| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Egy vers ürügyén |
|
Jules
 |
Én, a tehetetlen, nem akarok más lenni, csak kínzó lelkiismeret. Ha kell, vállalom százezer walesi bárd sorsát, de őrüljön bele az én sirámomba az összes Eduárd... |
Gyönyörű őszi hétvége ragyogott a hanyatló Idő homlokán. Aranyló nappalok és barna éjszakák nyújtóztak át a tájon, az én alföldi világom ékes szemhatárán. Az erdők lomhán izzadták aranyló verítéküket, a lombok fakult zöldjén, pihentek a koravén szelek, s a vörösszín bogyók keblében dagadoz már az őszi érettség.
Szeretek ilyenkor a közeli parkban sétálni, a hallgatag templomtorony békés homályán elüldögélni Hamsunnal, a Nobel-díjas íróval, kinek elvették öregkorára az életjáradékát, kinek csodálatos műveiből a norvég erdők édes illata remeg felém.
Vagy Tóth Árpáddal, merengő debreceniségével, Aradból hozott fájdalmával, Keats érett ódáival, a lélek évszakait megéneklő Georgéval, a vallásos misztikus Rilkével, s mindenképpen Adyval. Ö az én zsoltáros, őszi mélabúval áldott költőm, szentem, testvérem.
A hajbókoló hazaszeretetlenség korában olvasgatom a Ki látott engem? című kötetét. Csodálatos versek, talán annál is többek.
Párizsban, a versolvasó fiatalok körében azt tapasztaltam, hogy a franciák úgy merengnek a versek fölött, mint elámult múzeumi látogató a nagy festmények előtt. Az angolok a próféciák szerelmesei, a németek a vágyódások ihletett szellemei, az olaszok a nyelvben élő muzsika fényének menekültjei.
Itt nálunk a versolvasás mindig más, mindig több. Kultusza van a szavalásnak, a szavaló versenyeknek.
Egyetlen nemzetnek sincs annyi hazaszeretetet imádságba foglaló jajdulása, mint a magyarnak. Sokan magyarázzák ezt a sajátos történelmi helyzetünkkel, és biztos, hogy sok igazság van állításukban.
De nálunk a vers ugyanakkor filozófia, és minden nagy vers egyszerre a lelki szenvedésünk hatalmas epikája, belső csatáink balladai végzetdrámája, a nagy tragédiák zokogó intermezzója.
Közös a nagy németekkel, Hölderlinnel, Goethével, Nietzschével az a kiválasztottság szentségérzése, mely Petőfit, Adyt, József Attilát a nemzet Jeremiási méretű profétájává emeli. Csak e két nemzet nagyjai látták nagyságukban kicsinységüket, a keblükben rágcsáló férgeket, az égig felgerjedő eszméink láváit. Ebben is magában áll e két nemzet belső nagysága.
Előttem magaslik a nagy vers: Ady Endre A hőkölés népe című csodálatos költeménye. Az egyik legnagyobb fájdalom, melyben költő a nemzetét siratja.
„Ez a hőkölő harcok népe
S mosti lapulása is rávall,”
...kezdi Ady, s a második sor ma is éget, kínoz, a lélek reszkető húsába váj. A mai magyar szótlanul mereng önön pusztulása tengerének partján. Így élt régen és ma ez a „minden igának barma…”.
„Sohse harcolt még harcot végig,
Csak léhán és gyáván kavarta.
Rendszerváltásnak hazudott nemzetrontás…Ady prófétai lelke, akár Hamleté, egy marokkal szorongat múltat és jövőt. Ha akkor a magyarság meri akasztófára vagy lámpavasra küldeni megnyomorítóit, mennyivel gazdagabb nép arathatná a bőség búzáját.
De egy nemzetet a megbocsátás képessége tesz naggyá, s ebben a magyar mindenekelőtt és fölött áll.. Halottait eltemette, álmait az elme humuszába ásta, s reméli a jobb lelkiismeret szelíd balzsamát. Így van ez jól… Talán.
