Szörnyű hideg volt aznap. Már egy hete fagyott, de ez a mai felülmúlt minden képzeletet. Tudta, hogy melegebben kellett volna öltöznie; ez a rövid kabát és sál, sapka nélkül, nem volt valami szívderítő látvány. Az utolsó pillanatban szánta rá magát, hogy felutazik Budapestre Bandihoz. Karácsony első napja volt, és ilyenkor valójában nem szeretett menni sehova, de barátja megígértette vele, hogy elmegy.
"Lesznek néhányan a társulatból, meg ismerősök otthonról is" – noszogatta Bandi. – "Nem jó otthon egyededül! "
Nem sokan lézengtek ez idő tájt a Déliben. A hangosbemondó csak mondta-mondta a magáét monoton, összevágott hangon, ugyanúgy, mint amikor tömve van a pályaudvar. Arra gondolt, hogy nem sok őrült van, aki ilyenkor még útra merészkedik, s ebben a pillanatban a vasutasok iránt is részvétet érzett. Kissé lehangoltan ballagott végig a peronon, metsző szél süvített az arcába. Most már nem fordulhat vissza, ezzel tisztában volt. Míg a villamos érkezésére várt, Kátay Zoltán rágyújtott egy cigarettára, majd kezeit zsebre vágta. Elég sokáig kellett várnia, valahogy most vánszorogtak a percek. Mire a Kosztolányi térre ért, már nagyon rossz ötletnek tartotta, hogy hagyta magát rábeszélni. Barátja most Budapesten rendez, itt bérel egy hatalmas lakást, s ha már ekkora, ki akarta használni oly módon is, hogy összejövetelt tart. Ismerős volt a környéken, így gyorsan megtalálta a házat, nem esett nehezére.
Felbaktatott a második emeletre, de már a félemeleten hallatszott egy jókedvű társaság hangoskodása. Egy ötvenes évekbeli, amerikai énekes karácsonyi hangulatot árasztó dallamokat énekelt. Egy kicsit kifújta magát, majd határozatlanul nyomta meg a csengőt.
- Zolikám! – üdvözölte a barátja. – Gyerekek! Itt van Zoli is! Gyertek!
Ismerős arcokat is felfedezett, akiket látott már otthon a színházban, mikor még bejárt a próbákra. Szeretettel fogadták, ezt örömmel konstatálta. "Kellemes karácsonyt!" – hangzott innen-onnan. Mikor megszabadult barátja vállveregetéseitől, kissé hátrább húzódzkodott a félhomályba, távolabb a hatalmas fenyőfától. Nem szeretett a középpontban lenni, ha tehette inkább szemlélője volt az eseményeknek. Soha nem érezte magát igazi társasági embernek.
- Lazítson! – Először nem tudta, honnan jön a hang, majd hátrafordult. Egy ötven év körüli szőke nő volt, fekete kosztümben, gyöngysorral a nyakában. – Lazítson már! Ideges?
- Óh, nem! Csak tudja most érkeztem pár perce.
- Tudom. Láttam, mikor a háziak bekísérték, itt ültem hátul.
- Úgy hiszem, nem ismerjük egymást. Kátay Zoltán vagyok. Fizikus. Ezt csak azért említem, nehogy színésznek nézzen. Látom, a vendégek zöme az.
- Várszegi Emma, lakberendező – odanyújtotta a kezét. – Amit itt lát... – s körbemutatott – az én művem.
Nem várta meg amíg a férfi kinyilvánítja véleményét, megelégedett egy elismerő arckifejezéssel. Megragadta a kezét majd ellentmondást nem tűrően az italokhoz irányította.
- Jöjjön! Igyon velem egy puncsot, legalább felmelegszik! Most lett kész, még nem hűlt ki – majd kérdőre vonta: – Mondja, hol volt eddig? Mindjárt hat óra.
- Tudja, vidékről érkeztem vonattal, és a villamosra is vártam vagy húsz percet.
Pohárral a kezükben elballagtak egy csendesebb sarokba. Barátja a túlsó oldalt vitatkozott egy társaságban, s mikor észrevette Emmával, félreérthetetlen mosolyt eresztett feléjük, és integetett.
Kellemes zene szólt. Bandi úgy látszik szerette Frank Sinatrat, mert már a harmadik zeneszám is tőle volt. Felkérte Emmát, így finoman hozzásimulhatott a nő testéhez, amely engedelmesen követte az övét a zene ritmusára. Elég rég táncolt, most jó volt magához szorítani a női testet.
- Szabad az asztal! – harsogott Bandi öblös hangja!
A svédasztalnál azonnal küzdelem támadt a finomabb falatokért, de ők nem álltak be a sorba, tovább folytatták a táncot. Megvárták, míg lemegy az első hullám.
- Jöjjön! Menjünk ki addig a teraszra amíg befejezik, kiszellőztetném a fejem. Csak húzzon magára valamit, mert rossz nézni milyen vékonyan van öltözve. Még megfázik miattam.
Kátay Zoltán előkereste kabátját, majd kiment a nő után.
Emma egy ezüst cigarettatartót vett elő, melyre VE volt vésve, s megkínálta egy cigarettával.
- Szokatlan manapság ilyenben tartani. Szép darab.
- Köszönöm! Az apámtól kaptam pár éve. Emlék. – Nagyot szívott a cigarettából, majd hozzátette: – Valójában nem sokat dohányzom, megvagyok nélküle. De ma ünnep van.
- Jó a társaság? Elég sokan jöttünk össze.
- A színészek többnyire szerepekről meg forgatókönyvekről szeretnek beszélni – kezdte – én mégis kedvelem őket. Ma mást jelent a színház, mint gyerekkoromban. Akkor művészek voltak, ma sztárok. Most inkább magára vagyok kíváncsi! Mondja, volt már úgy az életben, hogy legszívesebben, hagyna csapot-papot, fogja magát, beül egy autóba, és elhajt valahova vagy felül egy vonatra, és elutazik jó messzire? – kérdezte Emma.
- Igen. Néhányszor meg is tettem, és eltűntem néhány napra. Többnyire mindig alszok azért egyet a döntéseimre, különös tekintettel azokra, amelyek sorsfordulót jelenthetnek az életemben. Tudja én nem tízig, hanem legalább húszig számoló típus vagyok. Vagy csak egyszerűen óvatos. Így kevesebb meglepetés ér.
Ez a mód, ahogyan magát és az élethez való viszonyát szemlélte, és ez a nyugodt hang, imponált a nőnek.
- Miért? Igazából mi az, amit szeretne, hova utazna? – kérdezett vissza, s közben azt próbálta megfejteni, hogy vajon miért foglalkoztatja ez a nőt.
- Abban a pillanatban bárhova. Csak el, minél messzebb. Olyan helyekre, ahol nem jártam, nem ismer senki. Kivennék egy szobát valahol, felfedezném a várost, beülnék valahova vagy leülnék egy parkban, egyszerűen csak jól érezném magam, magamban – utolsó szavai nem voltak túl meggyőzőek. – Na jó! Elég az érzelgősségből – szelíden rámosolygott a férfira, és belekarolt –, menjünk vissza, hátha valakinek hiányzunk!

