 |
A lakodalom, dínom-dánom emléke már szemet sem csillogtat, szívet sem dobbant. A kóbor ebek, miután kilenc nap, kilenc éjjel osztoztak a fejedelmi lakoma maradékán, ... |
... szobrokká merevedtek a piactéren: puffadt hasuk a földig ér. Idejük nem maradt emészteni, szőrük nem fényesedhetett, mohó, zavaros tekintetük nem tisztulhatott... Ételtől vemhes árnyakká dermesztette őket a mese vége. A küszöbökön táncban elrongyolódott cipők, bocskorok, topánkák sorakoznak: soha többé nem használja már őket senki, mert VÉGE. Megtörténtek a dolgok, az előírt időben, helyen, az előírt módon: a szereplők, kik a listán voltak, megfelelő alakítást nyújtottak.
Tehetett-e volna másként az, aki e listán szerepelt..? A törvényben az ellene lázadók is benne foglaltatnak. A MESE szabálya pedig oly erős, hogy kivételeket sem szül: nincs rájuk szükség. A MESE széles, erőteljes sodrása mindent magával ragad. Igaz és hazug történetnek is csupán egyetlen-egy szó a vége, egyetlen-egy szó az eleje, s a sodrás e szavak közt áramlik, feltartóztathatatlanul, mint a szent folyók esős évszak idején. Az események: a sárkány rémtettei, a királyleány elrablása, Alvin közbelépése, a sárkány hét fejének porba hullása, Alvin és a királyleány egybekelése, a kilenc éjt s napot kitevő ünnepély – mindez bezárta a kört, ha úgy tetszik, láncszemként kattant a mesék láncolatába. Dolguk végeztével dermedt bábokként hullnak le a szereplők a listáról, s újak kerülnek fel. A régiek körbe-körbe mérve lépteikkel történetük határait, az utolsó – a történetet lezáró – mozdulataikat, szavaikat ismétlik.
A király, királyi boroskupája mélyére meredve, arcának mindig ugyanazon izmait mozgatva, nyelvével a szájpadlás ugyanazon részeit érintve századszor, ezredszer suttogja maga elé: „Öregszem... öregszem... öregszem...” Megállt pedig a királyi idő, királyi hajszálak nem őszülnek tovább, nem fogy több királyi bor, nem nő a keserű királyi mámor, a királyi pókok is mozdulatlanul lógatják fonalaikat a megalvadt pillanatba, s légy sem fog soha felrepülni már az asztal morzsáiról, hogy pókhálóba tévedjen, pontot téve saját történetére. A NAGY TÖRTÉNETNEK semmi szüksége e magán-történetekre. A mese elmondatott, meghallgattatott, a Jónak Rossz feletti győzelme tapssal jutalmaztatott: iszap ez már, felesleges teher, mélyre és örökre elsüllyesztve... Tovahömpölyög a szent folyó. Nem Csipkerózsika-álom ez, hisz Alvin sem, és mások sem alszanak. Az egy másik történet, a meder más pontján elsüllyesztve.
Valóban nem álom: nem segít a csók. Alvin századszor, ezredszer, vagy ki tudja, hányadszor hajol a királyleány – immár felesége – fölé, hogy csókkal illesse hamvas orcáját, és mindegyre csak ezt suttogja: „Kedvesem, én kedvesem... kedvesem, én kedvesem... kedvesem...” Újra és újra. A királylány álma sem álom, csupán néhány kimerevített kép: egy kéz virágot tép, és a tóba dobja, hattyúk... egy kéz virágot tép, és a tóba dobja, hattyúk... Boldogságuk olvasztott ólomcsepp, amely hideg víz helyett a változatlan létbe hullva szilárdult örök alakzattá.
