Másjólodik emeleti, nagyméretű lakás. A nyitott teraszajtó kellemes légáramlatot biztosít a nyárvégi szombat délutánon. Odabent félhomály uralkodik, de hamar megszokja a szem. A lakás berendezése a lakó ízlését tükrözi, de főképp a kényelmét szolgálja: zömök, barna tölgyfa bútorok, fehér falak igényes kiegészítőkkel. Rengeteg könyv a falon, amelyből az íróasztalra is jut, jó néhány kézzel írt jegyzettel, fecnivel együtt. A figyelmes szemlélő azonnal észreveheti, hogy a lakó itt bizony egyedül él.
Csöngetnek.

Kátay Zoltán lerakta poharát, és az ajtó félé indult, hogy beengedje látogatóját. Bandi, a gyerekkori barát állt vele szemben az ajtófélfának támaszkodva, zakója lezserül a vállán. Arcán széles mosoly.
- Szervusz! – üdvözölte a házigazdát. – Bezárhatnád az ajtót, valaki betör még egyszer hozzád!
- Nem félek senkitől, ha meg nem vagyok itthon a riasztó olyan, mint egy sziréna. Különben, szevasz! Rég voltál! Mégis úgy jössz, mintha csak tegnap jártál volna nálam.
- Most beengedsz, vagy itt öregedjek meg?
- Kerülj beljebb! – mondta a házigazda, majd a nappaliba tessékelte vendégét. – A Kleist-leveleket elhoztad? – szegezte neki a kérdést szemrehányón.
- Persze. Csak ne zsörtölődj már annyit!
- Mit kérsz inni? – enyhült meg a házigazda hangja, és ez a kérdés már valóban barátságosra sikeredett.
- Mint mindig. Mivel tudom, hogy úgy is csak whisky van nálad, tehát azt. Ha véletlenül egyszer mondjuk... lenne egy hideg sör? Látod, az örömömre szolgálna!
Kátay Zoltán hellyel kínálta barátját, nagy rutinnal jeget tört és töltött. A másik a zakóját hanyagul a kanapéra dobta, majd száz kilójával szinte belehuppant egy fotelbe.
- Mi a helyzet? Mesélj! – kérlelte Bandi a barátját.
- Nincs semmi különös, éldegélek... meg írok néha. Belekezdtem egy újabb novellába.
- Megint egy újabb? Inkább a kutatásaiddal foglalkoznál, hiszen fizikus vagy! Esetleg írj inkább egy drámát! Azt valahogy be tudnám suvasztani az évadba, meg kifizetődőbb is lenne számodra. A novelláidat senki nem olvassa. Próbálj meg választani végre! Vagy koncentrálsz a munkádra, vagy az írást választod, de akkor csak azt!
- Miért, te tudnál választani? Vagy játszhatnál, vagy rendezhetnél, vagy csak igazgathatnád a társulatot! Melyiket a három közül? Nekem egyetlen szórakozásom, hogy novellákat meg néha verseket fabrikálok. Tudod, az egyedüllét megmozgatja a képzeletemet, innen ered az egész. Tudom, hogy jobbak is lehetnének, tisztában vagyok a képességeimmel.
- Mi van azzal a fiatal lánnyal? Meg van még?
- Andrea? Nincs... kirúgott! Azt mondta túl öreg vagyok hozzá, nagy a korkülönbség. Különben igaza volt.
- Nem akarsz inkább újból megnősülni? A tánckarban van néhány ígéretes szépség.
- Az nem megy. A magam szilárdan megépített világában élek, és e rendet semmiképp nem kívánom már feladni... – majd rövid habozás után folytatta – legfeljebb csak abban az esetben, ha egy kivételes nővel ismerkednék meg, aki teljesen levesz a lábamról. Erre azonban szinte semmi kilátás sincs. Így hát magam élek ebben a hatalmas lakásban, és azt teszem, amit akarok. Írok, ha úgy tartja a kedvem, mivel számomra ez szórakoztató, logikai játszadozás – hangján újból ingerültség érződött.
- Téged elhagyott a humorérzéked, drága barátom! Mellesleg igazad van. Én sem tudnék választani – felelte, s közben lehajtotta italát, majd körkörös mozdulatokat téve, megcsörgette a jégdarabokat a pohár alján.
- Te... tudtad, hogy az Internet jelenleg... áh, hagyjuk! Téged nem érdekel a technika ezen ága sem! – fojtotta a szót saját magába. – Viszont én teljesen fellelkesültem tőle. A következő novellám is a hálózat lehetőségei körül forog.
- Na, és mi lesz a címe, ennek a novellának?
- Előretolt kezek.
- Jó ez a cím? Nekem nem mond semmit.
- Nem tudom, valamiért belefúrták az agyamba ezek a szavak magukat, és minél jobban morzsolgatom a számban ezeket, annál jobban érzem, hogy ez a megfelelő. Voltál már így? Válassz egy szót, mondd ki hangosan többször, közben nagyon figyelj rá, és rájössz, hogy milyen furcsa is valójában. Pont így vagyok ezzel a címmel... furcsa, mégis valamiért tetszik.
