| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Három évszám |
|
 |
Dátumok a péceli vasútállomás egyes számú vágányának 24 méteres darabjain.
|
1944 Ózd
Annak az évnek a végén már az iparváros környékén hullámzott a front. A gyerekek mit sem értettek az egészből. Ők is játszottak persze háborúsdit! Egyenes ágakat tördeltek a patak partján kapaszkodó bokrokról, pajzsként a szemétdombon talált hatalmas mosófazék fedelét, vagy valami kicsorbult szélű falapot tettek maguk elé, az ügyesebbje
otthon talált lécből csiszolgatott magának fakardot. A csapat nagy egyetértésben vonult ki délelőttönként az egyik, már üzemen kívüli aknához, hogy rozsdálló csillék, magasodó salakhalmok között lejátszák a saját harcukat. Itt viszont meghalni is jó volt. Az a szőke Ilona cipelte a mentődoboznak kinevezett szódásrekeszt ugyanis, akibe az összes telepi fiú szerelmes volt, de a hadarós Kapocsin kívül senki semvallotta meg neki. Őt meg senki nem vette komolyan, és csak azért tűrték meg a csapatban, mert apjának volt egy öreg motorkerékpárja, amiről le lehetett szedni a fényszórót, és esténként azzal mentek nyúlvadászatra. Ezek az éjszakai kirándulások egy idő múlva már veszélyesek voltak, meg a nyulak is elmaradoztak a város közeli erdőkből, így fel is hagytak vele egy idő múlva, a Kapocsi viszont köztük ragadt. Közben értesítés is jött, hogy apja valahol odaveszett a fronton. A csapat akkor vissza is szerelte a fényszórót a motorra, és a mokány Balogh, aki félig cigány volt, azt mondta, hogy amíg ő ennek a csapatnak a vezére, addig Kapocsinak köztük a helye, és úgy gúnyolja bárki, hogy vele gyűlik meg a baja. Balogh sohasem mondott még ilyet. Kapocsi is annyira meglepődött, hogy egész lassan beszélve meg is köszönte. Szóval Ilonába mindenki szerelmes volt, és szívesen
sebesült bele az ütközetbe, mert olyankor Ilona támogatásával vonulhatott az egyik csille fedezékébe, ahol a kislány letörölgette vizes ruhával a harcos arcát, és vékony, szeplős karjával úgy tudott fejet támasztani, hogy belesajgott a legénykék lelke. Ilona közelségéért olykor nagyobb harc folyt, mint az erődnek kinevezett szeneskocsi elfoglalásáért. Ilona persze érezte, hogy személyének valami különös hatása van a fiúkra,
de veleszületett érzékenységével azt is sejtette, hogy jobb azt nem tudomásul vennie és egyformán adta a vizes kendőt, vagy éppen a nyugtató simogatást a megizzadt arcokra. Egy volt csak a csapatban, akit közelebb érzett magához, az pedig a legkisebb, az egyik lábára sántító Dorogi Lacika, akinek két bátyja valahol az orosz fronton fagyoskodott, apjukat meg tüdővész vittel el már öt éve. Anyjuk magára maradt a fiukkal, meg Sárával, az akkor még alig két éves kislánnyal. Alig-alig éltek, de a telep asszonyai összefogtak, és mindig volt egy darab sült krumpli, vagy zsíros kenyér, amit Lacika kezébe nyomtak, hogy a bányától kapott kevés segélyen kívül valamivel ők is segítsék az anyát, aki sietősen ment végig az utcán a szoknyájába kapaszkodó kisebb gyereklánnyal, hogy reggeli kezdésre tisztára takarítsa a mérnök úr irodáját a vasgyárban, amiért ételt kapott a konyháról.
