Howard Scott Andrews
Az utolsó túlélő
Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi.
Elöszőr rémálmom volt.
Izzadva és kiáltva ébredtem.Egy percig azt hittem, hogy nyílik az ajtó, és bejön valaki, hogy megnézze, mi történt.
De nem jött senki.
Megint egyedül voltam.
Egyedül.
Néha még eszembe jut, hogy néznek ki a többiek.A kis szőke Alex.Az örök mosolygós Sandy.Tommy, aki mindig megviccelt.
Alice.
Alice mindig csodás volt.Akárcsak egy tünemény.Mindig, amikor találkoztunk, azt mondtam neki, olyan, akár egy Angyal.
Mindig csak mosolygott.
Még mindig érzem az arcomon az érintését.
Gyakran úgy érzem, mintha hozzám érnének.
Úgy szeretném, édes Istenem úgy szeretném….
De nem lehet.
Ma megint nem reggeliztem.És reggel megint bámultam magam a tükörben.A szemem sárga, és bevérzett.
Nem tudom, miért ijeszt meg.
Nem tudom, miért félek a haláltól.
Nem tudom…
Most már este van.
De legalábbis annak kell lennie.
Nem tudom mikor láttam utoljára a napot.
Az ég még mindig vörös.Az egész Istenverte ég…
És most már véreset is hányok.
Talán könnyebb lenne, ha megölném magam.
Nem kéne, hogy fájjon.
Már így is, úgy is meghalok.
Ez a megoldás már többször is eszembe jutott.Például egy hete, a templomban.
Minden csupa vér volt.
És a gyerekek…a gyerekek halottak voltak.
Mindenki halott volt.
A lények is még mind ott voltak.
Ették a gyerekek húsát…
Én…sírtam.
Régóta nem találtam ennyi halottat.Már azt hittem nem is fogok.Amióta a halottak is mozognak…
A pincében fegyvereket találtam, és egy erődféleséget.
Talán ők is túlélték az elmúlt évet.
A falat berobbantotta egy Olyan.Még meleg volt a fal.
Meghalhattam volna.Csak hagynom kellett volna nekik hogy…
De nem hagytam.Mindet megöltem.Mindet.Mindet…
Néha felmerül bennem a kérdés, hogyan lehet egyáltalán megölni őket.
Hiszen már halottak nem?
Úgy értem valami, ami olyan mint ezek…
Hát nem értem.
És félek, félek nagyon.De nem tudom miért.Megszokhattam volna.
Eltemettem őket.
Mindegyik gyereket.Jobban mondva, beledobtam őket egy Gödörbe.Néztem, ahogy leérnek a világító fényekig.
Aztán felnéztem az égre.
Nem tudom, mit reméltem.
Az ég ugyanolyan vörös volt, mint az elmúlt év minden napján.
Megpróbáltam emlékezni a csillagokra.
De nem sikerült.
Emlékszem, még Joe bácsikám temetésén sokáig néztem a csillagokat.
És gondolkoztam.
De vajon miről?
Nem emlékszem a csillagokra.
Csak arra, hogy fényesek.
Ragyogóak.
Tündöklőek.
És messze vannak innen.
Ott álltam könnyes arccal a Gödör szélén.
Olyan közel ahhoz, hogy meghaljak.
Csak egy lépés…
Egyetlen apró lépés…
De nem tettem meg.
Nem.
Emlékszem az egyik halott kisfiú arcára.
Nyitva volt a szeme.
Szép, nagy barna szemek voltak.
A haja szőke lehetett, már amennyire a véres csomókból megállapíthattam.
De a szeme…
Nem félt, amikor meghalt.
Egyáltalán nem félt.
Sokat gondolok rá, hogy vajon miért nem.
Másnap, mikor kimentem gyűjtögetni, Az volt itt a városban.
A hangja…
Van egyáltalán hangja?
Nem, nem hiszem.
Azt sem tudom, micsoda.
Még sosem láttam.
Aki eddig ránézett, akár csak egy percre is…mind meghaltak.
Az hozta el a vírust is.
Meg a Halált.
Egyetlen éjszaka alatt…
Most csak hasra vetettem magam egy üres kocsi mögött.
A fülemre tapasztottam a kezemet és sírtam.
De még így is halottam mindent…
A vinnyogást, apró szárnyak csapkodását, röhögést…
Pokoli röhögést...
És azt az átkozott nyikorgást…
Csak fel kellett volna néznem.
Vége lehetett volna.
De nem tudtam megtenni.
Valamit motyogtam magam elé, valamit, amire még kiskoromból emlékszem.
Talán egy dalt.
Néha még mindig eszembe jut édesanyám dala.
„Ha félsz, hogy jön a mumus,
Csak bújj az ágy alá, és kiálts:
Segíts, Anyu!
Hangod halk, de fülem meghallja;
Meghallja halk hangodat, minden nap;
Bárhol is vagy a házban vagy a világban.
Aludj kicsim, csak ne félj,
Nem jöhet a mumus, ha itt van Anyu,
Ki mindentől megvéd.”
Igen.
Pontosan ez volt az.
Pontosan ez…
Sosem féltem, miután elénekelte ezt nekem.
A dallamát gyakran dúdolgatom.
Nagyon gyakran.
Órákig feküdtem a földön, miután Az elment.
Utána felkeltem, és haza mentem.
Haza…
Egy raktárat rendeztem be.