Nos, tételezzük fel, hogy van bennünk elég erő a történetek visszafordítására, s új törvény megalkotására. Nem, nem... Helyesebb, ha ezt az erőt Alvin lényében, Alvin lényegében keressük. Kicsoda Alvin..? Tudjuk: hős volt, sárkányölő volt, szerelmes volt... VOLT. Elbizonytalanodva bár, de megkockáztatjuk: most boldog – ha ugyan ez az egyforma szavakat suttogó, egyforma mozdulatokat végző állapot, amely sehová sem vezet már, boldogság... Mindenesetre a címke rajta van, a mese vége boldogságot írt elő. Nos, tegyük fel, hogy ez a magát ismétlő jelenség (Alvin) a történetének végét ismétlő világba ágyazva rendelkezik ezzel a szunnyadó erővel, amely nem is erő talán, inkább képesség: a hibázni tudás képessége. Nem tudatos, hisz csak a hibázás után, s éppen a hiba segítségével döbbenhet magára...
PAFF! Alvinnak megbotlik a nyelve. Nem szükségszerűen, hisz a képesség nem követeli mindig a kifejtést is... Csak úgy. PAFF..! És Alvin, akárhogy is erőlködik, egyszer csak nem tudja majd kiejteni a szót: „kedvesem”. Próbálkozik, ökölbe szorított kézzel, vitézi homlokán nagyobbak már a verejtékcseppek, mint a sárkánnyal vívott harckor... Nem sikerül. Lerúgja a takarót, kiugrik az ágyból, s döbbenten néz körül. Habár már gyöngyöző verejtéke és ujjainak görcsös mozdulata is kiszakította őt lepecsételt állapotából, vagy ha úgy tetszik, újrateremtette őt, e döbbent magára eszmélés után mondhatjuk csak az igét: „Alvin..! Kelj fel, és járj..!”
Alvin, mint aki álmodik, s tudja, hogy álmodik, kiugrik tehát az ágyból. Nem akart felébredni. Kettős állapotának tudatában, de mindkét állapotból kilépve cselekedni kezd. Az első percek még a kétségbeesés percei, a tehetetlenség érzéséé. Nem hisz abban, amit lát. Íme, az első biztos pont, az első kapaszkodó. A kételkedés. „Nem szabad elhinnem...” – gondolja. Lováért indul. Ám a ló önmaga ló-létébe bámul... Szénacsomó lóg a pofájából, de nem őrölnek fogai... Vitézünk becézgeti, simogatja. Mindhiába. Zabbal kínálja, de a ló üveges tekintetét nem felhőzi a hála. A ló nem mozdul, ő a Sárkányölő jószága, a sárkány elpusztult, a Hős boldog, a Mesének vége, ló nincs. Pont. Alvin fülében dobol az istálló csendje, s az udvarra hátrál. Szédülten támolyog az oszlopok között. Végül elhatározza: kimegy a városból. „A kilencedik napon azután bezárták a városkapukat, hogy háborítatlanul pihenjék ki a dínom-dánom fáradalmait...” Emlékszik erre, mégis meglepődik, hogy minden reteszen lakatot talál. Nagy keservesen felmászik hát a falra, vitézi kardja megpendül a köveken. Egy ugrás, bokájába nyilalló fájdalom, és már kint is van... Kevésbé hősiesen már, de nekivág a rétnek, nem néz se hátra, se félre, csak előre, ahol – emlékezete szerint – a fekete erdő kerekedik. Madarak állnak a levegőben, mint jégbe fagyott tollcsomók, s amelyik a mese végén éppen csiripelt, annak torkából most is végtelen-hosszan kitartott hang bugyborékol. Alvint végtelenné torzított hangok űzik tovább. Már látja a fekete erdőt: keskeny ösvény vezet oda. Szíve nagyot dobban, vérhullám csap át testén... Meg kell állnia. Az ösvény..! Az út..! „Odavezet, odavisz...” – hát lehet ezt így mondani..? Hisz csak porszemek vannak, szemcsék, egymás mellett. Nincs haladás, nincs cél, minden változatlan, s csak ő az átkozott változó, a lépni tudó, ő az, akinek pusztulnia kell, mert hibázott... Alvin megáll, gondolkodik.
