Amint kinyitotta az ajtót, rögtön megcsapta az orrát a lakást uraló erős, de mégis kellemes fenyőillat. A lányok… — gondolta Kázmér — hazajöttek vagy legalábbis valamelyik. Arra számított, hogy neki kell feldíszítenie a karácsonyfát az idén. Kétséges volt, hogy a gyerekek haza tudnak e jönni az ünnepekre, de hát úgy látszik minden rendben, és együtt ünnepelhet a Sanda család. Beljebb lépett, és már látta is a puritán egyszerűséggel feldíszített fát. Ahogy nőttek a lányai, úgy tűntek el fokozatosan a felcicomázott karácsonyfák, előbb az elektromos világítást váltotta fel újra a gyertya, aztán a csillogó-villogó díszek helyét foglalták el egyéni díszecskék. Volt olyan év, hogy kizárólag pici piros masnik ékesítették a fát. A szaloncukor sem került már fel régen a fenyőre. Egy tálban kapott helyet a fa tövén. Tu-lajdonképpen nem bánta. Nem ez jelentette a legnagyobb változást, és amíg a karácsony összehozza a családot, és mindenkinek örömet okoz, addig semmi egyéb nem számít.
Hirtelen élesen villant fel előtte a gyerekkori — angyalhajtól viszketős —karácsonyok hangulata. A selyempapírba és sztaniolba csomagolt kő-kemény szaloncukor, aminek a papírját sohasem volt szabad eldobni, mert hátha jövőre nem lehet kapni, és akkor legyen mibe csomagolni a saját-készítésűt. Az a kifinomult ügyesség, amivel a család szinte minden tagja visszacsomagolta a fán maradó üres papírt, hogy továbbra is jól mutasson (mintha benne lenne még a cukor). Igen, az apja is olyan volt a háború előtti öltönyeiben, ka-lapjában, mintha… mintha egy filmből vagy a fényképekről kilépett úriember lenne, pedig mindenki csak a múltból itt maradt csökevénynek tekintette. Neki nem volt pufajkája, „csak” egy galambszürke raglán szabású felöltőben járt, és nyakkendőben — sokszor csokornyakkendőben — söpörte az üzemudvart, pedig mindenki más tud-a, hogy ez is imperialista csökevény, és kigombolt nyakú, könyök fölé felgyűrt ujjú ingben járt még az igazgató elvtárs is.
Akkortájt egyébként is minden olyan volt, mintha. Mintha lett volna kereskedelem, pedig csak üres boltokat őrizgettek az eladók (tényleg, nem is hívták őket kereskedőnek), hiszen azt a kevéske árut, amit időnként kaptak, villámgyorsan szétkapkodták az emberek, és sohasem volt anynyi, hogy mindenkinek jutott volna, hiába volt a jegyrendszer, és hiába a fejadag. No és persze karácsonyfa is nagyon szűkösen került a piacokra, de azért náluk minden évben nagy, mennyezetig érő fát állítottak. Állítottak, persze, hiszen egy ideje már Kázmér is részt vett a kisebbeknek szánt meglepetés előkészítésében, de abban az évben — 1953 vagy 54-et írtak — még néhány nappal Szenteste előtt sem volt meg a fa.
— Az idén nem lesz karácsonyfánk?— kérdezte az apját.
— Nem fiam, az idén nem telik rá, nagyon drága a fa, és az a kevés is, ami van nagyon csúnya. — hangzott a válasz.
— De, hát az nem lehet, hogy a kicsiknek… — szólt, és érezte, hogy majdnem elbőgi magát.
— Pedig ez a helyzet. — válaszolt az apja, és már fordult is ki az ajtón
— Nem ez nem lehet, ez nem tisztességes. A kicsiknek kell a fa. — hajtogatta makacsul magában, de érezte, hogy legalább olyan fontos neki magának is, hogy ott csillogjon karácsonykor megszokott pompájával a karácsonyfa.
— Valamit ki kell találni! Valamit tenni kell! — zakatolt a fejében szünet nélkül.
— Majd én csinálok egyet! — jutott eszébe hirtelen. — Igen, persze, ez a megoldás, csinálok. — hajtogatta tizenkét éve minden makacsságával.
