Szabó Attila Tamás
Az utolsó éjfél
Jack Harper még soha sem töltötte a szilvesztert vízen. A most következő alkalom sem jelentett volna kivételt, ha nincs Ray Freeman, legjobb tudomása szerint egyetlen igaz barátjának nyomatékos meghívása. Makacssága leginkább ezúttal is a szárazföldön marasztalta volna, szívesebben játszva tovább ismerősei előtt a megtört, keserű férfit, mert önelégültséggel töltötte el, ha azt látta, sajnálják. De valahol a szíve mélyén mégis el akart menni, ezért fontolóra vette a lehetőséget, ráfogva eme reá nem jellemző dolgot arra a kivételes tényre, hogy ezredfordulóról van szó. Gyakorlatilag szürke napjainak utolsó néhányát rágódással töltötte, majd mikor végre határozott, és határozatát sikerült is elfogadtatnia önmagával, folytatta ugyanott, hogy a mindenki számára egyszerű és természetes kivitelezés neki minél körülményesebbre sikerüljön. Mikoron pedig ráeszmélt görcsös, idegbeteg tépelődésének hiábavalóságára, elhatározta, semmiképpen nem fogja magára vonni a vendégek figyelmét azzal, hogy utolsónak jelenik meg savanyú ábrázattal, magányosan. Így hát az elsők egyikeként lépett rá délután a jacht fedélzetére vezető pallóra. Ray éppen a közelben serénykedett, körülvéve pár ugyancsak frissen érkezett vendéggel, kiket Jack valahol már látott, de nem próbálta meg felidézni hol, mert nem volt semmi értelme. A csinosabb nőkre pedig szántszándékkal nem figyelt. Inkább Ray-re összpontosított, akinek mosolya elárulta ?na, én megmondtam, hogy eljössz? gondolatát, még ha tapintatosan hallgatott is, s nem fokozta a feszültséget barátjában megjegyzéseivel. Jack szatyrában megcsörrentek az üvegek, lángra gyúlt az arca. Úgy érezte, a figyelem középpontjába kerül valami szégyellni való, gyarló cselekedete miatt.
- Mondtam, hogy ne hozz piát! - csóválta szél borzolta üstökét Ray. - Annyi van lent, hogy szerintem elsüllyedünk, holnap pedig részeg halakat fognak ki a halászok az újév örömére. - Nevetett saját humorán, aztán intett Jack-nek, hogy vigye le a hűtőbe.
Jack boldogan engedelmeskedett, a nap is égette, a gyülekező vendégek tekintete is. Vaksin botorkált le a recsegő falépcsőn, és majdnem nekiment egy felfele igyekvő nőnek. A spájznak kikiáltott helyiség valóban csurig volt kajával meg piával; Ray felesége, Melanie, egy széles csípőjű, rendkívül csinos nő valósággal elveszett bennük. Buzgólkodásának célja az volt, hogy a hűtendő dolgok hűtve legyenek, a nem annyira kényesek pedig lehetőleg ne torlaszolják el a konyhába vezető utat. Nem is vette észre az új jövevényt, s Jack mielőtt szólt neki, gondosan megbámulta sokadszor is életében a fenekét. Ezt nem kevésbé szégyellte, hiszen a legjobb barátja feleségéről volt szó, maga is régi ismerőse, ráadásul testi vonzalmon kívül egyebet nem érzett iránta - ugyanakkor soha egy ujjal sem ért volna hozzá, még akkor sem, ha erre teljesen képtelen módon felkérést kap -, de hát mit csináljon valaki magányban eltöltött évtizedekkel a háta mögött. Melanie boldogan, kimelegedéstől pirosan elmosolyodott.
- Szia! De örülök, hogy itt vagy! Ray egész nap rólad beszélt. Nagyon akarta, hogy itt legyél. - Áthajolt egy stóc süteményen, és puszira tartotta az arcát. Jack semleges, puritán puszikat adott, addig kikapcsolta agyának azon részeit, melyek a férfit arra kényszerítették, hogy férfi legyen. Az elmúlt évek alatt eme tulajdonságát tökéjre fejlesztette. - Gondolom, nem vagy odáig a vadidegen emberekért. Segítesz kicsit? Vedd úgy, hogy kimentelek. Később már senki sem akarja majd, hogy bemutatkozz.
Jack gépiesen bólintott. Felakasztotta a kabátját egy közeli fogasra, megszabadult a magával hozott sörtől meg bortól - lerakta a vécé bejárata mellett álló székre -, majd kissé esetlenül rendezkedni kezdett Melanie útmutatásai alapján. Onnan bentről tényleg óriásinak látszott a kajahegy.
- Ennyi vendég lesz? - eresztett meg egy aggodalmas kérdést.
- Dehogy! - legyintett a nő. - Csak tudod, milyen maximalista. Egyébként legtöbbjükkel északon ismerkedett meg a kiküldetése alatt, aztán amilyen lelkes barátkozó... - Újabb legyintéssel zárta.