- Egyszer megpróbálom öregem, csak ne most! Ehhez már fáradt vagyok, egész délelőtt próbáltam. A sztori? Megvan? Erről beszélj inkább!
- Nagyjából összeállt. Adott egy férfi, nevezzük Gábornak, aki építész, valamint egy nő. Őt hívják Nórának. Nóra nagyon okos, érzékeny ember, aki egy budai kis villában él és egyetemen tanít kommunikáció szakon. A férfi a Net-en ismerkedik meg vele. Egy tanulmányt kell írnia sürgősen, amihez egy könyvre van szüksége. Sajnos könyvtárban nincs, boltokban meg nem kapható. Egy ritkaság. A Net-en rákeres, és a gép kivágja a nő nevét, akinek ez a könyv megvan. Elkezdenek levelezni egymással. A szerkezet levélváltások és csetelések sorozatának váltakozása.
- Amúgy milyen? Érted mire gondolok?
- Csinos, de ennél a nőnél most másra helyezném a hangsúlyt! A barátságát kínálja a férfinak, de a barátságot egyénien értelmezve, méghozzá úgy, hogy az igen könnyen átalakulhasson többé. Nagyon jól bánik a szavakkal, igen jól fogalmaz, elgondolkodtató hivatkozásokat tesz. Szinte simogatja a férfit a szavaival, ért hozzá végül is ezt tanítja. A történet során kialakul valami transzcendentális, pikantériával fűszerezett viszony köztük. Ettől lesz olyan izgalmas. Nem is találkoznak csak fényképet cserélnek, még egymás hangját sem hallják. Akármennyire is kérleli a nő a férfit, valamiért az nem hajlandó felhívni telefonon. Nóra számtalan jó tulajdonsággal bír. Szórakoztató, jó társalgó, ugyanakkor olyan ember, aki mellett egy férfi csöndben lehet, ha akar. Érted? Nem kell feleslegesen beszélni, mégis megérti a másikat. Alkalmazkodni képes típus. Vagyis ideális!
- Csendben, szótlanul egy férfi és egy nő? Nem erre mondják, hogy unalmas?
- Véletlenül sem! Nekem ez ideális. Tulajdonképp mindig olyan nőt kerestem, aki mellett csöndben lehetek.
- Zolikám! Ugye nem vagy te egy Pygmalion, és nem fogsz beleesni a saját főhősödbe?
- Folytatnám, ha engednéd! Szóval... a férfinak családja van, feleség, gyerekek, akiket szeret, legalább is ezt állítja. Belevág a dologba, elkezdi a számára először még bűnösnek beállított viszonyt. Tetszik neki ez az újszerű, izgalmas kapcsolat de valamiért mégis fél tőle. Nem bízik teljesen a nőben, ugyanakkor valami egyre vonzza hozzá. Az elején úgy érzi, hogy veszélybe került de minél jobban belemelegednek, annál jobban hozzászokik a gondolathoz, hogy tulajdonképp nem is tesznek semmi rosszat. Persze a nő is rásegít egy kicsit. Incselkedik, kacérkodik, ha kell. Érted? A férfi meg időnként visszahúzódzkodik, feleszmél és eltaszítja magától a nőt, de egyre kevesebb ellenállást tanúsít. Mikor elfogja a pánik, megnöveszti tüskéit, el akarja taszítani magától, de igazából nem sikerül. Lehet, hogy nem is akarja? Maga sem tudja. Körülbástyázza magát, különböző szabályokat hoz, ami a becsületét hivatott védeni. Innen a cím is: "Előretolt kezek", vagyis távolságtartás.
- Aha! Így már világos! Azért még mindig nem csalogatná a közönséget! Folytasd, hallgatlak!
- A nő egész idő alatt ki akar csikarni a férfiból egy választ, egy vallomást. Egy igent, vagy nemet. Az igen azt jelenti, hogy szereti őt, megkeresi személyesen is, és hajlandó lefeküdni is vele. A nem, pedig értelemszerűen az ellenkezőjét. Végül sikerül is neki.
- És? Igen vagy nem?
- Inkább igen. A történet szempontjából érdekesebbnek tűnik. Egy félresikerült levélváltás után azonban a férfi kissé idegessé válik, kijön a sodrából, látszólag. Felemeli a hangját, természetesen írásban. Annak ellenére, hogy tudja nincs joga, becsapva és kiszolgáltatottnak érzi magát. A nő könnyen vette, és csak ő esett bele? Szinte összevesznek. Érted? Össze lehet veszni valakivel úgy, hogy személyesen nem is láttuk és nem is hallottuk egymást?
- Miért ne. Ebben a mai világban már mindent elképzelhetőnek tartok, miért pont ezt ne!
- Mellesleg a történet hét nap eseményeit mutatja be. Ha akarod, felolvasok belőle. Érdekel?
- Ismerlek! Úgy sem úszom meg.
- Na figyelj! Ez itt jellemző részlet... a nő kezdeményez ebben a levelében, finoman presszionálja a férfit, ugyanakkor szinte kétségbeesetten rezeg a hangja.

