A szekta
- Átkozott sár! Pusztuljon ki minden fű! Hogy fogom ezt kitisztítani a ruhámból?
Persze a városban sosem történt ilyesmi, vagy ha igen, mindig volt kivel kimosatnom. Kénytelen voltam elővenni szebb napokat is látott hátizsákomból a vidámabb időkre tartogatott ünnepi öltözetemet. Kék, buggyos ujjú selyemingemben, fekete bőrnadrágomban, és gazdagon hímzett zöld és piros színekben pompázó mellényemben minden hölgy szívét megdobogtattam. Nem mintha lett volna ebben porfészekben egyetlen valamire való nő is! Hosszú szárú csizmát húztam, megigazgattam göndör fekete fürtjeimet, fejembe nyomtam sötét, széles karimás kalapomat, oldalamra csatoltam vívótőröm, és el is készültem, de az eredményt, ami elég lehengerlő lehetett, sajnos nem tekinthettem meg, mert itt a világvégén ugye nem ismerik a tükröt. Persze ez meg is látszott rajtuk.
Már akkor tudtam, hogy nem lesz jó vége, amikor Kétpengés Nidro ruganyos lépteivel beállított a kedvenc fogadómba, s vigyorogva ajánlott munkát, én meg voltam olyan ütődött, hogy elfogadtam. A városban gyakran voltak tiltott ketrec-viadalok, és egy gazdag nőcske akart egy ilyen helyre bejutni, természetesen szülei tudta nélkül, mert élt-halt az olajozott férfitestek, és a vér látványáért. Gondoltam, ha bájos a hölgy, akkor férfitestet tőlem is kaphat, még ha vért nem is, ezért elfogadtam Nidro ajánlatát. Egyszerű testőr munkáról lett volna szó, de a probléma az volt, hogy korábbi munkatársaimmal volt egy kis nézeteltérésem, így nem szívesen találkoztam volna velük. Nem volt igaz, hogy megloptam őket, csak mindenki érdemei szerint részesült a zsákmányból. Nem tehettem róla, hogy én teljesítettem a legtöbbet. Szóval kellett néhány ember, hogy meglegyen a lánynak a díszkíséret.
Ismertem már korábbról Gorkelt az orkot, aki a fogadóban dolgozott kidobóként az ingyen piáért, meg a szállásért. Valamiféle rendellenességgel születhetett, mért túlságosan emberi kinézete miatt még gyerekkorában kidobták a törzséből, és az emberek között volt kénytelen nevelkedni. Persze ezt az orkok se gondolhatták komolyan, mert Gorkel emberszerűségéhez elég sok dolog hiányzott. Például a fülei. Nagy előny lett volna, ha van neki legalább egy, meg szekrényszerű felépítésével szöges ellentétben álló, furcsán pufók arca is kimondottan nagy hátrány volt. Rózsaszínű bőre pedig, bár emberinek tűnt, eléggé nevetségessé tette az összhatást. Egyszer nevezte őt egy vendég két mázsás kisbabának, és akkor majdnem kirúgták Gorkelt az állásából, de miután engedelmesen segített a kocsma újjáépítésében, maradhatott. Szóval erős fickó volt és felvettem társnak.
Mivel alkalmaztam Gorkelt, Alirával is társulnom kellett, aki iránt az ork gyengéd érzelmeket táplált, amelyek mellesleg a teljesen reménytelen kategóriába tartoztak, és nem volt hajlandó elindulni nélküle. Az ork állítása szerint, a lány, törékeny alkata ellenére, remek harcos, és mesterien bánik az íjjal, bár ez utóbbi állítással kapcsolatban később komoly kételyeim támadtak. Amikor elindultam beszerezni a szükséges felszerelést, és megkérdeztem őket, hogy kell-e valami nekik, Alira csak három tucat tegezt kért az íjához, mire én mondtam, hogy akkor szükség lesz egy málhás szamárra is, és megkérdeztem, hogy nem kellenek-e neki nyílvesszők esetleg, mire ő elpirulva helyesbített, hogy igazából három tucat nyílvesszőre gondolt.
Egyébként Alira és az ork kapcsolata az egész fogadó lakosságát érintette. Sokan ébredtek az éjszaka arra, hogy Gorkel szerelmes dalokat énekel a lány erkélye alatt, amiért a jutalom gyakran egy vödör mosogatólé volt a nyakába, vagy megesett, hogy Alira egy szál törölközőben rohant végig a fogadón, miután hódolója éppen fürdés közben tört rá, hogy átadjon egy szál rózsát. Nem akart rosszat az ork, de az ő kopogtatását nem sok ajtó bírja. Sokszor megtörtént az is, hogy a hősszerelmes kissé ittas állapotban a fogadó állandó vendégeinek sírta el szerelmi bánatát, azok nagy örömére természetesen.