Azután, hogy minden a helyére került, már nem látszott fullasztónak a mennyiség. Jack meg merte kockáztatni, hogy pont elég lesz. Indult az üvegei után azokat is besüllyeszteni a pluszba lecipelt hűtőládába, ám ekkor csörömpölést ütötte meg a fülét. Megtorpant, mert kitalálta mi történt. Egy szmokingos férfi bűnbánó arccal hozta a szatyrát, óvatosan a füleinél megfogva.
- Sajnálom, de ezeket eltörtem.
- Kié volt az? - kérdezte hátulról Melanie.
- Nem tudom - vont vállat Jack, és örült, hogy a félhomályban senki sem látta az arcát.
A rendezkedés alatt kicsit helyrerázódott hangulatának lőttek. Gyorsan elmenekült a vécére, próbálkozott a csésze fölött valamivel, ami erőltetve nem ment, aztán percekkel utána úgy gondolta, mégiscsak szétnéz a fedélzeten, biztosan van olyan zuga, ahol nem téblábolnak emberek. Alighogy kitette a lábát a napsütésre, valaki fentről üdvözölte.
- Hello, Jack! - Felnézett, de a nap pont a szemébe sütött. - Hello! - ismételte meg az a valaki, és Jack vaktában válaszolt. Szerencsére közben kitalálta, ki lehet az. Felment a korláthoz, hogy kezet fogott Brad Davids-szel, azzal a Brad-del, akivel ritkán futott össze, de olyankor elég jól elbeszélgettek. Most azonban nem volt hangulata a csevegéshez, így néhány keresetlen szó után otthagyta. Elsétált a híd és a szalon felépítménye mellett, s meg sem állt a tatfedélzet végéig. Az útjába kerülő vendégeknek udvariasan köszönt, akiket esetleg ismert, azoknak vidáman, mert lelkesítő volt megpillantani egy-egy ismerős arcot. A zavarát semlegesítették némileg.
Megmarkolta a mellvédet, s dobogó szívvel, szorongó gyomorral a tengert kezdte kémlelni. A tengert, mely most olyan semmitmondó volt, mert kékje feloldódott a nap színtelen ragyogásában. Esdeklőn a part felé fordult, nyomasztó, egyhangú életének színtere felé. A napsütésben olvadozó felhőkarcolók, a szűnni nem akaró tülkölés, mindenféle zaj egyvelegéből álló morajlás, a börtönének falát sziklaszilárdan képező, ködlő hegyek irányába. Akkor már inkább a tenger...
- Jack! - Megpördült Ray hangjára. - Igyunk!
Barátja a kezébe nyomott egy felest. Koccintottak.
- Áhhh!... Ez volt az utolsó! - fogadkozott utána Jack. - Nem bírom a húzósat.
- Ihatsz ma még elég sört.
Jack megint összerázkódott a vodka mellékízétől.
- Tom akkor nem jön? - kérdezte fancsali képpel.
- Nem tud - rázta a fejét Ray. - Valahol a keleti parton van. Megígérte, hogy éjfélkor telefonál. Nem tudja, mit kap, ha nem.
- Tom hajlamos megfeledkezni rólunk. Fogadunk?
Ray elvigyorodott.
- Ha vesztesz - kezdte kajánul -, megint vodkázunk. Ha nyersz, iszom a pezsgődből.
Az indulás kitűzött pillanatáig egy óra volt hátra, addig mindenkinek meg kellet érkeznie. A berakodás a kocsik csomagtartójából véget ért, az utolsó ajtók puffantak, a tulajdonosok kulcsaik csörgetésével búcsúztak járgányuktól. Páran elszívtak még egy-két cigit a parton, majd behúzták a pallót. Jack nyugtalanul figyelte, azt jelentette, nincs visszaút. Sajgó halántékkal, görcsös testtartástól merev lábakon a hajó nyílt óceánra néző felén járkált fel-alá, ugyanis a vendégek inkább a part felöli részen csoportosultak. Nagyon várta már a sötétedést. A sötétség volt a legjobb barátja, elrejtette az emberek szeme elől; bár sötétben nem látott semmit, viszont őt sem látták. Azok, akik először jártak Ray jachtján, a fedélzetközzel ismerkedtek, emiatt elveszett számára az a lehetőség, hogy odalent bújjon el előlük. Ismerte a hajót kívül-belül, és szerette. Tetszett neki a sok kis szűk átjáró, a szögletes kabinok, a belső terek változatos rendje. A hálószoba érzékies függönyei, a konyha gondos tisztasága szomorú ábrándokat ébresztettek benne egy másikfajta élet iránt, ahol valaki kitölti mellette az űrt. Egy kicsiny, gyerekszobának berendezett helyiség volt a kedvence, rózsaszín falai az oltalmat jelentő rúnákként díszelgő ?apának?, ?anyának? rajzocskákkal kiszűrték a világ mocskát, csak az angyali ártatlanságot, a törékeny szolidságot, a békés, alvó csöndet eresztették be. Ray-nek meg Melanie-nak egyelőre nem volt gyereke, így Jack vette birtokába, ha a hajón tartózkodott.