Egyszóval a gyerekek nem értették ezt a háborút. Náluk játszásból csattogtak a fakardok,
nem volt vér, nem volt csönd egy név hallatán, nem volt megviselt tábori lap, könnyek az anyáktól. Sokszor az ebédidőt is átjátszották, különben sem volt legtöbbjüknek oka a hazasietésre. Néha megmásztak egy-egy megmaradt gyümölcsfát, hogy savanykás almát szedjenek, papsajtot rágcsáltak, lopott kukoricát sütögettek. Kormos fogaik között fröcskölt szét az édeskés magok nedve. Belefáradva a játékba csak az eget bámulták, találgatva a magasban elhaladó gépek célirányát. A szemüveges Kórodi azt mondta, ha felnő, akkor pilóta lesz, elrepül majd erre is, és megbillegteti a gép szárnyait, mert úgy olvasta, hogy az a köszönés repülősök között. A szlovák Branyik Imi, akinek az apja orvos volt, erre felcsattant, hogy szemüveges nem lehet pilóta. Balogh ezt már nem hagyta szó nélkül, és Kórodi mellé állt, mondván, hogy olyan világ lesz itt, ahol ez nem lehet akadám. Mindig úgy mondta, hogy akadám, az akadály helyett. Ilona doktornő szeretett volna lenni, egy másik lakatos, asztalos, mérnök, csak a Balogh nem mondott semmit, hiába firtatták a többiek. Csak elkomolyodott, és kezével olyasmi mozdulatot tett, mint aki tudja, de babonából, vagy más okból csak hallgat.
A háború utáni idők aztán szétszórták a csapatot. Az élet, mint hatalmas szántóvető, kinek-kinek megadta a maga barázdáját.
1962 Diósgyőr
A késői tavasz színekkel lepte meg a fákat. A városszéli iskolák nyitott ablakaiból
hangos énekszó hallatszott, fürge gyíkok sütkéreztek a homokozó betonszélein, a
dombok takarásában vonat közelgett, füstje már látszódott, a gőzsíp meg-megszólalt.
A Városi Művelődésházban nagy volt a felfordulás. Csonka a rendőr, tányérsapkáját magasra tolva veszekedett a díszletezőkkel, akik szerinte hanyagul helyezték fel a pártot
éltető feliratot a színpad fölé belógó kötelekre. A kultúros, egy gyorsan kopaszodó fiatal férfi, nyakkendő nélkül, ingujjban rendezgette az ünnepi vörösbe öltöztetett asztalon a vizes kancsót, meg a poharakat, ügyelve, hogy a dekorációnak kitett apró Lenin-szobor pontosan középen álljon. Főnöke, a volt öntödei munkás Récsei, hangos krákogással próbálgatta az ünnepi beszéd sorait, lévén a Kultúr párttitkáraként a gyűlés levezető elnöke is. A színpad függönye mögé már felpakolt a városi együttes, hogy a megemlékezést követően kezdetét vehesse a táncest. Gitárosuk, egy barna képű férfi, mosolyogva felkiáltott az asztal körül tüsténkedőre, aki lesietett, és magához szorítva üdvözölte a zenészt, majd hadarva elnézést kérve elsietett, lelkére kötve a másiknak, hogy este mindenképpen beszéljenek, mert –és itt halkabban folytatta- híre van Kórodiról. Elsőnek egy frissen végzett mérnök, a Dorogi Laci jött be a terembe, mögötte
két technikussal, meg Gyöngyikével, a titkárnővel, akit nem kedveltek különösebben a kollegák, mivel a pletykák szerint szoros kapcsolatban állt a fővárosi ÁVH - val. Az ember nem felejt, meg inkább fél, mint megijed, így Gyöngyike legtöbbször egyedül töltötte munkaidőn kívüli óráit. Lelencházban nőtt fel, szüleit nem ismerte, férje meg harc közben eltűnt valahol a főváros, meg Sztálingrád között. Gyöngyikét a párt felkarolta, kitaníttatta, és leküldte ebbe a fontos vidéki üzembe titkárnőnek. Közel az ötvenhez egy aszott, ideges nő lett belőle, akit zavart a gyerekzsivaj, a fiatalok mókázása. Egyedül akkor érezte jól magát, amikor a fővárosból érkezett elvtársaival tudott szót váltani. Olyankor egy picit többet is ivott, kontya megbomlott, és káromkodva csapkodta az asztalt, mindenféle rossz ellenforradalmisnak elmondva a szomszédját, aki szerinte lassan megmérgezi őt, az ablaka alá behajló gyümölcsfára szórt permetlével. A budapesti elvtársak ilyenkor odaintették a sofőrjüket, és Gyöngyikét szépen hazafuvaroztatták.