Elég furcsa kis társaság alakult ki, de könnyűnek ígérkezett a munka. Találkoztunk a megbeszélt helyen a lánnyal, s már az első pillanatokban éreztem, hogy elnyertem védencünk rokonszenvét, aki egyébként szemrevaló teremtés volt. Hosszú, fekete fürtjei selymesen csillogtak a holdfényben, és eleinte bár szégyenlős lánykának tűnt, zöld szemeiben olykor némi kacérság villant. Mikor először összetalálkozott a tekintetünk, ő szégyenlősen lesütötte a szemét, s elpirult zavarában. Én rögtön felajánlottam a karomat, és kis idő múlva már oldott hangulatban csevegve sétáltunk célunk felé, míg a többiek mögöttünk ballagtak. Ideális volt minden, de később rájöttem, hogy az átkozott Kétpengés Nidro miért nem maga vállalta a feladatot, és miért ajánlotta nagylelkűen nekem.
A város gazdagabb negyedeit olajlámpások fénye világította meg és rendszeres őrjáratok vigyáztak a nyugalomra. A macskaköves utcák tiszták voltak, nem feküdtek kéregető koldusok minden sarokban, nem tornyosultak szeméthalmok az eldugottabb utcákban. Kellemes illatot hozott a szél a virágoskertek felől, s lágy zene szűrődött ki az elit fogadókból. Miután elhagytuk ezt az idilli városképet, kezdett rossz érzésem lenni. Nem véletlenül. Egyre csak kémleltem a sötét sikátorokat, a házak árnyékát. Felkaptam a fejem minden apró zajra, de nem kerülhettük el így se a bajt. Álarcos banditák ütöttek rajtunk. Persze nem lett volna meglepő a dolog, ha a többiek is foglalkoznak a munkával, és mielőtt elindulunk, utána érdeklődnek, ki is ez a nő, de hát úgy látszik mindent nekem kell csinálni. Az egyik helyi nagyhatalmú kereskedő lánya volt a kicsike - az apa persze nem tudott a kiruccanásról - akinek igen sok ellensége volt, s mindent megtettek volna, hogy kárt okozzanak neki.
Nem volt hosszú a harc. Ügyesek voltak a támadóink, de tudásuk nem ért fel tapasztalatommal, képességeimmel, és Gronkel barátom erejével. Könnyed léptekkel táncoltam végig az álarcosok között, s közben otthagytam névjegyem mindegyiken tőrömmel. Elegáns mozdulataim villámgyorsak voltak, mesterien kivitelezettek, és csak néhányat hagytam életben, hogy őket az ork söpörhesse el csatabárdjával. Éppen fegyvereinket tisztogattuk dolgunk végeztével, mikor észrevettük, hogy hiányzik valaki, és sajnos nem Gorkel, és nem is Alira volt az.
Két bandita tartotta sakkban védencünket. Egyikük kést nyomott a lány hófehér nyakához, azzal fenyegetőzve, hogy elvágja a torkát, de Alira rájuk szegezett íja miatt nem mertek mozdulni. Nem álltunk le tárgyalni, mert félő volt, hogy mások is érkeznek még. Patthelyzet alakult ki, de mi voltunk a nagyobb bajban, és sürgősen tennünk kellettt valamit. Alira fogadkozott, hogy ki tudja lőni a kést tartó férfit, a másikat meg már mi is el tudjuk intézni, így engedélyt adtam neki, hogy lőjön. Alira lőtt.
A banditák leesett állal bámulták a túszuk nyakából kiálló nyílvesszőt, s néhány pillanatig mozdulni sem bírtak annyira meglepődtek. Dermedten álltak, miközben a lány élettelen teste lassan kicsúszott kezeik közül, s tompa puffanással terült el az utca koszos kövén. Később talán elszaladtak, de nem nagyon foglalkoztunk velük. Már nem voltunk ellenségek.
- Ez hihetetlen! Képtelenség! Kinyírlak te szemét Nidro! De előtte még... - fordultam dühös tekintettel Alira felé, aki lesütötte szemekkel, és sűrű bocsánatkérések közepette próbált az egyik sikátor felé oldalazni, közben Gorkel csatabárdját simogatva vetett felém egy-két figyelmeztető pillantást, jelezve hogy ki mellett áll. Mivel nem akartam megölni az orkot, ezért inkább hangosan káromkodva elindultam védencünk felé, hogy megnézzem él e még. Persze tudtam, hogy reménytelenül halott, de vetni akartam még rá egy pillantást. Érzéki, vörös ajkai elhalványodtak, sápadt bőre mellett még sötétebbnek tűnt hullámos haja. Az út pora mocskolta be ruháját, s zöld szemei vakon meredtek a semmibe. Még mindig éreztem parfümjének lágy, bódító illatát. Sajnáltam szegényt. Kár egy ilyen szép nőért, mindenesetre aranygyűrűjét és drágakövekkel díszített nyakláncát magamhoz vettem, természetesen csak azért, hogy maradjon valami emlékem róla.