Nem emlékezett rá, hogy kitől hallotta, hogy amikor végképp nem lehetett a háború alatt ka-rácsonyfát kapni az emberek úgy oldották meg, hogy egy rúdba lyukakat fúrtak, és abba dugdos-ták bele a fenyőgallyakat. Ott állt az udvaron az óriás fenyőfa, arról lehet gallyakat szedni, igaz jó magasról, de az nem gond, szeretett fára mászni, rudat meg majd szerez valahonnan. Na-gyon egyszerűnek tűnt a dolog, fel sem tűnt neki, hogy még sosem készített semmi komolyabb dol-got, hogy tavaly még az a vacak kis furulya sem sikerült, pedig azt mindenki el tudja készíteni, talán…, talán még a lányok is.
Ettől a pillanattól minden gondolatát az ő gyö-nyörű fenyőfája töltötte be. Lelki szemei előtt ott lebegett a hatalmas, mennyezetig érő kará-csonyfa.
A gondok csak eztán kezdődtek: a fenyőgaly-lyak az öreg fán nem olyanok voltak, mint ahogy a karácsonyfán szoktak lenni. Ezek nem felfele áll-tak, hanem lefele lógtak, pedig már nagyon ma-gasra mászott. Végül egészen a fa tetejéről sike-rült néhány alkalmasnak tűnő ágat letörnie. Ez megvolna, de a fa törzse…, csak nem akadt alkalmas rúdra, pedig már két napja ezzel foglalatos-kodott, és az idő nagyon szorította. Már régen nem gondolt, nagy, mennyezetigérő fára, már akármekkora is megfelelt volna, de még mindig nem tudta, hogy miből és hogyan fogja megcsinál-ni. Ott volt ugyan a dióverő-rúd, de azt nem mer-te elvágni, érezte, hogy azzal nem aratna osztat-lan sikert… Amikor már szinte semmi sem jutott eszébe, akkor bukkant rá az öreg, a már régen használaton kívüli seprőre.
— Ez az, ez lesz a törzs! — gondolta és már hozzá is látott a megvalósításhoz.
Komoly munkájába került a régi cirok leszedése. Sok drótot kellett letekergetni, szögeket kihúzni, de végül meg volt a fa törzsének való rúd. Jó, jó, de ezen még nincsenek lukak. Emléke-zett egy fúróra… Az apja nem volt iparos ember, de azért akadt szerszám a ház körül. Rendszerint az ócskapiacon vásárolt össze ezt-azt az apja, bár használni nemigen szokta azokat. Lázas kere-sés után előkerült a fúró, lehet kezdeni a munkát. Igen ám, de a fúró állandóan le-lecsúszott a sima és szabályosan hengeres nyélről. Talán, ha a kihú-zott szög helyén próbálkozna… ott már van egy lyuk, csak nagyobbra kell fúrni. Igen, ez sikerült is. Akkor már csak szög kell, meg kalapács… Azt könnyebben talált, az mindig kéznél volt, viszont azt sem volt könnyebb használni. A nyél kemény volt, és a görbülő felületen nem volt könnyű megtartani a szög hegyét, néha meg a rúd fordult el, úgyhogy mire végzett a leendő lukak kijelölésével jó pár görbe szög és egy vérhólyag a bal hüvelyk-ujjon jelezte a tevékenységet. Következett a fúrás. Máig sem tudja, hogy a nyél keménysége vagy a cigányfúró életlensége volt az ok, de nagyon lassan haladt, és bizony alaposan elfáradt mire minden lyuk készen volt.