A terem lassan megtelt. Munkások lazára kötött nyakkendőkkel, szájukban még a savanykás fröccs ízével, amit a Kultúr melletti kocsmában a fémlapos pultról emeltek egymás egészségére, asszonyok szorosra pántolt alkalmi cipőkben, fehér kardigánban, retikülök mélyén meglapuló imakönyvekkel. A fiatalok a színpad egyik sarkán, úttörő egyenruhában. A lányokon rakott szoknya, fiúk rövidnadrágban, vörös nyakkendőjük a dal ritmusára remeg. A korához képest érett Kecskés megint rendetlenkedett. Zsebtükrét cipője orrára helyezve, az előtte álló lány alá csúsztatta, és cimborájával egymást böködve, kuncogva ábrándoztak a látványban, olyannyira, hogy a még asszonyként is üde szépségű, fiatalos Gyöngyike néni, a kórus vezetője, villámló pillantást vetett feléjük. A lehajtható üléslapok tompán csattantak, néhány kisgyerek hangosan ellenkezett a leülés ellen, a tűzoltó parancsnok szúrós szemmel nézett szét a fejek felett. Récsei vezetésével aztán az elnökség is felvonult a színpadra, kedélyesen beszélgetve a megyei elvtárssal, aki terjedelmes hasán már képtelen volt összegombolni a zakót, így egyik kezével igyekezett azt összefogni, amíg le nem ült. Az asztal mellé telepedett még a Vasgyár igazgatója, szakszervezeti vezetője, párttitkára, és Hornyák Sándor munkás, akinek maga a miniszter adta át egy nappal korábban munkája elismeréseként a kitüntetést, és ma megkapja hozzá a pénzjutalmat is. Hornyák Sándor gondolatban már el is költötte azt az ezer forintot. Az Internacionálé után a Kultúr vezetője miután ujjával megkocogtatta a mikrofont, papírlapról olvasva megnyitotta az ünnepséget. A funkcionáriusokat külön-külön köszöntötte, szünetet és ezzel lehetőséget adva a hallgatóság tapsának. Hornyák Sándor is felállt kényszeredetten. Első sorban ülő felesége a taps ütemére ingatta felső testét. Hornyák szakit valami nagy émelygés fogta el, mert tudta, hogy az asszony este majd odatörleszkedik mellé az ágyban, és a pénz sorsáról faggatja.
Azt is tudta, hogy vihar lesz abból, mert azt a gyerek, a Zsuzsika taníttatására gondolta ő, és nem holmi bútorzat cseréjére. Zsuzsika miatt maradt az asszony mellet is, pedig annak olyan rossz volt a természete, hogy a komák még csak nem is tréfálództak róla, csak megvakarták a fejüket, aztán rágyújtottak egy füstszűrő nélkülire Munkásra.
A megyei elvtárs szuszogása behallatszott a mikrofonba is, ahogy a széken terpeszkedve kapkodta a levegőt. Szemét szinte idegesen kapkodva próbált ébren maradni. Szinte szemben vele, a második sorban, orrát folyamatosan túrva egy kisgyerek ült.
A szakszervezeti titkár hosszan beszélt az áprilisban indult Szocialista brigádverseny eddigi eredményeiről, nem felejtve el megemlíteni, hogy a hamarosan átadásra kerülő Déli pályaudvar sínhálózatához eddig hány kilométer hosszú hengerelt sínszálat küldött a gyár. Az előtéri büfében diszkréten koccantak össze a tisztára törölt poharak. A büfés
ma már sokadszorra tapogatta meg a zsebében lapuló raktárkulcsot, amelynek sarkába
eldugta azt a két üveget, amit magának tett félre, az elvtársaknak hozatott pezsgőkből.