Ezek után el kellett hagynunk a várost, mivel a kereskedő kinyomozta, hogy kik kísérték a lányát, és rögtön minket gyanúsítottak a gyilkossággal - nem alaptalanul. Ide-oda vándorltunk, s közben kénytelenék voltunk, nagy sajnálatomra, elkerülni a nagyobb városokat. Sáros utakon ballagtunk, a koszos földön aludtunk, hideg volt, Alira vagy megégette a húst a tűzön, vagy félig nyers maradt, tehát megjártuk a poklot, borzalmas volt. Ráadásul utunk során egy gyanús fickó is hozzánk csapódott.
Egyik este vörösköpenyes útonállók ütöttek rajtunk, s ez patkányképű kis senki, Alira állítása szerint, a sötétből előteremve hátba támadta ellenfeleinket, megzavarva őket ezzel, s csak így győzhettünk. Szerintem persze ő is bandita volt, és csak akkor váltott a mi oldalunkra, amikor társai már vesztésre álltak, legalábbis vörös köpenyéből ítélve ez volt a legvalószínűbb. Sajnos Alira hajthatatlan volt, s szerinte nem hagyhattuk ott megmentőnket, akinek saját bevallása szerint az volt minden vágya, hogy velünk folytathassa útját. Végül is nem volt vele azóta gond, és egészen megszoktam. Egy dilissel több. Egyébként Harfinnak, mert így hívták, elég furcsa kinézete volt. Állandóan vigyorgott, szeme is csak eggyel volt több mint füle Gorkelnek, a másik hiányát fekete kötés takarta, ráadásul sosem tudott nyugton maradni a kis fickó. Vagy beszélt, s olyankor egész közel hajolva az ember képébe bámult, vagy hosszú, zsíros fekete haját babrálta idegesen. Elsőre úgy tűnt hogy komplett idióta, és tényleg az volt. Amikor bementünk egy útszéli fogadóba, ő rögtön odalépett egy szabad székhez, letörte az egyik lábát, és késével elkezdte hegyesre faragni. Gondolkoztam rajta, hogy beszéljek vele, vagy egyszerűen csak üssek, de végül így szóltam:
- Megmondanád minek az neked?
- Hát vámpírok ellen - suttogta sejtelmes hangon.
- Megőrültél?! Látsz te itt vámpírokat? - nyögtem elhalóan, tenyerembe temetve arcomat.
- Ó! A vámpíroknál sosem lehet tudni! Sosem lehet tudni… - lehelte kellemetlen szagoktól kísérve. Röviden szólva, nem Harfin lett kicsiny csapatunk esze.
Aztán megérkeztünk ebbe az eldugott kis faluba, s nyugalmat keresve megszálltunk roskatag kocsmájában. Arra számítottunk, hogy itt lemoshatjuk magunkról az út porát, s megpihenhetünk, de tiszta víz alig akadt, a szobák dohos levegője szinte kibírhatatlan volt, s az a néhány takaró, ami az ágyat fedte olyan régi volt, szinte elporladt az ember kezében. Természetesen itt sem alakultak túl fényesen a dolgaink. Másnap reggel, felkeresett minket a helység önjelölt polgármestere - értsd: a leggazdagabb és legnagyobb szájú földműves - és röviden közölte velünk, hogy így első látásra nem vagyunk neki szimpatikusak, meg a hozzánk hasonló figurák csak bajt hoznak, és jó lenne, ha nem kellene a közeli városba - amelynek a fennhatósága alá a falu tartozik - segítségért küldenie, hogy a városőrség takarítson ki minket innen. Aztán széles mosollyal hozzátette, hogy ha már itt vagyunk, talán megoldhatnánk úgy is a dolgot, hogy mindenkinek jó legyen, mert lenne egy kis gond, amit ha elintéznénk, akkor ingyen kapnánk a szállást, az ellátást, meg talán néhány aranyat is ránk szánna.
Elmesélte, hogy az egész lakosság retteg. Néhány napja halt meg az öreg Dongalábú Radino, a felesége pedig bánatában öngyilkos lett. Rendben eltemették, és megsiratták őket, de másnapra valaki feltúrta a sírokat és elhurcolta a holttesteket. Egy nappal később az egyik paraszt megtalálta a testeket a közeli erdő széle mellett borzalmasan megcsonkítva. A szemtanú maga adta elő a történetet, s hozzátette, hogy néhány tar fejű, vörös mellényes férfi ólálkodott a maradványok körül, de ahogy észrevették őt, beszaladtak az erdőbe.
