Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy furcsa falucska, valahol a kék hegyeken túl. Bizony, szokatlan hely volt ez, csodájára is jártak messziföldről. A kis faluban ugyanis minden férfinépség szakállat viselt, az alig pelyhedzőtől a dús-bozontos, tiszteletet parancsolóig. Alighogy felcseperedett egy ifjú, s az első pihék megjelentek az állán, attól kezdve viselnie kellett a szőrzetét. Csak fővesztés terhe mellett lehetett szembeszállni ezzel a törvénnyel. Törvénnnyel, úgy bizony, hiszen a falucska lakóira nézve ez írott kötelezettség volt attól az időtől kezdve, hogy az ország akkori királya, Félelmetes Jeromos ezt előírta nekik. Mondanom sem kell, hogy Jeromosnak hatalmas, dús, éjfekete szakálla volt, amit rém büszkén viselt. Azért is foglalta törvénybe, hogy a falucska férfilakossága szakállat hordjon, mert úgy gondolta, népe ezzel is feltétlen hűségét fejezi ki. Így tehát, aki borotválkozni merészel, az árulást követ el, nyíltan elutasítva királyát. Sőt mi több, a törvény még azt is előírta, hogy az összes borotvát, ollót és minden egyebet, ami szakáll nyírására alkalmas, el kell kobozni. Akinél ilyet találnak, az bizony, csúnyán meglakol.
Bizony, nem volt ez könnyű dolog, hiszen azon a vidéken igen melegek voltak a nyarak, melyeket rövidke tavasz előzött meg, majd az ősz sem hozott igazán enyhülést. Kellemetlen volt a meleg szakállviselet, a híúságról nem is beszélve, hiszen valljuk meg, nem mindenkinek áll jól a e férfiúi dísz. Lázadoztak is időnként a férfiak a falucskában, de többnyire jobbnak látták, ha befogják a szájukat.
Élt ebben a falucskában egy ifjú legény, akit csak Tódorként ismertek. Nos, ez a legény már kölyökkorában is elég bút hozott szegény szülei fejére. Mindig mindenkivel harcban állt, állandóan a porkolábok kergették, mert valami rossz fát tett a tűzre. Csintalan gyermek volt, aki nehezen tűrte a zablát. Elérkezett az idő, mikor Tódornak is pelyhedzeni kezdett a szakálla. No, ahogy az várható volt, kijelentette: ő bizony simára beretválja a képét, és az úgy fog világítani, mint a telihold szép nyári éjszakán. Hát, szegény szülei óvták, intették, ne tegye, hiszen Jeromos haragját fogja magára szabadítani. De nem tudták meggyőzni, Tódornak minden reggele akkurátus borotválkozással indult. Ezután, mintha szándékosan provokálná a közönséget, végigvonult a falu főutcáján, és ahol csak tudott, leállt beszélgetni. Na, híre is ment a dolognak, s mikor a király ezt megtudta, égtelen haragra gerjedt. Nosza, parancsba adta, hozzák elé ezt az engedetlen nyikhajt. Úgy is lett, a porkolábok elfogták Tódort, és vitték uralkodójuk elé.
3 nap és 3 éjjel faggatták, hogy miért teszi, miért nem gondolja meg magát, próbáltak rá minden módon hatni, de ő hajthatatlan maradt. Igaz, ez idő alatt kiserkedt a szakálla, és bizony, rosszul is érezte magát. Persze, hiába kért borotválkozószerszámot, egy sem volt az udvarnál. Gondolta a király, hogy büntetésként tömlőcbe zárja, ott aztán nőhet a szakálla, és hiába tiltakozik ellene Tódor, előbb-utóbb beletörődik a megváltoztathatatlanba.
Teltek-múltak a hetek, s a legénynek bizony nőtt a szakálla, bajsza, de hiába könyörgőtt ollóért, nem hoztak neki. Egy nap nagy sivalkodásra, futkosásra ébredt cellájában. A tömlöcablakból csak az eget látta, és csak szófoszlányok jutottak el hozzá. Dörömbölt az őröknek, ugyan, mondják már meg, mi történt. "Baj van az Urunkkal" - vakkantotta a martalóc - "Viszket a szakálla, de olyan nagyon, hogy 3 napja nem alszik tőle." No, kapva kapott a híren Tódor: "Le kell vágni, attól mindjárt meggyógyul!" "Hogy gondolsz ilyet?!" - hökkent meg az őr - "Félelmetes Jeromos olyan szakáll nélkül, mint kard az éle nélkül." "Pedig azt le kell vágni, mert beleköltözött a nyű." "Mit nem mondasz?!" - hitetlenkedett a tömlőc őre. "Menj csak, mondd meg Jeromosnak, hogy nagy bajban van, sürgősen szabaduljon meg a szőrzetétől, különben a nyüvek 1 hét alatt megeszik." No, megijedt a martalóc, hogy ilyen csúfság esik királyával - és annak reményében, hogy valami jutalmat kap a hírért, szaladt is Jeromos elé.
