1.

A Lencsi-baba 

    Mehettem volna vonattal is, de inkább az autóbuszt választottam. Nagykanizsán így is, úgy is át kell szállnom, ha Letenyére akarok eljutni. 

    Letenyének nincs vasútja, pedig járási székhely volt valamikor. Sőt, az egész letenyei járásban nem volt egy centi vasút se! Micsoda szégyen! Egy egész járás vasút nélkül! Ezt a problémát sürgősen meg kellett oldani. A rossz nyelvek szerint ez volt a fő ok, hogy a vasút szempontjából elmaradottnak minősített Letenye járást a kanizsaihoz csatolták. Vasúti sin ugyan nem lett több, a fejlődés követelményének mégis eleget tettek: Nincs már járás vasút nélkül! Nem került többe, mint egy csomó apróság, tábla, bélyegző, fejléc, meg hasonlók kicserélésébe. Olyan ez, mint az olcsó útjavítás: Ki kell tenni egy sebességkorlátozó táblát, vagy a feliratot, hogy "Egyéb veszély" és hosszú időre rendezve az ügy. Maradhatnak a kátyúk temetetlenül. 

      Honnan szedem ezeket az okosságokat? Hát Baba-néni leveleiből! Meg azt is, hogy dödöllével fog várni, csak jöjjek már. Zalai étel. Itt tanulta, azelőtt, Pécsett, hírét se hallotta. Igaz, hogy csak krumpli, de nagyon finom, majd meglátom! Hát már nagyon reméltem, hogy meglátom, mert a hosszú úton bizony megéheztem.  

       Szerencse, hogy már nem sok van vissza, megvolt az átszállás, nem hagytam el a csomagjaimat, nem találkoztam zsebtolvajjal a zsúfolt kanizsai megállóban, szóval Baba-néni ijesztgetései, tanácsai, mindentől megóvtak. Robogunk is már dombra fel, dombról le, mint egy puputeve háta, olyan ez a zalai út, még szerencse, hogy széles is , nem is kátyús, a kilátás pedig szép. Számomra teljesen új községnevek, sűrű egymásutánban: Sormás... Eszteregnye, Rigyác, Petrivente...  Becshely.

       Már itt is vagyunk: Letenye...a széles főutcán még egy nagy kanyar, és már le is lehet szállni. A tömegben nagynéném kerek arca tűnik fel. Nyakbaborulás... Te semmit nem változtál! Drága Baba-néni!

      --Pszt!-- kapja fel a fejét--Itt nem tudják. Hívj inkább Gizi néninek, végülis az a nevem.

      Baba --akarom mondani Gizi -- néni 2 éve települt át Zalába:-- Végre nem kell többet egy levegőt szívnom azzal a gazemberrel ! --felkiáltással. Ezekkel a szavakkal volt férjére célzott, akit csak Korsó néven szokott emlegetni, nyilván nem véletlenül. Kicsit érthetetlen volt számomra a dolog, minthogy Pécs elég nagy város, hogy két ember friss levegőhöz jusson benne, hozzávéve még azt is, hogy a válóper már vagy 30 évvel ezelőtt megtörtént, ha nem régebben.

      Nevezett Korsó sem tudta eltemetni a múltat, spicces állapotban könnyezve közölte környezetével:

     --Még most is szeretem... a legjobb barát, a legnagyszerűbb játszótárs ...és  micsoda szerető volt! Ennyi jót csak a temetéseken, a búcsúztatókon lehet hallani -- hogy mégis magyarázatát adja a történteknek, lemondóan legyintett hozzá:

      --Csak feleségnek nem volt való...! --Ez utóbbit soha nem értettem, hiszen Baba-néni kitűnően sütött, főzött, varrt is... nyilván egyéb ügyek voltak a háttérben.

       És ez a névváltozás? Hiszen "Korsó" volt az egyetlen, aki Baba-nénit a dallamos Gizella néven szokta emlegetni. Ezek szerint nagynéném a Baba nevet, még volt élete-párjánál is jobban gyűlölte. Ugyan miért?--a kérdés ugyancsak piszkálta a csőrömet.

      A vacsora elfogyasztása közben gyorsan kicseréltük a legérdekesebb híreket. Baba-néni a helyi pletykákkal szórakoztatott, én pedig a pécsi rokonság intim titkaiba avattam be. Hihetetlen, hogy ha két nő egymásra szabadul, rövid idő alatt mennyi információ cserélhet gazdát! Levélben mindezt nem lehetett elintézni, mert anyámban semmi tisztelet nem élt a levéltitok iránt, ha véletlenül beleolvas a leveleimbe és ott nem mindent az ő szájíze szerint leírva lát... úgyse jutottak volna el a hírek Baba-nénihez, aki kiskorom óta legfőbb bizalmasom, minden titkom tudója volt.

       A zsíros, táj-jelegű vacsorától ugyancsak elpilledtünk mindketten, a beszélgetés is kezdett akadozni, ezért Baba-néni kijelentette:

       --Fiatal még az idő lefeküdni, egy gyenge kávé nem fog megártani... Cigizel? Nem? Jól teszed, bár én se szoktam volna rá, de hát tizenhat évesen sok hülyeséget csinál az ember... Korsóval is akkoriban ismerkedtem össze. Ő mindig Gizellának szólított... az tetszett legjobban. Akkor lett volna annyi eszem, mint most, biztos nem adok a szép szavakra, hanem jobban körülnézek...

       Nem nagyon érdekelt Baba-néni hajdani szerelmi élete, annál inkább ez a névhistória. Kaptam az alkalmon, hogy így szóba került és megkérdeztem:

      --Miért hívtak téged otthon Babának?

      --Mért, mért? Mint más családban. Mert a szülők kedveskedni akarnak a gyereknek, gügyörésznek, és nem gondolnak rá, hogy negyven -- ötven év múlva mi lesz azzal a névvel. Az egyik húgomat Duncinak hívták, az még csak hagyján, de a másikat Cicának becézték, na az is jól néz ki... hatvanon túl már inkább valami vén kopott macska... igaz, hogy őt nem zavarja. Eszéhez kell érteni! Mindig is azt mondták Cica a szív, Baba az ész a családban. Erre mondhatjuk, hogy a fele sem igaz...! Rajtam is a nagy eszem miatt ragadt meg végleg a Baba név! Kisgyerekként se szerettem, mert inkább valami felnőttesebbet kívántam, komoly nevet, hogy mielőbb nagylánynak érezhessem magam. Talán meg is szabadultam volna előbb-utóbb a babaságtól, ha nem jön hozzánk látogatóba Margit  néni...

       Az se volt jó világ. Papa tisztviselő volt, a ranglétra legalján, mama meg otthon a négy gyerekkel. Tartott cselédet is, de inkább csak a szomszédok miatt. Mit mondtak volna, ha egy tisztviselő családnak még arra se futja! Igaz, hogy olyan lány volt, amilyenre tellett, de mégis: volt! Nem lehetett sok hasznát venni: süket is volt, meg amolyan félbolond. Mama csinált szinte minden munkát, a lány legfeljebb elvitt minket sétálni, hogy ne legyünk láb alatt, míg felsikálja a konyhát... Aztán mikor az a kelekótya lány elvesztette az öcsémet a Balokányi tónál, na akkor betelt a pohár. Képzelheted, micsoda rémület volt nálunk! Papa rohant keresni a gyereket, aki még a nevét se tudta megmondani. Szerencsére nem esett a tóba, ott bőgött egy bokor mellett pucéran. Baja nem esett, csak a ruháit lopták le róla. Akkor kitették a szűrét a lánynak, nem is kerestek helyette mást.

     Csak azért mondom, nehogy azt hidd, hogy valami arany életünk volt... és akkor jön a levél a papa húgától, hogy egy hétre lejön hozzánk. Más se kellett! Képzelheted, hogy a mama mennyire örült a vendégnek! Amúgy is elege volt már a Margitból, ott lakott, míg a tanítóképzőt befejezte, állítólag otthon az ujját se mozdította, még a bugyiját is a mamánkkal mosatta. Aztán Pestre került a képzőművészetire, persze a papa pénzén. Ja, akkor még futotta, ha szűkösen is...Végül az Alföldön kapott állást egy  tanítóképzőben.

      Na, megjött a vendég, nekünk cukorkát adott, mamáéknak egy képet, de arra nem emlékszem már, hogy mit ábrázolt.

      Hét közben hol egyik, hol másik testvérem ment el vele sétálni, akkor mindig kaptak valami ajándékot, de nem tudtam megérteni, miért... engem nem vitt el és gondolhatod, hogy hogyan éreztem magam, hogy mindenki kap valamit, még Lacika is, aki három éves létére még beszélni se tud, és el hagyja lopni a ruháit. Csak eltelt a hét, bennem meg nőtt, csak nőtt a keserűség.

       Utolsó délután elővett a Margit néni és azt mondta:

      --Ismerek egy aranyos szófogadó kislányt, szeretnék neki egy kis meglepetést szerezni. Mivel veled egy idős, úgy gondolom, segíthetnél nekem választani. Mégiscsak jobban tudod, mint én, hogy minek örülne egy ilyen korodbeli lányka.

      --Megállj csak -- gondoltam--majd választok én neked meglepetést!

        Igaz, ami igaz, mindent elém tettek a játékboltban. Úgy  látszott,  nagynéném a csillagos eget se sajnálná megvenni. De milyen a gyerek, ha eltervez valamit! Kiválasztottam a legócskább filcbabát, amolyan Lencsi-baba formát, és megkötöttem magamat, hogy ennél tündéribbet el se tudnék képzelni.

       Az eladó is próbált rábeszélni valami egyébre, hiszen egy nagy alvóbaba jobb üzlet lett volna, de én magam előtt láttam az otthon hagyott, kopott macimat, aminek Lacika már leharapta az orrát, meg aztán az egész heti szorongás is bennem volt. Mért legyen annak a kis békának, akit nem is ismerek, olyan gyönyörű babája, ha tőlem sajnálják! Nem tudom, hogyan szorult belém annyi színészkedés, de végül sikerült megvetetnem Margit nénivel azt a kis vacakot. Rajtam valódi örömet látott, csak azt nem tudta, hogy én a tervem sikerének örültem.

       Ez volt számomra a hét csúcspontja.

       Vacsoránál a felnőttek a család anyagi helyzetéről beszéltek. Mi gyerekek hang nélkül egyenes derékkal ültünk az asztalnál, könyökünk mereven testhez szorítva, nehogy megint könyvet rakjon a papa a hónunk alá, ...bal kéz a tányér mellett, szótlanul kanalaztunk. Jól idomított gyerekek voltunk, számtalanszor hallottuk: "Akkor járjon a szád, ha eszel!" --ami alatt a szorgalmas rágást értették, vagy: "Magyar ember nem beszél, amikor eszik! "... Érdekes! Csak most jut eszembe, hogy úgy látszik a mi családunkban egyedül a négy gyerek volt magyar ember, mert a felnőttek mindig élénken tereferéltek, csak nekünk kellett szótlanul ülni az asztalnál.

        Így, fülelve tudtam meg, hogy nyár végén elvisznek Margit nénihez, ott kerülök 2. elemibe és pár évig ő viseli gondomat, hogy a mama egy kis lélegzethez jusson és a család pénzügyei is elviselhetőbbek legyenek.

       Elborított a félelem, mert addig magántanuló voltam, iskolában csak egyszer, a vizsga napján jártam, írni, számolni a papa tanított, de azért sikerült a vizsga, és az egész csak pár percig tartott. A nevemet kellett leírni: Gizela--írtam.

      --Nem baj, majd belejössz!-- és átengedtek.

Alig tudtam aludni a bizonytalan jövő miatt. Cicának még gyorsan elsuttogtam a délután történteket, szigorú titoktartási fogadalmat kérve.

       A következő napból csak a búcsúzkodásra emlékszem. Csókok, ölelések... Végül Margit néni egy szépen felszalagozott csomagot vett elő és nekem adta:

      --Rólad se feledkeztem meg!-- mondta mosolyogva. Csináltam egy pukedlit, ahogy anyám tanította. Természetesen kézcsók is volt. Diadalmasan néztem a testvéreimre, hogy lám nekem is jutott ajándék végül, sőt külön, mindenki szeme láttára lettem megjutalmazva.

       Közben megérkezett a fiáker, amit nénikém már előző nap megrendelt a Széchenyi-téri bérkocsi-állomáson... hirtelen minden felnőtt kiszaladt a házból. Mi gyerekek magunk maradtunk és én testvéreim kíváncsi tekintetétől övezve elkezdtem bontani a csomagot.

        Mit mondjak még? A történet végét úgyis tudod! Hát persze hogy a Lencsi-baba volt a szép papírban!

2.

Margit néni

      Odakinn már fakulni kezdett az éjszaka... de Baba-néni csak mesélt, mesélt...

Miért is szégyenkezett volna amiatt a kicsi lány miatt, akire már régen nem hasonlított? Talán nem is vele esetek meg ezek a történetek... Úgy nézett maga elé, mint aki csodálkozik, honnan került ide térből, időből ilyen messzire... Megborzongott, összébb fogta a  a vállára terített vastag kendőt, aztán lassan folytatta ...      