A tanú hitelességéről csak annyit, hogy szemei olyan mértékben álltak keresztbe, hogy középen állva egyszerre figyelhette volna akár a kocsma belső terének két oldalsó falát is. Ahogy befejezte mondanivalóját, az addig odasereglett emberek mindannyian elkezdtek kiabálni, a kocsma pocakos tulajdonosa pedig vigyorogva konstatálta, hogy ma rekordot fog dönteni a bevétel. Egyesek valamiféle szektát emlegettek, mások a világvégéről ordítoztak, az egyik öregasszony pedig azt rikácsolta, hogy a kocsmáros eladta a lelkét egy démonnak, hogy mágikus sört főzhessen, s ezzel megbabonázza a férfiakat, ezért nem mennek sosem haza. Mit mondjak, hozzá én sem mentem volna haza. Nem tudtam mi lehetett az igazság, de az biztos, hogy valami tolvaj tevékenykedhetett a faluban, mert annyi hiányos fogsort még sosem láttam addig. Kénytelen voltam rábólintani az ajánlatra, annak ellenére is, hogy valószínűleg nem jött volna segítség a kurta bajszú polgármester hívó szavára a városból, mert ha igen, akkor talán ezt az ügyet is megoldották volna a katonák. Egyébként meg jól jött egy kis pénz, úgyhogy nem akadékoskodtam. Mielőtt elment volna, még megkérdezte hogy hívnak engem, mikor megmondtam, rövid gondolkodás után feltette a kérdést, hogy nem én voltam-e az az útonálló, akinek a neve felmerült a Gaald karaván aljas kifosztásával kapcsolatban. Felháborodva válaszoltam, hogy már a feltételezés is sértő. Nem voltam útonálló, és a rablásban sem volt semmi aljas. Hát ennyi. Elég mozgalmas volt az elmúlt néhány hét, és fájdalmasan kevés volt benne a szerelem.
Gondoltam holnap elindulunk, és szétnézünk az erdőben, mert más ötletünk nem volt, de addig valami szórakozás után nézek. Biztosan akad egy elfogadható kinézetű lány itt is. Mikor leértem a kocsma közös helyiségébe, Harfin már lent volt, és nagy lelkesedéssel árusította saját készítésű csodatévő medáljait a söröskorsók hegyei mögött rejtőző törzsvendégeknek. Néhány alkoholmámoros egyénnek már ott lógott egy-egy ilyen apróság a nyakában, amelyeket Harfin saját maga faragott, valószínűleg letördelt széklábakból. Egy-két vásárló kételkedett az áru csodatévő erejében, de őket a lelkes tulajdonos az egyik padon terpeszkedő Gorkelhez küldte, hogy hallgassák meg, hogy milyen veszélyeken keresztül kerültünk ide, és ez csak a medálok segítségével sikerülhetett. Gorkel éppen a legutóbbi kalandunkat mesélte a tekintélyes mennyiségű elfogyasztott sörtől kicsit akadozó nyelvvel, amikor néhány manóval találkoztunk. Természetesen a saját szemszögéből adta elő a történetet, miszerint ő legalább tízet pusztított el a visító kis törpék közül félelmetes csapásaival, s közben még nekem is megmentette kétszer az életemet. Ezt már nem állhattam szó nélkül, és a tátott szájjal figyelő hallgatóság közé lépve elmeséltem hogyan is történtek valójában a dolgok. Az ork amúgy sem volt túlságosan gyors, de hatalmas, ütött-kopott mellvértjében általában negatív rekordokat állított fel a futás terén, úgyhogy amikor megrohamoztuk a manókat ő csak akkor ért oda nagy lihegve a küzdelem színhelyére, mikor már minden ellenféllel végeztem. Az előadás lelkes szemlélői természetesen hangos röhögéssel fogadták, ahogyan Gorkel esetlen mozgását utánoztam, de úgy tűnt az ork nem értékelte színészi teljesítményemet.
- A nagy harcos! - üvöltötte dühösen. Látszott rajta, hogy fáj neki az igazság. - Amikor a csata közben megbotlottál, és egy könnyed mozdulattal lábon szúrtad magad, az meg csak egy kardforgató csel volt mi?
Most rajtam volt a kiabálás sora:
- Ez egyáltalán nem így történt! - szögeztem le ellentmondást nem tűrő hangon.
- De a seb fáj még, ugye? - jött a gúnyos kérdés.
Lenézően felé legyintettem, jelezve, hogy én lezártnak tekintem a témát, aztán hátat fordítottam és kisétáltam a kocsmából, kicsit bicegve, mert tényleg fájt még a seb. Megint megúszta az ork egy pofon nélkül. Hiába, nem szívesen bántom a barátaimat, de egyszer még letörlöm a képéről azt az önelégült vigyort.
Másnap reggel nekiindultunk szétnézni a rengetegben. A kocsma bejárata előtt már sokan vártak ránk. Gyakorlatilag az egész falu ott ünnepelt minket, mert már azért hősöknek számítottunk, hogy be merünk lépni az egyébként is elátkozott erdőbe, ahol az állítólagos szekta él. Jó kívánságokat rikácsoltak felénk, néhány kócos, szakadt ruhás gyerek krumplival dobált meg minket, s egy formás szőke lány könnyes szemmel integetett utánam.