A nap, mely úgy pazarolta sugarait, mintha utoljára sütne, percről percre araszolgatott a szembántóan vibráló égen. A jacht felépítményének, valamint a korlát rúdjainak árnyéka megannyi számlap nélküli óra mutatójaként fordult körbe. A szalon ablakai gyémántosan csillogtak a körfolyosó fölött. Az árboc lefoszlott húsú csont fehérségével hajladozott a simogató hullámok sziréndalának igézete alatt. Az ünneplésre egybegyűltek fél órás késéssel startoltak, miután Ray meghallgatta az utolsó időjárás jelentést. Nyugodt, szélcsendes éjszakának néztek elébe. Jack, mint kitűntetett vendég, fent volt a hídon, a kormányt kezelő barátja mellett állt, és az orron kitűzött zászló heves lobogását figyelte.
- Miért pont ott fogod lehorgonyozni? - tudakolta Ray egy perccel ezelőtti bejelentésének folytatásaként.
- Mert ott éppen átesünk a másik időzónába, de a partot még látni fogjuk. Amikor a városban köszönteni fogják az újévet, nekünk elvileg lesz még hátra egy óránk. Vagyis a kontinenshez képest mi leszünk az utolsók, akik belépnek az új évezredbe. - Rávigyorgott Jack-re. - Ez lesz a huszadik század utolsó poénja.
- Jellemző rád.
- Ja. Csak tévét nem tudom, fogunk-e nézni. Reggel be akartunk hozni Melanie-val egy japán adót, hogy lássuk, miként ünnepelnek éjfélkor, de nem jött be adás. Félek, hogy a műholdvevővel van valami. Ráküldtem Joss-t, ő a matrózom. Tényleg, meg is kérdem, mi van. - Rögzítette a kormányt, aztán elfordult a telefonhoz. Jack addig beállt a helyére, érezni akarta, milyen lehet egy hajóskapitánynak. - Hát, nem lesz szerencsénk. Már egyetlen ázsiai vagy európai adás sem fogható. Valahogy elhangolódhatott.
- Ahogy ismerlek, csinálsz te majd nekünk műsort, amikor berúgsz.
Félsebességgel szelték a lapos hullámokat, Ray nem akart a vendégseregből egy rakás tengeribeteget csinálni. Amúgy sem sietett senki sehova, ez a nap a mulatozásé volt, az éjfél sem szalad el előlük. Lehetett gyönyörködni a város távolodó képében, már ha akadt, akinek tetszett, vagy a békésen köröző sirályokban, amint gyanútlanul, az új évezredről mit sem sejtve folytatták mindennapos tevékenységüket: a halfogást. A szalonban zene szólt, a nők serényen készítették elő a helyszínt az esti ünneplésre, hordták a tálcára rakott süteményeket, készítették a szendvicseket. A férfiak ellenben a piafelhozatalt tanulmányozták, vagy elszórt csoportokban, a hajó különböző pontjain beszélgettek. Jack egyszer valódi szükségből ismét meglátogatta a vécét, s a konyha felé bepillantva meglátott egy kövérkés lányt a sütemények között torkoskodni. Némán megmosolyogta, és észrevette, hogy nem esett olyan nehezére a mosolygás, mint mondjuk két órával ezelőtt. Felvillanyozódott a gondolatra, hogy talán ezen a szilveszteren jól fogja érezni magát. Ray és Melanie mindenesetre lelkiismeretesen próbáltak tenni erről, ha eltűnt - például a rögtönzött könyvtárban vagy a biliárdszobában -, szinte hajtóvadászatot rendeztek utána, nehogy kiessen az általános jókedv lüktetéséből. Egy óvatlan pillanatban vette a bátorságot, és megnézte a készülő szalont belülről, de innen máris sarkon fordult. A szilveszteri kellékek viszolygást keltettek benne, akárcsak a menyasszonyi ruha meg az esküvői pirospozsgás mosolygás. Egy pillanatra megint felötlött benne, talán nem kellene itt lennie, és zavarodottságában véletlenül betéblábolt a jó hangulat technikai feltételeit szolgáló stúdióba. Gondterhelt fiatalembert talált itt, aki ugyan ünneplőt viselt, mandzsettája mégis koszos volt. Jack rögtön kitalálta, ő lehet Joss, a matróz. A kölcsönös bemutatkozást követően Joss közvetlen stílusban magyarázni kezdte a dolgok állását, anélkül, hogy Jack megkérdezte volna. A tévé még mindig nem működött rendesen, pedig hibát nem sikerült sehol sem kimérnie.
