“A magyar nemzet elemi erő! A munkásmeglátás bizonyítási foka!”-állt fel Tónisu az asztaltól a miskolci Tiszai-pályaudvar utasellátó éttermében.
“A héccencségit! Vágod a tudományt, mint Miska, he!”-lelkendezett a ragyogó arcú Gyulám. Izgalmában egy csendes, de hosszú, mély szellentést helyezett el az étterem levegőjében.
“A munkaerő kérdésköre hagyatéki bizonylat, kitrát!”-tette hozzá az orrát mély komolysággal szívó Tónisu. Egy határozott mozdulattal kihúzta magát, miközben oldalán megcsörrent tejgyári vaskampója.
“Miska mondott ilyeneket he, Jánkmajtisi Zoli pofájába, mikor levitte balheréjét a lucfenyő.”
“Kinek,a kismiskának?”-nevette el magát jókedvűen Tónisu. “Kismiska volt a főnöke, együtt fejték az anyakocát az őzgidáknak … “-nevetgélt tovább, térdét csapkodta.
Hirtelen elhallgatott. Kitágult, nagy szemekkel meredt a zavarban lévő Gyulámra. Egy hirtelen mozdulattal kirántotta rozsdás vaskampóját oldalán lógó, veretes bőrtokjából, és lesújtott. Tüzesvas, füstölgő szag, gellerszerű zöngétlen csattanás, és a két örök barát az asztal fölött nézett farkasszemet egymással. Szemükben elszántság, arcukon a vad küzdelem férfiasan kemény vonása.
A kampók lassan, vigyázva vonultak vissza, majd lehelletfinoman találták meg helyüket a művészi kidolgozású bőrtokok mélyén.
“Most mi ez a harci düh, he?! … Nem vagy te Juliusz Cézár!”-vágta bele véleményét Gyulám Tónisu rezzenéstelen, merev arcába.
“Az egy művelt név … tudományos fotokópia!”-fakadt ki Tónisuból az elfojtott ideg. Egész testében remegett, kezével viszont továbbra is a kampó fölött hadonászott, bármelyik pillanatban akcióra készen.
“Mert egyetemet járt, egészséges püspök.”- jegyezte meg a bólogató Gyulám.
“Mindszenti volt püspök Püspökladányban, meg Püspök Emma, híres féllábú klarinétos. Ők végeztek egyetemet Krakkóban, a Ludovikán!”-fordult el megvetéssel Tónisu Gyulám egyszerre rátarti, és alázatosan készseges, bamba ábrázatától. Képtelen volt tovább örök barátjára nézni, aki bizony nagyon műveletlennek tűnt most a szemében. “Ha nem tudsz valamit, akkor menni kell iskolára … mert a tudás hatalom.”
“Mi mindig csak egy almot használunk,soha nem hatot. Dehát mink ugye nem vagyunk értelmiségi tudósok, he! Mert a sertésnek egy alom is elég … De az Akadémián hat alom is van? Hát ezt megmondom úgy, ahogy van: nem tudtam. Mert nem egyetemre jártam,hanem Szlovákiába.”-merengett a továbbra is hangtalanul, nagyon korrekten szellentő Gyulám.
“A hatalom a réteges trágyázás elméleti indítéka. De ez csak szarvasmarhára, kecskére és lóra lett anyakönyvezve. Disznóra nem áll.”
“Moslékos állat alá nem teszünk hatalmot, mert csak összeizéli, hogyhijjákolja na.”-magyarázta Gyulám szakszerűen. Orrából kicsüngő, lágy taknyát nyomogatta vissza közben, mert annak ott bent volt a helye.
“Szívd vissza a túrhát kitrát, oszt akkor egészben lenyeled, nem kell bedugni a nyílásokat üdítő vattával.”
“A setés is így nyeli. A múltkor, tudod a Huncut, benyelt egy szerb zsebrádiót. Milosevics meg üvöltött, hogy Szerbia a disznók hazája lesz. Erre az egész karám kitúrta magát, és dezertált. Ott bukkant rájuk Emlősi Árpád, hegyilegeltetési biztos, Szeged alatt, az aknazáron.”
“Mert a disznó törekszik a szépre és a jóra. Képezi magát, mindig magasabbra akar jutni. Már megszerezte a hat almot. Vagyis hatalomra jutott a magyar népi disznó …”
“Fel a meredeken, he!”-visított közbe Gyulám.
“Mer e dek? … Nálatok deknek nevezik a húst, zsírt, szőrt adó, röfögő élőlényt?”-csodálkozott Tónisu. “Javaslom kampóstestvér maradjunk a disznónál, az is bátor,gerinces élőlény.”
“Hát ezt mondom, he! A meredek hegyoldalon kúszott felfelé a szukás-szorosi Beteg-barlangnál. Oszt néhány aktivista belepottyant. Ezekből kiváló ételféleség készült. Annabell nagyon bírta, e!”
“Az volt Huncut kocája a kondában?”-kérdezett rá azonnal Tónisu.
“Dehogy. Ő volt a gondnok miskáéknál, a hegyi kitermelésnél, és aznapra nagyszerű, ízletes toroskáposztával kedveskedett a dolgozó kollektívának.”
“Mert művelt, törekvő értelmiségi nő volt!”-jegyezte meg határozottan Tónisu.