Mikor elhagytuk a poros kis települést Gorkel előrevonult Alirához, és szerelmes szavakat súgott a fülébe, többször megpróbálta átölelni, a lány ennek hatására kiosztott egy-két pofont, az ork meg ezek után csak távolabbról követte, és tartotta szemmel az imádott nőt. Nekem a féregszerű Harfin jutott útitársul, aki nagy örömömre belekezdett élete történetének elmesélésébe, miszerint ő igazából egy herceg, akit gonosz nagybátyja meg akart öletni, ezért el kellett menekülnie otthonából. Biztosan remek ember lehet a nagybátyja. Megértenénk egymást.
Már nagyon untam az egészet, főleg azért, mert gyanítottam, hogy csak néhány csalóval van dolgunk, akik szórakozásból riogatják a falusiakat. Ha vártunk volna néhány napot, biztosan megérkeznek a lelkes „démonűzők”, akik jó pénzért kiűzik - saját magukat - a gonoszt a helyről, aztán megkeresik a következő naivfalvát, hogy előadják újra a történetet.
Sajnos sikerült eltévednünk az erdőben, és ahogy a növényzet sűrűsödött, úgy lettem én is egyre komorabb, mert nagyon féltettem a ruhámat. Egyszer kiáltozva kellett megállítanom a társaságot, mert beleakadtam, valami tüskés bokorba, és két órába került mire óvatosan kiszabadítottak. Sajnos az incidens miatt elég rossz hangulatba kerültem, mert kék selyemingem nagy része apró cafatokra szakadt, és hisztérikus állapotban kiabálva szögeztem le, hogy én ma már nem vagyok hajlandó tovább menni, és itt éjszakázunk. Alira próbált megnyugtatni, és nagylelkűen felajánlotta, hogy vacsorát készít nekünk. Kis idő múlva elénk tálalta csodafalatkáit, amik apró széndarabkáknak tűntek. Apró széndarabkák voltak. Alira mesterien tudta feketére égetni a húst, és ahol mégis maradt valami ehető rész, ott bekente „különleges” fűszerével, amitől folyton öklendeznie kellett az embernek. Én és Harfin csak a hús szélét rágcsáltuk, s amikor Alira másfelé nézett, villámgyors mozdulattal hajítottuk minél távolabbra, aztán vidáman vigyorogtunk Gronkelre, aki hangos morgások közepette, fancsali képpel gyűrte le az utolsó falatot is, hiszen nem okozhatott csalódást szerelmének. Az éjszaka nyugodtan telt eltekintve a zajos gyomorkorgásoktól, és ork barátunk öklendezésétől.
Másnap reggel Alira új képességet fedezhetett fel magában, mert nyomokat kezdett keresni, és legnagyobb meglepetésünkre talált is néhányat, amelyek állítása szerint észak felé vezettek. Utazásaink során talán most vettük először hasznát a lánynak, aki egy tisztás szélére vezetett minket, amelynek közepén egy szürke kövekből épült, régi, de jó állapotban lévő ház állt. Kinézete elég puritán volt, csak néhány ablak és egy terebélyesebb erkély törte meg az egyhangúságot, de méretei arról árulkodtak, hogy gazdagabb népek építették, akiknek biztosan nem volt sok félnivalójuk, mert semmilyen kerítést sem emeltek a betolakodók ellen. Talán valami nemes nyaralója volt egykor, de ma más alakok uralták az épületet. A ház bejárata előtt két piros mellényes, tar fejű ember beszélgetett kedélyesen. Harfin majdnem elkezdett kiabálni, hogy ott a szekta, de szerencsére még időben sikerült befogni bűzös kis száját. Féltem, hogy igaza van, és keményen meg kell dolgoznunk a pénzünkért. Haditervünk nem volt, de elhangzott néhány jó ötlet.
- Odalopakodhatna az ork, és körülnézhetne! - Alira hangja és tágra nyílt szemei arról árulkodtak, hogy komolyan gondolta a dolgot.
- Nem is rossz ötlet! - szóltam kedélyesen. - Talán rájuk omlana a ház a földrengéstől.