E nemzet a megbocsátás nemzete, Mária népe és édes gyermeke, mely a jövőt is megbűnhődte. Nincs az a bűn, melyet e nemzet meg ne tudna bocsátani. Töröknek szobrot emel, Habsburgnak kezet nyújt, orosznak békét és felejtést szánt. Védi a svábot, amíg lehet, felemeli a zsidót, s rejtegeti, ahogy lehet. Sokáig egyiket sem, másikat sem. De vérével áldoznak a jobbak, s vért locsolnak a megtévesztők, hamisak, a megkeseredettek. Mindenki így tesz, de több vérrel, több hamissággal, s még több hazugsággal. Csak mi járunk főlehajtva, mintha mi lennénk egyedül bűnösök. Mi, akiket ötszáz esztendőn keresztül földbe gázolt a világ jobbik s rosszabbik fele. Mi, akik menedéket adtunk szlávnak, cigánynak, az orosz pogromok elől idehúzódó zsidónak. Jó példa erre Kecskemét. Katolikus, protestáns, evangélikus, görög együtt hordta, a téglát a városközponti zsinagógához.
Bűnt és vérontást nem torolt meg, s testvérvértől szennyes kézbe belecsapott, békét és jóságot szorított. Csak sírt és zokogott, Bánk bánt, tárogatópanaszt a székely hegyekben, Psalmus Hungaricust és Magyar éneket 1919-ből. Munkácsy Krisztusát, Erkel Himnuszdallamát.
Hiába, a bűnök kivirágzottak a keblén, haragos nagy virágokat bontottak, s a levegő megkeserűdött. De ezek már nem a mi magjainkból gyúltak s égtek a szellem külvárosában, mint vörös lámpás negyedek. Mi neveltük őket, s ők elégettek a nagyravágyás szentségtelen tüzében.
Így hát énekelhetjük Adyval a Margita élni akar-ból a nagy vádkacajt:
„Ennyi Isten nem ült még egy Siont,
Ennyi törvény nem volt, hogy meg ne tartsák.
Ennyi zavar, vágy, indulat, zsidó
Nem tombolt soha semmiféle népben
S tán megkimélem hitességtől énünk:
Meg kell íródjék ez a mi regényünk.
(…)
Olvasom Adyt, talán a legnagyobbat, e könnyeket kivájó és sebeket felkaparó sorokat, s hol van a régi dac, kérdem én?
Elvakartuk, alvadt vérrel fedtük, felszisszentünk, s „nem is annyira fáj”-t hazudtunk. Mert „Vertnek született, nem verőnek.”, zúgja, jajgatja, lélekharanggal kondítja a vers, a mi nagy vátesszel túltelített szimfóniánkat. És laokoóni fájdalommal üvölt fel:
„Önerejét feledte mindig,
Sohse szegzett erőt erőnek.”
És Ady van olyan gyarló és igaz, bűnös és szent, Pilátus és Krisztus, hogy a képünkre írja, keblünkbe tapossa, elménket e szavak tőrjeivel sebezze, a magyar filozófiát és eidoszt szentesítsen, átkot és káromlást süssön homlokunkra:
„Nem rúg vissza, csak búsan átkoz
S ki egyszer rugott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz.”
Így élek, s kérdem hazámfiait, érzik-e a rúgást? Vagy sziszegve hazudjuk, hogy csak a lábunkra léptek. A mellettünk elrohanók rohanása rázza össze testünket.. Érzik –e a hitszegők és a nemzet forrását dühödt gőggel mérgezők, hogy csak néhányan jajdulnak, mikor inni járunk a mérgezett kutakhoz? Mikor felköhögjük a hamis eszmék dögbűzét, mikor nyáladzva záruló ajakkal fordulunk el, s szomjunkba sírjuk a legigazabb fájdalmakat.
„Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szivét kobozzák
S ha nehányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.”
Behajtom a könyvemet, pedig nincs vége a versnek. Hiába, fejemben dobolnak az utolsó sorok. Én, a tehetetlen, nem akarok más lenni, csak kínzó lelkiismeret. Ha kell, vállalom százezer walesi bárd sorsát, de őrüljön bele az én sirámomba az összes Eduárd, Marx, Sztálin és Kádár. Reszkessenek a föld alatt és a pokolban, hogy e földre vetett magyar Adyért mer kiáltani, Adyt mer szavalni, Adyt tanít, s a magyar próféciák szent áldását meri osztani.
Így hát én, szánalmak koldusa, belekiabálom e csodás alföldi őszbe a Párizzsal vert magyar iszonyú jaját:
„Csak a Csodák-Ura meglátná
Végre ezt a szánalmas népet,
Adna neki csak egy dárdányi,
Úri, kis kiméletlenséget.
Hogy néhány maradt sereghajtó
Törötten, fogyva azt ne vallja:
Ezért a népért úgyis mindegy,
Ebsorsot akar, hát - akarja.”
