Howard Scott Andrews
Akár egy kisfiú
Mindig is azt gondoltam, hogy a világban csak két szín van.
Fekete és fehér.
Jó és rossz.
Mindig azt gondoltam, hogy csak kétféle ember létezik.
Jó, vagy rossz.
Mindig azt gondoltam, hogy az ember saját maga dönti el, hogy jó lesz-e, vagy rossz.
Mindenkinek a saját felelőssége.
Mindig így gondoltam.
Mindig.
Amikor a kisfiam rosszalkodott, ezért büntettem meg.
Mert az ő döntése volt, az ő felelőssége.
Az ő választása.
Mindig is azt gondoltam, hogy helyesen teszem, amit teszek.
Vagy jó vagy, vagy rossz.
Nincs más lehetőség.
Fekete, vagy fehér.
Nincs más szín.
Semmi más.
Ezt mindig is elmondtam a fiamnak.
Szerettem volna, ha jó ember lesz.
Ha a fehéret választja.
Ezért büntettem meg, ha rossz volt.
De sosem engedtem, hogy megmagyarázza.
Sosem engedtem neki, hogy elmondja, ami fáj.
Sosem próbáltam meg az ő szemével látni a világot.
Sosem gondoltam volna, hogy kéne.
Fekete vagy fehér.
Jó vagy rossz.
Annyi minden van, amiért bocsánatot szeretnék kérni tőle.
Annyi mindent helyre kéne hoznom.
De most már nem hallgathat meg, hiába szeretném.
Már nem kérhetek bocsánatot tőle, és nem hozhatom helyre a dolgokat.
Már sohasem láthatom a mosolyát, az örömét.
Soha többet.
Bárcsak egyszer, csak egyetlen egyszer elvittem volna horgászni!
Bárcsak elvittem volna repülni!
Csak egyszer!
De nem tettem meg.
Soha sem hallgattam meg.
És most már késő.
Túl késő.
Most itt állok az ő sírjánál.
Három hete temettük el.
Egész életemben nem sírtam, csak azon az egyetlenegy napon.
Nagyon szerettem őt.
Nagyon fájt, hogy elvesztettem.
Csak kilenc éves volt.
Olyan fiatal.
Meggyilkolták.
Hazafele jött az iskolából, amikor eltűnt.
Másnap reggel találták meg.
Olyan kicsi volt.
Előtte állt az egész élet.
Akkor még úgy gondoltam, nincsen szürke.
Csak fekete, vagy fehér.
Csak jó, vagy rossz.
A temetésen megfogadtam, hogy bosszút állok érte.
Megesküdtem az égre.
Olyan dühös voltam, és olyan üres.
El kellett volna mennem érte az iskolába.
És már nem hozhatom helyre.
Soha többet.
Megkerestem a gyilkost.
Nem tudom mit vártam, de nem azt, ami történt.
Nem szóltam a rendőrségnek.
Bosszút akartam.
Mert nincsen szürke.
Csak fekete és fehér.
Csak jó és rossz.
Nincsen semmi más.
Csak ez a kettő.
Elmentem a gyilkoshoz.
Nem olyan volt, amilyennek képzeltem.
Alacsony volt, és vékony.
Kicsit dadogott.
És sohasem nézett a szemembe.
Fiatal volt, nem töb huszonöt évesnél.
Meg akartam ölni.
Betörtem az orrát, és bementem a lakásába.
Nem tudom mit vártam.
Csak jó van, vagy rossz.
Csak fekete, vagy fehér.
Csak eközül lehet választani.
És ő rossz volt.
Nagyon rossz.
Betörtem hozzá.
Azt vártam, hogy védekezni fog.
Azt vártam, hogy rám támad.
Veszélyesnek hittem.
Nagyon veszélyesnek.
A lakását is másnak képzeltem.
Nem tudom milyennek, de nem olyannak, mint amilyen volt.
Azt hittem rám támad.
Azt hittem védekezni fog.
Csak jó van vagy rossz.
Csak fekete, vagy fehér.
Nincs más.
Semmi más.
Sírva fakadt.
A gyilkos sírva fakadt, amikor megütöttem.
Sírva fakadt.
Riadtan hátrált a földön az egyik sarokba.
Zokogva ölelte magához a térdeit.
És könyörgött.
Odamentem hozzá, és kényszerítettem rá, hogy a szemembe nézzen.