- Voltam lent a generátornál is - mutatta fekete mandzsettáit. - Úgy megy, mintha tegnap olajoztam volna. Az akksik maximumra feltöltve. Este mindennek rendben kellene lennie. Maga Freeman barátja... Ön szerint ki fog rúgni?
Jack-nek egy pillanatra nyitva maradt a szája. Nem számított ilyen nyílt bizalmaskodásra.
- Én... én nem hinném... - dadogta. - Higgye el, senki sem fogja észrevenni a tévé hiányát. Szerintem ma magának sem kellene dolgoznia...
A matróz hevesen felemelkedő mutatóujja elnémította.
- Mutatok valamit! - kérdezte amaz szenvtelen hangon. Bekapcsolta a rádiót, és tekergetni kezdte a beállító gombot. - Semmit sem fogok URH sávon a keleti partvidéken túlról, illetve az óceán másik oldaláról. Csak valami tánczenét Hawaii-ról.
- Talán az antenna...
- Az antenna rendben van. Akkora antennaárbocunk van... hisz láthatja.
Jack-re átragadt valamennyi a matróz zaklatottságából, ezért ismét friss levegőre kezdett vágyni. Felkapaszkodott a késő délutánba hajló égboltozat alá. Arcát a hűs huzatba tartotta, míg a parti ködkürt lassú búgását hallgatta. Minden évben az utolsó órák múlását volt hivatott jelezni. Ez éven sem feledkeztek el róla. Az est folyamán még egyszer felment a fedélzetre a kedvéért, egy kiadós viccmesélést követően. Mindvégig az óráját nézegette, mintha randevúra készülne, megmagyarázhatatlanul ideges volt, izgő-mozgó, mígnem végül erőszakosan elszakadt a társaságtól, hogy találkozzon a kísértettel. Talán önmaga kísértetével. A kűrt hangja azonban most elcsuklott, majd mikor ismét megszólalt, panaszosan sírt bele a sós ízű estébe. Jack szíve fájdalmasan összefacsarodott, a görcs belőle felbizsergett két szeme könnycsatornáján, s eláztak a szempillái. A hajó akkor már órák óta állt. Alig észrevehetően himbálózott horgonyának béklyójában. A zene egyre hangosabb lett, a vendégek egyre harsányabbak. Navigátori teendőinek végeztével Ray kezében ismét feltűnt a vodkásüveg. Hat óra volt.
Egy kéz ragadta meg Jack karján a ruhát. Melanie.
- Gyere már! Mindig elbújsz valahova!
Piros volt, a tekintete nem teljesen tiszta. Benne is volt már egy kicsi. Jack soha nem látta még ilyennek. Kicsit megijedt tőle. Mégis hagyta magát felvonszolni a szalonba. A vendégek többsége már a panorámaablakos, ovális helyiségben gyülekezett. Egyesek állapota késő szilveszterit mutatott, pedig a fény még besütött, és a bútordarabok hosszú árnyékokat vetettek a vörhenyes alkonyban. Ray leültette maga mellé barátját. Félvállról bemutatta a körülötte ülőknek, aztán Jack-nek innia kellett egy pár pohárral. Később, amikor a házigazda figyelme valamelyest elterelődött róla, távolabb húzódott. Közelebb az ablakokhoz, szemét rabul ejtette az alkonyi ég szépsége a sötétedő üvegtáblákon keresztül. Kedve támadt a pezsgőre. Szerzett egy pohárral, majd annak társaságában telepedett vissza a kanapé háttámlájának szélére, szemben a vörösödő napkoronggal. A természet bíborszínű szőnyeget terített az óceán színére a szürkület kapuja elé.
Egyszer csak estélyi ruha suhogása zavarta fel a révültségből. Egy szőke lány állt mellette, és úgy mosolygott rá, mintha ismernie kellene őt.
- Bocsánat. Nem akartam elhinni, hogy ilyen hangzavarban magadba tudsz mélyedni.
- Csak a naplementét néztem - mentegetőzött.
- Tudom. A nővérem felkészített rá, hogy különös vagy. Különös és különleges. - Karcsú, rózsaszín kezét nyújtotta. - Sophie vagyok.
Jack megkönnyebbült.
- Á! Melanie sokat emlegetett húga, akihez még nem volt szerencsém. Pedig képen már láttalak.
- Ó, ott ennél csak szebb lehettem. Nem vagyok formában. Túl vagyok a váláson. Nyomot hagyott rajtam.
- Nem vettem észre belőle semmit - bizonygatta Jack.
- Hízelegsz.
- Szó sincs róla.
- Hümmm...nem ülünk le?
