--Rögtön jövök, csak veszek egy újságot. Várj meg itt! --mondta a férfi, és ruganyos, fiatalos léptekkel elindult a pavilonok felé. Az asszony tétován nézett utána.
Ki mondaná, hogy elmúlt hetven éves? Még a haja is csak amolyan ezüst-cirmos... több benne a fekete, mint a fehér ... soha nem fog megöregedni. Ad magára... minden nap borotválkozik. Jól teszi, van mit bepótolnia... Sokszor emlegette, milyen kínokat állt ki a középiskolában.... Hetente behívatták az igazgatói irodába, jött az oltári leszúrás a serkenő szakáll miatt... ő meg: igen igazgató úr... igen igazgató úr... és szédelegve várta a következő heti szidást. Nem divatozott, dehogy... akkor még nem volt divat a torzonborz külső. Az apja nem engedte borotválkozni. Az volt az elképzelése, hogy az erős szakállnak a korai borotválkozás az oka. Jót akart a maga módján, de az isten mentse meg azt, aki ellenkezni mert volna azzal, amit egyszer kimondott.
Végül az igazgató megunta a reménytelen hadakozást:
--Ha hétfőn is így jössz iskolába, legjobb, ha mindjárt beküldöd apádat! Beszélni akarok vele. Majd ő ellátja a bajodat!
Megrémült, de kénytelen volt átadni otthon az üzenetet.
Az apja kicsit elgondolkodott:
--Nem érek rá beutazni Mohácsra. Borotválkozz meg!
Így tudta meg, tizenhét évesen, hogy van az apjánál nagyobb úr is: az iskolaigazgató...
A férfi alakja eltűnt a tömegben. Karácsony előtt sok a vásárló, micsoda tülekedés van a standok előtt!
Jobb lett volna, ha vele megyek, most állhatok itt, mint a birka... mint a bárányok abban a reklámfilmben. Mennyire szerettem nézni... amíg meg nem tudtam, hogy mindegyiket lekötözték a helyére a felvétel miatt...
Engem mi köt ide? Talán az, hogy mindent tudok róla... A gyerekkorát, a félelmeit... olyan, mintha ő is én lennék... Na igen, a későbbi évek már hiányosak... tele ismeretlen fehér folttal... Majd egyszer, hiszen még van idő... Talán még van egy kis idő… de minek is...?
A férfi közben odaért a bódé ablakához.
--Van egy Népszabadság, kedvesem?
Ahogy arrébb lépett, mindjárt az újságra nézett:
--Aj, az olvasó szemüvegem az optikusnál van. Ezt még el kell hozni, mielőtt bezár...
Hédike, az optikus pár percet kért még, valamit csiszolt, aztán a keretet melegítette. Közben egész szóáradatot zúdított rá. Az adó...a beszerzés... a közgyógyellátás kész ráfizetés, mert a térítés kevesebb, mint amibe neki magának kerül... de kénytelen a reklám miatt... A család...és persze: hogy tetszik lenni?
Már felpróbálta a szemüveget. Jó. Fizetett, de nem tudta, hogyan induljon el, mert nagyon rosszul hallott... hát csak bólogatott... nem volt biztos benne, hol is tartanak a diskurzusban.
Az üzletből kilépve, kihúzta magát, felvette a fiatalos tartást és kényelmesen elindult... hova is...? Ja igen...
A sarokhoz érve bizonytalanul nézett körül. Valami csődületet látott, ami egészen dermedtnek tűnt a vásárlási lázban lüktető utcán. Egy mentőautó kanyarodott ki a járda mellől. Süvítése még a férfit körülvevő láthatatlan burkon is áthatolt.
--Jaj, csak nem?! --sajdult bele a gondolat-- az nem lehet... !
Aztán meglátta az emberek között révedező asszonyt…
--Gyere Ida, gyere, ne félj semmitől... te csak kapaszkodj belém…