        Nehezen telt az a nyár. Cica ugyan nem árulta  el a rábízott titkot, de ahányszor kimondta a nevemet, mindig félrehúzta a száját. Hja! Ő volt a csupa-szív, a kedves Cica, a család kedvence, aki csak úgy dorombolt mindenki kedvére, bezzeg hogyan áradt belőle a gúnyos lenézés, amikor nekem azt mondta : Baba!  Még jó, hogy nem Lencsi-babát mondott!

        Alig vártam, hogy elvigyenek a nagynénémhez. Kicsit szorongtam is, mit fogok én csinálni, hogyan leszünk mi ott ketten abban a nagy lakásban, ahol toronyszoba is van, meg műterem...

      Szüleim jó előre felkészítettek rá, hogy ha Margit néni fest, nem szabad zavarni.

       --Fes-tő-mű-vész!

       --Egy képét meg is vették a Mú-ze-um ré-szé-re...és még hozzá mindjárt az első kiállításán! --ezt mindenki áhítattal, szinte suttogva mondta ki, de később rájöttem, hogy nénikémnek ez volt az egyetlen képe, amit közpénzből megvásároltak...hol lehet már az is, valahol egy pincében, ha ugyan meg nem ették az egerek!

      Csomagolás közben nagy öröm ért. Mama elővette azt a csodálatos porcelán babát, amit még a keresztelőmre hozott az egyik vendég. Mostig nem nyúlhattam hozzá, nehogy bepiszkolódjon, vagy Lacika kárt tegyen benne.

      --Majd, ha vigyázni tudsz rá! Ha nagy leszel, örülni fogsz neki, hogy megmaradt épségben! --mondták. 

      Most berakták a pakkomba, és ebből én arra gondoltam, hogy mostantól valószínűleg nagylánynak számítok. Azonnal Lacikának adtam a mackómat, úgyis ő harapta le az orrát, Cicának meg markába nyomtam a Lencsi-babát és...úgy emlékszem, én is félrehúztam a számat, ahogy ő szokta, vigyázva, hogy mama ne vegye észre, de Cicának tudomására jusson, hogy nem felejtettem el semmit.

      A második örömhírt az utazás végén tudtam meg. Nem kettesben kellett élnem nénikémmel, velem együtt négyen voltunk a házban. Volt ott egy picike, szőke vékonycsontú , sápadt kislány is: Micke. Vagy három évvel  fiatalabb lehetett nálam. Aztán megismertem Adél nénit, a jóságos Adél nénit, aki később sok gyermeki bánatomban megvigasztalt, puha meleg tenyerével simogatott,  könnyeimet törölgette titokban, hogy Margit néni meg ne lássa, mert Margit néni bizony szigorú volt. Tanár volt ő az iskolában és otthon is. Nem tudom, festeni mennyire szeretett, de nevelni? Nevelni, azt biztos, hogy nagyon! Példát statuálni, mindent és mindig következetesen megtorolni: ez volt a fő alapelve. Határozott, okos, jaj, túlságosan okos volt és bizalmatlan, csak a saját szemének hitt, senki másnak. Mintha állandóan attól félt volna, hogy valaki rászedi, becsapja, hazudik neki. Mindent személyesen ellenőrzött.   

       Évtizedek alatt, lassacskán jöttem rá , hogy ő is csak áldozat volt, a család, a testvérei áldozata és erre ráment az egész élete,  művészete és minden fiatalos álma, amiért élni szeretett volna.      

      Ő volt a legfiatalabb és az egyetlen lány a négy testvér közül, mégis ő tartotta vállán a család minden gondját, tanácsot adott és segített... és védekezett  az élősködő család ellen, amennyire tudott. Egyetlen fix pont volt azokban a nehéz, bizonytalan időkben. Havonta  bizonyos összeget küldött a pesti nagyanyámnak, aki már özvegy volt. A fiuk helyett dolgozott, gondolkodott, kellett is, mert mindig volt valami probléma, aminek megoldásához a többiekben nem volt elég akarat, kezdeményezőkészség, vagy egyszerűen a pénz hiányzott. Apám, az örök álmodozó, tele nagy tervekkel, és valahogy soha semmi nem sikerült neki... verseket irt és címszalagot... mozit alapított és könyvesbolttal próbálkozott... hiába, végül egy hivatalban kötött ki.

      Béla bácsi gyámoltalan kis szürke ember, mit mondjak? Intellektuális színvonalát  és persze azt a világot is jellemzi, amiben éltünk, hogy mikor jól ment neki, betanította a kutyáját, hogy ha bármi finom falatra azt mondják: zsidótól van, akkor nem nyúl hozzá, még ha órákig is ott van az orra előtt. Mesélték, hogy egyszer, jóval  később, mikor kitették az állásából,  szűkösen élt feleségével, fiával és persze velük koplalt az öreg kutya is. Margit meglátogatta őket, hát ki akartak tenni magukért egy nagy fazék töltött káposztával. Kirakták hűlni a teraszra és jött a szokásos produkció a kutyával. Őrizd! Zsidótól van! Bizony míg odabenn megterítették az asztalt, a szerencsétlen állat a teljes fazék káposztát felfalta. Nem csoda, akkoriban szegény pára éhségében a lehullott birsalmát is gyakran megette az udvaron .

      Lajos, a harmadik fiú  igazi, felelőtlen csirkefogó volt. Ő beszélte rá Adél nénit, adja el a házát, nyissanak egy játékboltot, abból ragyogóan meg fognak élni. Minden gyönyörű volt, de Lajos nem volt üzletember. Minden este bement a boltba, felvette a napi bevételt, el is költötte szépen, kaszinó, kártya, miegyéb. A raktárkészlet elfogyott és nem volt miből feltölteni. De semmi az! Egy váltóra ráírta a húga nevét... utóvégre a családban marad. Ekkor halt meg a felesége, talán szülésben, talán a jövőtől való rettegés miatt, sose tudtam meg pontosan az igazságot. Volt, aki azt állította öngyilkos lett, amikor Micke még csak féléves volt.

      Margit mindent elrendezett, magához vette a kisemmizett Adél nénit és az árván maradt kis Mickét, kifizette a bátyja adósságait és azonnal nevet változtatott, amit közzé is tett minden újságban azzal együtt, hogy nevezett ... Lajosért semmiféle anyagi felelősséget nem vállal.

    Ide kerültem én negyediknek, hogy ahol már hárman esznek, jut majd nekem is.   

      Miből tellett minderre? A tanári fizetésből aligha. Margit néni festett. Gyönyörűen.

Fáradhatatlanul. Képeit nem adta műkereskedőnek, vagy vigécnek. Hogyis ne! Hogy más keressen rajta? Bekereteztette és a szalonban felakasztotta.

      Nagy volt nálunk a vendégjárás és csak ámuldoztak az ügyesen megválasztott barátok a csodálatos festmények láttán. Margit pedig kegyeskedett megfesteni számukra is mindent, amit megcsodáltak. Megfestett egy-egy ötletet ötször, tízszer... ahányszor csak kérték. Árat nem mondott, de hát egy magára valamit is adó, jómódú család tudta, hogy mennyivel tartozik, s ha esetleg nem tudta volna, Margit néni tapintatosan érzékeltette a műértő- vagy nem értő megrendelővel, hogy körülbelül milyen árak vannak a műkereskedelemben. Ebben legalább akkora gyakorlatra tett szert, mint a festésben. Nem tudom, mindebben volt-e szerepe a tanítóképzőben betöltött tanári állásának. Akkoriban nagy dolog volt prepának lenni. A rajzot a régi tanítóképzőkben nagyon komolyan vették. Lehet, hogy rosszmájúság részemről, de mai eszemmel el tudom képzelni, hány családnál  jött össze egész kis galéria Margit képeiből, mire  az ügyetlen, botkezű leányka végre letette a sikeres képesítő vizsgát.

      Nekem akkor természetesnek tűnt, hogy nénikém a nyári hónapokra külön vidéki házat tudott bérelni valamelyik művésztelep közelében. Oda költöztünk ki négyesben. Adél néni vezette ott is a háztartást, sőt  befőzte a gyümölcsöt, ami a nyaralóhoz tartozó kertben termett. Nekem csak Mickére kellett vigyáznom, hogy el ne essen, meg ne vágja, szúrja magát valamivel, mert hatalmas kék foltokat okozott neki a legkisebb sérülés is.

      Az iskola? Mivel nagynéném a képzőben tanított, engem a gyakorlóiskolába írattak. Margit nénit mindenki ismerte. A gyerekek körülhízelegték, pedig hallottam, hogy nagyon utálták. 

Szünetekben gyakran odajött hozzám és lehet, hogy ez volt az oka, hogy nekem alig volt barátnőm az osztályban. Hazafelé mégis együtt mentünk csapatban, végig a főutcán. Meg-megálltunk a kirakatok előtt és ment a terefere, ahogy az már az ilyen csitrik között szokás. Én sietni szerettem volna, hogy ki ne kapjak.

      --Mit fog szólni Margit néni, ha lekésem az ebédet?

      -- Tcc! Margit néni? Állj csak meg egy kicsit! --húzott vissza a kis vörös hajú Lipták Zsófi  --Rajzolok  neked valamit!

       Nekünk még palatáblánk is volt! A hátitáskán lógott kívül, mellette madzagon a hozzá tartozó palavessző. Türelmesen megálltam, mert Zsófi népszerű volt az osztályban és én, mint új lány megtisztelőnek éreztem, hogy velem foglalkozik.

      --Na most mehetsz!-- mondta Zsófi és még lökött is egyet rajtam, hát otthagytam őket. Nevettek.

Margit néni már otthon volt. Ő segítette le a táskát rólam. Egy pillanatig dermedten állt, aztán belemarkolt a hajamba és rázni kezdett.

      --Mi ez itt?

     --Rajz, csak egy rajz--szepegtem.

      --Te hálátlan... te hálátlan szörnyeteg !

Lenéztem a széken fekvő palatáblára, melyen ez állt szép nagy betűkkel:

MARGIT NÉNI LE VAN SZARVA !

       --Én nem.. én nem .. !.--próbáltam valamit .kinyögni

       -- Mit nem... mit nem? Így mentél végig a városon...! Engem itt mindenki ismer ! Az egész város rajtam fog röhögni ! A kollégák...a tanítványaim...oda a tekintélyem....

       Nem tudom, honnan volt benne annyi erő és nem is értem hogyan történt, de a következő pillanatban mintha kicsúszott volna a lábam alól a talaj... igen, már fejjel lefelé lógtam egyik kezében, mint ahogyan a csirkéket szokták megemelni ... és vert kegyetlenül ... ma is látom, hogyan villog a kezében a hajlékony fémvonalzó...

      --Én nem… én nem! -- ordítottam, de csak egyre jobban belelovalta magát.

      --Legalább ne hazudnál... csak ne hazudnál... 

Leejtett. A lába előtt feküdtem. Felrángatott:

      --Valld be, valld be!

Rémülten és megalázva rebegtem:

      --Igen...én...

      --De hát miért?

      --Nem tudom...

      Bezárt a toronyszobába. Magamhoz szorítottam a játékbabámat, azt a gyönyörű porcelánbabát, és annak sírtam a fülébe egész fájdalmamat.

      Vacsorára már lejöhettem. Fenekemen a vörös hurkákkal, nem is nagyon tudtam ülni, enni se kívántam. És még nekem kellett bocsánatot kérni, hogy soha, de soha többé...

       Este, lefekvés előtt, Adél néninek próbáltam megmagyarázni, mi történt, de csak simogatott és ujját a szájára tette:

      --Pszt!

Igen. Ő is kegyelemkenyéren élt.

 

3.

A család      

 Későn ébredtem. Az össze-vissza álmoknak, és az ébredés utáni kábultságnak, talán Baba néni meséje, vagy a zsíros vacsora lehetett az oka , de azután, ahogy kitisztult az agyam, lassan tudatára ébredtem, hogy nem Pécsett vagyok, nem is az Alföldön egy művészkedő hárpia karmai között, hanem Letenyén és valószínűleg  a hetvenes években. Mikor is?

      Kicsit kedvetlenül néztem körül a komfort nélküli lakásban. Igaz, ami igaz: nagynéném személyén kívül, mást nem találtam, ami itt tarthatott volna. Lavórban mosakodni? Az udvari pottyantóst használni? Mintha valami régi, számomra eddig ismeretlen világba kerültem volna. A kerekes kút viszont tetszett. Megvan az egészséges testedzés minden napra, ha akarjuk, ha nem!

       Volt vagy tizenegy óra, mire a frissítő kávén is túljutottunk és teljesen puccba vágtuk magunkat .

      --Ebédelni ma aligha tudunk-mondta Baba néni  és nekem nagy kő esett le a szívemről, mert a bőséges, késői reggeli után, ennivalóra rágondolni se kívántam.