Felállítottál egy tucatnyi "mihez-tartsd-magadat" tacepaot, – és én ennek mentén haladok, nem a saját ütememben. Nem tudom megmagyarázni ezt a dolgot veled kapcsolatban. Nem tudom mi ez. "Egyenes vonalat nem ismer a természet"; Renoirnak én ezt elhiszem, és ha átkonvertálom ezt a vonzódást valami mássá, akkor nem találok rá nevet. Vétessék továbbá figyelembe, hogy soha nem voltam még ilyen helyzetben. Érzem a benned is fészkelő vonzódást és a szörnyű nagy energia-befektetést követelő direkt távolságtartást, amivel eltolsz magadtól. Te is épp úgy érzed, mint én. Csak éppen nincs kimondva, leírva. Mit sem változtat a lényegen. De rendben: nekem így is jó. Aztán a sors majd úgyis elintéz mindent. Nagy rendező a sors, Gábor! Tévedhetetlenül tudja, kire milyen szerepet kell osztani, ki, miben a legjobb...

- Na, mit szólsz? Lehengerlő. Akárhányszor átolvasom, mindig magam előtt látom.
- Valóban. Felcsigáztál a nő személyiségét illetően, érdekes ember lehet.
- Mindezek ellenére mégis egyre inkább tudatosul bennem, hogy nem is olyan jó ötlet a virtuális kapcsolatteremtés, mivel hiányzik az azonnali visszacsatolás. Lehet, hogy egy grimasz, egy félresikerült nézés, más mederbe terel egy kapcsolatot. A levél tulajdonságából adódóan a visszacsatolás megkésik, esetleg meg sem érkezik. Az egész történet során megfigyelhető lesz a félreértelmezett kérdések és válaszok sorozata, felesleges magyarázkodások. Az Interneten való kommunikáció kiölte a kézírás-kontrollt is. Begépelt betűk, szavak. Ha tudatosan felkészülsz a levélírásra, csak elő kell venned a saját kis adatbázisodból az előre eltárolt sorokat, és beillesztened a megfelelő helyre. Pillanatok alatt összedobhatsz egy levelet.
- És mi lenne az eszmei mondanivaló? – kérdezte Bandi.
- Eszmei mondanivaló több is van. Nem akarok neked a szenvedély-betegségekről és az aggyal való összefüggésekről kiselőadást tartani, de hidd el, hogy az Internet ugyan olyan függőségeket okozhat mint a drog, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy ugyanazon agyrészeket befolyásolhatja. Ne használjuk a hálózatot szerencsejátékokra, a valóság helyettesítésére élő barátok, barátnők és ismerősök helyett, s kapcsolatteremtésre is csak akkor, ha meg vagyunk győződve a partner hitelességéről. A mi Gáborunknak és Nórának most szerencséje lesz mivel jó emberek. De mi lenne, ha valamelyikük nem az? Az ember soha nem tudhatja biztosan személyes kontaktus nélkül, hogy egy manipuláció áldozata-e, vagy sem. Néha még akkor sem. Soha nem tudhatja, mikor figyelik meg és elemzik ki minden gondolatát. Ebben az Internetnek nevezett virtuális kavalkádban mindenki testre szabott ént találhat ki magának, megfelelő szakértelemmel megépítheti magának elektronikus egoját, s csak színészi képességei szabnak határt annak, hogy mennyire lesz hiteles, avagy sem.