Jack viszonylag könnyen megtalálta a közös hangnemet Sophie-val. Tette azt úgy, hogy közben minden idegszálával az ellen küzdött, hogy tudomásul vegye a lány ragyogó szépségét. Talán az eltelt idő, talán a pezsgő volt az oka, de végül megtört az ellenállása, és a behatás kiszabadította agya börtönnek használt zugaiból a legfélelmetesebb, a leghülyébb, a legprimitívebb kényszerképzeteket. A pirosra rúzsozott mosolyt egyenértékűvé tette egy szerelmeslevéllel. A kék szemek nyílt, tiszta nézését rajongó pillantásoknak vélte. Hülye, hülye, hülye!!!, hajtogatta magában. Égni kezdett az arca, elfogta a menekülésvágy. Menekülés az élete legérzékenyebb pontját jelentő dolog elől, a hülye gondolatai elől. A térde idegesen ugrálni kezdett. Két kezével az üres poharat markolászta. Mind jobban kerülni kezdte a lány kényelmetlenné váló tekintetét, míg az látszólag semmit sem vett észre, ugyanúgy nézett, ugyanúgy mosolygott. Többet beszélt, mint a férfi, s nyitottsága, őszintesége arról árulkodott, azt hitte, érdeklődő fülekre talált. Egyszer Ray hangja átharsogott a zenén meg a termen.
- Jack!!! Még fél óra!!!
Jack kényszeredetten visszaintegetett, hogy vette. Utána szeme lassan körbejárt, nehezen akart visszatalálni Sophie-hoz. A vendégek rendezetlenül, görög fürdő képét idézve üldögéltek-heverésztek szerteszét. Az esteledés lassanként tokba zárta körülöttük a szalont, a benti megvilágítás kiszorította a kinti fényt az ablakokon túlra. Joss, a matróz időről időre feltűnt a sarokba állított tévénél, és anélkül, hogy hozzányúlt volna, guggolva, sötét arccal nézte a képernyő csíkokkal átszabdalt szemcséit. Kiment meg bejött, és ahányszor kiment, alkata úgy tűnt egyre megtörtebbnek...
- Mi baj? - kérdezte hirtelen Sophie. Szép szemeinek sarkában apró ráncok futottak össze.
Mit felelhetett volna? Az igazsághoz túl józan volt. Hazudni túl pityókás.
- Egy kicsit ki szeretnék menni a levegőre - suttogta bénító méreggel befecskendezett ajkainak mázsás súlyával küszködve.
A lány nem értette, de őbelőle elszállt az udvariasság utolsó morzsája is; felpattant, és nyílegyenesen megindult a függőfolyosóra nyíló üvegajtó irányába. Csak akkor tudatosult benne, hogy a lány követi, amikor be akarta zárni maga mögött. Hűvös, sós szellő lengedezett a víz fölött. A nap átfestette felhőket mintha pengével kaszabolták volna fel. A város ünnepi díszébe öltözött, milliónyi, ablakszemből kiszűrődő lámpagyöngytől csillogó ruhájába. A fénypöttyök metszően élesek voltak a valószínűtlenül tiszta levegőben. Hű tükörképeik formájában titokzatos, tengermélyi lények is meggyújtották a melankolikus emlékezés néma mécseseit a feketedő felszín alatt.
Jack hátát a hajó falának vetve állt, igyekezett kitisztítani a gondolatait. Sophie neki háttal állapodott meg, szorosan a korlátnál, kiitta a maradékot a poharából, és messzire behajította a tengerbe. Jack a sajátját még mindig ott szorongatta a jobbjában. Hogy ezt látta, most már csak azért sem szabadult volna meg tőle a világért sem. Megtette viszont helyette Sophie. Finoman kivette a kezéből, s lazán hátradobta a válla fölött. A lendület kicsi volt, odalent tört össze, a fedélzeten. De a lány nem törődött vele. Szemét krisztusi szögek gyanánt használta, hogy odaszegezze vele a férfit a falhoz. Végtelenül egyszerűen simult hozzá, szája kertelés nélkül megkereste az övét, és nyelve azonnal fogócskára hívta párját. Annyira egyszerű volt, hogy Jack nem értette, minek a hiánya kínozta eddig. Gyakorlatlanul, de hevesen... nem is, inkább csak határozottan és megfontoltan csókolt, de mindenképpen gyakorlatlanul. Nyelvét megkarcolta a lány foga, szabálytalanul vette a levegőt, közben pedig azon morfondírozott, lehelete nem túl piaszagú-e...
- Jack! - rontott ki váratlanul a folyosóra Ray, hogy aztán az eléje táruló látványtól visszahőköljön. - Ezer bocsánat, Sophie, de el kell rabolnom őt egy percre. Jack! Tom mindjárt telefonál.
Jack vissza sem nézve hagyta ott a lányt, követte Ray-t a hídra. Gondolni nem gondolt semmire. Tudatalattija megpróbálta kiirtani a történteket, mert ez nem történhetett meg. Vele nem. Hol vannak az agglegényként eltöltött évek? A sok szabadidő? A tetszés szerinti önsajnálat és sajnáltatás? Nem volt jó mások szemében a szánalmas kívülállót játszani............. .................. ?. ... .. .. .. . .. .. .?
Pár perc kellett neki, míg felfogta, hogy a rádiótelefon mellett állnak, és Ray az órát figyeli.