Talán katonai raktár lehetett, vagy nem tudom.
Kerítés is volt hozzá.
Sikerült áramot vezetnem bele.
Nem mintha sokat érnék el vele.
A picik csak repülnek, a földieket meg nem lehet megállítani se vízzel, tűzzel, se árammal se semmivel.
Egész szépen megcsináltam.
Habár egyedül voltam.
Mindig egyedül vagyok…
Mindig egyedül…
Teljesen egyedül…
De ha lenne valaki, aki túlélte;csak még egyvalaki…
Csak még egyvalaki…
Egyetlenegy valaki…
Remélem, nem én vagyok az egyetlen.
Nagyon remélem.
Akkor nem lenne értelme.
Semmi értelme.
Egy csomó mindent sikerült összeszednem.
Többezer képregényt, könyvet, filmet, fényképet, játékokat meg…
Mindenféle kisebb dolgot.
Ma például két kis játékot találtam.
Egy konyhában…
Egy konyhában…
Már mióta nem ettem semmit sem.Csak férgeket és patkányokat.
Csak ők élték túl.
Csak ők nem veszélyesek.
Tegnap kajáért mentem csak ki.
Találni akartam valamit.
Csak egy kis kaját.
Csak valami ehetőt.
Amikor kimentem a csatornába, és bezártam magam mögött az ajtót, hogy semmi se mehessen be észrevétlenül, volt ott valami.
Hallottam a hangját.
Elővettem a fegyveremet.
Rengeteg fegyverem van.
Puskák, pisztolyok és géppuskák…
Bárcsak érnének is valamit.
Bárcsak…
Körbefordultam, és vártam.
Nem mozdultam.
Vártam.
És ő támadott.
Egy férfi volt, egy halott férfi.
Az arca már félig volt meg.
Félig már elrothadt.
Elfuthattam volna…
De nem akartam.
Meg akartam végre halni.
Egészen közel engedtem magamhoz.
Nagyon közel.
Már majdnem megharapott…
Már majdnem vége volt…
Aztán lőttem.
Meghúztam a ravaszt.
És még egyszer, és még egyszer.
Sírtam.
Én ezt már nem akarom tovább.
Már nem akarok tovább harcolni.
Már nincs miért.
Ma találtam egy kisbabát.
Nagyon pici volt…és nyitva volt a szeme.
Pontosan rámnézett.
Bár még nem tudhatott beszélni, a szájával betűket formázott…
Beszélt hozzám…
Felvettem, és az ölemben vittem, miközben elindultam visszafele…hazafele.
Anyu altatódalát énekeltem neki, és beszéltem neki arról, hogy majd én vigyázok rá, mindentől megvédem…
Hogy egy család leszünk, nagyon jó barátok…
Nagyon jó barátok…
Meg akartam mutatni neki mindent, amit összegyűjtöttem.
Volt egy csomó játékom is…
Az ételt meg megoldottuk volna…
Édes Istenem sikerült volna!
Felneveltem volna…
Én megtettem volna, megvédtem volna…
Együtt lettünk volna az utolsó túlélők…
Az utolsó túlélők…
Az utolsók…
Csak ő meg én…
Megszerettem, megszerettem nagyon.
Ő már a fiam volt.
Már nevet is adtam neki…
Istenem…
Már majdnem otthon voltunk, amikor észrevettem, hogy meghalt…
Hogy nem él…
De hiszen élt!
Amikor felvettem a kezembe…még élt.
Hozzám beszélt.
A…a nevemet mondta.
Az én nevemet.
Nem…nem…nem tudom mit mondott.
Azt hiszem, a nevemet.
Mert az én nevem
Istenem…
Elfelejtettem a nevem.
Akkor…akár meg is halhattam.
Nem, az nem lehet.
Még nem haltam meg.
Még nem…
De ez akkor sem normális.
Nem, ez nem az.
Már nem szabadna élnem.
Már régen nem.
Már nagyon régóta nem.
Egy halott kisfiú…
Egy halott kisbaba…
Anyu…
Anyu…
Én nem megyek haza.
Senki sem viszi el, amit összegyűjtöttem.
Már senki sem.
Este megpróbálom fejbelőni magamat.
Aztán keresek túlélőket.
Valakit, aki tudja a nevemet.
Vagy meghalok.
Talán harcolni fogok…
Nem tudom…
Nem félt, a kisbaba sem, és a kisfiú sem félt, amikor meghaltak.
De miért nem?
Lehet, hogy láttak valamit, ami megvigasztalta őket?
Valamit, amit szerettek?
Lehet, hogy ha van pokol, van Mennyország is?
Vagy éppen csak…éppen csak arra az egyvalakire gondoltak, akit szerettek…amit szerettek…
Nem tudom.
De továbbmegyek, ha nem tudom megölni magamat.
Már vérzik az orrom.
És gyengül a kezem.
Már nem tart sokáig.
Már nem tarthat sokáig.
Már nem…
Talán hazamehetek.
Én, és a kisfiam…
És otthon nem lesz sem vér, sem halál, sem szörnyetegek, sem félelem…
Lesz mit ennünk, és biztonságban leszünk…
Majd minden este eléneklem neki az altatódalt.
Olyan szép…
Olyan szép…
De addig én vagyok az utolsó tűlélő.
A legutolsó.
A legeslegutolsó.
A…
Szerettem Alicet.
Mindig is.
Mindig…