Láttam a lány kérdő tekintetén, hogy fogalma sincs miről beszélek, de nem foglalkoztam vele, mert jobb tervem volt. A könnyűléptű kis Harfint tökéletesnek tartottam arra, hogy csendbe körülszaglásszon az épület körül. Természetesen ő ezt nem találta olyan jó ötletnek, és izgatott hangon adta elő, hogy tulajdonképpen most nem érzi magát valami jól, és szédül is egy kicsit. Sikerült olyan hangosan vitatkoznunk, hogy a ház előtt állók is felfigyeltek ránk, és mindkét férfi lassan megindult felénk. Szétváltak, s óvatosan haladva próbáltak megközelíteni minket. Annak ellenére, hogy semmilyen fenyegető mozdulatot sem tettek, még oldalukon lógó szablyájukat sem húzták elő, Alira azonnal lőni kezdett az egyikre. Legnagyobb meglepetésünkre, a nyílvessző halálos pontossággal fúródott a célpont bal szemébe. A másik férfi, mikor látta, hogy társa holtan esik össze, rövid habozás után a ház felé kezdett futni. Azonnal utána vetettem magam, és hamar beértem, hiszen nem sokan versenyezhettek legendás gyorsaságommal. Rúgásom a bokáját találta el, mire ő elterült a tisztás illatos füvén. Nem tétovázott ott sokáig, azonnal tovább hemperedett, s mire felpattant, szablyája már a kezében volt. Meglepett, hogy hiányzott a férfi tekintetéből a várt fanatizmus, és szeme inkább meglepettséget sugallt, de nem volt időm ezen gondolkodni. Ő támadott először, és én művészi mozdulatokkal hajoltam el kemény és pontos vágásai elől. Tudtam, hogy jobb vagyok nála, de még játszottam vele egy kicsit. Először csak végigkarcoltam vívótőrömmel az oldalát, aztán kardforgató karja kapott egy mélyebb vágást, egy szúrás a combjába, és szinte a bőrömön éreztem félelmét. Egyre lassabban mozgott, s mikor egy pillanatra kinyílt a védelme, tőröm mélyen belekóstolt mellkasába. Tökéletes találat volt, pontosan a szívet érte. Megálltam a holttest mellett, elővettem külön erre a célra tartott kendőt, és elegáns mozdulattal letöröltem a vért fegyveremről. Mindig is fontosnak tartottam, hogy legyen az embernek stílusa.
Már nem volt titok a jelenlétünk. Az ajtót eltorlaszolták valamivel, és nem volt más bejárat, mivel az erkély túl magasan volt. Nem számoltak persze Gorkellel. A páncélos óriás vett egy kis lendületet, majd teljes testével nekivetődött a masszív faajtónak, amit szinte szilánkokká zúzott az ork félelmetes súlya, szerteszét szórva az ajtó mögé halmozott bútorokat és a mögötte álló vörös mellényeseket. Mire a szerencsétlenül járt harcosok magukhoz térhettek volna, már mindannyian halottak voltak.
Átkutattuk a házat, de nem találtunk semmit. Valószínűleg csak átmenti búvóhelye lehetett az épület a vörös mellényeseknek, mert a berendezés elég hiányos volt. Csak az ebédlőben szétdobált szennyes edények, és az élelemmel teli kamra mutatta, hogy lakott itt valaki. Harfin talált egy pincelejáratot, és rövid tanácskozás után Gorkelt küldtük előre, hogy körülnézzen. A lépcső egy húsz lépés hosszú, néhány fáklya által megvilágított folyosóba torkollott, amit a végén egy masszív vasajtó zárt le. Az ork gondolkodás nélkül megindult előre, de mikor a kilincs felé nyúlt, hirtelen, egy hangos reccsenés kíséretében, elnyelte a föld. Nem tudni, hogy csapda volt-e, vagy csak véletlen, de egy mély üreg volt a padló alatt, s így az nem bírta ki az ork súlyát. Gorkel elég szerencsésen megúszta a balesetet, pedig páncélban egy ilyen zuhanás akár halálos is lehetett volna, ennek ellenére jó bőrben volt, bár a bal karját furcsa szögben tartotta. Megnyugtattam, hogy mihelyt találunk kötelet kihúzzuk onnan, ám gyanítottam, hogy erre együttes erővel sem leszünk képesek. Mindenesetre ő nem sokat törődött velem, inkább dühödten püfölte öklével az üreg falát.
Mivel más ötletem nem támadt, intettem a többieknek, hogy maradjanak hátul, én meg átugrottam arra a vékony párkányra, ami még megmaradt a padlóból az ajtó előtt, és lenyomtam a kilincset. Egy éles villanás vakított el, s a robbanás ereje hátrarepített, át a gödör felett, fellökve Alirát és Harfint. Tudtam, hogy gyorsan kell cselekednünk, különben végünk van.
- Ki kell nyírni a mágust! - pattantam fel, s ordítottam megperzselt arccal, aztán kivont karddal vetettem be magam a helyiségbe, ami egy laboratóriumnak bizonyult. Gyorsan körbetekintettem, de nem láttam mást, csak furcsa folyadékokkal teli lombikokat, halomba dobált pergamentekercseket, nyakatekert kinézetű, félelmetes eszközöket, és egy hatalmas üstöt, amiben valami fekete, bűzös massza fortyogott. Nem mertem belegondolni, hogy milyen démoni kísérletekhez lehet szükség ilyesmire. A szobában egyetlen kivezető ajtót láttam azon kívül, amin bejöttünk, de az zárva volt, és hiába estem neki, csépeltem, rugdostam, nem engedett. Ekkor érkezett Harfin, aki hevesen gesztikulálva magyarázott valamit, és próbált megnyugtatni.