- Na, ott most van éjfél - mutatott rá a telefonra. - ...Gyerünk! Hívj már!
De a telefon néma maradt.
Jack-et zavaros boldogsághullám öntötte el. Tenyere keményen csattant barátja lapockáján.
- Hozom a pezsgőt, cimbora!
- Várj, ezt nem hiszem el! - hadakozott Ray. - Annyira kértem. Én felhívom, és jól lecseszem.
- Jó, de utána pezsgő.
Kiszaladt egy üvegért meg két pohárét. Visszatéréskor a másik férfi komor arca fogadta. A telefont elfehéredő kézzel szorította a füléhez. Jack-en nyugtalanság vett erőt. A szalonból tompán átszűrődött a zenével keveredett zsivaj. Ray beharapott ajakkal állt. Finoman letette a kagylót.
- Tök süket. Nem értem az egészet.
- Lehet, hogy már hülyére itta magát. Gyere, nézzük meg a tévében. Joss azt mondta, csak a tengerentúli adókat nem tudja venni a tányér.
Ray egyetértően bólintott. Visszamentek a szalonba. A fedélzetről épp akkor bukkant fel sokadszor a matróz. Ray elkapta.
- Joss. Működik még a vétel New York-ból?
- Az előbb még működött. - A készülékhez ment, kezébe vette a távirányítót.
Ray közben elkurjantotta magát.
- Figyelem, emberek! Nézzük meg, hogy mulatnak New York-ban!
A beszélgetések, éneklések zagyvaléka izgatott duruzsolássá változott, a vendégek félkörbe rendeződtek a tévé előtt. Valaki kikapcsolta a zenét. Sophie is bejött a folyosóról. Jack érzékelte látótere perifériáján, de nem mert odanézni. Valami meggátolta benne, amit - jól tudta - percekkel később bánni fog. A csoport teljesen elcsendesedett, a képernyő villódzása meghatározhatatlan színűre festette a ittasságtól elmosódott arcokat. A fókuszálásra alig képes szemek megigézetten meredtek a sistergés közepére. Joss kitartóan nyomkodta a gombokat, mindennemű eredmény nélkül. Végül megelégelte, és bizonytalanul lerakta a távirányítót.
- Nincs több adás New York-ból - dünnyögte.
- De hát mi van ezzel a szarral?! - dühödött fel Ray.
- Semmi - felelte ugyanúgy a matróz. - Mindenhol, ahol éjfelet üt az óra, megszűnik az adás. - Azzal hajlott alakja kísérteties némaságban elhagyta a helyiséget.
Nagyon nagy, mélységes csendet hagyott maga után. A lüktető szemek most őrületre emlékeztetőn guvadtak a tévé felé. Aztán szófoszlányok, majd határozott szavak öntöttek formát a vendégek soraiban.
- Nem tudom felhívni anyát a mobillomon.
- Nem lehet felhívni senkit, aki New York-ban van?
- A Washingtoniakat sem.
- Valaki fel tudja hívni Philadelphiát?
- Én Bostont próbálom jó ideje, de...
- Egyszer van az ember életében évezredváltás, és a rohadt technika szétcseszi az estét! - zsörtölődött Ray. - Na mindegy. Igyunk!
A társaság visszanyerte elevenségét, ki-ki visszahúzódott a helyére, megint üvegek meg poharak csörrentek, koccantak. Az előbbi valakinek gondja volt a zenére is. Négy óra maradt éjfélig. Jack-nek egyszeriben olyan távolinak és elérhetetlennek tetszett. Belesajdított a fájdalom, hogy talán minden miatta van, rajta áll bosszút az ég, mert egyszer az életben boldog tudott volna lenni. Egy kicsit. Egy este. Egy órát. Hol van Sophie? A lányt kint találta meg, azon a helyen, ahol csókolóztak. Megrettentette az, hogy ugyanolyan volt, mint percekkel előtte Ray. Az arca aggodalmas, a telefon a fülénél.
- Mi baj?
- Nem tudom elérni a gyerekeimet.
- Hol vannak?
- New York-ban. Meghagytam a babysitternek, hogy ha én nem telefonálnék, hívjon ő. Teljesen néma. Nem tudom, mi történt.
Jack szíve nagyon mélyre dobbant. Mellkasa belesajdult. Valahogy nagyon rossz érzése támadt. Talán mert szíve hölgyével történt. Talán mert a hűvös egyszeriben kitisztította az elméjét. Átrohant a szalonon, le Joss után a fedélzetre. A szokásos helyén találta meg, a stúdiószobában. A falnak fordulva ücsörgött, és nem fordult meg az ajtó nyílására sem. A szűk kis térben megrekedt nyomasztó légkör fura összhatást gyakorolt a belépőre a rejtett hangszóróból idetalált mulatozás már-már felismerhetetlenül halk sistergésével.
