Önmagamba rogyva összetörten térdelek,
Lassan már nem értem mit miért teszek,
Naponta csatákat vesztek el, de csak magam hibáztatom,
Ha van még nyerő lapom ideje kijátszanom.
Nem Te vagy, aki miatt poklok pokla költözött belém,
De miközben porba hulltam Te sem nyúltál felém,
Pedig a kezedben volt a kulcs, hogy sokadjára ismét talpra álljak,
Hogy a kívül győztesnek látszó, belül szánalmas bohóc élvezze, ne kínlódja a vágyat.
A rengeteg miértre folytonosan keresem a választ,
Lassan ellep a víz, mert vészjelzéseim nem hozták meg a támaszt…
Már túl sok a teher, így nem tudok egyenesen állni,
Öldöklő küzdelmemben már nincs miért harcba szállni.
Fogytán az erőm, s bár soha nem adtam fel mégis elbukom,
Szétkorbácsolt érzelmeim viharát elfojtani már nem tudom,
Körbe vesznek SMS-ek, melyeket nem küldtél el nekem,
Te mindig győztesnek láttál, s most mégis bukottak közt a helyem.
Lehet túl sokat akartam, lehet Tőled is túl sokat reméltem,
Vagy csak hiányzott a szufla, mert a kudarctól féltem,
Vagy talán minden rendben volt, csak én nem értettelek,
Talán túl sokat beszéltem, s keveset kérdeztelek.
De az ok legyen bármi is, egy gyenge húr most végképp elszakadt,
Összeomlott bennem minden, lelkemben csak üresség maradt,
Tudom az élet megy tovább, ki elbukott azon átlépnek könyörtelen,
Tudom ki én sem szállhatok, legyen az élet bármily gyönyörtelen.
Holnap tehát újra talpra állok, győztesek pólóját lopva magamra veszem,
Megküzdöm újra, leginkább önmagammal, amit elvárnak tőlem ismét megteszem,
Talán mint oly sokszor majd ismét magamra találok, az életem filmje több lesz egy snittel,
De az újabb vesztes háború után egyre kevesebb reménnyel és hittel.