       --Csavarogjunk egyet! A friss levegő majd meghozza az étvágyadat!....

       --Jó...

Így hát "csavarogtunk" . Ez abból állt, hogy vagy 200 métert mentünk a főtérig, ahol egy nagy kopott épület uralta a parknak tűnő terepet.

      --Műemlék!- vágta ki büszkén nénikém, mintha legalábbis az ő érdeme lenne, aztán fordultunk is vissza, és inkább betelepedtünk egy kis presszónak nevezett cukrászdába, ahol a két kiszolgáló olyan melegen fogadott, mintha legkedvesebb rokonaik lennénk.

       --Ez itt így szokás--súgta nénikém.

Valóban, az utcán mellettünk elmenő emberek is így viselkedtek, a köszönés mellé odafűztek egy futó mosolyt, vagy megálltak pár mondat erejéig. Mindenki ismert mindenkit. Természetesnek vették, hogy ha már megálltunk, illő  rákérdezni az ismeretlen vendégre is, honnan jött, meddig lesz, nehogy még azt higgye, észre se vették. Nem tolakodásnak szánják.

       --Na hogy tetszik? --vont kérdőre Baba-néni otthon, már vacsorafőzés közben.

       --Hát...

Azt hiszem látta rajtam a bizonytalanságot, mert szinte kapkodva folytatta:

       --Nem akármilyen hely ez! Itt valamikor még repülőtér is volt! Igaz, hogy csak akkora, hogy a gróf magángépe le tudjon rajta szállni.

       --Mire kellett az neki?

       --Mire? Hát, hogy legyen! Mert mégiscsak gróf. Legyen meg a különbség...

Akkoriban volt ez, mikor néha-néha már automobilt is lehetett látni a zalai utakon. Meg is bámulta mindenki! Gondolt egyet a zajki tanítónő, és vett magának egyet. Azon pöfögött be minden vasárnap Letenyére, a szagosmisére. Erre mondta a gróf, hogy ha egy közönséges kis falusi libának autója van, akkor neki legalább repülőgép illik a rangjához... meg a vagyonához. Ki is állította magának! Volt ott pénz, hiszen még a templomot is ő építtette...Láttad a főtéren? Hogy pici lenne? Mert elcserélték a tervrajzokat!  Azt mondják, hogy véletlenül... Vagy ki tudja? Két templom épült egyszerre, egyik Letenyén, a másik Szécsiszigeten. Az csak egy kis porfészek lehetett akkoriban, most se sokkal különb, úgy hallottam. Oda került a nagy templom.

Azóta is így megy itt minden. A tv erősítő se helyben van, hanem a szomszédban, Becsehelyen. A város egész vezetése, tanács, Áfész, iskola, mindenhol vidékiek vannak. A helyiek , az utódaik, ha ugyan még vannak, megszokták, hogy csak tegyék amit más mond. Cselédvidék volt ez valamikor, nagy karrier lehetett, ha valaki bekerült a kastélyba felszolgálni. Benne van ez itt a génekben. --fejezte be a témát a nénikém, közben rám pislantva, észrevettem-e, milyen tájékozott a tudomány állásával: ő a génekről is olvasott már.

Úgy gondoltam, ennyi tudás elég nekem Letenyéről, a vacsora utáni sziesztánál inkább Baba néni gyerekkorára tereltem a szót.

       --Téged aztán jól megrakott a nagynénéd! Mi történt utána?

Baba nénit nem kellett noszogatni, mintha alig várta volna a kérdést, egy röpke sóhaj után visszarévedt a gyerekkorára, és folytatta a történetet, amit hajnalban félbehagyott...

       -- Mire meggyógyult a fenekem, Margit néni is napirendre tért az ügy felett, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy megfeleljek elvárásainak.

         Egészében biztonságosabb volt itt az élet, mint otthon. Mindig volt ennivaló bőven. A háztartás rendezett, sőt tervszerű volt. Előre lehetett tudni mikor mi lesz az ebéd, például minden pénteken gulyásleves volt és palacsinta, amit nagyon szerettem.

        Minden szükségessel ellátott minket a nénikém. Új cipőt, ruhát is vásárolt nekem, hogy ne kelljen szégyenkeznie miattam a kollégái előtt. Akkoriban már kezdték hordani a matrózblúzt, kék csíkosat, vagy tiszta fehéret. Én is kaptam, igaz hogy pirosat. Nem tudom ennek a különcködésnek a művészi ízlés volt-e az oka, vagy az, hogy már messziről meglásson a folyósón a gyerekseregben, esetleg hogy kevesebbet kelljen mosásra költeni.

       Első-áldozásra bársony ruhát vett, sötétkéket. Nagyon szép volt, de minden osztálytársam fehérben pompázott, mint egy kis menyasszony, csak én ütöttem ki megint a többi közül.  Nénikém megmagyarázta:

       --Azt a fehér maskarát nem lehet többet semmire használni, ezt meg minden vasárnap felveheted és ha vendégek jönnek, legalább akkor is jól mutatsz benne, mikor behozod a teát!

        Nem szólhattam semmit, beláttam, hogy örülnöm kell annak, amit kapok. Dehogy vontam volna magamra feleslegesen a haragját, eleget emlegette, milyen sokba kerül neki a család ellátása.       

        Az emberek egyre többet politizáltak, de legalább kevesebb figyelem fordult felénk, gyerekek felé és én Mickével nyugodtan játszhattam. Énekeltünk a toronyszobában, vagy meséltem neki, néha el is játszottuk a meséket, Micke volt  a béka, én meg a  királyfi, vagy fordítva. Annyit tudtam a világ eseményeiről, hogy lelőtték a trónörököst és Ferenc Jóska hadat üzent valakinek.... 

         Nénikém naponta sopánkodott a bevásárlás nehézségei miatt. Illatos, aranyló orosz tea helyett kamillát kezdtünk inni, a cukrot és a citromot pedig felváltotta a szaharin és a citrompótló. Az is kincs volt. Nekem meg nagy csalódás.

Azt hittem, ha egyikből és másikból is számba veszek egy szemet, akkor finom savanyúcukrot szopogathatok. Jaj nekem, alig győztem kiöblíteni a számat! Még jó, hogy Margit néni nem vette észre, kaptam volna az ilyen pazarlásért! Csak semmi kárba ne vesszen...!

        Akkoriban történt, hogy egy délután odaszólt nekem, tegyek fel vizet... csináljak kamillát. Na gondoltam, most megmutatom, mit tudok és milyen igyekezet van bennem, hogy megszerettessem vele magamat. Míg a víz felforrt, előkészítettem a tálcát, csipkés terítővel, mint mikor vendégeket várunk, rá a teásbögréket, gyorsan szűrőbe a kamillát, aztán minden személyre a szokásos szaharint, citrompótlót. Kekszet, vagy süteményt nem találtam hozzá, de így is jól mutatott. Vittem is már diadalmasan a szobába, vágyakozva a dicséretre...

      --Ki mondta ezt neked?! --förmedt rám Margit néni.--Ma nincs szükség teára! Jaj, a szaharin, meg a citromízesítő! Csak nem tetted azt is bele? Meg vagy te őrülve? Meg fogod inni! Meg fogod inni az egészet, mind a 4 bögrével, hogy megtanuld, azt kell csinálod, amit mondok és ne kezdj el nekem itt önállóskodni! Azt hiszed, el lehet pazarolni ennyi teát? Olyan eszetlen vagy, mint az anyád!     

     Ittam, mert muszáj volt.

     Adél néni szótlanul kiment a szobából.

    A negyedik adagnál már a könnyeim folytak, de meg kellett innom az egészet. Több, mint másfél liter volt! Azóta is utálom a kamillateát.

      Minek kellett a melegvíz? Valami pattanás volt a fenekén, azt akarta kamillában megmosni.

      Másnap jött a levél, hogy a papa bevonult katonának, és a mama  testvéreimmel együtt hamarosan hazaköltözik a rokonai közelébe, Eszékre. Margit néni azonnal válaszolt:  a héten  visszavisz Pécsre, hogy én is a többiekkel mehessek, mert már amúgy sem győzi a kiadásokat. Szeptemberben Micke iskolás lesz, nem kell mellé játszópajtás.

      Eszéken horvát iskolába kerültem. Nem értettem én ott egy szót se!  A mama segített, de nem sok türelme volt hozzá, mert varrt a megélhetésért és hogy Hadikölcsönt vehessen azon, amit megtakarít. Erősnek érezte magát, mert lám csak, meg tud élni: el tudja tartani magát és a gyerekeit a férje nélkül is . Minden munka és nehézség ellenére szinte megbabonázta az önállóság. Szentül hitt a Központi Hatalmak győzelmében és abban, hogy mire a papa megjön, meggazdagszik a hadikölcsönből, vagy legalább össze tud annyit szedni, amiből megélhetünk, és ő kiszabadul a házasságból, amiben már régen csak rabszolgának érezte magát. Ezek persze titkos álmok voltak, valahogy mégis benne voltak a levegőben és az elejtett apró megjegyzések alapján teljesen biztos voltam abban, hogy anyám minden gondolatát ismerem. 

      Mivel a mama egész nap varrt, vagy ruhát próbált, a kuncsaftokkal beszélgetett, rám maradt a bevásárlás, kora reggel, vagy délután, amikor megjöttem az iskolából, zongoraóráról vagy a Szokolból.  Számomra a háború hajnali felkelést, tülekedést, sorban-állást jelentett. A felnőttek félrelöktek, összepréseltek, a tömegben kisodródott a hajamból a masni, elszakadt a kötényem, elveszett a zsebkendőm, csapzottan, tépetten, néha üres kosárral értem haza.

      A mama pedig megbetegedett. A magas láztól félrebeszélt és nem tudott felkelni. A rokonok, ismerősök  közül senki nem  nézett be hozzánk.  Mi négyen ott topogtunk a konyhában és fogalmunk se volt, hogy most mit kellene csinálni. Nem tudom mi lett volna velünk, ha az udvari lakásban lakó zsidóasszony nem figyel fel rá, hogy napok óta nincs mozgás nálunk. Azonnal összepakolt minket és átvitt a saját lakásába, hogy el ne kapjuk a betegséget. A mamához orvost hívott, nem tudom...talán ápolta is, mi már csak akkor kerültünk újra haza, amikor a mama meggyógyult és nem kellett félni, hogy mi is megbetegszünk. 

       Csomagoltunk és visszautaztunk Pécsre. Ott is voltak rokonok, a papa unokatestvérei. Három öreglány: Pepa-néni, Mili-néni, Matild-néni.  Mindegyikük férjhez mehetett volna, nem is egyszer, de ha egyiknél kérő jelentkezett, a másik kettő addig beszélt, míg fuccsba nem ment a házasság.

       A három lányt a közös villa, szőlő, a nagy vagyon, és az egymásrautaltság kapcsolta össze. Nagyon gazdagok, s nyilvánvaló, hogy nagyon zsugoriak voltak. Tökéletes munkamegosztásban éltek. Matild vezette a háztartást. Mili varrónő volt, 5-6 lány dolgozott a keze alá, Pepa volt a fő szervező, üzletkötő, beszerző, békeidőben évente járt Párizsban, onnan hozta személyesen a divatos modelleket, de még anyagot, kiegészítőket is.

       Anyám sokszor emlegette, hogy nászajándékul ők varrták a menyasszonyi ruháját. Azt mondták neki, mint másnak, hogy 16 méter selymet vegyen hozzá. Mama megvette, de mivel értett hozzá, a ruhapróbánál csak nem állta meg és rákérdezett:

      --Minek ez a  rengeteg anyag?

      Mili egy pillanatra zavarba jött, de kivágta magát:

      --Ha egy lány elront egy ujját, vagy pláne egy nagyobb darabot, mit gondolsz, majd én fogom megvenni? Ezt előre be szoktuk kalkulálni.

        Később aztán kiviláglott, hogy, maradékokat is feldolgoztatták a lányokkal, aztán Pepa néni kereskedőknek, vásározóknak adta tovább jó áron az ilyen finom holmikat.

        Vasárnap délutánonként ezekhez a rokonokhoz küldött el a mama.

       --Nincs gyerekük. Ha kedvükbe jártok ti örököltök mindent.

       Rendszerint Lacival mentünk kettesben, mert Cica mindig kitalált valami kibúvót magának. Dunci meg a konyhában a mamának segített és közben mindenféle furcsa mesét mondott, ami a mamát szórakoztatta, így őt nem is küldte  sehova. 

       Ahogy odaértünk a villába, Matild néni mindjárt elővett egy nagy dobozt. Tele volt szebbnél-szebb szalaggal. Engem megfésült, minden alkalommal más frizurát talált ki és gyönyörű masnit kötött a hajamba. Sajnos mielőtt haza indultunk, kibontotta és visszatette a szalagot a többi közé.

       Soha nem maradtunk sokáig, mert ha Laci megéhezett nyűgösködni kezdett. A kert tele volt gyümölcsfával, alma, körte minden volt ott. Én csak néztem csendben, de Laci egyszer összeszedte a bátorságát és kért az asztalon lévő nagy tál gyümölcsből. Matild néni jól megnézett minden darabot, aztán kivett egy körtét:

      --Ez a tied lehet! Majd otthon megeszed.

