetne nevezni: az egészre ránehezülő véleménynek, ténynek, felvetésnek? Nem is tudom, de az az egy biztos, hogy ha más semmivel nem értene egyet az olvasó, ezt ő maga is könnyű szívvel vallhatná be magának és mindenki másnak:
„s bevallom van minek nem is kéne lenni. „



És a leltár, még korán sincs befejezve:


Ideje hőbörögni

barom. ha isteni is szent barom.
szószátyár szavaira szórt szívesség.
derekad alá alig érő fulladás.
vagy hat kilométer úszás,
golyó a lábban, s harminc méter vízoszlop.
de ebből a leltárból kihagyod:
- édest, akit otthon hagytál
nem tudod már terhesen-e
- s ő, akiről tudod, hogy nem terhes
s nem tudod, hogy miért van itt
- anyádat, aki még mindig átkoz, mert nem tudja, hogy
csak nyomora kívánja a társaságod.
- apádat, aki anyád radarja alatt titokban éli-röpteti
percről-percre benned megtalált önmagát
- a téren tavaszt játszó felkelőket.
őket.


de te csak itt ülsz a sarokban


de te csak itt ülsz a sarokban
a nyitott ablak csapdájában
törött lábú napsugár vergődik
zsíros hajadba kapaszkodna ha elérné
a langyos nyár lehelete
üveges tekintet
a már csak észbentartottakra:
kalap fej nélkül.
ebben a lélegzetben fürdik
a kinemejtett sóhaj
s ide tér meg az értelmetlen emlék
fejed alá párnának


egy vacak asztal alá


- Tuti hol a szalonna?
- Instállom tekintetes, Izsáknál voltam
Kersztúron. szita van csak nem szalonna . . .
(két irgalmatlan marok
két kemény tekintet
két kérdezetlen kérdés amíg
két életet szétdobálnak egy szobában
két ágaskodó indulat
ami csak kétfelé indulhat
két imbolygó észheztérés
két szitából kivert szűrő
s csak két könnycsepp
két könyörre tördelt kéz)
s csak a könnycseppben forr a méreg:
a megéri-e fontolat,
amíg egy vacak asztal alá szegezve hallgat
két táblányi füstölt falat


kellemetlen kórékastély


csillaggyertya-lámpás utakat világit
koromsötét éj melegén
s forralt szellő: suta-suba
izzadni
kicsinyenként rátopogod az életed
hazafelé erre
a parlagra
s kérges sarkad megnyugszik végre
valaki más útját jelölő
gyöngyökön
hajnal fele álmaidba kapaszkodik
egy restelkedő kukorékolás
s te csizma híján a talpad vágnád hozzá . . .


Mi mást tenne hát a költő: igyekszik versbe fogni a világot és önmagát, azt hiszem a fenti versekkel ezen igyekezet sikeres volt.

Csíki András

Cím: Jánosi András verseire
Kategória: Kritika
Alkategória:
Szerző: Csíki András
Beküldve: October 31st 2004
Elolvasva: 2553 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Kritika főoldalára | Megjegyzés küldése ]