-Jól van, jól van. Majd én kinyitom. Kinyitom ám a kicsikét! - hadarta, és remegő kézzel kezdett el matatni a zár körül.
Őszintén reméltem, hogy sikerül neki. Végre volt időm egy kicsit kifújnom magam, mért még mindig a torkomban dobogott a szívem. Mikor először benyitottam a szobába, egy piros köpenyt láttam megvillanni, aztán a mágus varázslata elvakított. Azt hittem a robbanástól összeégett az arcom, s ez kétségbeeséssel, és irtózatos dühvel töltött el. Lassan sikerült megnyugodnom, és Alirától érdeklődtem külsőm állapota felől. A lány selymes kezeivel lágyan végigsimított arcomon, és mosolyogva nyugtatott meg, hogy kutya baja sincs az ábrázatomnak. Most hogy így jobban megnéztem Alirát, egészen szép volt. Kimondottan bájos, de mégis valami különcség sugárzott róla, ami mindig is visszariasztott engem.
Harfin már jó ideje szöszmötölt a zárral, mikor Alira hallani vélt valamit. Hozzám nem jutott el szinte semmilyen hang, mert a robbanás átmenetileg megsüketített, de tényleg mozgolódott valami a folyosó végében. Valaki lassú, ráérős léptekkel vette sorra a lépcsőfokokat. Mikor beért a folyosó fáklyáinak fényébe, végre megpillanthattuk a titokzatos idegent. Az egyik vörös mellényes volt az. Feje oldalra lógott, valószínűleg Gorkel félelmetes csapása szakította le félig, kifordult válla groteszk pózban rángatózott, hamuszürke arca nem tükrözött érzelmeket. Nem volt egyedül. Sorban érkeztek mögötte társai, csoszogó, ügyetlen léptekkel a tükörsima márványpadlón. Félelmetes alakok, tele még vérző sebekkel, és üveges, semmibe bámuló tekintettel.
Alira a fejéhez kapott, és sikítani akart, de csak fájdalmas nyöszörgésre volt képes. Engem is megdermesztett egy pillanatra a látvány. Lúdbőrzött a hátam, és kivert a hideg verejték.
- Harfin! Harfin sietned kell! Nagyon kell sietned! - hadartam remegő hangon.
- Jól van na! Ne zavarjuk meg a művész ügyes kis kezecskéit! - mormogta válaszul, és szerencsére nem pillantott hátra.
- A francba az ügyes kis kezecskéiddel! Igyekezz! - kiáltottam.
- Siess már az istenedet! - tért magához Alira is.
Hangos kiabálás döbbentett rá, hogy valakiről elfeledkeztünk. Gorkel érdeklődött fennhangon, hogy mi ez a hangzavar, de már nem volt időm válaszolni. Az élőhalottak nem tudták átugorni a márvány csillogását megtörő szakadékot, és egyenként potyogtak be Gorkelhez. Az első pontosan az ork sérült karjára esett. A fájdalom, és a tehetetlenség érzete veszélyes vegyületté keveredett az óriási harcosban. Rekedt morgása ordítássá torzult, tekintetéből kihunyt minden értelem, és habzó szájjal esett neki ellenfelének. Ebben az állapotban képtelen volt gondolkodni, és nem tett volna különbséget ellenség és barát között, de most nem volt szüksége gondolkodásra. Kegyetlen csapásokkal kezdte el aprítani támadóját. Levágott testrészek csapódtak neki az üreg falának, és vér festette vörösre az ork testét. Nem tudta már kinek a vére, de nem is érdekelte, mert minden seb egyre növelte a dühét, és újabb erőt adott neki. A második élőhalottat még zuhanása közben szelte ketté csatabárdja, s a harmadik is darabokba szelve végezte. A dühöngő harcos olyan érővel csépelte őket, hogy már nem maradt már ép csont, vagy izom testükben, ami képes lett volna a mozgásra. Érkeztek az ellenfelek, és a véres húsmassza egyre csak nőt az ork lábai élőtt.
Egyetlen esélyünk volt, hogy segítsünk neki. Harfin végre kinyitotta az ajtót, s diadalmas mosollyal fordult felém. Én félrelöktem az útból és beugrottam az ismeretlen helyiségbe. A mágus a földön térdelve, erősen koncentrálva próbálta meg irányítani élőhalott teremtményeit, és már későn eszmélt. Halk sóhajjal vette tudomásul, hogy vívótőröm végleg megállította szíve dobogását. Alacsony, vézna figura volt, nagy, okos fekete szemekkel. A helyiség egy apró kamra volt egy súlyos fekete ládával, és mindenféle gyanús folyadékokkal telezsúfolva. Sikerült találnom egy vastag kötelet, s megindultam az orkot rejtő gödör felé. Mikor lenéztem, gyomorforgató látvány fogadott. Ott ált Gronkel, hordószerű mellkasa lüktetve emelkedett, és süllyedt, teste tiszta vér volt, körülötte pedig halmokban hevertek a ledarabolt testrészek és a bűzlő emberi belsőségek.