Persze, nem bírta a kisöcsém megállni, hogy hazaérjünk. Sőt!  Ahogy a házból kiléptünk, már a kerti úton, nagyot harapott a körtéből. Ki is köpte mindjárt, aztán megfordult és egy jól irányzott dobással a villa falához vágta az ajándékot. Rohadt volt.

     --Ezeknek csókoljunk kezet minden vasárnap?

       Többet nem mentük látogatóba, akárhogy hívtak, üzentek értünk.

       Ha jól meggondolom, sok igazság volt abban, amit a mama mondani szokott:

Egy barátra jobban számíthat az ember, mint az egész rokonságra. A mi rokonságunk biztos, hogy ilyen volt.

       Közben, hetente jöttek a képeslapok a papa üzeneteivel, míg végül egyszer csak ő is beállított, soványan, betegen, elkínzottan. Valahol messze, a fronton napokig feküdt a vízben, egy lövészárokban és izületi gyulladást kapott. Leszerelték. Azt hitte, hogy számára a háború befejeződött, pedig az igazi még csak most kezdődött.

      Egy megrokkant, beteg férfi  állandó, szinte vérre menő csatája  a feleségével, akit még így is, sokáig szeretett. 

4.

Senkinek, semmit...  

       Okos asszony volt az anyám, okos volt az apám is, mégis ott maradtunk a nagy semmiben, mert a Hadikölcsön, amiben mindketten bíztak annyit se ért, mint a papír, amire nyomtatták. Papa kapott valami hadirokkant-járadékot, de az kevés volt az élethez. Lakásról-lakásra költöztünk. Volt, hogy kilakoltatták a családot a kifizetetlen lakbér miatt. A három öreglány valami apróságon megsértődött, de szerintem csak okot kerestek rá, hogy a papával  haragot tartva elzárkózhassanak a szegény rokontól, amikor segítségre szorulna.

       Délutánonként megint sorra került a címszalagok írásra, most már én is segítettem, hiszen polgárista voltam.

       Nem is tudom hogy vergődtem végig azokat az éveket.

       Volt egy zöld szoknyám. Azon le lehetett mérni az egész akkori sorsomat. A nyári hónapokat Kecskeméten töltöttem. Pár hét után ki kellett engedni a derekát, olyan szűk lett a szoknyám. Otthon aztán hamarosan bevettem belőle, hogy le ne essen rólam, mert újra olyan lettem, mint az agár. Ez ismétlődött évente, míg csak szét nem foszlott az anyag.          

       Minden év szeptemberében megvette apám a tankönyveket, mindjárt be is adta a könyvkötőhöz, úgy praktikus, nem esik szét darabokra, év végén még el is lehet adni valakinek. Akkoriban ez bevett szokás volt. A baj csak akkor kezdődött, mikor ki  kellett volna váltani a könyvkötőtől azt a táskányi könyvet.

      --Majd jövő héten! Most nincs pénz. 

Én meg szaladtam valamelyik lányhoz, ha éppen ráértem, hogy megnézzem, mit kellene megtanulni. Hiába kérleltem apámat, a választ már tudtam előre... Végül már nem is mertem szólni a könyveim miatt. Negyedikben odáig fajult a dolog, hogy csak vizsga hetében hozta haza apám a könyveket. Bizony megdicsértek érte az iskolában, hogy milyen szépek még év végén is a tanszereim!

         A bizonyítványom mindig rossz volt, de soha nem buktam meg. Jó iskola volt nekem, a Margit néninél töltött idő, amikor megtanultam alkalmazkodni, tűrni és ha kell, még színlelni is.

       A polgári leányiskola egyházi intézmény volt.  Vasárnaponként az osztály közösen ment misére. Észrevettem, hogy mise alatt a karzatról figyelik az apácák, ki hogyan imádkozik, nem nevetgél-e, nem beszélget-e a szomszédjával. Jó volt ezt tudni! Amikor már éreztem, hogy szorul a kapca-- ha nem találok ki valamit, ismételhetem az osztályt-- felkeltem bizony én jó korán, hogy hétköznap is részt vegyek a misén...a hajnali misén, tanítás előtt. Minden nap láttam félszemmel, ahogy a karzatról letekint az osztályfőnököm. Ő is látott engem. Én voltam a legbuzgóbb, legáhítatosabb. Jól számítottam. Azt a kis elégségest sikerült összeimádkoznom magamnak, ha nem is volt tankönyvem. Azt mondták, jó kislány vagyok, csak butuska... azt ajánlották, iratkozzak be a tanítóképzőbe. Talán azt gondolták, hogy a népnek ilyen istenfélő tanítókra van szüksége, többet ér az, mint a tudomány!

  --De Baba néni! Nem lett belőled mégse tanítónő!

  --Nem hát! Ilyen a sors... Akkoriban, csak minden második évben indítottak osztályt a képzőben, talán, nem volt elég jelentkező, vagy nem akarták szaporítani az állástalan tanerők számát...nem tudom. Nekem egy évet várnom kellett volna, de hol voltam én már akkor!

           Nálunk mindig volt valami baj a családban, de az igazán kemény idők  Dunci halálával kezdődtek. Valami egyszerű kis  torokfájás, nátha...nem látszott komoly dolognak. A gyerekek hamar  összeszednek ilyesmit, a lázuk is könnyen felszökik.

Éjszaka hívták ki az orvost. Receptet írt, kanalas orvosságot, és megnyugtatta a családot, hogy nem lesz semmi baj. Papa rohant a gyógyszertárba. A patikus álmos szemekkel alig tudta kibetűzni az orvos írását...

      Dunci bevette a gyógyszert. Hirtelen jobban lett. Eltűnt az elesettség, fáradtság.

Nem akart fekve maradni... ugrálni, táncolni kezdett az ágyon... aztán hirtelen lehanyatlott és vége lett.       

       A gyógyszerész addig könyörgött apánknak, míg belátta, ha feljelenti, akkor se kapjuk vissza Duncit. Az olvashatatlan írás ellenére tudnia kellett volna, hogy a halálos adag többszörösét méri ki...de álmából ébresztve annyira kába volt, hogy nem tudta elbírálni a keveréket. Papa belátta, hogy semmit nem ér el vele, ha még egy család megy tönkre, a saját veszteségünk mellett. Duncit senki nem hozta többé szóba. Nem volt vádaskodás, szemrehányás. Kit is illetett volna? Csodálatos módon a mama is beletörődött mindenbe és nem jajgatott bosszúért.  Valahol a lelke mélyén azonban örökre elraktározódott a félelem. Ezután, ha gyógyszer került a házba, addig nem engedett bevenni belőle senkinek, míg ő maga nem kortyolt egy nagyot az üvegből. Soha nem adta okát, legfeljebb annyit jegyzett meg:

        --Azért vagyok ilyen egészséges, mert minden gyógyszert kipróbálok! --de Duncit ilyenkor sem említette.

            Ez a csendes belenyugvás csak a felszín volt és nem is tartott sokáig.

      A mama egyre idegesebb, zaklatottabb lett. Naponta ismétlődtek a veszekedések és mindig a pénz és a pénz körül. Végső tromfként anyám rendszerint így csattant fel:

     -- Hol a hozományom, hol vannak az ékszereim? A holdban! Ugye menjek és keressem a holdban? 

       Való igaz, addigra minden értékes holmi elúszott, amit még otthon, a szüleitől kapott.

      A veszekedés hevében anyám a keze ügyébe kerülő tálat, tányért, vagy bármit, amit ért, úgy vágott a falhoz, hogy ezer darabra tört. Jó, ha apám nem kapott belőle.

     Végül, már csak pléh tányérokból ettünk, azokat nem volt érdemes összetörni, csak a zománc sérülhetett meg a mama keze nyomán...

       Máskor a család került napirendre.

       --A gazdag rokonaid? Fukar banda! Mit mondott az anyád? Hogy hideg vízbe se kell az ujjam dugni, ha hozzád megyek! Éhenkórászok! Mili meg ellopta a selymet... a menyasszonyi ruhám anyagát... méterszám! Már akkor tudnom kellett volna, hova kerültem... Az én szüleimre ne mondj egy rossz szót se! -- pedig szegény papa a száját se nyitotta ki, de a mama már folytatta:

       --Apámnak három nemesi előneve volt, anyám  a fiumei kormányzó  unokája...  Ezt látná, ezt látná...! Ó, ha élne, egy percig se engedné, hogy itt maradjak melletted ebben a nyomorúságban... 

        Otthon lassan újra kibírhatatlan lett az élet. 

        Cica tbc-t kapott és szanatóriumba került. Laciból a tanítók réme lett, egyik iskolából a másikba kellett átíratni. A házitanítók, akik korrepetálását vállalták, sorban megszöktek mellőle, annyi pénzért amit apa fizetni tudott, olyan szekatúrát, mint amit az öcsém produkált senki nem tűrt el 1hónapnál tovább.   

          Segíteni akartam, legalább a megélhetésben.

         --Elmegyek dolgozni, ha más nincs, cselédnek... csak erre az évre, míg nem indul a képzős osztály...

         --Még mit nem!! Kisül a szemem!

         --Akkor gyerek mellé... jó gyakorlat lenne a tanítósághoz--próbálkoztam.

         --Talán...de ne itt helyben... megszólnának az ismerősök...

         Elkezdtük böngészni az újságokat.

         Mennyi apróhirdetést bogarásztunk mi át, mire találtunk valamit...!,

         --Nem is rossz! A Balaton mellett...és csak két kisfiú van.--Apám azonnal írt a családnak és szeptember közepén utazhattam a Balatonra.

  -----

    Könnyen odataláltam. A villa nem volt messze az állomástól, gondozott kert vette körül. A kapu rácsába kapaszkodva két kisfiú kíváncsiskodott kifelé. Megálltam. A nagyobbik hangos csatakiáltással futott be a házba:

     --Megjött! Megjött a néni! (A néni, aki voltam, alig múlt 14 éves)   

 A kicsi óvatosan felnézett rám, majd lesütött szemmel közölte megállapítását:

      --A néninek kutyaszeme van!

Hamarosan megláttam, hogy mire alapozta véleményét. Az egész családnak, de még Virág Mancinak, a szobalánynak is kék szeme volt. Csak a kutyáé  volt barna. Meg az enyém.

      A családfőt őrnagy úrnak kellett szólítani. Vörös-képű, nagyhangú ember volt. Mindenben az ő szava döntött. Még az étkezéseket is maga irányította, kiadagolva kinek-kinek a porciót... nem mondhatom, hogy bőkezűen. Csodáltam is eleinte, hogy a Manci ezen a koszton hogyan tudja megőrizni a gömbölyű formáját, de mikor jobban összeszoktunk, be-behúzott a cselédszobába s hol süteményt, hol egy csirkecombot nyomott a markomba.

      -- Hogy te milyen mafla vagy! Ezek felől felkopna az állunk! --súgta, mintha attól tartana, hogy a falnak is füle van.

      --Mi lesz, ha megtudják?

      --Mondd már! --adta a nagyképűt, de továbbra is suttogott--Tehetnek egy szívességet! Úgyse maradok már itt sokáig.-- aztán megvonta  a vállát.--Na, eredj a fiuk után--és kituszkolt a kis levegőtlen szobából. 

       Minden szombaton kártyaparti volt. Az őrnagy úr barátai akkor jöttek, mikor a gyerekek már ágyba bújtak. Én nem sokat láttam a dologból. Manci asszisztált körülöttük.

       Egyszer mikor kimentem a gyerekszobából egy pohár vízért, láttam, hogy az állomásfőnök az előszobában sugdos a Manci fülébe.       

     --Azt bízd csak rám --mondta a férfi, de Manci dühös volt és zsebre gyűrte a pénzt... az összes papírpénzt, ami a kezében volt. Gyorsan eltűntem onnan, talán észre se vettek. Csak azt furcsálltam, hogy lehet így bánni egy vendéggel, mintha felborult volna az úr-szolga viszony, mintha Manci lett volna, aki parancsol.

 Meg se tudtam kérdezni tőle mi volt ez, mert másnap szó nélkül eltűnt. Senki nem kereste, én meg nem mertem szóbahozni. Nem fogadtak fel senkit a helyére.

       --Már megint spórolnak ezek is -- gondoltam.

Bejárónő azért jött, kétszer egy héten. Asszonyom főzött én meg átvedlettem pesztrából mindenessé, de nem bántam, otthon is megszoktam a munkát. Legalább nem fájt a szívem a Balaton miatt, hogy nekem is mért pont őszre kellett ide szegődnöm, mikor már hideg van a strandoláshoz. Most aztán rá se értem volna!

        A gyerekek jók voltak, csendesek, mint az anyjuk. Laci öcsém után megváltás volt velük foglalkozni. Gyorsan telt az idő, nem sokat törtem a fejem a Manci ügyén, szinte el is felejtettem volna, hogy a világon van, ha nem hiányzott volna néha a tőle származó repeta.