Amikor Csonka tűnt fel az előtérben, szó nélkül nyúlt a barackpálinkás üveg után, és színig töltötte a vastag, recés poharat. Csonka a sógora, és kisebb ügyeiben cinkosa is volt egyben. Tulajdonképpen hálás volt a rendőrnek. Először is elvette a húgát feleségül, pedig már aggódott a család, hogy nem tud megszabadulni a csúnyácska, kancsal lánytól, másodszor meg távol tartotta boltjától a hatóságokat, akik mindenféle ellenőrzésekre voltak hivatva a városban. Csonka levette tányérsapkáját, megtörölte izzadó homlokát, és az üres pohárba másodszorra már ő töltött magának. A teremből kihallatszott a dal: Éljen Május elseje!
1988 Diósgyőr
A városi kórház kopott folyosóján csak néhány neoncső égett. Az ablakokon túl havazott,
néhány galamb, csőrét a szárnya alá rejtve gubbasztott a védett párkányokon. Éjfél felé járt. A kórtermekből hortyogás, szuszogás, köhécselés hallatszott. Az orvosi szobából gyenge fény szűrődött ki. A doktornő sokadszorra olvasta a levelet. Szerelmes levél volt.
Már a kifejezés is milyen szimpla, és mennyire nem helyénvaló. Egy szenvedélyes levél volt, amit egy ember írt neki, egy ember, akit szeretni tudott volna, gyereket szülni neki, székét arrébb tenni, tüzet megrakni, könyvről szót ejteni. A Dorogi volt, aki írta. Az a Dorogi Laci, aki mérnökként jött vissza a Vasgyárba, és aki egy üzemi balesetben úgy megégett, hogy csoda volt az a két nap, amit még utána megélt. 57 éves volt. Kevés, vagy sok? Ki tudja. Kérdezd az élőtől, halld meg a széltől, olvasd ki a vizekből! A levelet egy héttel az eset előtt írta meg a nőnek, amit aztán szó nélkül letett az üzemorvosi rendelő asztalára. Szép temetése volt. Ilona is ott csúszkált az esőtől nyálkás temetői úton. A párttitkár, fiatal szemüveges férfi, méltatta a halott eredményeit. A fia is lehetett volna. Az özvegy vértelen arccal fogadta a részvétnyilvánításokat, lába megduzzadt az ünnepi cipőben, pedig estére még a templomba is el kell mennie. Gyermekei oldalvást álltak. A doktornő arra gondolt, amikor kezet fogott vele, hogy ő is lehetne most a helyében. Lehetne, de ő él, és tudta, hogy azt a levelet, amit íróasztala fiókjában zárva tartott, még
sokszor elolvas majd, amikor üresek a percek, színtelen a nap, és tócsákba döccenve fordul a sarkon a busz, amivel hazafelé tart. A temetésre hazalátogatott Kórodi, aki pilótaoktató lett Angliában, és egy nagyon széles, nagyon csöndes autóval hajtott a temető elé. A szertartás után maga mellé vette Ilonát, felvették Baloghot, aki magyart tanított a helyi középiskolában, és kihajtottak a városból, arrafelé, ahol valamikor háborúsdit játszottak, és nem értettek semmit a körülöttük zajló világ történéseiből.