Segítségül hívtam Alirát és Harfint, s együttes erővel sikerült kihúznunk a lassan megnyugvó harcost, miután hosszas rábeszélés után megszabadult páncéljától. Harfin felajánlotta, hogy amíg mi kifújjuk magunkat a folyosó padlóján, ő kinyitja a ládát a kamrában.
Nem volt sok időnk a pihenésre. Alira sikítására berohantam a laboratóriumba, és a nyitott ajtón keresztül láttam, amint a lány kétségbeesetten próbálja kiráncigálni az ájult Harfint, miközben a láda felől pedig furcsa füst gomolygott. Elővettem a kendőmet és benedvesítettem egy üvegcsében talált víznek vélt folyadékkal, hátha használ valamit, majd lélegzetemet visszatartva Alira segítségére siettem. Mire odaértem, már a lány sem volt magánál, így kettőjüket kellet kihúznom a szobából. Közben Gronkel is megérkezett, de mutattam, hogy boldogulok, csak hozza fel a ládát a szabad levegőre, mert én azt nem bírom el. Egyenként felvittem társaim magatehetetlen testét a felszínre, ki a házból, aztán zihálva terültem el a tisztás füvén. Megérkezett az ork is, és miután messze tőlünk lerakta a ládát, hozzám hasonlóan ledobta magát a gyepre, és mélyeket lélegzett a friss levegőből. Lassan Alira és Harfin is magukhoz tértek, s bár még kicsit kábultak voltak, de jól érezték magukat. A ládából sem szivárgott több gáz, ezért Gronkel néhány erőteljes csapással felnyitotta.
Nagy csalódással vettem tudomásul, hogy néhány furcsa kristályon, és ismeretlen szerkezeten kívül csak egy napló van benne. Mivel még mindig nem tudtuk kik ellen harcoltunk ezért találomra felütöttem a naplót és hangosan elkezdtem olvasni.
„Végre megérkeztünk!. Ez az elhagyatott ház, és az erdő háborítatlan csendje remek körülményeket biztosítanak ahhoz, hogy megkezdjem a kísérleteket, és az őrök pedig távol tartják a hívatlan látogatókat, bár szerintem nem lesz rájuk szükség…”
A többiek feszült figyelemmel várták a folytatást. A kísérlet szó hatására, furcsa gondolatok keltek életre bennünk, a falusiak holttestén lakmározó démonokról és más pokoli teremtményekről. Tovább lapoztam.
„Még mindig nem sikerült megfejtenem a Thral fa nedvének titkát! Pedig olyan bámulatosan ellenálló ez az anyag szilárd formájában. Csodálatos tulajdonságokkal rendelkezik. Talán ha le tudnám csökkenteni az összetevőinek mágikus ellenállását, akkor végre szilárd állapotban is szabadon formálható lenne, s ez új korszakot nyitna az építészetben, de a harcászatban is. Nehéz lesz, de folytatom a kutatást, és az újabb kísérleteket.”
Nagyot nyelve lapoztam tovább, és nem volt szükség felnéznem ahhoz, hogy tudjam, a többiek is leesett állal bámulnak.
„Megőrülök, ha Ert nem érkezik meg néhány napon belül. Nem vagyok hajlandó tovább vigyázni az átkozott kutyájára. Az a hatalmas dög szétrágott már mindent, amit lehet a házban. Amikor meg kiengedtem, hogy a fák között tombolja ki magát, elment a faluig, és kiásott két hullát a temetőben, aztán egészen az erdő széléig vonszolta őket. Szóltam két őrnek, hogy vigyék vissza a testeket, mielőtt valaki észreveszi, de már késő volt. Most biztosan elözönlik a terepet a falusiak. Nem lehet így dolgozni!”
Miután felolvastam az utolsó sorokat, mindenkire döbbent csend telepedett, és sokáig ültünk ott a füvet bámulva, szótlanul.
- Akkor most egy jóindulatú mágussal volt dolgunk, ugye? - szólalt meg nagy sokára Alira.
- Szekta volt ez én mondom! - válaszolt Harfin, de senki nem figyelt rá.
- Sürgősen találjunk ki valami jó mesét a polgármesternek, mert ha megtalálja a naplót és megtudja, hogy a lányával is lefeküdtem… - mondandómat az egyik közeli bokor mélyéről hallatszó állati morgás szakította félbe.