E beszélgetés után Kátay Zoltán komolyan eltöprengett azon, hányadán áll is ezzel a nővel. Emma megoldása lehetne annak a problémának, ami már olyan rég nyugtalanította és amit egyedüllétnek neveznek. Mennyivel egyszerűbb volna belevágni egy olyan dologba, amit már az első pillanatban úgyis szeretett volna, abban a pillanatban ahogy meglátta és megérezte illatát. Be kellett, hogy vallja önmagának, ez a nő tetszik neki. Ugyan jóval idősebb nála, ezt nem is titkolhatná, de mégis. Van benne valami, ami rendkívül vonzóvá tette számára, ami egyre jobban befurakodott a gondolatai közé, és nem hagyta nyugodni. Emma megszakította gondolatmenetét.
- Meséljen nekem! Honnan ismeri a házigazdát?
- Óh, Bandi gyerekkori barátom. Nem szakadt meg a kapcsolat közöttünk miután felnőttünk. Szoktunk találkozni, igaz nem túl sűrűn. Nagyon elfoglalt, most épp itt rendez. Ha ideje engedi és ha eszébe jutok, jól kibeszéljük magunkat. Szeretettel hívott mára, éreztem a hangján, így nem tudtam neki ellent mondani, meg nem is akartam megsérteni.
Mintha tudta volna, hogy emlegetik, megjelent a barátja.
- Jól érzitek magatokat? Egyetek, igyatok és főleg sokat táncoljatok! – Szeretettel ölelte át őket, nagy testével föléjük hatalmasodott. – Örülök nektek! – Arcán megint megjelent az a bizonyos kaján mosoly. Hiába, nagy szervező volt.
Az idő előrehaladtával a társaság egyes tagjai lassan elszállingóztak. Voltak olyanok is, akik valamelyik szobában dőltek le.
- Ideje indulnom! Magának van hol aludnia, vagy itt marad a barátjánál?
- Tulajdonképp maradhatnék... de el is kísérhetem, ha gondolja.
- Gyalog vagy taxival? Éjfél felé már nemigen járnak buszok meg villamosok, de nem lakom túl messze!
- Ha valóban nem lakik messze, és ha nem bánja, inkább gyalog! – válaszolta a férfi.