Rettegett.
Rettegett tőlem.
Olyan volt, akár egy ijedt kisfiú.
Olyan volt, mint a fiam.
Pont úgy sírt.
Pont úgy kérte, hogy ne üssem meg.
Nincsen szürke.
Csak fekete van, és fehér.
Nincs köztes lehetőség.
Csak jó és rossz.
Csak ez a kettő.
És mindenki maga választja meg a saját útját.
Hogy jó lesz-e, vagy rossz.
De a gyilkos sírt.
Mint egy kisfiú.
Talán az is volt.
Amikor a szemébe néztem, megijedtem.
Már nem ő volt a szörnyeteg.
Ő csak egy ijedt kisfiú.
Csak egy ijedt kisfiú.
Körülnéztem a lakásában.
Tökéletesen rendben.
Egyetlen porszem sem volt sehol.
Csak a cipőm hagyott koszt a földön.
A gyilkos nem mondott semmit.
Csak halkan kérte, csak nagyon halkan, hogy ne bántsam.
Megígérte, hogy kitakarít.
Nem értettem.
Minden tökéletesen tiszta volt.
De valami mégis hiányzott.
Még jobban körülnéztem, de nem tudtam rájönni, hogy mi.
A gyilkos még mindig sírt.
Aztán rájöttem.
Egyetlen fénykép sem volt az egész házban.
Sehol.
Az egyik szekrényen egy TV volt.
Teljesen tiszta.
Mintha sosem használták volna.
Csak egy-két szekrény volt a szobában.
És egyetlenegy polc.
A polc üres volt.
Nincsen szürke.
Csak fekete van és fehér.
Semmi más.
A szekrényei üresek voltak.
Teljesen üresek.
Már nem bírtam bántani a gyilkost.
Nem értettem miért.
El akartam menni onnan, amilyen gyorsan csak lehet.
Mert annak az embernek semmilye sem volt.
Nem volt semmilye sem.
Aztán az utolsó szekrényben találtam valamit.
Egyetlen nagy bőröv lógott felakasztva; jól elzárva.
A végén a fémcsatt megszáradt vért hordozott magán.
Már megrozsdásodott.
Amikor hozzáértem, a sarokban felnyüszített a gyilkos.
Retteget tőlem egyre jobban, és jobban.
És könyörgött, hogy ne bántsam.
Nem vettem le az övet.
Visszacsuktam a szekrényt.
Aztán vettem csak észre a dossziét, jól elrejtve a szőnyeg alá.
Amikor elővettem, a gyilkos már nem azért sírt, hogy ne bántsam; hanem hogy ne nézzem meg, ami ott van.
De én elővettem.
Fényképek voltak benne.
Egy férfiról, akin ugyanaz a vastag bőröv volt, mint a szekrényben.
És még egyvalami közös volt a fényképekben.
Mindegyikből ki volt vágva valaki.
Akinek a vállára tette a kezét a férfi.
Aki a férfi mellett állt.
Minden képről, kivéve egyről.
Ezen a képen mindketten rajta vannak.
És mindketten nevetnek.
A férfi a bőrövvel télapónak volt beöltözve, és egy kisfiú kacagott az ölében; és még valaki volt a képen.
Egy nő.
Hátul pedig egy karácsonyfa állt.
Egy boldog család volt a képen.
Valami azt súgta, hogy a kép az utolsó boldog napjukat örökítette meg.
Aztán arra gondoltam, a képeken, akit kivágtak, az csak a kisfiú lehet.
A gyilkos.
Ki az, aki kivágja magát a képekről?
Az, aki gyűlöli magát.
A gyilkos szerette az apját, aki viszont gyűlölte őt.
És mert aszerint, akit a legjobban szeretett, ő rossz volt, ezért elkezdte gyűlölni önmagát.
Akkor elöszőr fordult meg a fejemben, hogy az én fiam is hasonlót érezhetett.
Nincsen szürke.
Csak fekete van, és fehér.
Csak ez a kettő.
Csak jó, és rossz.
Semmi más.
Ezután odaléptem a gyilkoshoz.
Nagyon sírt.
Akár egy kisfiú.
Akár az én fiam.
Amikor Tommy véletlenül betörte az iskola egyik ablakát, én megvertem őt.
Pont úgy sírt, mint a gyilkos.
Vajon úgy is érezhetett?
