Kátay Zoltán a teraszon szeretett leginkább üldögélni. Mostanság sokat időzött ott, sütkérezett még a kora őszi napsütésben, mely a három nagyra nőtt tuja között már csak félénken szűrődött át. Az évszaknak ezt a részét kedvelte legjobban, mivel ekkorra már megborzongatja az embert néha egy-egy hűvösebb szellő, s nem kell a forróságtól szenvedni. Ilyenkor rendszerint elmerengett, és sokat morfondírozott a régi időkről, amikor még fiatalabb volt, s bátran szólított meg fiatal lányokat, asszonyokat. Emlékeiben, mint a fodrok a csendes tó vízén, felhangzott egy nő kacagása.
Angéla – ismételgette a számára még mindig kedves nevet. – Vajon hol él most Angéla? Mi lehet vele?
Angéla annak idején Budán élt egy villában, és egy gimnáziumban tanított rajzot meg franciát. "Érdekes párosítás!" – jegyezte meg Kátay Zoltán, mikor megismerkedett vele, s boldogan tárták fel egymásnak jelenüket, s múltjaik apró kis titkait. Kázi – ugyanis így becézte őt a nő, mikor ketten voltak meghitt légyottokon – ilyenkor mindig elmosolyodott, és arra gondolt, milyen csodálatos teremtés is ez a nő. Angéla filigrán termet. Szöszke, vállig érő egyenes haját szerette lófarokban hordani. Vidám, mosolygós tekintete és búzavirágkék szeme életerőt sugárzott. Mindig csalafintán mosolygott, amitől akarva-akaratlanul megengesztelődik a morcos férfiszív. Hol is kezdődött mindez?

Hatalmas vihar kerekedett, amolyan nyári, amely gyorsan jön, s gyorsan megy. A gyanútlan embernek készülnie kellene már az ilyenre így nyár végén, mikor kiszámíthatatlan az időjárás. A hegyek lehúzzák errefelé a felhőket, mondják a helybeliek. Most is ez történhetett. A lezúduló csapadékot nem győzték eltüntetni a víznyelők, s az embereknek ilyenkor át kellett ugrálniuk, a megduzzadt patakokat a járdaszegély mentén. A felhőket a szél kelet felé hajtotta, mint mindig.
Kátay Zoltán bevágódott egy épület boltíve alá, ahol már tolongtak jó néhányan. Összehúzta esernyőjét, jól lerázta, majd kissé zavartan nézett körül elhomályosult szemüvegén keresztül, hogy kiderítse, hova is került valójában. Egy kedves szőke nő mosolygott rá.
- Ez az eső most nem hiányzott az életemből! Alaposan elkapott. Pont ilyenkor nincs nálam az ernyőm – igazgatta lenge, nyári ruháját, s közben nedves hajtincseit tűrte kecses füle mögé.
- Igaz – válaszolta a férfi. – Az enyém egész nyáron velem van, bár nem szívesen hordom. Többnyire nem kell. Ez az első alkalom, hogy hasznát is vettem. Látom, jól átázott... fázhat is – tette hozzá, majd alaposabban szemügyre vette a nőt; kifejezetten vonzónak találta. – Hátul, az udvar sarkában van egy étterem, ha jól látom, meghívhatom egy italra? Legalább felmelegszünk, és még az is lehet, hogy nem fázunk meg.
- Nem bánom – engedett a kísértésnek, bár arcán félreérthetetlen meglepetés tükröződött. – Nem tagadom, jólesne valami a nagy ijedtségre.
Az eresz alatt óvatosan haladva araszoltak előre, hogy ne hulljon rájuk a maradék eső, amit a szél még a felhőkből ki bírt facsarni. Az ereszcsatornák nagy prüszkölés közepette próbálták elvezetni a tetők utolsó vizét. A dörgések egyre messzebbről hallatszottak, jelezték, hogy nemsokára szebb arcát fogja mutatni a délutáni nap.
Helyet kerestek és találtak is az ablaknál. Megjelent a felszolgáló gyorsan, eleget téve kötelességének. Hiába, jól jött az eső valakinek; ami az egyiknek kellemetlenség, az a másiknak üzlet. Rendeltek egy kávét és egy konyakot reménykedve, hogy jobban érzik majd magukat.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Kátay Zoltán vagyok, biofizikus. Itt dolgozom a városban, az egyetem kutatóintézetében.
- Wernerné... Angéla – nyújtotta a kezét a férfinak. Rajzot és franciát tanítok Budapesten egy gimnáziumban. Itt nyaralok a szüleimnél ezen a héten. Meglátogattam őket. Pár éve költöztek a városba.
- Örülök. Rajz és francia? Nem szokatlan párosítás egy kicsit?
- Szokatlan, beismerem! – kacagott a nő. – De tudja... rajzot mindig tanítottam, franciát meg csak azóta, hogy a franciatanárnőnk elhagyta a pedagógus pályát. Jól beszélem a nyelvet, ezért rám bízták átmenetileg. Egyébként a földrajz a második szakom, természetesen. Tudja, jól jön ez nekem, mivel a férjem kiküldetésben lesz Párizsban. November végén utazunk egy évre, így sajnos az ünnepeket már nem töltjük itthon.
Kátay Zoltán sajnálkozott egy kicsit magában, ugyanakkor el is szégyellte magát, hogy nem örül eléggé a nő örömének. Kellemesen elbeszélgettek, gyorsan repültek a percek.
- Úgy látom, most már nem esik, és meg is száradtunk. Mennem kell! Bizonyára aggódnak már értem a vihar végett.
- Hát... örülök a találkozásnak! Esetleg, míg a városunkban tartózkodik, láthatnám újból? – tette fel Angélának a kérdést, erőltetett nyugalommal.
- Nem bánom! Maga kellemes ember, jó volt beszélgetni egy kicsit. Úgy is csak vásárolgatnék, meg múzeumokat fedeznék fel. Végül is ez egy mediterrán város, sok ókeresztény látnivalóval, meg török műemlékkel. Ha elkísér holnap, elfogadom az ajánlatát.
- Furcsa! – gondolta a férfi. – Egy órája még ennek a nőnek a létezéséről sem tudtam. Talán nem is véletlen, hogy megismerkedtem ezzel a szép, mosolygós arcú asszonnyal?
Néha, mikor magányos sétáin az élet értelméről, halálról, meg nőkről töprengett, kihalt utcákon mendegélve alvó házak és fák között, ilyen nőről álmodozott. Most különös és felkavaró érzés kerítette hatalmába. Ezt határozottan érezte...