Kimérten lépkedtek egymás mellett a szeles úton, egymásba karolva. Tiszta, fagyos volt a levegő. Itt-ott fázó emberek siettek, mindenki a saját kis otthonába. Ha tehette. Munkások a vágányokról takarították le a havat, távolabb meg egy idős lakó lapáttal a járdát kaparászta, s szabadította meg a hótól, míg mások mély álmukat aludták, a másnapi vendégség reményében.
- Nem beszéltem még a férjemről. Meghalt tizenegy éve. Nagyon szerettük egymást, de a betegség közbeszólt. Született egy fiúnk, most Belgiumban él; néha meglátogatom, s évente egyszer ő is hazajön, többnyire karácsonykor, ha teheti, de most nem tudott. Eladtam mindent, és más lakásba költöztem. Egy időben azt gondoltam, hogy sokkal többet érdemeltem volna az élettől, ha mást nem, legalább még egy lehetőséget. Valahogy soha nem úgy alakultak a dolgaim, így nem kezdtem újra senkivel. Ma már nem fáj annyira.
- Az élet mindent megold, mondják. Azért hoz gyógyulást a fájdalmainkra, mert az ember közben különböző változásokon esik át. Az idő múlásával a személyiség változik, többé már nem ugyanaz lesz.
Idő közben Emma háza elé értek, és újból elkezdett esni a hó.

Emma elhatározta, hogy nyílt lesz, és felhívja a férfit a lakására. Ha esetleg valami balul ütne ki, legfeljebb nem okolhatja önmagát.
- Zoltán! El tudna engem fogadni? Nem zavarja a korom? Gondolom, azt rögtön felmérte, hogy legalább egy tízessel idősebb vagyok. Mondja meg... akarhatok én magától valamit? Persze azon kívül is? Tudja, nekem már igen régóta nincs senkim, és most karácsony van...
Megállt, s szembefordult a férfival. Fülbevalója észrevétlenül, egy egészen picit megremegett, de ez nem kerülte el a férfi figyelmét. Emma most nagyon sebezhetőnek látszott. Ahogy ott állt a hóesésben, fehér bundáját nyakánál összehúzva, pont olyan volt mint egy angyal.
- Igen kedves Emma. Akarhat. Hát persze. – Elsimította a nő haját, egyik kezével átölelte, a másikkal befurakodott a dereka felett a kabát résén keresztül, és megállapodott a megfelelő helyen. Szájon csókolta. Megkönnyebbült annak ellenére, hogy tudta, a nő nem fogja visszautasítani ezt a közeledést...