— Na végre! — bukott ki száján a megkönynyebbült sóhaj, és már mohó kezekkel kapott az előkészített fenyőágak felé, mikor fény derült az újabb nehézségre. Természetesen a fúró és a gallyak vastagsága nem volt egyforma, meg különben is egy rendes fán az alsó ágak vastagabbak, neki meg csupán egyetlen fúrója volt. Már majdnem feladta, mikor eszébe jutott, hogy késsel ki lehetne tágítani a lukakat. Igen, meg az ágakat is megfaraghatja egy-egy kicsit. Lázas sietséggel fogott újra munkához. Faragott, tágítgatta a lyukakat, vagdosta mind rövidebbre a gallyakat, ahogy egyre feljebb került. Már csak a felső ág — amire a csúcsdísz kerül — volt hátra, mikor a két alsó kiesett… Percekig némán, elkerekedett szemmel nézett a lehulló ágakra…
— Nem, ez nem lehet, ez nem igazság. — gondolta elkeseredetten, és csak nézett a semmibe, majd a fáradtságtól, a dühtől kimerülten leroskadt a fa mellé. Nem tudni meddig ült így, amikor tekintete a seprőről letekert drótokra tévedt.
— Drót, hát persze, ez a megoldás! — Eszébe jutott, hogy valamikor látta, hogy a koszorúkra drótokkal erősítik fel a virágokat, úgy hogy a szárukra tekerik. Azonnal eltűnt a fáradtság, és máris hozzákezdett a megvalósításhoz. Drótot tekert az ágakra, majd a seprőnyélre, és így már viszonylag szilárdan álltak a helyükön, sőt a drótnak köszönhetően bizonyos határok között igazítani is lehetett rajtuk, ha nem úgy álltak, ahogy kellett volna.
— Na végre, kész van! — sóhajtott meg-könnyebbülten, és gyönyörködve nézte a kicsit kajla, kicsit suta, de sajátkészítésű fenyőfát. Megfogta, és elindult vele a fészerből a ház felé, de egy pillanat alatt földbegyökerezett a lába, amikor meghallotta az apját.
— Gyere fiam, segíts! — szólt, és közben bontogatta a biciklire kötözött hatalmas fenyő-fát.
— Lehet, hogy be se fér a szobába. — volt az egyetlen gondolata, és érezte, hogy lassan kicsúszik kezéből a rengeteg munkával megalkotott kicsi karácsonyfa…, és most már zokogott, már újra elhatalmasodott rajta a fáradtság, már nem érdekelte semmi. Nem tudja hogy került ágyba, és hogy meddig sírdogált, de megérzett valamit a világ igazságtalanságából.
Másnap, huszonnegyedikén, későn ébredt. Furcsállotta, hogy nem keltették fel. Kicsit még sajnálta magát, kicsit még duzzogott. Szótlanul mászkált ide-oda, majd hirtelen-támadt ötlettel határozott:
— Eladom. — és már készülődött is.
Nem sokkal tizenkét óra előtt ért le a piacra. Bizony elkeserítő látvány fogadta. A piac szinte üresen tátongott: se eladó, se vevő nemigen akadt az ünnep előtti késői órán. Egyedül álldogált a csúnyácska karácsonyfájával. Már fázott. Hiába toporgott, az egyhelyben álldogálás csak rossz volt ebben a hidegben. Éppen elhatározta, hogy most már hazamegy, amikor egy férfit látott közeledni.
— Eladó a fád, fiacskám? — kérdezte.
— I...igen, szólt a meglepetéstől csaknem dadogva.
— Mennyért adod?
— Há…át, tetszik tudni…
— Ötven forint elég lesz? — kérdezte a férfi.
— Istenem! Ötven forint. — gondolta, és nem is akart hinni a fülének. Neki ugyan még sosem volt pénze, de tudta, hogy ötven forint nagy pénz, ennyi egy szőlőmunkás egynapi bére.
— No, mért nem válaszolsz, elég? —hallatszott sürgetően.
Nem tudott megszólalni, csak bólintott, és a kapott pénzt olyan gyorsan vette el, mintha nem bízott volna benne, hogy tényleg megkapja. Valami köszönömfélét motyogott, és sietve indult hazafelé, mert már jól benne jártak a délutánban.
Az első keservesen megkeresett pénz emléke még most sok-sok év multán is megbizsergette a szívét. Próbálta felidézni, hogy vajon mi lett a sorsa, mit vettek rajta a szülei, mikor a lányok hangja rángatta ki gondolatai közül:
— Szia Apa, hazaértél? — szaladt elé a két gyönyörű felnőtt lány, és jobbról-balról átölelve vonszolták az ebédlő felé.