         Hideg tél ígérkezett. Mikuláskor leesett az első hó. Kezdtük a karácsonyi nagytakarítást, készülődést. Már előre emlegették, hogy idén nagy bevásárlás lesz. Pestre fognak utazni.

         A hajnali vonattal mentek: apa, anya és a két gyerek. A kutyát kiengedtem a kertbe, én meg bezárkóztam a lakásba...mit tehet az ember, ha egész napos egyedüllétre számíthat. Nem bíztak rám semmi munkát.

         Éppen a szalonban kutattam a könyvek között, amihez nem volt szabad egyébként nyúlni, mikor egyszer csak hallom, hogy nyílik az előszobaajtó. Megijedtem, hogy valami itthon maradt, és visszajött az őrnagy...De nem, ő nagyobb zajjal szokott érkezni... Suttogás:

         -- Az a kis mafla itt van valahol...

          Ketten vannak! Csak nem betörők? De honnan tudják...?

          Kinyílt az ajtó. Hát a Virág Manci!

         --Hogy jöttél be?

         --Tcc! Nem adtam le a kulcsot, mikor elmentem.- már jött is befelé a szobába, nyomában egy ismeretlen öregasszonnyal. Nagyon megváltozott, szinte gurult..

         --Itt nem lesz jó. Menjünk a konyhába. Azt föl lehet mosni, ha kell...

         --Vigyázz, ez meg nehogy meglógjon közben...

Manci nagy rakás ágyneműt vett ki a szekrényből. Vitte magával a konyhába. Az öregasszony engem taszigált:

          --Igyekezz! Nincs sok időnk.

Mint a díszletezők, akik pontos terv szerint dolgoznak, ezután már mindent szó nélkül csináltak. Manci vastagon leterítette a konyha sarkában álló heverőt. Átlósan keresztben egy szárítókötél volt. A nedves konyharuhákat szoktuk rádobni... Most egy nagy dupla lepedőt csíptettek rá , ezzel kettéosztották a helyiséget. A vénasszony egy széket lökött a heverővel átellenes sarokba.

          --Itt ülj le, és meg ne moccanj, amíg  mi itt vagyunk. Akkor nem esik bántódásod.

Bementek a függöny mögé. Hangok... zörgés, suttogás. Nem értettem semmit. Zihálás, nyögések, nem tudom meddig... talán órák is elteltek és egyre rémesebb lett. Kivert a verejték. Mancit kínozza? Már ordít.. Nem mertem mozdulni...

Aztán valami ... Macska? Istenem! Gyereksírás.

         --Na ez eddig megvan...Fiú. Él...  Megmondtam, hogy azt nem vállalom.... 

         Még jó darabig eltartott a függöny mögötti rendezkedés. A sírás halkult, mintha ajtón át hallatszott volna. 

Végül az öreg leszedte a kötélről a lepedőt. A konyhában tökéletes volt a rend. Mintha mi se történt volna... Manci ott állt teljesen felöltözve.  Sápadt volt és jóval soványabb. Sminkelte magát. Aztán előhozta az őrnagy bőröndjét, az összes ágyneműt belerakta. Közben a vénasszony engem igazított el.

       --Senkinek nem mondhatod el. Ha bajt keversz, azt mondjuk, hogy te szülted. Gondolj csak bele! Mi lesz veled, akkor?  Ha beszélsz róla valakinek, megkereslek és elvágom a nyakadat!

       "Ha beszélsz..."--nekem hang se jött ki a torkomon a rémülettől... De már folytatta:

        -- Addig nem mozdulsz erről a székről, míg nem csengetnek. Hamarosan jön valaki. Beengeded. Ide a konyhába. Neked nincs más dolgod, csak a hallgatás.

         Fogták a bőröndöt és mind a ketten elmentek. Odakinn már szürkült a decemberi délután.

Ott ültem és nem mertem mozdulni. A két ablak közé, a hidegre tett csomagot néztem. Még sírt. Meg kellene menteni, de mit csinálok vele? Rámfogják, hogy az enyém.

         Istenem, de buta voltam! Mert nekem nem mondtak semmit, se az apácák, se az anyám.

           Mielőtt valamit elhatározhattam volna, megszólalt a csengő. Végre!

Teljesen elzsibbadt mindenem, alig tudtam kibotorkálni a bejáratig. Kinyitottam az ajtót.

          Az ajtóban az állomásfőnök állt.

          Egyikünk se szólt. A konyha felé mutattam, ahol már csend volt... Oda csak ő lépett be...

          Aztán elment, kezében dagadozott a táskája.

------

Lehet, hogy valamikor, az éjszakai vonattal jöttek haza. Mire álomba sírtam magam, már olyan kábult voltam, hogy a földindulásra se ébredtem volna fel.

Reggel, mikor fel akartam kelni, összecsuklottam az ágy mellett. Mindkét lábam megdagadt. Az őrnagy határozottan kijelentette:

          --Elefántózis! --azt se tudtam, mi az, de gondolom, ő se...-- Fertőző! Nagyon fertőző! El kell különíteni, nehogy elkapja valamelyikünk. Hol legyen a karantén?

Áttelepítettek a kis cselédszobába, tettek oda valami küblifélét és rám zárták az ajtót. Nem törődtem vele. Megnyugtatott a magány és a megkönnyebbülés, hogy senki nem kérdez tőlem semmit, és nem keresik rajtam az eltűnt ágyneműt sem. Az őrnagy maga ápolt, teát, ételt hozott, de orvost nem hívtak hozzám.

           Talán egy hét telhetett el a betegség alatt. Mikor kezdtem kicsit megerősödni, kiengedtek a karanténból. Akkor jött a  postás. Hatalmas pakkot hozott. Az őrnagy bőröndje volt benne. Kinyitottam. Teli volt szép, tiszta, gondosan élére vasalt ágyneművel. Lám csak! Milyen rendes lány a Virág Manci! Mindent visszaküldött, az utolsó darabig. Beraktam a szekrénybe, a helyére. Senki nem kérdezett semmit és nem is szólt semmit.

           Este elővett az őrnagy:

           -- Azt hiszem, még mindig nem vagy egészséges. Nem maradhatsz itt tovább. Nem vagyunk mi betegápolásra berendezkedve.

          Kifizette a béremet az utolsó fillérig, egészen addig a napig, amikor ágynak-estem ...

          Másnap a reggeli vonattal hazamentem Pécsre. Nem mondtam senkinek semmit. Te vagy az első, aki tőlem ezt a történetet hallja.

            --És azután? Hogyan tudtál ezzel a szörnyű titokkal élni?

           --Fiatal voltam. Az ember fiatalon sok mindent kibír. Igyekeztem mindent elfelejteni és ez egy időre sikerült is.  Hanem mikor férjhez mentem és az első kislányom meghalt szülés közben, akkor elemi erővel tört fel a régi emlék Úgy éreztem, hogy ez büntetés...az Isten, vagy a Sors büntetése azért, mert nem mentettem meg azt a kisfiút, mert nem volt bátorságom vállalni szégyent, vagy bármit, azért a szerencsétlen kis életért.

Hónapokig, minden gyerekkocsi, minden csecsemő láttán sírva fakadtam, de nem mondtam senkinek semmit.. 

 

 5.

Kálmán

      Az is segítette a felejtést, hogy szinte azonnal munkát kaptam. Munka? Nem volt az komoly munka! Egy öreg ügyvéd vett fel amolyan kifutónak, hoztam-vittem a postát, okmánybélyeget vettem, vagy villásreggeliért szaladtam a Nádorba.

     Anyám persze úgy mesélgette, hogy titkárnő vagyok. Később még majdnem igaza is lett, mert ha sok volt a munka én is beültem az egyik írógép elé, leginkább akkor,  ha másolni kellett valamit.      Lassan, de pontosan gépeltem, és egyre jobban belejöttem az irodai tennivalókba. Mire Lilike, a titkárnő szabadságra ment, már én helyettesítettem.
      Szeretett a főnök, mert mindig jókedvem volt. Azt mondta, hogy napfényt hozok az öreg irodába. Mindig mosolyogtam, nevettem  a viccein is, még ha néha már a könyökömön jöttek ki, akkor is. Ez tetszett neki. Nekem meg az melengette a lelkemet, hogy egyszer, még valamikor az első hetekben azt mondta:
        --Kislány, maga csak nevessen! A nevetés szépít.
        Hát én attól fogva nem mulasztottam el egyetlen alkalmat se, hogy nevethessek.
        Az anyám szép volt, és még százszor gyönyörűbbnek látta magát a tükrében.

        Én, az elsőszülött, nagy csalódás voltam számára. Először is mert lány lettem, pedig mennyit szenvedett velem... és milyen csúnya újszülött voltam... mint egy kis vén majom... szőrösen születtem, korpában kellett füröszteni, hogy lekopjon ! Milliószor hallottam, mikor a barátnőinek mesélte a fülem hallatára, mennyi vesződséget okoztam neki születésemtől fogva..
           --Olyan csúnya ez a lány, nem is tudom, hogyan fogom férjhez adni! - ezt is számtalanszor emlegette, panaszolta fűnek-fának.
          Nem csoda, ha szinte belém égett, hogy a legfontosabb szépnek látszani és megmutatni, hogy találok én férjet magamnak, nem kell velem az anyámnak vesződni...
          Biztos, hogy nem voltam  az a világszépe, mint anyám lehetett lánykorában, de azért tizenhat éves koromra már elég szemrevaló teremtés lettem, sokat jelentett a kedvesség, a sugárzó jókedv is... Az összes fiatal lánynak szívből ajánlhatom:  minden kozmetikánál, szemöldökcsipkedésnél,
festéknél többet használ a jó kedély és egy-egy huncutul csillogó pillantás.
          Azt hihetnéd, hogy anyám legalább egy icipicit örült annak, hogy végre kicsit kikupálódtam? Szó sincs róla... Személyes sértésnek vett minden figyelmet, pláne bókot, amit jelenlétében én arattam le.
           Már a negyvenes éveinek elején járt, bár tizet le szokott tagadni, mélyen hallgatva arról, hogy 26 évesen ment férjhez és így aligha stimmelnek az évszámok.
         Apám, mint hadirokkant százados szerelt le és régi harctéri bajtársaival még sokáig szoros  kapcsolatban állt. Köztük aktív tisztek is voltak és egy fiatalabb korosztály is csatlakozott hozzájuk. Néha rokkantak keresték fel, hogy segítsen kérvényt írni állás ügyben, vagy trafik-engedélyt szerezni.  A hadirokkantakat többnyire előnyben részesítették, így ő maga is elhelyezkedett végre. Nyugodt, csendes munkahelye volt a Vegykisérleti Állomáson. Mellette  verseket írt a Pécsi Naplóba, leginkább csak a Gyerek Rovatba.
        A Tiszti Klubban, vagy a Hadirokkant Szövetség rendezvényein anyám is sokszor résztvett, hogy végre kicsit kiszabaduljon a háztartás és a gyereknevelés gondjai közül. Különleges, feltűnő ruhákat kezdett hordani, igaz, jórészt maga varrta. Egyre jobban érezte magát a férfitársaságban.
        Míg a volt frontkatonák politizáltak, és újra meg újra Trianont és az ország igazságtalan feldarabolását szidták, addig anyámat az udvarias, fiatal tisztek vették körül, szórakoztatták, táncoltatták,  miért ne, hiszen még mindig mutatós szép asszony volt, és szemmel láthatóan férjének baráti kapcsolatai voltak a ranglétra magasabb fokán is.
        Ő minden jó szót személyes varázsaként könyvelt el, az udvariasságot udvarlásnak, az ártatlan flörtöt  szerelemnek, és a gáláns széptevést házassági ajánlatnak színezte ki magának. Nevetségesnek láttam és lenéztem a férfiak iránti fokozódó érdeklődését, mert otthon, ha a papa próbált hozzá közeledni, úgy sikoltozott, mintha szűzlány lenne.
        Két,  különösen kitartó férfi forgolódott körülöttünk, Krautzack Józsi és Lahoczky Kálmán.

       Józsi majdnem harminc éves volt, de bikaerős, kisportolt alkata miatt fiatalabbnak látszott. Geincsérüléssel szerelték le, mint közlegényt, mindjárt a háború elején, de kutya baja se volt már.
Nagyhangú történetei alapján egy tájékozatlan hallgató azt hihette volna, hogy a monarchia nemcsak győztesként került ki a háborúból, de mindezt egyedül neki köszönheti.

      Volt bizonyos felületes, úgynevezett "keresztrejtvény műveltsége", amit ügyesen forgatott, de ha valamihez végleg nem értett, akkor a hallgatásnak és egyetértő bólogatásnak is diplomatikus
mestere volt.
        Kálmán hadnagy volt, a snaidig fajtából. Tökéletes. Vele  kezdődtek a komoly bajok. Anyám teljesen belehabarodott, pedig Kálmán csak jó színben akart feltűnni a mama előtt, hiszen titokban nekem udvarolt. Már célozgatott rá, hogy hamarosan le tudja tenni a kauciót, ami a nősüléshez szükséges.
      Szegény anyám teljesen félreértette...azt hitte, hogy mindez rá vonatkozik és mire a fiatal tiszt észbekapott, már egy olyan bonyodalom közepében volt, hogy  jóformán az egész családtól elment a kedve.