Lassan kapaszkodtak fel a vizes ösvényen a domb tetejére. Amikor felértek, Kórodi egy üveg konyakot, hat poharat vett elő, letette egy megdőlt fa törzsére, töltött, majd pohárral a kezükben némán nézték, ahogy a városban sorra villannak az utcai lámpák.
|
Ideje: Augusztus 01, hétfő, 07:02:09 - fenyesi
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Három évszám" | Belépés/Regisztráció | 24 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Három évszám (Pontok: 1)
- Anna1955 (angyaligirl@freemail.hu) Ideje: Augusztus 01, hétfő, 15:12:19
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Nem is tudom hirtelen mit írhatnék. Azt biztos, hogy olyan tökéletesen ábrázolod a hangulatot, a helyszín megjelenítésével, hogy az ember bőre bórsózik tőle. Mintha ott lettem volna. Mind a három helyszínen. A karakterek, nincsenek nagyon részletezve, valamiből mégis tudom milyen emberek Ők. Mint egy film, egy fekete fehér film, pereg a szemem elött, ahogy olvasom írásod. Nagyon tetszik és nagyon jó. De ezt már nem is tudom írjam e egyáltalán. Számomra nicked garancia erre.... :)))) |
|
|
|
|
|
Re: Három évszám (Pontok: 1)
- mango Ideje: Augusztus 01, hétfő, 21:21:26
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Nagy élvezettel olvastam.Remek írás. :)
szeretettel
mango |
|
|
|
|
|
Re: Három évszám (Pontok: 1)
- Audrey Ideje: Augusztus 01, hétfő, 22:50:44
(Adatok | Üzenet küldése) | Gyönyörűen megkomponált történet, ami talán meg is eshetett valamikor valakikkel. Tényleg olyan filmszerű volt, fekete-fehér időutazás. Az 1962-es dátumhoz tartozó részben kicsit jobban részleteztem volna, hogy kivel mi történt 1944 óta.
Az új szereplők felbukkanásának látszólag nincs oka, célja. Egy-két szereplőnek nem követted tovább az életútját, pl. Kapocsiról nem lehetett megtudni végül semmit. Persze lehet, hogy ez volt az eredeti szándékod, mert ettől olyan életszagú az egész. Mindenesetre jó volt olvasni...
Mindössze három évszám, és ebből kerekedett ki ez a történet. Gratulálok! |
|
|
|
|
|
Re: Három évszám (Pontok: 1)
- haramia Ideje: Augusztus 02, kedd, 04:55:15
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Akár valós, akár kitalált történet, mindegy. Nagyon jó.
üdv,
haramia |
|
|
|
|
|
Re: Három évszám (Pontok: 1)
- Fata_Morgana Ideje: Augusztus 02, kedd, 06:22:28
(Adatok | Üzenet küldése) | | Már tegnap olvastalak, és újfent ledöbbentem azon, milyen jól írsz, pedig már nem kéne. (Ledöbbeni.) Szerencsésnek érzem magam, hogy olvashatlak. Úgy állítottad be, hogy én Baloghra voltam kimondottan kíváncsi, és elmosolyodtam, mikor a végén az is kiderült, mi lett belőle. Nagyon tetszett! :) |
|
|
|
|
|
Re: Három évszám (Pontok: 1)
- csizi Ideje: Augusztus 02, kedd, 14:13:20
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Kinyomtattam, úgy olvastam el. Gratulálok, nagyon tetszett, nálunk a vezetékneve is Szőke volt. Szőke Ica , így hívták , de nem vagyok ilyen öreg. Mégegyszer Grat. cs |
|
|
|
|
|
Re: Három évszám (Pontok: 1)
- veva (hajoka@tenger.hu) Ideje: Augusztus 02, kedd, 23:45:17
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Végre "befaltam" az írásod (már régóta vártam, hogy olvashassak vmit Tőled!). A második részről (évszámról) nekem az évenként megrendezett seregszemlék jutottak eszembe. Nagyon jól közvetíted a képeket, amiket látsz - nálam is képekké válnak! :) |
|
|
|
|
|
Re: Három évszám (Pontok: 1)
- boblogan (mertek@fw.hu) Ideje: Augusztus 05, péntek, 06:14:06
(Adatok | Üzenet küldése) | | Ideférek még? Épphogy... :) Tökéletes (le)írás. Köszi. |
|
|
|
|
|
|