Mint látjuk, ereje egyre csak növekedik, mert így szóltunk: „Alvin, gondolkodj..!” Egyre erősebb. Egyre sebezhetőbb. Visszaforduljon..? Van-e a mesében oda és vissza..? Dühös kiáltással csapja földhöz a kardját. TENNI kellene, és nem elmélkedni..! És csak azután állapítani meg, mi van, mi nincs... Mégis... Meg kell fontolni. Bemehetne a városba, vissza, a palotába, a hitvesi ágyhoz. Felesége fölé hajolhatna, és – bár azzal a tudattal, hogy ez téboly, képtelenség – két szóra igazíthatná ajkát: „Kedvesem, én kedvesem...” Feladhatná újrateremtett, véletlen-szülte önmagát, és alázattal, őrlődve ismételhetné a MESE zárómondatait, az előírt szavakat, mozdulatokat, míg bele nem pusztul. Igen..! Az ily módon való pusztulás az újra-beépülés megnyugtató lehetőségét is rejtheti... Hisz minden folyamat megfordítható... Ő, Alvin pedig egy folyamat pillanatában létezhetne, örökké... S ő maga is egy folyamat, mely a mese végén dörrenő pontból ered... Hát forduljunk meg, gondolja, fussunk vissza, szól, épüljünk le, kiabálja, haljunk meg és zuhanjunk vissza, üvölti, az örök megnyugvás elfüggönyözött ágyába!!!
El sem mondható, le sem írható ez a pillanat. Mintha széthullni készülne a mozaik: szélsebes rohanás mozdulatai és zaja rengeti meg a képet... De íme, újra szilárdul minden... Alvin sápadtan, zihálva áll a hitvesi ágynál. Vár még. Vonásai kisimulnak. Felesége fölé hajol. Tudja, mit kell mondania. Ismeri a szép szavakat. Ajka szólásra nyílik, tenyere a Kedves homlokára simul... De Alvin hirtelen felegyenesedik.
ALVIN..! MIT TESZEL..!?
Kovát és taplót vesz ki tarsolyából.
ALVIN..?!
A finom, selymes ágynemű könnyen lobban lángra. Maró füst csap az aranyozott mennyezetig, s a királylány csontig hatoló sikollyal ébred.
ALVIN..!!
De Alvin most a pergő, csattogó, zilált mozdulatok tengelye. Alvin megőrült..? Tőrt vág az ajtóban szobrozó katona karjába. A katona fájdalmasan felkiált, lándzsájáért kap: MOZDUL! Vérben forgó szemekkel ered a merénylő után. Alvin a véres teremtés robbanó magja: menekül, boldogan kacagva. Lovakba, katonákba döfi a kést, királyi apósát sem kíméli... Egyre nagyobb, egyre dühödtebb tömeg üldözi. FELÉLEDTEK, MOZOGNAK, MEGSZÜLETTEK ÚJRA! Alvin felnevet, s örömmel szárnyal, kicsúszik az utána maró kezekből: tudja már az utat. Fel a falra, az ismerős repedésekbe kapaszkodva, át a mezőn, az ösvényt követve... Be a fekete erdőbe, a sárkány barlangjáig, s beledöfni teremtő fegyverét a sárkány lomha testébe is...
Üldözői jóval később érnek oda. Közelebb nem mehetnek, így csak öklüket rázzák, átkaikat szórják Alvin után, míg hősünk utolsó porcikája is el nem tűnik a szörnyű hét száj valamelyikében.
Felüvölt a sárkány. Erősebb, mint valaha. A katonák menekülnek, vissza, a városfalak mögé. A tábornok remegve veti térdre magát a király előtt, akinek sebeit (a mellén és az arcán vágta meg Alvin) válogatott gyógyfüvekkel borogatják éppen.
– Uram, királyom..! A sárkány ismét szűzlányt követel..!
– Hát vigyetek neki..!
– Felség..! Por és szemét vagyok lábad alatt, de... bátorkodom megjegyezni, hogy már csak a lányod az egyetlen...
– Nem..! A lányom nem adom..! Lássuk, akad-e vitéz még országomban..?! Doboltassátok ki országszerte...
De hagyjuk őket. Bízzuk rájuk, hogy zöldágra vergődnek-e sárkány-ügyben. Ez már másik történet. Tegyünk pontot a miénkre, és térjünk nyugovóra... Tegyünk pontot a miénkre, és térjünk nyugovóra... Tegyünk pontot a miénkre, és térjünk nyugovóra... Tegyünk...