      Anyám szinte üldözte. Egész délután arra sétálgatott, amerre a fiú feltűnését várta, s ha összefutottak, csatlakozott hozzá. Máskor felment a lakására és mivel zárt ajtót talált, virágot, szerelmes levélkéket akasztott a kilincsre. Otthon bejelentette, hogy el akar válni, mert Kálmán felesége lesz.
     Apám megdöbbent.
Katonás, vitézi párbaj? Polgári pofozkodás? Szóba se jöhetett, hiszen járni is nehezen tudott, meg aztán nem is akart már senki boldogságának útjába állni. Meghívta hát Kálmánt a klubba egy négyszemközti beszélgetésre és ott előadta a saját verzióját: igen, lemond Helénkéről, a szép Helénáról, legyenek boldogok, csak csendben, intelligens emberek módjára intézzék a
válást, meg mindent, ami ezzel jár.
      Kálmán alig tudott hápogni.
Ő? Neki eszébe se jutott...soha semmi ilyent nem mondott a nagyságos asszonynak... stb.
       Mit lehetett tenni ? Papa minden összeköttetését latba vetette a megoldás érdekében és Kálmán napok alatt az ország másik végében szolgálta tovább a hazát. Rövid úton áthelyezték.
        A mama tombolt, szinte beleőrült a veszteségbe. Eddig csak a tányérok repültek a falra a veszekedések közepette, most szó szerint nekiugrott  szerencsétlen férjének, akinek minden erejét össze kellett szednie, hogy megfékezze.
         A fiatal hadnagy  emlékét nem mosta el az idő. Anyám még hetvenen túl  is gyakran emlegette
     -- Kálmán? Ki tudhatja...Lehet, hogy egyszer eljön értem és akkor elvisz  innen ... elvisz magával.

6.

Józsi

     Drága baba néni! Micsoda helyzet lehetett az... El tudom képzelni, milyen pánikban volt az a fiatal tisztecske! A főnökei barátjának öregedő felesége? Szép dolog! Házasságot ígér neki? Elcsábítja? Mit röhöghették a tiszttársai! És a feljebbvalók? Ezen kitörhette volna a nyakát! Oda a tiszti karrier! A szépasszony szerelme, amiből aligha jutott neki pár kellemetlen sétán túl semmi, egy istenhátamögötti garnizonba repítette. Hú, micsoda szituáció!…Mi történt ezután?

     Kálmánnal? Semmi. Elég volt neki, hogy áthelyezték. Örült, hogy ennyivel megúszta és vége lett a bonyodalomnak nagyobb botrány nélkül.

     Nem csodálhatja senki, hogy többet a mama egy árva hangot se hallott Kálmánról. Se levélben, se képeslapon nem jött tőle üzenet, sőt valójában azt se sikerült kiderítenie, hogy hova helyezték át. Mindenki, aki tudta hol van, a papával vállalt szolidaritást. Én se árultam el, pedig hát...hetente kaptam a leveleket...poste restante..., ahogy ilyen esetben akkoriban szokás volt. Nagyon óvatos voltam. Megkértem, ne említse a nevemet a levélben, hogy ha valaki kezébe kerül, ne jöhessen rá, hogy kinek szól. A borítékokat gondosan elégettem, a leveleket pedig jól eldugtam a szekrényben, a fehérneműim közé, nehogy anyám kezébe kerüljenek.

     Nem mondhatom, hogy szerelmes voltam Kálmánba, de szinte simogatta a lelkemet a gondolat, hogy van valaki, akinek fontosabb vagyok, mint az anyám. Nem ígértem semmit, de igyekeztem fenntartani vele a kapcsolatot, minden sorát megőriztem, mert újra és újra elolvasva a mézédes szavakat, ráébredtem saját értékeimre, eltöltött a hatalom érzése, hogy én is képes vagyok egy férfit lekötni, megbabonázni és... igen: megszerezni még világszép anyám orra elől is...

     Azt hiszem ez utóbbi volt a legmélyebb mozgatóerő, ami miatt fenntartottam Kálmánnal a levelezést. Azt persze egy szóval se említettem neki, hogy az ügyvédi iroda előtt esténként gyakran Józsi vár...Persze, ő se igazán érdekelt, elvált ember...jóval idősebb nálam... de kísérőnek, megfelelt. Áhítattal hallgatta minden szavamat és nagyokat nevetett a vicceken, amit én az irodában a főnökömtől szedtem össze. Micsoda hálás közönség volt! A beugratós kérdéseket másnapra elfelejtette és akár hetente többször is beleesett ugyanabba a csapdába, én meg jól szórakoztam rajta. Nem bánta, ha kinevetem. Ha valamivel felsült, velem nevetett. Nem is értettem, milyen nő lehetett a felesége, aki nem becsülte meg ezt a szórakoztató, vidám férfit. Cukrászdába vitt, vagy moziba, néha egy kerthelyiségbe ültünk be...miért ne? Utóvégre egy okos, dolgozó nő tud magára vigyázni!--gondoltam magamban. Finom cigarettával kínált, amitől én végleg tetőtől-talpig modernnek éreztem magamat. Mindig volt a zsebében pár szem babkávé. Abból rágicsáltuk hazafelé menet, hogy elvegye a cigaretta vagy a bor szagát. Csak meg ne érezzék rajtam a szüleim! Azt hittem nagyon okos, furfangos vagyok, és sokáig el tudok így szórakozni... Józsival is, Kálmánnal is. Nem leszek én a felesége egyiknek sem! Nem bizony! Majd...valamikor eljön az igazi... akkor nem bánom, lesz, ami lesz, fejest ugrok a boldogságba... De addig csipisz az orrára minden férfinek... Az önbizalmam szárnyakat kapott ... azt hittem enyém a világ... pedig, hát...ma már tudom, hogy csak egy tapasztalatlan, buta fruska voltam..

      Józsi gyakori vendég lett nálunk.

    --Baba! Úgy látom jó férj lenne neked ez a Józsi --hozta szóba anyám, egyik este.

    --Jaj, mama! Csak nem képzeled? Jó barátok vagyunk...de öreg hozzám... elvált ember... És a templomi esküvő? ...És a fehér menyasszonyi ruha? Én még nem is akarok férjhez menni...

    --Akkor kell menni a lánynak, ha viszik... Meddig akarsz válogatni? Szebb már nem leszel, legfeljebb öregebb...--ez elég kegyetlenül hangzott-- Nincs vagyonod, kelengyéd se. Józsi egy szál ingben is elvenne, úgy látom.

     --De még csak 17 vagyok...Nem akarom... nem.

      Anyám gúnyosan végigmért:

    --Ahogy azt te elképzeled!

     Nem erőltetett tovább, de ahányszor Józsi hazakísért, behívta és  szinte csicsergett neki. Megrökönyödve vettem észre, hogy a férfi anyámat kedves mamának kezdte szólítani, és ezzel, legnagyobb csodálatomra, tetszést is aratott.

     Most, utólag úgy rémlik, mintha valami cinkos pillantást is váltottak volna időnként. Arra magyaráztam a kedveskedését, hogy talán anyám most, jobb híján, ebbe fog beleszerelmesedni. Nem bántam volna. Legalább nem akar hozzáerőltetni.     

     Papa elutazott Margit nénihez szabadságra. Magával vitte a testvéreimet is. Én nem mehettem, a munkám miatt, meg aztán a mama se akart egyedül maradni. Csak pár hétről volt szó, legalább meglesz addig a nagytakarítás. Könnyebb, ha nem kell főzni a családnak, majd megoldjuk--mondta anyám. Ment is minden rendesen, bár én csak délután tudtam segíteni.

     Szombat délután nagy sétát tettünk Józsival kettesben. A Magaslati útról néztük a várost, aztán lefele jövet megittunk egy pohár sört. Nagyon elgondolkodó volt, alig figyelt rám. Cigarettára akart gyújtani, de bizony elfogyott.

     --Megállunk egy trafiknál, ugye nem baj, Gizella?--kérdezte, és a zsebét tapogatta.--Hú, azannyát! Nincs meg a pénztárcám...Vissza kellene menni, hátha megtaláljuk.

     --A sörözőben még megvolt...

     --Nem tudom...zsebből fizettem, nem a tárcából... Tudja mit? Megnézzük gyorsan... még hazaér időben, ha külön kutatunk. Csak annyit segítsen, hogy a sörözőben megkérdezi... Én meg gyorsan végigmegyek az úton...

     Természetesen segíteni akartam, de azért örültem, hogy nem kell a nagy séta után még egyszer végiggyalogolni az egész utat magas sarkú cipőben.

     A pultos éppen beszélgetett valakivel. Kicsit kivártam, hogy én is szóhoz jussak. Ekkor ütötte meg a fülemet az apám neve...igen róla volt szó...

    --Mindenkinek azt mondják, hogy betegség miatt szerelt le... Egy nagy frászt...! Elsikkasztotta a század pénzét... az egész hadikasszát... Úgy éljek!... Bizonyíték is van rá...Igen ! Ismeri a Krautzack Józsit? Na látja ! Az bizonyítani tudja... Akkor juttatja börtönbe az öreget, amikor akarja...

      Kiszédelegtem az utcára...el is felejtettem a tárcát...de már jött is felém Józsi nagy vidáman:

    --Megvan...megvan, a pénzzel együtt... Na mi baj kislány? Rosszul érzi magát, vagy csak elfáradt? Mindjárt hazaérünk. A cigaretta ráér...

     A szememet se tudtam lehunyni akkor éjjel... A papa... úristen, hogy tehetett ilyent, biztos miattunk, gyerekek miatt... vagy talán a mama örökös elégedetlensége... Tönkretette apám életét! Még szerencse, hogy megtudtam... Micsoda véletlen! Meg kell mentenem...meg kell mentenem a börtöntől az apámat...

     Számítgattam az eshetőségeket... Ha feleségül mennék Józsihoz, talán nem tanúskodhatna a papa ellen... de nem, azt semmiképpen nem tehetem... akkor oda az egész életem... Talán lehetne húzni az időt. Igen! Addig fogom bolondítani, míg össze tudok annyi pénzt szedni, hogy kifizethessek mindent, ami kár érte a katonai pénztárat. Majd meg fogom én oldani ezt a problémát. Csak a papa jönne már meg! Lehet, hogy nem is sejti, milyen veszély fenyegeti!...Jaj, mennyi lehet az a pénz, ami hiányzik?

     Attól a naptól fogva minden kedvességemet összeszedtem. Kerültem a férfi kárára váló tréfákat, nem ugrattam, nem nevettem ki, ha felsült, vagy nem emlékezett a szakállas viccekre. Minden szavát figyelmesen hallgattam, csodáltam, mintha ő lenne a világ esze, de minden bizalmas közeledést, mozdulatot kerültem. Eleget hallottam anyámtól, hogy egy lányt csak addig becsülnek a férfiak, míg megtartja a távolságot, aztán hamar ráunnak.

     Eddig én szórakoztam, ezután már arra törekedtem, hogy elsősorban Józsi érezze jól magát a társaságomban, de vigyáztam, hogy semmi többet ne merészeljen...

     Minden jól alakult, csak hát közbe jött... még valami...

-----

     Egy nap ahogy beállítok, anyám szó nélkül két jókora pofonnal fogadott Szinte elhűltem a rémülettől...mi ez?

    --Rendet csináltam a szekrényedben, te kis piszok!

     Belém villant a felismerés: --Hát ezért kaptam a pofont! ... a levelek!

    --Te voltál! Te voltál, aki eldugta előlem Kálmán leveleit!-- megrázott mint Krisztus a vargát és dühödten folytatta:

    --Megtaláltam...A szekrényedbe dugtad! Hogy tehettél ilyent?

    --Hiszen nekem írta!—próbáltam védekezni.

    --Nem igaz! Itt áll: Egyetlenem! A másik meg igy kezdődik: Édes csillagom! Látod! .. Szépszemű szerelmem! Tcc! Te mint szépszemű! Csak nem képzeled? Kedvesem...! Veled soha, egy pillanatig se törődött... Hol itt a neved  csak egyszer is? Hol vannak a borítékok? És itt az aláírás...Kálmán! El akartál választani tőle...Miattad nem tudtam válaszolni a leveleire...és látod, írt...azért tovább is írt... Ekkora szerelem...! --folytak a könnyei a meghatottságtól és persze a dühtől --Mit tettél? Mit tettél velem! Tűnj el! Tűnj el a házamból te szemét!

     Szóhoz se jutottam , mert a szidalmazás közben a seprűhöz kapott, hogy azzal ütlegeljen, hát kiugrottam az ajtón és odakinn várakoztam, hátha lecsillapszik. Bentről azonban tovább is csak csapkodás, sivalkodás, zokogás hallatszott. Mintha teljesen megháborodott volna...