Egy álló héten át minden nap találkoztak, még ha csak egy órára is. Meghitt vendéglőkben és teraszokban nem szűkölködik a város, melyek titkos találkáknak nyújtottak remek színteret. Kátay Zoltán úgy érezte, még soha nem találkozott ilyen nyíltszívű, aranyos teremtéssel. A nőben is felfedezte a vonzódást, ehhez nem fért kétség. Van mikor két ember rögtön megtalálja a közös hangot. Ők is így voltak. Becsülettel eleget tett ígéretének, meglátogattak mindent amit lehetett, és érdemes volt megnézni. A nő csodálta a férfi jártasságát a látnivalók tekintetében.
- Honnan tudsz te ilyeneket Kázi, hiszen fizikus vagy?
- Tudod, unalmas óráimban mindig benéztem egy-egy múzeumba vagy templomba. Szeretem a templomok illatát és csendjét. Nézz fel! Ez a dóm egy zárt egység, mozdulatlan levegőjű, napfény szinte alig hatol át rajta, hatalmas és követelőző, s benne a csend, úgy szintén. Imádom. Aki belép ide, kénytelen feledni minden profán gondolatát. Ezt szokás áhítatnak nevezni, úgy hiszem. Mikor e hatalmas oszlopok között állok, a történelem részének érzem magam...

Egy alkalommal, mikor egy kellemes estén sétáltak, s a kacskaringós utcák kereszteződései pillanatra megzavarják az ember tájékozódó képességét is, Angéla kérdést szegezett felé.
- Mondd, Kázi! Miért élsz egyedül, hiszen biztosan találnál magadhoz illő társat, sokfelé megfordulsz, találkozol emberekkel, szellemes is tudsz lenni, ha akarsz?
- Nem találom a helyem ebben a világban, folyton elégedetlen vagyok magammal, de még többször másokkal. Nem tudom, hogy én idegenkedem a világtól, vagy a világ idegenkedik tőlem? Manapság, mikor az értékrend válságát éljük, elbizonytalanodik az ember; talán túl magasra helyezem a mércét másokkal szemben, ezért van kevés barátom. Nem elégszem meg a felszínnel, a dolgok mélyére szeretnék látni, persze többnyire ilyenkor csalódás ér. Megvan bennem ugyan a megbocsátás képessége, mégis a legritkábban vagyok képes meg is tenni. Ha igen, általában csak a békesség kedvéért teszek úgy. Görcsösen ragaszkodom a saját magam által felállított szabályok sorozatához, noha néha, ritka és óvatlan pillanataimban azért mégis engedményeket teszek. Sajnos a történések szinte mindig engem igazolnak, így maradok magamra. Valaki egyszer azt mondta, hogy velem óvatosan, nagyon-nagyon óvatosan lehet csak bánni; egyetlen szűk ösvény vezet hozzám. Aki ezt nem találja meg, sosem ér el semmit nálam. Úgy vélem, ez telitalálat. Az írek azt mondják, hogy a jó dolgok azokkal történnek, akiknek van idejük kivárni azokat. Én már jó ideje várok. – Ez utóbbi kijelentése eléggé keserűre sikeredett.
Időközben egy térre értek, ahol egy jókedvű társaság egy szökőkút vizét próbálgatta, nem törődve a többi sétáló megbotránkozásával.
- Értelek, kedves. Hát persze, hogy értelek – először szólította így. – Válaszolj nekem, de igaz lelkedre! Szeretsz engem?
- Igen. Hisz te ezt már úgy is tudod.
- Je le sais, chéri! Tudom én azt, kedves!... És örülök neked. Csak hallani akartam – válaszolta Angéla.
Az asszony arca óvatosan az övéhez közeledett, s nem tévesztett célt...

