Valahányszor szomorúság tölti el a szívemet, kinézek az ablakon, s csodálom a fák és bokrok ágainak karcsú hajlékonyságát, a fűszálak zizzenését, a virágok káprázatos színeit, a levegő mámorító cirógatását. Bár ez az év harmadában már nem olyan friss, üde, mint tavasszal; ez már az érett természet illata. Nyáron mintha egy kicsit megállt volna a természet órája…
Ősszel minden elalszik – kicsit minden meghal. Nem tudod csodálat nélkül nézni a szivárványszínű levelekkel teli fákat, növényeket, s a föld száradó haját, amelyben még itt-ott megbújnak az ősz virágai. Ilyenkor már az avar jellegzetes rohadó, tömény szagától nehéz a levegő. Kicsit elkedvetlenít a gondolat, hogy mindez még néhány hónappal ezelőtt duzzadt az élettől, de a gondolat hamar tovaszáll, mert tudod, mindez időszerű, és új életet rejt magában; ezt érzed a lelked legmélyén.
Télen végképp meghal minden. Kicsit benned is valami. Sóvárogsz az elmúlt idők melege és színpompás látványa után. A hó fehér köpenyként hullik a falvakra, városokra. A látvány lenyűgöző! Áhítattal nézed az égből hulló fehér pihe pelyheket, mely jótékonyan teríti be a kopár barna földet. S ekkor lelkedben megszólal valami; az elmúlásnak is megvan a maga gyönyörűsége. Néztél már valaha fel az égre havazás közben? Csodáltad már a levegőben lassan lefelé keringő hópelyheket? Érezted a bőrödön a hópihék lágy puha hűs érintését? Mintha angyalok szárnyai érintenék meg az arcodat, a kezedet… Más világ ez.
Valami érik ebben a téli csendes várakozásban, mely a halál álarcával járkál az év legzordabb évszakában közöttünk. Valami készül. Még nem lehet tudni pontosan, mi az, de érezni, s ahogyan telnek a napok, hetek, egyre izgatottabbá válsz.
S beköszönt a tavasz. Mint mikor a nagyszülők házába hirtelen betoppannak az unokák, akik piros pozsgás arcukkal, gondtalan, felhőtlen kacagásukkal, elevenségükkel, nyüzsgésükkel felverik a csendes, nyugodt öreg házat. Tavasszal ismét megszületik az új élet, s velük együtt te is újjá éledsz. Titokban erre vágytál, alig vártad már, s most végre itt van. Nem győzöd kapkodni a fejed, minden nap új csodára ébredsz. Ahol eddig életnek semmi jele nem volt, ott most minden kivirult, élettől duzzad. Fokozatosan színesedik a világ. Néhány esőcsepp tavasszal varázsol! Az egyik csepp helyén pipacs nyílik, egy másik helyén tulipán, nárcisz, aranyeső… A bokrok, a fák a szemünk láttára bontják ki rügyükből a levelüket, s az élettelen fűcsomókból bársonyos szőnyeg lesz.
S mindez egyszer csak eléri a csúcspontját. A tavaszi virágok átadják helyüket a nyáriaknak, más növények virágai a terméseiknek, gyümölcseiknek. Valami ismét átalakulóban van, de itt már nem annyira látványos, mint amikor a tél átváltozik tavasszá. A tavasz és az ősz között a nyár egy hosszú folyosó. Folyosó, amelyen kényelmesen sétálgatsz, élvezed a beérett természet ízét. Először meg sem fordul a fejedben, hogy valami már elindult a pusztulás felé. Aztán, mikor meglátod az első sárguló levelet a fán, vagy megpillantod az út szélén virágzó őszirózsát, vagy a beérett terméseket a mezőkön: a búzát, a kalászt, a napraforgót,…; tudod, valami hamarosan véget fog érni. Átfut rajtad a már olyan jól ismert érzés, amely minden évben, ebben az időben elönt, s az elmúlás hangulatát vonja köréd. De aztán már tova is suhan, nem hagyod, hogy a fogságába kerítsen, hiszen jól tudod: ez az élet rendje. S ismét vidáman nézel szembe a nyárral.
Tudj élni, és tudj meghalni! Tudj befogadni, és tudj elengedni! Tudd örömmel várni az elmúlást, mert az minden Élet kezdete!
Élj úgy, mint ahogyan az évszakok váltják egymást!