     Kétségbe voltam esve.

     Arra gondoltam, Józsi majd ad valami tanácsot, úgyis közös programunk volt estére. Csak annyit mondtam neki, hogy anyámra rájött a rapli, haragszik, megpofozott, mert nem voltam otthon, mikor segíteni kellett volna...mit csináljak, mivel békítsem ki?

     Sokat nem tudott mondani, de megnyugtatott, hogy rá mindig számíthatok, bármi baj ér, gondoljak arra, hogy ő a legjobb barátom. Húztam az időt, hogy minél később kerüljek újra anyám szeme elé, ha elég ideje van, akkor talán jobb belátásra jut, de végül csak el kellett szánni magamat, hát elbúcsúztunk kinn a kertkapunál. Gondoltam, jobb, ha nem hall a Kálmán ügyről.

     Bementem. A lakás ajtaja zárva volt. A csengetésre anyám hangja új erőre kapott.

     Csak a figyelőn lesett ki, de nem nyitott ajtót...

   --Eldugtad a leveleimet! Engem akartál az őrületbe kergetni! Hol voltál mostanáig? Rosszul vagyok... te meg kujtorogsz, és fél éjjel a Józsival henteregsz! Te utolsó...te rohadt kurva...! Ide többet be nem teszed a lábad! --anyámtól ilyen durva szavakat még életemben nem hallottam...

     Hiába sírtam, könyörögtem, nem nyitott ajtót. Kimentem az utcára, hogy Józsit hívjam, segítsen lecsillapítani ...de ő már valahol messze járt...üres volt az utca. Mire vissza akartam menni, már a kertkapu is zárva volt. Tanácstalanul járkáltam a ház előtt... Többször próbálkoztam, hátha bejutok... de már sötétek voltak az ablakok is.

     Éjfél is elmúlt mire beláttam, hogy minden hiába. Fáztam, potyogtak a könnyeim és fogalmam se volt mit lehetne tenni. Féltem...Ha jött valaki: attól, ha nem, akkor a sötét kihalt utcáktól. Hova is mehetnék, nem éjszakázhatok kinn a szabadban...

     Józsi! Eszembe jutott, hogy Józsi talán segítene. Az anyjával lakik...Krautzack néni biztosan megengedi, hogy egy éjszakát náluk töltsek. Aztán holnap...holnap minden rendbejön.

      Bezörgettem. Józsi még ébren volt...az anyja is...Csak annyit mondtam:

    --Kizárt az anyám...mert későn mentem haza...

   --Jöjjön, jöjjön Gizella...Persze, hogy lesz nálunk helye...majd az anyám...--aztán határozottan odafordult az asszonyhoz :

   --Mama! Maga most átmegy Rózáékhoz !

    Az öregasszony már ugrott is kifelé, én pedig Józsi vállára borulva sírtam ki magamat. Simogatott és vigasztalt és melengette az átfagyott kezemet, vállamat. Nekem a torkomban dobogott a szívem a félelemtől és az izgalomtól ... aztán elfogott valami furcsa belenyugvás, hogy ennek így kell lennie... és most megtudom a nagy titkot, hogy miért...és miért...

-----

 

 7.

Baba-néni házassága

     Másnap reggel Józsi jót nevetett a zavaromon.  Azt mondta, ha csöpp eszem van, már régen túleshettem volna azon, ami történt, hiszen az egész világ ezt csinálja.. Mit vagyok úgy oda!

Tényleg. Hát csak ennyi az egész?

     Úgy határoztam, haza se megyek többet, majd kétségbeesik a mama, ha nem tud elszámolni apámnak azzal, hogy hova tűntem!

     Csak hát semmi ruha, váltás fehérnemű sem volt velem. Egész nap az öregasszony slafrokjában pompáztam, mert a saját holmim a kötélen száradt. Szerencsére Józsi anyja csak két nap múlva került haza. Hozzám egy szót se szólt, mintha a világon se lennék. Még a köszönésemet se fogadta! Időnként lapos pillantásokkal méregetett, mintha legalábbis én vettem volna el a fia szüzességét! Láttam már, hogy nekem itt se lesz maradásom... Mindjárt eszembe jutott az is, ha nem vagyok otthon, mikor apám megérkezik, azt mond anyám, amit akar, de ha ott vagyok, talán fékezi a lehetőség, hogy én is kitálalom az egész herce-hurcát, ami Kálmán levelei körül kavarodott...

     Meglehetősen szorongva, de mégis rászántam magamat a hazasomfordálásra. Legnagyobb meglepetésemre anyám már teljesen megnyugodott, sőt valami megkönnyebbülés félét is láttam rajta, hogy végre megkerültem. Nem kérdezett semmit. Ezt eléggé furcsának találtam, de örültem neki. A konyhában sürgölődött, mert apám jelezte, hogy a délutáni vonattal érkezik. Minden a legkisebb zökkenő nélkül ment. Kíváncsian vártam végleg elmarad-e az én ügyem megbeszélése.

      Nem kellett soká várnom!

      Vacsora után, meghallottam, hogy anyám a másik szobában mégiscsak rólam kezd selypegni.

    --Nézd Géza, gondok vannak Babával..Nekem már régóta nagyon gyanus. Azt hiszem összeszűrte a levet a Józsival. Össze kellene házasítani őket, mielőtt teljesen elzüllik ez a lány és k ..lesz belőle.

     Ó az én úrinőt mímelő anyám! Azt mondta: ká! Mintha ki se tudna ejteni a száján olyan közönséges szót, hogy kurva ...bezzeg mikor kidobott. csak úgy fröcskölt belőle a szitok !--szinte felfordult a gyomrom ettől a kétszínűségtől.

     Na de Józsi is jól megjátszotta magát, mikor a papa beszélt vele. Nem tudom melyik filmből vette a mintát, de katonásan összecsapta a bokáját, kihúzta magát és büszkén  felvetette a fejét amikor kijelentette:

    --Tudom a kötelességemet!

-----

     Nem volt se templomi esküvő, se fehér ruha, de még egy ünnepi vacsora se. Hozományról, kelengyéről szó se lehetett. Apám azt mondta,  a körülmények miatt nem érdemlem meg, de tudtam, ha nem lennének a "körülmények" akkor se volna miből. Csak a ruháimat vittem magammal, az se volt sok.

     A szoba-konyhás lakás bizony kicsi volt hármunknak. Józsi az anyját kiköltöztette a konyhába egy sezlonra, mi meg a két nagy régimódi ágyat foglaltuk el... Józsi egész nap ráért, hát sokszor ott ültünk törökülésben és most ő vitte a szót. Azon az alapon, hogy már nincs közöttünk titok, rám ömlesztette az összes viccet, amit tudott...csupa férfi vicc... el lehet képzelni! Eleinte sokszor belevörösödtem, de hamar beleszoktam az új helyzetbe, és néha majd leestünk az ágyról a röhögéstől. Ez tetőzte be az én szexuális felvilágosításomat! Magamban néha azt gondoltam, hogy a férfiak mindent bepiszkítanak, semmi nem szent előttük...de nem szóltam. Kicsit fájó szívvel fogadtam el, hogy az élet egészen más, mint ahogyan én azt elképzeltem.

     Az anyósomnak semmi nem volt jó. Segíteni akartam a háztartásban, de nem engedett semmihez nyúlni, aztán meg morgott, hogy csak lopom a napot.

     Ha kenyeret vágtam, abban is mindig talált valami hibát.

   --Milyen vékony szeletek! Ha a magadéból kellene adnod, tán semmit sem adnál...

     Legközelebb vastagabbat kanyarítottam. Az se tetszett:

   --Persze! Könnyű az enyémet pazarolni...

     Józsi azt ajánlotta, kérdezgessem, mit hogyan kell főzni, azt is amit már régen tudok...A vénasszonyok szeretnek dicsekedni a receptjeikkel. Ez is rosszul sült el. Legközelebb azzal próbálta heccelni a fiát, hogy olyan buta lányt vett el, aki semmihez sem ért.

     Azt el kell ismerni, hogy Józsi mindig az én pártomat fogta.

     Nagyobb baj volt, hogy pár hét után rájöttem, hogy a férjem sokkal többet iszik, mint azt én az esküvő előtt gondoltam. Józanul, vagy egy kis spiccel a világ legkedvesebb embere volt, de ha berúgott, kötekedő, goromba fráter lett belőle.

     Az anyósom nem ivott, csak éppen a száját nem tudta tartani. Pillanatok alatt kitört a veszekedés és egyikük se törődött már azzal, hogy én is hallom, ahogyan felhánydálják egymás dolgait.

Így tudtam meg hogy Józsi azért vesztette el az állását még a háború előtt, mert megverte a főnökét, mikor az valami hiányzó pénz miatt figyelmeztette.

   --Maga csak hallgasson! Ellopta a szőnyeget a barátok templomában az oltár elől!

   --De másnap visszavittem!--sipított a vénasszony

   --Persze, mert megijedt, hogy a pokolra kerül...--ordította a fia.

Az is kiderült, hogy a "háborús hős" egy pillanatot sem töltött a fronton. Egy síelő egységet szerveztek, oda jelentkezett önként. Már az első tréningen --ki ha én nem-- minden gyakorlat nélkül lecsúszott a hegyoldalon és azonnal el is tört a gerince.

   --Mert akkor is a világ marhája voltál! --kiabált az asszony és már ugrott is ki az udvarra, hogy el ne kapja a fia.

     Nem mindig sikerült a menekülés. Ilyen állapotban sokszor az lett a szócsata vége, hogy Józsi  megpofozta az anyját.

     Elrémültem, hova kerültem... mi lesz velem, ha elmúlik a nagy szerelem...

     Megpróbáltam hatni a férjemre, de hiába, ha ott állt a borosüveg, nem volt addig nyugta, mig egy csepp is volt benne. Az üveg pedig ott állt. Maga az anyja gondoskodott a borról.

   --Jaj, az én szegény fiam meghal, ha nem ihat!

Hiába mondtam, hogy az ital megvonása csak az alkoholistákat öli meg, Józsi pedig még erős, egészséges ember, az anyósom csak hajtogatta a magáét:

   --Belepusztul a fiam, ha nem issza meg minden nap az adagját.

     Ezen nem tudtam segíteni.

     Egy ilyen italozás után a szokásosnál is keményebben olvasták rá egymásra a kifogásaikat, vagy a pofonok voltak nagyobbak...már nem emlékszem rá, de reggel sarkára állt az asszony:

   --Elegem van. A lakás az enyém! Takarodjatok innen mind a ketten!

Józsi elrohant hazulról. Késő délután egy fuvarossal állított be:

   --Találtam lakást. Az ágyakat elviszem.--az anyja szóra se méltatta, hanem hátat fordított.

Felraktuk a két ágyat, meg az ágyneműt a kocsira. Összeszedtem a motyónkat és elmentünk.

   --Látod mit tesz a bor?

   --Hallgass! Nem tudod milyen gonosz vénasszony az anyám! Többet az életben nem állok vele szóba..

-----

 8.

Kálvária

    Saját lakás. Szoba-konyha. Kamra, wc az udvaron.
Nem tudom, melyik Pécs legmeredekebb utcája, de én úgy éreztem, hogy a Haviboldogasszony útja az, aminek majdnem a felső végén laktunk. A közkút az utca alján volt, onnan hordtam fel naponta a vizet 2 nagy vödörben...amikor már volt vödrünk...addig az egyik szomszéd adott egy rocskát kölcsönbe.
     Egy kis kert, pár ól is tartozott a bérlethez. Állatokat  lehetett tartani, mert az utcánk már külterületnek számított. Ennek örültem.
     Az én irodai állásom megszűnt, de Józsi hadirokkant járadéka biztos pénzt jelentett, csak kevés volt.
     Már a költözés utáni napon elmentem a szüleimhez, hogy segítsenek, legalább a kezdésnél, mert még főzni sincs miben. A papa ezt megértette és rábólintott, de azt már nem nézte meg, mit pakol össze nekem az anyám. Ma is el tudom sorolni: 2 mélytányér, 2kanál, 1merőkanál, 1lábos és 1főzőkanál.
     Slussz!
     Nagyot nyeltem, de megköszöntem. Ez is valami.
     Otthon Józsi zsörtölődött, mert váltás ágyneműnk se volt. Törölköző, konyharuha is kellene.
   --Ennyi talán megilletne!
   --Hát persze...
     Én is úgy éreztem, ha újat nem is tudnak venni,  legalább a meglévőt megoszthatná velem az anyám, hiszen tele a szekrénye. Mindenből 2 tucat állt a polcain.
     Tudtam, hogy délelőtt senki nincs otthon. Laci iskolában, Cica a Singer-féle varró tanfolyamon, papa a hivatalban, anyám meg a piacra szokott menni, bevásárolni, tíz előtt soha nem ért haza.
Józsi kiügyeskedte a zárat. Bementünk és én összepakoltam mindennek a felét, amit találtam.
Lepedőt, huzatokat, ami csak kell.
Egy levelet is tettem az asztalra, nehogy azt higgyék, betörő járt a lakásban:

                  " Elvittem a kelengyémet:
                                               Baba."