- Ez az utolsó napom Kázi! Ugye tudod? Holnap mennem kell.
- Igen, sajnos... Nem maradhatnál még néhány napot? – faggatta reménykedve, hátha sikerül kicsikarnia a nőből egy igenlő választ.
- Nem lehet! Sajnos. Kezdődik az iskola. Tudod... ez ilyenkor sok dologgal jár, főleg egy tanárnőnek és egy anyának. Csak egy hetem volt, ezt is nehezen tudtam elintézni. A fiamnak is megkezdődik az iskola, harmadikos lesz. Nem lehet...
- És Párizs? Biztos, hogy menni akarsz?
- Nem. Most már nem szívesen. Egy hete még nagyon akartam. A férjem rendkívül elfoglalt ember, soha nem ér rá semmire. De tudod, a fiam rajong az apjáért. Igaz, én már nem annyira. Ettől az utazástól várunk valamit, hogy rendbe jöjjenek közös dolgaink. Nem tehetem meg vele sem. Tudom, megértesz!
- Megértettem... Nagyon fogsz hiányozni!
- Remélem is! Remélem. Te is nekem, hidd el!
- Itt lakom pár utcányira... ha gondolod... – invitálta a férfi, talán most egy kissé bátortalanul.
- Gondoljam? – nevetett fel Angéla, s megszorította a férfi kezét. – Hát persze...

Kátay Zoltán határozott léptekkel, haladt felfelé az úton. Az járt a fejében, hogy bizonyára ez Buda legmeredekebb utcája. A fülében érezte dobogni a szívét. A novemberi szél havas esővel áztatta fedetlen fejét és arcát, most mégsem fázott. Pár lépés, s már a ház kapuja előtt állt. A kutya csaholásba kezdett, érezte az idegen jelenlétét, aki megállt az utcai lámpa alatt, mely halványsárga fényt vetett rá. Sokat vívódott magában, míg elhatározásra jutott, hogy marasztalásra készteti Angélát.
A nő felfigyelt a kinti zajra, s elhúzta a nappalija függönyét. Jól látta ki áll odakint a hidegben. Hosszasan nézte, majd fejével nemet intve jelzett az odalent állónak. Kisvártatva, mintha csak igazgatná, visszahúzta a függönyt, majd alakja eltűnt a lakás sötétjében.
Kátay Zoltán néhány percig még ott állt fáradtan. Reménytelent kívánt, tudta. Ólomléptekkel haladt lefelé az úton, amely valamiért most sokkal hosszabbnak tűnt. Nagyon öregnek érezte magát, talán először életében. Nagyon halkan, csak magának, dudorászni kezdte Angéla kedvenc dallamát: "...a csalódásig bízva, minket védenek, cinkos istenek..."



– Vége –




[...]
Kátay Zoltán határozott léptekkel, haladt felfelé az úton. Az járt a fejében, hogy bizonyára ez Buda legmeredekebb utcája. A fülében érezte dobogni a szívét. A novemberi szél havas esővel áztatta fedetlen fejét és arcát, most mégsem fázott. Pár lépés, s már a ház kapuja előtt állt. A kutya csaholásba kezdett, érezte az idegen jelenlétét, aki megállt az utcai lámpa alatt, mely halványsárga fényt vetett rá. Sokat vívódott magában, míg elhatározásra jutott, hogy marasztalásra készteti Angélát.
A nő felfigyelt a kinti zajra, s elhúzta a nappalija függönyét. Jól látta ki áll odakint a hidegben. Hosszasan nézte. A szoba mályéből megszólalt egy öregedő férfihang:
- Engedd el! Tudod, hogy pihenned kell, hamarosan érkezik az orvos.
Angéla a fejével nemet intve jelzett az odalent állónak. Kisvártatva, mintha csak igazgatná, visszahúzta a függönyt, majd alakja eltűnt a lakás sötétjében.
Kátay Zoltán néhány percig még ott állt fáradtan. Reménytelent kívánt, tudta. Ólomléptekkel haladt lefelé az úton, amely valamiért most sokkal hosszabbnak tűnt. Nagyon öregnek érezte magát, talán először életében. Nagyon halkan, csak magának, dudorászni kezdte Angéla kedvenc dallamát: "...a csalódásig bízva, minket védenek, cinkos istenek..."



– Vége –

Pécs, 2004. szeptember 4.


(V.2. 2006.)

Cím: Szöszke
Kategória: Novella
Alkategória:
Szerző: Horváth Géza
Beküldve: December 4th 2004
Elolvasva: 1240 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Novella főoldalára | Megjegyzés küldése ]