A király éppen nyüszített kínjában, mikor berontott az őr. "Fenség, nagy baj van! Le kell vágni a szakállát, különben a beleköltözött nyüvek egy hét alatt felfalják!" "Miket hordasz össze, ember?! Hogy képzeled, hogy uralkodói büszkeségemtől megszabadulnék? Ki mondta neked ezt a badarságot??" Mindeközben veszettül vakarózott, észre sem véve, hogy közben jócskán tépdesi a szakállát is. "Az a legény mondta ott a tömlöcben, az a Tódor! A Csupasz Ábrázatú Tódor" - merthogy közben ezt a gúnynevet kapta hősünk. "Azt az áldóját a szégyentelenjének! Még gúnyolódni mer, hogy nyüves vagyok! Takarodj innen, és mondd meg annak az átokfajzatnak, hogy puszta kézzel tépem ki a szakállát, ha még egyszer így megsért!" No, eliszkolt a martalóc, lába sem érte a földet.
Megint eltelt vagy 2 nap, és biz" Félelmetes Jeromos már mindennek nézett ki, csak épp félelmetesnek nem - összegörnyedve feküdt az ágyán, időnként rángatózva, és szinte folyamatosan vakarózva. Annyira szenvedett, hogy már bárminek örült volna, csak szabaduljon meg ettől az őrült viszketéstől. No meg, eszébe jutott, mit is mondott az őr: lehet, hogy tényleg csak pár napja van hátra, és nyüveknek lesz vacsorája?! "Bánom én, vesszen a szakállam, csak szűnjön meg ez az őrjítő érzés!" Szalajtotta is az udvar népét, a föld alól is, de hozzanak borotvát, ollót, és nyírják le a szakállát. Aztán, ha rendbe jött, majd ellátja a baját ennek a legénynek, a szakálla meg úgyis visszanő.
No, indult is nagy keresgélés szerte a faluban, de sehol nem leltek alkalmas vágószerszámra, hiszen az elkobzott beretvákat mind beolvasztották. Sürgetett az idő, így nem tudtak faluról falura, városról városra járni. A király, megtudván, hogy nincs egy darab beretva sem a faluban, borzasztóan elkeseredett, és viszketéstől gyötörten már kezdett készülni a rút halálra. Csend telepedett a királyi udvarra, szinte hallható csend. Fel is tűnt ez Tódorunknak, aki rögvest megtudakolta, mi történt. "Hát, csak ez a baj?" - kacagott fel - "Nosza, szaladjatok a házamhoz, menjetek be a kamrába, ott a legfelső polcon találtok egy csuprot, abban tartom a megmentett borotvámat." Hú, megörült az őr, hogy jó hírrel szolgálhat, így szaladt is Jeromoshoz. "Mire vársz még, hiszen alig élek!" - és már szalajtotta is a martalócokat, hozzák el a beretvát.
Térültek-fordultak, és visszaérve az udvarba, mentek is a király elé. Igen ám, de senki nem tudta, mit kezdjen a szerszámmal, hiszen sosem borotválkoztak! "Hozzátok elém azt a Tódort, az majd megborotvál engem!" Jött is Tódor, ajkán kaján mosollyal. "Itt vagyok, királyom! Miben állhatok a rendelkezésedre?" "Segíts rajtam, Tódor fiam, te vagy az egyetlen, aki képes megszabadítani ettől a nyüves szakálltól!" - könyörgött a király. "Semmiség az" - mondta a legény, és mire hármat számoltak, már le is nyírta a viszkető szőrcsomót. "Hát, bizony, csúnyán összemarták fenségedet a nyüvek, de meglátja, hamarosan rendbejön". Még el sem látták a király sebeit, de máris jobban érezte magát, hiszen megszűnt a kínzó viszketés. "Mivel hálálhatnám meg Neked, fiam, hogy meggyógyítottál?" "Nos, fenség, nem kérek én mást, csak hogy olvasszanak be néhány kardot, oszt" gyártsanak belőle beretvákat, hogy mindenki, akinek kedve szottyan, meg tudjon borotválkozni." "Nem bánom" - felelte a király, s azonnyomban elrendelte, készüljön száz és száz borotva.
Hamar híre ment a falucskában, hogy vége a kötelező szakállviseletnek, és hamarosan minden ifjú és öreg olyan sima arcéllel járt-kelt, hogy még a Napsugár is elcsúszott rajta. Így esett, hogy abban a furcsa falucskában kiment a szakáll a divatból. Ugyan van egy legény, valami Tódor, aki időről időre szokatlan formájú szakállat nyirat magának, fene tudja, mi okból. Azt mondják róla, sose fér a bőrébe.