     Ismertem a szüleimet, nem futnak a rendőrségre, mert félnek a botránytól.
     Mi ketten jó heccként fogtuk fel az egész stafirungszerzési akciót, de anyám míg élt se bocsátotta meg nekem.

-----

     Két nyugodt, szép év következett. Józsi torkán egy korty szeszesital nem ment le azóta, hogy elköltöztünk az anyjától. Ami pénz a házba került, rögtön nekem adta, hogy még véletlenül se essen kísértésbe. Állást is szerzett magának, a járadék mellé. A Hadirokkant Őrző-Védő vállalatot vezette. Beosztotta az éjjeliőröket, és kijárt ellenőrizni, hogy teljesítik-e a rájuk bízott feladatokat. Éjszaka pisztollyal járta a várost. Már csak ezért is józannak kellett lennie.
     Most is szabad volt szinte az egész napja. Nyulakat nevelt. Tavasszal már tyúkjaink is voltak, meg malacot vettünk. Legalább ennivaló legyen! Annyit éheztem életemben!  A kertben megtermett a zöldség, hagyma. Ami pénzt összeraktunk, abból pár használt bútorra is futotta. Az ablakon függöny, az ágyakon szép takaró, rajta dísznek az én legféltettebb kincsem, az aranyhajú porcellán-baba, amit még a keresztelőmre hozott valamelyik vendég. Szegényesen, de szinte normális körülmények között éltünk.

-----

      Gyerekünk lesz: Micsoda boldogság! Legszívesebben elmondtam volna az egész világnak!

      Úgy gondoltam, egyik nagyszülőt sem lehet megfosztani az unoka születésének örömétől. Elhatároztam, hogy összebékítem a férjemet az édesanyjával.
     Józsi nehezen állt kötélnek, de végül mégis hajlandó volt eljönni velem, hogy megtörténjen a kibékülés. Aztán az anyósom is körülnézett nálunk. Nem ócsárolt, nem kifogásolt már semmit. Úgy látszott, hogy minden rendbe jön. Hetente többször is benézett hozzánk, sőt az állapotomra való tekintettel, még segített is a ház körül.
     Csak Józsi kezdett furcsán viselkedni...és mintha borszaga lett volna... Ahányszor elmentem hazulról, mindig arra értem haza, hogy borszag van otthon... Összekutattam mindent...sehol egy üveg, vagy egy kancsó, se a lakásban, se a kamrában... csak a szag... A férjem azt mondta képzelődöm, a terhesség az oka. Van olyan, hogy ilyenkor valaki mindenféle szagot érez... Már majdnem elhittem neki, hiszen úgy ki tudta beszélni a maga igazát, hogy ügyvédnek is elmehetett volna... Aztán egy napon ott találtam részegen. Az ágyon aludt fényes nappal. Csak úgy áradt belőle az áporodott borszag ... Mindent feltúrtam...szobát, konyhát... Végül a kamra sarkában, egy ócska tejeskannában találtam meg a bor maradékát. Mikor felébredt, csak nevetett zavartan.... Mint egy csínytevő gyerek, pironkodva mesélte, hogy az anyja hordja neki az italt. Igen! Tejeskannában, hogy ne vegyem észre.
    --Jó ötlet! Nem?
Mikor megjött az anyósom a csere kannával, kidobtam kannástól. Végleg, de már hiába. Józsi most hirtelen csúszott le, vissza a régi életébe... Ha már amúgy is megtudtam, nem titkolta többé, hogy újra iszik...és egyre többet. Időről időre úgy berúgott, mint a disznó.
     Pénze nem volt, ezért adósságot csinált a kocsmában. Elmentem kifizetni és megmondani, hogy ez volt az utolsó, ha újra hiteleznek neki, tőlem nem látnak egy vasat se. Csak hát nem egy kocsma volt a környéken... Valaki mindig elhitte neki, hogy majd megadja.
     Ha nem találtam otthon, elindultam felkutatni, merre jár...így tudtam meg a csúfnevét is.
   --A Korsót keresi? Ma még nem volt itt.
     Már csak attól féltem részegen kapják el az éjszakai portyán és akkor vége a megélhetésnek. Négy hónapos terhes voltam. Felhúztam magamra a ruháját, felhajtottam a kabát gallérját, a hajamat a férfikalap alá tűrtem, zsebemben a pisztollyal magam jártam végig a várost... Zseblámpával világítottam be az üzletekbe... megnéztem, felragasztotta-e az éjjeliőr az ellenőrző bélyeget, nincs-e feltörve a zár...
     Tünedeztek a tyúkok az udvarunkból... A gyönyörű faj-kakas! Józsi bizonygatta, hogy elvitte a róka. Ő maga volt az a róka és az első kocsmában potyázta el egy italért.
     Hiába beszéltem... elment minden, amit italra lehetett cserélni...lassan már nem volt mit elhordani a kocsmárosoknak... se baromfi, se nyúl a ketrecben...
     Mikor eltűnt a pénz is a táskámból, nagyon megleckéztettem.
   --Látod mit csináltál? Nincs itthon ennivaló! Nem tudok venni. Még egy hét van vissza a hónapból,  és se zsír, se liszt, tüzet se tudok rakni...nincs más csak a kertben a sárgarépa.
     Egy hétig etettem a nyers sárgarépával. Potyogtak a könnyei a bűnbánattól, mint egy gyereknek. Rágicsálta a répát és fogadkozott, hogy soha többet... Egy ideig bírta, de nem sokáig tartott az ígéret... Kezdődött minden előröl.

     Már alaposan gömbölyödtem, mikor megszólított egy férfi az utcán.
   --Ne haragudjon, hogy megállítom, de el kell mondanom valamit. Ott az ivóban,  olyan  három éve... talán emlékszik rá... Én mondtam, hogy az apja elsikkasztotta a hadikasszát. Nem igaz az egész... A Korsó azt mondta, valami tréfáról van szó... öt liter bort adott, hogy mondjam... Azóta is bánt a lelkiismeret, hátha én is hozzájárultam, hogy ennek a lump alaknak a felesége lett... Nagyon sajnálom magát...
     Ott hagytam. Már mindegy volt. Hamarosan megszületik a pici és talán Józsi akkor jobb belátásra jut... Reménykedtem.

-----

     Nehéz szülés volt...és meghalt a várva-várt kisbabám.
Már megkaptam a papírokat és a klinika portáján vártam, hogy a férjem értem jöjjön, ahogyan megbeszéltük.
     Nem jött. Nagy nehezen lecipeltem a csomagomat a villamosmegállóhoz. A Sörház utca sarkánál szálltam le... hosszú utat kellett még onnan gyalogosan megtenni.
      Betegen, fáradtan és kétségbeesve értem haza.
     Az ajtó nem volt bezárva... hideg lakás fogadott és sehol senki. Ágyat vetettem magamnak és hamarosan elaludtam.
     Józsi valamikor éjfél után hulla részegen állított be. Káromkodott, hogy az ő ágya nincs megvetve...Lerántotta az ágyterítőt...a porcelán baba a sarokba repült...ruhástól dobta magát az ágyra...Az ágy összerogyott a rázuhanó test alatt... Képtelen volt megcsinálni, engem rángatott ki az ágyamból, hogy segítsek. Alig volt jártányi erőm, csak annyit tudtam tenni, hogy eligazítottam a matracot, legyen legalább vízszintben a földön. Lefeküdt és már aludt is.  Én meg felszedtem a törött babát és azt szorítottam sírva a karomba, a halott picikém helyett.

-----

     El akartam válni, de fogalmam sem volt hogyan kell ezt elintézni. Apámat kérdeztem...nem mondott semmit, anyám meg egyenesen Józsi pártját fogta:
   --Mit képzelsz? Csak nem hagynád ott azt a kedves embert?
Margit néninek írtam, mehetnék-e hozzá, amíg a válás valahogy megtörténik...Ő is elutasított:
   --Te akartál férjhez menni, most edd meg amit főztél! --persze, neki több esze volt, soha nem ment férjhez.
     Józsi elfogta az egyik levelét...
   --Kiirtom az egész családodat, ha itthagysz, téged pedig nyomorékká verlek!
     Mit tehettem volna? Maradtam és tűrtem. Ő még ki is csúfolt:
   --Fát vághatok a hátadon, ha akarok! Neked nincs hova menned.
     Elővette a pisztolyát és sorra lelőtte a szekrény tetején álló uborkásüvegeket.
Ha egy kutyát, vagy macskát megszerettem, vigyáznom kellett, nehogy észrevegye, mert azt is kivégezte.
     Elmondhatatlan a következő tíz év története. Sokszor gondoltam öngyilkosságra, de mindig ott volt, hogy hátha...hátha még történik valami szép az életemben.

     Egy kis könnyebbséget jelentett, hogy leköltöztünk a hegyről a városba… legalább a napi vízhordás elmaradt.
     Itt nem volt kertem...minek is? Állatokat se tartottunk. Pedig szükség lett volna rá, mert Józsi elvesztette az állását. Nem csoda, hogy ez lett a vége. Már mindenki Korsó néven emlegette.
     A nagy udvar végében istállók voltak, amiket fuvarosok béreltek. Egyszer bejött az egyik kocsis:
   --Sürget a munka, szállítunk. Haza se tudok menni. Ha tudna legalább egy tányér levest adni, megfizetném...
     Úgy látszik, ízlett a főztöm, mert hamarosan az összes kocsis nálunk ebédelt, aki az udvarban megfordult. Reggel érdeklődtek, mi lesz az ebéd, és bejelentkezett, aki délre vissza akart jönni. Csak annyit kértem tőlük, hogy a magunk kosztja is kikerüljön belőle. Így valahogy elvergődtünk. Nem éheztünk, de az egész élet értelmetlennek látszott.
     Voltak közben nyugodt napok, máskor meg a szomszédoknál kellett elbújnom a hazatántorgó férjem elől...

     28 éves koromban újra teherbe estem. Kilenc hónapon át, naponta könyörögtem az istenhez, hogy csak fiam ne legyen, annyira undorodtam a férfinak még a fajtájából is.. Elég pofont kaptam az uramtól, nem akartam, hogy még a fiam is verjen.
     Igen. Lányt, csak lányt kértem a mindenhatótól, akiben már régen nem is hittem... de most mégis hozzá könyörögtem... hátha... Hiszen más reményem nem volt.

     Megszületett a kislányom. Boldog voltam és talán Józsi is büszke volt rá. Hanem mikor a szomszédban fiú született, nagyon dühös lett:
   --Minden koszos kurva fiút tud szülni, csak te nem!--ordította és még egyszer, utoljára megpofozott. Utoljára… mert másnap összecsomagoltam, fogtam a lányomat és elmentem. Mi lett volna belőle ilyen apa mellett?!

 

9.

A történet vége

    --Még annyi mindent tudnék mesélni--sóhajtott Baba néni.--Az életem nagyobbik részéről még nem is beszéltem...

   --Haza kell utaznom. Megígértem anyámnak, hogy csak egy hétig maradok.

   --Kár! Hát majd jövőre folytatjuk. Ugye folytatjuk? Mostanában annyit töprengek a régi dolgokon... Nem értem, miért történt, hogy újra  és újra tönkrement az életem... Ma már mindegy. Valahogyan megbékültem már a sorsommal. .Éppen csak az okát szeretném tudni, mért nem szeretett engem soha senki?

   --Ne mondj ilyeneket! Én is szeretlek...

    --Szeretsz, szeretsz! Mégis elutazol. Ha elég volt a szomorú témákból, tudok én másról is mesélni...nem csak magamról és a családomról. Vannak vidám helyi legendák ... Vagy igazak, vagy nem, de érdekesek...Hogy itt mi minden történik!

--Tudod mit? Veszek egy füzetet és beleírod nekem, ami eszedbe jut... Aztán majd legközelebb folytatjuk.

Nem volt legközelebb. Mindig közbejött valami, és én csak halasztgattam a látogatást. Észre se vettem, hogy közben évek teltek el.

Egy nap vastag borítékot hozott a postás. A spirál füzet volt benne, amit Letenyén hagytam és egy levél, hogy meghalt a nénikém, már el is temették.

Baba néni élete! Most minden titkot megtudok--gondoltam.

Kinyitottam a füzetet, de csak két mondatot találtam benne.

     "1906 március 4-én  születtem. Négylovas hintóval vittek keresztelni, engem, a kis sz őrös majmot." 

Lehet, hogy nem volt ereje tovább írni... vagy úgy gondolta, csak ennyi a  lényeg: az anyja szőrös kis majomnak látta, akivel nem lehet büszkélkedni és ezzel talán már születésekor megpecsételődött a sorsa...

Megsirattam.

Cím: BABA-NÉNI
Kategória: Regény
Alkategória:
Szerző: Kamarás Klára
Beküldve: December 3rd 2003
Elolvasva: 2427 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Regény főoldalára | Megjegyzés küldése ]