Nem túl nagy, de szakértelemmel berendezett lakásba léptek be. Az üres szoba fogságába ejtett fenyőillat jól érezhető volt. Emma természetes mozdulattal kényelembe helyezte magát, és hellyel kínálta a férfit is, de ő inkább a könyveket vette szemügyre.
- Szép! Látom, rengeteg könyve van. – Körbejártatta tekintetét, majd megállapodott egy halom CD-n. – Remek gyűjtemény! Klasszikus és kórusművek, kelta népzenék elektronikus feldolgozása. Ha megkérhetném ez utóbbit... kedvelem az ilyet.
- Szüleim zenész emberek voltak, bizonyára tőlük származik az éneklés, a zene szeretete. Jó néhány évig egy kórusban is énekeltem; szabadidőm egy részét azzal töltöm, hogy koncertekre járok a barátnőmmel, és az operát sem vetem meg. – Emma lábujjhegyre állt, és pajkosan szájon csókolta. – Jöjjön velem! Mutatok valamit – odahúzta az ablakhoz.
A nappali a lakáshoz tartozó belső udvarra nézett, ahol kopár téli hársfák meredeztek ágaikkal, mint az ég felé könyörgő kezek, meg egy hatalmas platánfa. Távolabb egy ezüstfenyő igyekezett megtartani súlyos terhét. A védettebb helyeken a virágágyásokat foltokban lepte csak el a hó, és egy bánatos fiúcskát formázó szobor fáradhatatlanul vigyázta az udvar nyugalmát, csendjét. Egy kerti padot teljesen befedett a hó, érintetlenül várta az első embert, aki egyszer majd letakarítja és rámerészkedik. Mellette egy kandeláber kékes fényével takarta be az udvart. A nő arca csodálatos volt ebben a beszűrődő, indigókék télben.
- Ez a kert a mindenem. Az enyém. Nagy szeretettel gondozom, és büszke vagyok rá.
Kátay Zoltán tudta, hogy ez a pillanat egyszeri, megismételhetetlen és gyönyörű. Mégis kénytelen volt elszakadni ettől a látványtól, mert figyelme most már egyre inkább Emmára irányult. Ahogy kikapcsolta, majd kilépett szoknyájából, és ahogy ott állt előtte ártatlanul, fekete kombinéjában, ahogy leengedte feltűzött szőke haját, és amilyen elegáns mozdulattal megrázta fejét, ez a mozdulatsorozat elbűvölte a férfit. Felesleges is lett volna már a higgadtság álarca mögé bújni.
Emma egy pillanatra sem veszítette el a fejét, bár maga is mindjobban fölhevült. Arra is gondja volt, hogy egy pillanatra kibontakozzon a férfi karjából, hogy az ablakhoz menjen, és a várttal ellentétben széthúzza a függönyt. A téli világosság bátortalanul szűrődött be a szoba sötétjébe, s keveredett a nappaliban álló karácsonyfa színes fényeivel. Ez épp elég volt, hogy megvilágítsa a nő testét, és kivehető legyen nőiessége. Az elkövetkező percekben belefeledkeztek egymásba...

Kátay Zoltán töltött egy italt mindkettőjüknek, majd cigarettára gyújtott. Ara gondolt, hogy mennyire kiszámíthatatlan a sors. Előző nap reggel még azt fontolgatta, hogy utazzon, vagy egyedül töltse a karácsonyt.
Emma a széles heverőn feküdt, teste újból csalogatni kezdte tekintetét; még mindig nagyon kívánatosnak találta. Leült a heverő mellé a szőnyegre, mire Emma felkönyökölt, s így épp elérte a fejét. Beletúrt a hajába majd a fülébe suttogta:
- Boldog karácsonyt kedvesem!
- Neked is! Boldog karácsonyt! – válaszolta.
Miközben simogatta a férfi haját, Emma halkan és andalítón énekelni kezdett egy kelta népdalt. Hegyekről énekelt, tiszta vizű, gyors patakokról, szerelemről és halálról. Egy kislányról, aki szeretett volna felnőtt lenni. Nagyon szomorú volt.



– Vége –

Pécs, 2004. október 8.

Cím: Karácsonyi emlék
Kategória: Novella
Alkategória:
Szerző: Horváth Géza
Beküldve: December 1st 2004
Elolvasva: 1223 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Novella főoldalára | Megjegyzés küldése ]