Sötét hely, nem lelt a szem biztos pontot,
Rázkódik a szív, rebbenve új álmot bontott.
Megtört és elesett, sárban fekszik a ”percben halott”
Mindvégig csak remény volt, mit hasztalan a világtól kapott.
Hasogató végzet előtti, delejes részeg pompa,
Görcsben rendezet léptek, nyoma vak, lépte tompa,
Felszólal, magányt lenget a zene, ritmikának örök ura,
Minden percben ott szárnyal, félő, ő nem más…csak hangulat…
Mégis hallgatta, miképp az mesél,
Egy sosem múló, erő nélküli szó, mindennel felér.
Mert még nem késett el, ármány s kép önthető belé,
Megbotolva hulljon az, követve az elsőt, saját szeme elé.
Sosem faggatta az éjjeli halált,
Sosem éltette annak kínzó dalát,
Sosem hagyta elveszni benne önmagát,
Csak a vércsepp maradt nyoma, elárulva fájdalmát…
Minden foltból, mi földre hullott vidáman,
Hallatszott a kétely, hiány pedig sírt silányan.
Nem éltette veszte, hisz tudta eljön az valahára,
Csak az addig maró űr miatt, vetett állandón magára.
Ekkor, megfontolva bánta összes léptét,
Maradhatott volna minden tudatlan, halandó még,
Egész addig, mígnem világ változva süt majd pirkadat elé,
Hogy eszméi értelmetlenek, s a hajnal sosem lesz már egyedül az övé…
Akkor majd értelme lesz a halálnak…