“Dehogy, he! Ő volt özvegy Repesz Ödönné. A férje etetés közben vesztette életét. Egészséges, szép, kövér kisgazda volt, Torgyán közeli ismerőse, viszont nem vigyázott. Leesett a lábáról az egy alomba ragadt gumicsizma, Huncut és Gergő megérezték a tápláló lábszagot, és Repesz Ödön hősi halált halt. A beteg-barlangi konda belekeverte a vályúba, a moslékba, és elfogyasztotta. De jót tett nekik, mert utána príma szalonnákat füstöltünk.”-magyarázta a szenvelgő arcú Gyulám. Visszaszívta orrából a taknyot, nyelt, és mosolygott. Hálás volt érte Tónisunak.
“Kitrát! A hatalom, látod?! Ha hat alom lett volna, akkor nem ragad a gumicsizma a disznókakiba, nem esik le, nincs étvágygerjesztő lábszag, a szerencsétlen özvegy pedig továbbra is hozzájuthatott volna a a mindennapi, férfi nemiszervhez. Vagyis elkötelezett, római-katólikus életet élhetett volna. Hódolhatott volna a becsületes, köztiszteletben álló erotikának. Ezt követeli meg tőlünk a hatalom, meg a művelt színházi évad!”-jött idegbe Tónisu. Fejét égreemelte, nyakát kinyújtotta, alsóajkát Mussolini-szerűen előretolta, és kampójával az asztalra sújtott.
“Ad az év, vagy nem ad, nekem özvegy Repesz Ödönné adott párzási lehetőséget. Mikor Huncut meghágta Kisügyest, a süldő kocát a karámban, mink azt videóztuk le, he! Oszt ugyanúgy csináltuk! Annabell, így hívták ugye özvegy Repesz Ödönnét, meg még röfögött is, teljesen olyan volt, mint Kisügyes. Olyan volt, mintha igazi disznó lett volna. De lehet, hogy az is volt, csak megtanult jól magyarul … Ah, a szerelem!”-sóhajtozott Gyulám.
“És mi lett az asszonnyal, Gyula nevezetű, száz kilós tehenész?”-érdeklődött Tónisu.
“Ne is mondd! Addig néztük a szerelmes videókat, míg végül beleszeretett Huncutba. Nagy mozgáskultúrája volt, hiába. És azok a combok. Guszták voltak, az biztos.”
“És?!”
“Megszöktette Huncutot, férjhezment hozzá, és most ott élnek a hegyoldalban, egy privatizált magánólban, tejben-vajban fürdenek …”
“És?!”-vágott közbe türelmetlenül Tónisu.
“Állítólag gyereket várnak, Annabell terhes. Nincs már ott énrám szükség!”-sóhajtozott tovább a szomorú Gyulám. Hirtelen eleredtek a könnyei.
“És … ?! Ennyiben hagytad, nem csináltál semmit?! Hát milyen férfi vagy te … ?!”-jött indulatba Tónisu.
“Ilyet ne mondj, he! Tudom mi a hazafiság! Romániából szerzem az élelmet a vonaton, a héccencségit!”-csörrent meg Gyulám oldalán a rozsdás tejgyári vaskampó.
Feszült lett a hangulat.
“Jó, jó, nem kell azért rátámadni a nemzetvesztő Habsburg Ottóra!”-próbálta csendesíteni Gyulámat Tónisu.
“Felszedtem Kisügyest!”-hallatszott egy visító hang.
“Csak nem?! És jól csókolt?”-lepődött meg Tónisu a hallottakon.
“Az ágyban jó volt, na. Egy tündér. Imádtam azokat a szexi ajkait! Uhh!”-csukta be szemeit az izgatott Gyulám. Arcán győztes mosollyal megveregette a lábánál lévő, hatalmas hátizsákot.
“Gyula nevű,disznósított egyed, mátraházi leszbikus festőnő. Kézműipari csapásokat mérsz a lábszagban található zsákolási állagra.”-figyelt fel Tónisu Gyulám sejtelmes mozdulataira.
“Szeretem, örökké szeretni fogom … amíg tart.”-nézett ég felé a könnyes arcú,átszellemült Gyulám.
“A fiatal koca jó,strapás teremtés. Pillanatok alatt kitúr egy másfélméteres emésztőgödröt, otthonra lel az ürülék.”
“Nem, nem, én nem engedem őt dolgozni. Én szeretem. Finom.”
“A házasságban … “-kezdte Tónisu.
“Nem, a zsákságban.”
“Miben?”
“A zsákságban, itt ebben a zsákságban hordom. Ő mindig, mindenhol velem van. Mert szeretem.”
“Nahát, nem is hittem volna,hogy ilyen jó férj vagy. És apa. Nagyon jó apa leszel.”-vágta Gyulám szemébe Tónisu az igazat egyenesen, magyarosan.
Gyulám sokat sejtetően mosolygott. Lassan kibogozta a hátizsák tetején lévő szíjakat, széthúzta a zsák száját, és kiemelt belőle egy gyönyörű fület.
“Umm … ez jószagú, füstölt portéka. A tejipari dolgozó szemei előtt táplálék gyanánt helyezkedik el.”-nyomta előre alsóajkait beszéd közben a csorgó nyálú Tónisu.
“Csak fogyassz, fogyassz bátran, az asszony.”-tartotta komoly, átszellemült arccal Tónisu elé Gyulám a fület.
“Hm …jól néz ki.”-jegyezte meg Tónisu. Beleharapott, lassan, átéléssel rágta. “Erotikus, tápláló ételféleség.”-közölte határozottan Gyulámmal.
“Szerintem is. Ha válok, átadom neked. Azt akarom,hogy boldog legyen.”-révedezett a fejét kissé félredöntő, a semmibe bambuló Gyulám. Kivett egy gyönyörű, formás füstöltsonkát a zsákból, lágyan, érzéssel szájához emelte, majd lehelletfinoman beleharapott. “Mert szeretem.”