- Joss! - mondta fojtottan. A különös figura feje kissé megemelkedett, ám szemei még mindig valahová az alkatrészes polcra tapadtak. - Hall engem, Joss? Ugye maga tudja, mi történik? - A másik álla lassan visszaereszkedett a mellére. - Ugye tudja?... Ugye összeomlik a technika az ezres évváltástól?
A makacs hallgatás visszaverte Jack rohamát. Kihátrált az előtérbe, hagyta, hogy az ajtó komótosan elforduljon zsanérjain. Centiről centire falta Joss roskatag alakját, mígnem diszkréten kattant a nyelv a zárban. Jack csüggedten visszaindult. Sötétben karikákat hányó szeme képzeletbeli patkányokat kergetett a két fal között. Összeomlik a technika? Netán a civilizáció? De hát számára az előbbi nem bírt jelentőséggel, az utóbbi pedig nem is létezett társ nélkül. Most lenne társa, mit foglalkozik akkor a körülményekkel? Számára most az egész világot Sophie jelentethetné. Miért hagyta ott? Vissza kell mennie hozzá, hogy megvigasztalja. Megszaporázta lépteit. Automatikusan az üvegajtó felé kanyarodott, aztán megpillantotta a lányt az egyik fotelban. Testtartása ezúttal Joss-ét utánozta. Mellette a tévé az egyik helyi csatorna lehalkított képeit közvetítette: tömegek buliztak a széles utcákon, a felhőkarcolókból konfetti-felhők bontakoztak szét, a rockénekes a rögtönzött színpadon emberi mivoltából kivetkezve tobzódott a rajongók értéktelen imádatában. Jack leguggolt a fotel mellé, kezét rátette Sophie-éra.
- Felhívtam egy ismerősöm Montana-ban - közölte ő síri hangon. - Megpróbálja elérni őket. Még soha nem hagytam magára a gyerekeimet. Csak most úgy gondoltam, az elmúlt hónapok gyötrelmei után igazán eltölthetek egy estét Melanie-ékkal.
Jack saját gyötrelmes évei alatt megtanulta, az értelmetlen vigasztaló kijelentéseknek se füle, se farka, hát néma maradt. Érintésével viszont annál inkább biztosította a lányt jelenlétéről, s hogy mellette van. Sophie hálásan nézett rá.
- Megengeded, hogy beszéljek róluk?
Jack bólintott, aztán szótlanul hallgatta a lány szavait, melyek úgy hatottak kettejük között, mintha nem létező éveket próbálna pótolni az elvesztegetett múltból, hogy a férfi máris sajátjaként szerethesse a kislányt és a kisfiút; hogy gondolatban az ölébe kaphassa őket, orrát megcsiklandozzák a szőke, selymes hajszálak, cipőjén kéredzkedő lábacskák tiprását érezhesse, miközben boldogan bámulja egy mit sem sejtő szépség profilját, aki a felesége és gyermekeinek csodálatos anyja... Ha sejtette volna, hogy leendő gyermekei már nem is léteznek...
- Kapcsolj át Phoenix-re! Ott most lesz éjfél.
Gépiesen fordult mindenki a tévékészülék felé, köztük Jack meg Sophie is. A férfi ijesztő ürességet érzett a képek láttán, már semmit sem jelentett számára a tömeg, az ünneplés, a hatalmas, fénylő évszámok a felhőkarcolók oldalán. Csupán a részegebbek méltatták a látványt néhány kurjantással vagy tréfás megjegyzéssel, de ahogy Jack lopva végigsandított a csoporton, megmagyarázhatatlan várakozást vélt felfedezni az arcokon. A tűzijátékot várták ily áhítatos pillantásokkal? Vagy valami rejtett, legbenső félelem gyötörte őket, amivel tompa ösztöneik sarkalták szembenézni mindnyájukat? Valaki halkan visszaszámolt, majd az órák elcsippantották a helyi 10 órát. Phoenix-ben ekkor ki kellett volna törnie a tömegéljenzésnek, az ünnepi fényártól szennyezett ég fekete boltozatán pedig színpompás robbanásoknak kellett volna lejátszódnia az emberek örömére. De a képek végtelenített szalag módján követték tovább egymást, és a színek testükből kilépő lelkekként hagyták ott a milliónyi kis ugráló figurát, hogy a visszahagyott húsvér bábokat hangyák lepjék el. A kicsiny pondrók rendre fel is zabálták mindent, miközben duplájára, triplájára szaporodott a számuk. Már annyian voltak, hogy eltorzították a képcső két dimenziójába oltott teret - hullámzani kezdett, raszterei jobbra meg balra csúsztak, és így vált mind szellemképesebbé. Az előbb még színes, éles közvetítésből mindössze kontúrok maradtak, de hamarosan azok is belemosódtak a szemcsés sistergésbe.
Tíz óra egy perc volt.
A szalonban halotti csend uralkodott. A sötét háttérben leesett egy pohár, összetört. Ray újabb perc leteltét követően összeszedte magát annyira, hogy szembeforduljon vendégeivel.