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Egy vers ürügyén" | Belépés/Regisztráció | 25 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Egy vers ürügyén (Pontok: 1)
- bogumil Ideje: Szeptember 12, hétfő, 04:20:48
(Adatok | Üzenet küldése) | | megrázó dolgozatot írtál.Könyörtelenül elénk tártad a magyar lélek valódi énjét.A nagyok ezt már régen érezték,tudták,váteszi jóslatuk is bevált.Mi sajnos a magyar lélek hanyatlásának,a széthúzásnak korában élünk.A rendszerváltást a tömeg sorscsapáskén téli meg. A kötő szavaival zárom hsz-emet:.."vajon lehet-e jobbra várni,szívűnk és lelkünk fáj bele..." Bogi |
|
|
|
|
|
Re: Egy vers ürügyén (Pontok: 1)
- csizi Ideje: Szeptember 12, hétfő, 08:12:51
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Ady az Ady, mint a nagyok általában kortalan. Köszönöm írásod admin. |
|
|
|
|
|
Re: Egy vers ürügyén (Pontok: 1)
- csizi Ideje: Szeptember 12, hétfő, 08:14:08
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Bocsánat, köszönöm írásod Jules. Szívemből írtál. |
|
|
|
|
|
Re: Egy vers ürügyén (Pontok: 1)
- mango Ideje: Szeptember 12, hétfő, 09:23:00
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Micsoda esszé....
Nem csak Ady érdeme ez,Jules...
szeretettel
Anikó |
|
|
|
|
|
Re: Egy vers ürügyén (Pontok: 1)
- edami Ideje: Szeptember 12, hétfő, 17:20:56
(Adatok | Üzenet küldése) |
Felulmulhatatlan vagy.Nemes szived,
tiszta, mely tuzu hazaszereteted, hited es magas szintu intellektusod vezette tollad.
barati szeretettel
edami |
|
|
|
|
|
Re: Egy vers ürügyén (Pontok: 1)
- bla (bla@gportál.hu) Ideje: Szeptember 12, hétfő, 20:36:40
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Ön írásában indokolatlanul és önkényesen keveri bele Ady mondanivalójába az ön mai politikával való vitáját, miközben szubjektíven és érvtelenül minősítgeti mások eszméit és tetteit.
Tisztelettel ajánlanám figyelmébe Váci Mihály: Még nem elég c. versét:
Álljon élére politikai mozgalomnak, s tegyen a jobb Magyarországért. Ez jobban kielégíthetné a változtatás iránti szükségletét...mely ez írásban - bármíly magas röptű is - csak korlátozott körben munkálhat...
Egyébként hány arca/nickje lesz még nálunk? |
|
|
|
|
|
Re: Egy vers ürügyén (Pontok: 1)
- lelmik Ideje: Szeptember 12, hétfő, 20:43:51
(Adatok | Üzenet küldése) | Kedves Jules!
Nem szoktam hozzászólni a Fullextrán közölt írásokhoz, most kivételt teszek: megemlítem, hogy bár Hamsun nyilvánvalóan megérdemelte a Nobel-díjat, de fasisztaként, illetve a német fasizmus támogatójaként népe és a világ jóérzésű embereinek megvetését is /utóbbi tényt még a mai lexikonok sem tagadják le!/, így nem értek egyet a tekintetben való sajnáltatásával amiért öreg korára megvonták tőle a nyugdíjat. /Azon is el kell tűnődnöm: ha ezt a cikkéhez hozzászólók tudják, akkor miért nem említik meg hozzászólásaikban?/
Az, hogy a "magyarság" /ami egyébként meglehetősen tág fogalom/ mennyire volt toleráns más nemzetekkel szemben, meglehetősen bonyolult dolog, amit Ön, szerintem, leegyszerűsít, ami nem volna baj, csakhogy rosszul egyszerűsít le, így például a zsidókkal a második világháború alatt történtek nem vallanak éppen valami nagy toleranciára, bár ebben nem a "magyarság" bűnös "általában", hanem csak a magyarság egyrésze, erről pedig pontosabban kellene szólni. /Megint csak el kell tűnődnöm: a Fullextra olvasói ezt nem tudják - vagy esetleg nem tartják érdemesnek hozzászólásaikban megemlíteni?/.
Írása egyébként olvasmányos és annak örülök, hogy szereti Ady Endre verseit.
Szívélyes üdvözlettel: Lelkes Miklós
|
|
|
|
|
|
|