- Nincs neked üldözési mániád? Mindenhol gonosz kis törpéket látsz.
- A megoldást illetően még vacillálok. Több változatban is megvan. Melyikre vagy kíváncsi?
- Arra a változatra, ahol happy end van. Vagy leginkább szex.
- Még nem döntöttem el melyiket hagyom meg – mintha barátja kérését nem is hallotta volna –, szeretek alternatívákat felállítani, főleg a történeteim végére.
Kátay Zoltán előkereste jegyzeteit, majd az őrá oly jellemző mély, kissé rekedtes hangján olvasni kezdett:

A helyszín egy múzeum, hatalmas terem, festmények a falon. Gábor és Nóra egymás mellett állnak, jóval messzebb, háttal a többi látogatónak. Látszólag a képeket tanulmányozzák. Hosszú hallgatás, majd a férfi megtöri a csendet. - Te vagy a szerelmem... – mondja akadozó hangon. Te vagy a szerelmem... a hétköznapjaim... a munkám... az éjszakám... a mindenem. De a biztonság, a rend nem te vagy nekem. Elengedlek. Te is tedd ezt meg nekem... kérlek! – néhány másodperc után folytatja. – Különben is... tudnál foglalkozni a gyerekeimmel? Tőlük nem lennék képes elszakadni. – Gábor szeretné megfogni Nóra kezét, feléje nyúl, de az elhúzódzkodik. – Bocsáss meg!
A nő nem válaszol. Pár másodperc szünet után megfordul, csalódottan, lehajtott fejjel csendesen elballag. Eltűnik a látogatók csoportja között a férfi szemei elöl...

- Nekem tetszik ez a verzió – mondta a barát. Egy szép szerelmi történet vége. Maradj ennél! – feltápászkodott a fotelból, felvette zakóját. – Zolikám, maradj ennél a verziónál – ismételte –, és írd át színpadra! Meglátom, mit lehet belőle kihozni. Legfeljebb gyúrunk rajta még egy kicsit. Közösen.
Kátay Zoltán az ajtóhoz kísérte távozó barátját, majd kiengedte. Tudta, hogy nem látja mostanában. Visszaballagott a nappaliba, berakta egyik CD-jét, egy Zimmert, ami Nóra kedvence volt.
"Zolikám!" – hallotta a nő elképzelt hangján. – "Fel a sisakrostéllyal! Engedj fel már, na!"
Újból töltött egy italt magának. Elhagyva a szoba hűvösét, kiállt a teraszra. Kezével ellenzőt formálva, hunyorogva a napba nézett, és közben félhangon mormolta:
- Vajon mennyire lehet megközelíteni a napot, hogy ne égjünk el? Ha a nap felé haladnánk egy űrhajóval, a perihéliumnál mekkora lehet a hőmérséklet? – ilyen és hasonló gondolatok keveregtek Kátay Zoltán fejében. – És az ember... valamilyen csodával határos módon túlélhetné?



– Vége –

Pécs, 2004. június 30.

Cím: Előretolt kezek
Kategória: Novella
Alkategória:
Szerző: Horváth Géza
Beküldve: December 2nd 2004
Elolvasva: 1186 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Novella főoldalára | Megjegyzés küldése ]