- Azt hiszem - sóhajtotta -, ki kell mondanunk, bekövetkezett, amitől már évek óta rettegtünk. A technika megadta magát az új évezrednek.
Jack hirtelen megpillantotta Joss szomorú arcát a fedélzetre vezető nyílásban.
- De hát most mi lesz? - kérdezte valaki.
- Nyilván dolgoznak már a problémán, ha nem túl részegek - próbálta tréfával elütni a dolgot a házigazda, de csak ő nevetett a saját poénján, ő is elég erőltetetten. - Amerika nézett már szembe hasonló, persze csak lokálisan jelentkező problémákkal, gondoljatok a Nagy-tavak vidéki áramszünetre. Ma úgy sincs szükségünk áramra, csak piára. Igyunk!
Szavai megtették a kellő hatást, a kedély látszólag visszaállt a normális szintre. Alig egy-két, józanabbnak mondható ember arcán maradt csak ott az aggodalom, nyílván családtagokra, szeretteikre gondoltak. Akárcsak Sophie, s vele Jack. A férfi ismét a fedélzetnyílás felé bámult. Joss akkor már nem volt ott.
A hajó körül némán fonta hálóját a sötétség. A csillagok búskomoran pislákoltak le a Földre, úgy tetszett közelebb merészkedtek, mint tábortűzhöz a félelemtől didergők. A levegő évszakot meghazudtoló módon nem mozdult. A tenger is hallgatott. Talán még a hajó finom himbálózása is megszűnt. Olyannyira békés volt a kinti világ, hogy az már vészterhes volt. A természet fogaskerekei megálltak. A halak a mélybe menekültek. Joss dermedt iszonyattal hallgatta a hajó adóvevőjéből a lelkiismeretes hawaii-i csillagászok rémült kiáltozását. A partról a zene legharsányabb dübögésén keresztül is beszivárgott Jack fülébe a ködkürt panaszos sírása. A város feltornyozott fényei árván sütöttek át a fekete ablaktáblákon.
A tévét kikapcsolták. Amikor eljött az idő, Ray felhozta a rádiót, hogy azon hallgassák meg, ahogy elüti az óra a tizenkettőt a nyugati parton. A rádió körül gyülekeztek, lélegzetvisszafojtva hallgatták az óra ütéseit. A 12. ütésnél felhangzottak az örömittas kiáltások, de azonnal megkoptak, és pillanatok alatt teljesen el is némultak. Mert a rádióból nem jött több hang. Elütötte a stúdió órája az éjfélt..., aztán semmi. Még éteri zörejek sem. Az ablakhoz tódultak, és döbbenten vették tudomásul, hogy a partvonal fényfüzérei nem látszanak sehol. Nem volt tűzijáték, nem hangzottak fel a dudaszók. A ködkürt is hallgatott.
- Mi ez, áramszünet? - csodálkozott Jack elcsukló hangon, de választ nem kapott. Oldalra fordult, hogy lássa, mi van barátjával. Ray kimeredt szemmel, halottsápadt arccal bámult felfele, az égre. Jack követte a tekintetét. És ekkor valószínűleg az ő arca is olyanná válhatott. Mert odafönt a fekete égen kihunytak a csillagok. Valahonnan a háta mögül meghallotta Joss zaklatott suttogását.
- Ez a Világvége. Minden időzónában éjfélkor bekövetkezett, és fekete falként közeledett felénk. És a fal most itt tornyosul előttünk. Fogalmunk sincs, mit nézünk, de van egy olyan érzésem, hogy a teremtés mögötti semmit.
Ott, ahol percekkel ezelőtt még Amerika nyugati partvidéke húzódott, mintha kísértetiesen szürke, éteri felhők nyomultak volna feléjük úgy, hogy soha nem érték el őket, akár vetítővásznon a szemberobogó vonat. A felfoghatóság anyagtalan határán más világ sápadt holdfénye tört meg a külső tartományok eme közömbös teremtményeinek ködlő hátán. A világ, végtelen semmibe átfolyó partján négy szikár lovas fakó sziluettje sejlett föl, ahogy a végső kozmikus szingularitás az emberek arca elé fordította ki tulajdon apadó lelkük utolsó képzetét. Jack összetörten fordított hátat nekik, és visszament a kiüresedett szalon csendjébe. A lemez lejárt a magnóban. Amit érzett, leginkább csalódás volt. Félni nem félt, félni immáron nem volt miért. És kiért. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az apokalipszist kezdődő boldogsága hozta el. Ez volt a hetedik pecsét, s ő a pecsét feltörője. Elhatározta, ha eljön a vég pillanata, odaát belevigyorog majd egyenesen isten képébe. A terített asztalhoz lépett. Ünnepélyesen felemelte pezsgőspoharát, s szomorú mosollyal az arcán belehörpintett.
Tizenegy óra öt perc volt.