Most már nem vagyok benne biztos, hogy ő törte be az ablakot.
A barátai szerint pont akkor nem is focizott.
Nincsen szürke.
Csak jó van és rossz.
Csak fekete és fehér.
Semmi több.
A gyilkos maga alá vizelt.
Annyira félt.
Akkor kezdtem elbizonytalanodni abban, hogy helyesen cselekszem.
Leültem a földre vele szemben.
És vártam.
Teljes csendben vártam.
Egyikünk sem szólt egy szót sem.
Aztán megkérdeztem a nevét.
Nem válaszolt.
Felmerült bennem a kérdés, vajon ő megkérdezte-e a fiam nevét.
És vajon ő válaszolt-e.
Előre nyúltam, és az állánál felém fordítottam az arcát.
Kényszerítettem, hogy rám nézzen.
Végigsimítottam az arcát, és megveregettem a vállát.
Azt mondtam neki, hogy nem kell félnie.
Hogy bízzon bennem, nem fogom bántani sohasem.
Zavarodott volt, nagyon zavarodott.
Én is.
Olyasmit tettem vele, amit a fiammal sohasem.
Pedig ő volt a fiam gyilkosa.
Halkan, dadogva és szipogva mondta el, hogy ő nem akarta.
Azt mondta, hogy sajnálja.
Nagyon.
Hittem neki.
Akkor jöttem rá, hogy nem mást tett, csak azt, amit megtanult.
Amit megtanítottak neki.
És hiába nem akarta nem megtenni, ő gyűlölte magát.
Ő rossz volt, és csak ezt tudta tenni.
És tényleg sajnálta.
Egyetlen kérdést tettem fel neki.
Azt az egyetlen kérdést, ami igazán számított.
Megkérdeztem, mit mondott utoljára a fiam.
A gyilkos válaszolt.
Lassan és csendben.
Már kezdett megnyugodni.
Szépen formázta a szavakat, hogy jól értsem őket.
Lassan beszélt, mert nem akarta elsietni.
Talán félt, hogy akkor megverem.
Nem tudom.
A fiam utolsó kívánsága nagyon egyszerű volt.
Mégis fogalmam sem volt róla, hogy azt szeretné csinálni.
Pedig olyan egyszerű volt.
Mindig azt mondtam neki, hogy szeretem őt.
De ebben már kezdek kételkedni.
Akkor tudtam volna.
Tudtam volna, hogy csak repülni szeretett volna.
Repülni, velem.
Megveregettem a gyilkos vállát.
De már nem volt gyilkos.
Az én szememben már nem.
Én voltam a rosszfiú.
Én vagyok az.
Nincsen szürlke.
Csak fekete van, és fehér.
Csak jó, és rossz.
Ma egy virágot hoztam a fiam sírjára.
Egyetlen száll virágot.
Leteszem a hideg kőre, ami örökre magába zárja az én kisfiamat.
Nem bántottam a férfit.
Nem adtam át a rendőröknek.
Nem küldtem pszihiátriára.
Ehelyett befogadtam.
Enni adtam neki, és beszélgettem vele.
Soha senki sem ismerte.
Soha senki sem adott neki semmit.
Még mindig nagyon fél.
Már odaköltözött hozzánk.
A feleségem akkor elköltözött.
De nem szólt a rendőrségnek.
Nem szólt senkinek.
Csak nem lett volna képes szeretni az embert, aki megölte a fiát.
A fiamat.
Ő szerette.
Én nem.
Elengedtem.
Már megmondta a nevét a gyilkos.
Alexnek hívják.
Ma reggel mondta meg.
Miközben együtt reggeliztünk.
Csak annyit mondott, Alex.
Többet meg sem szólalt.
Most ő is itt van velem.
Ő is hozott virágot.
És bocsánatot kért a fiamtól.
Azt mondta, sajnálja.
Mást nem mondott.
Nem túl beszédes.
Holnap elviszem horgászni.
Ő nem nőtt fel.
És nem is fog soha.
Ő már nem képes rá.
Sohasem kapott szeretet, én pedig sohasem adtam.
Senkinek.
Ideje lesz elkezdeni.
Minden fekete, vagy fehér.
Csak ez a két szín van.
Semmi más.
Most már tudom, hogy ez nem igaz.
De azt nem tudom, én vagyok-e rosszabb, vagy a gyilkos?
