 |
Állati-12 |
|
bogumil
 |
Olgi néni elhízott, lóarcú, basedovos szemű, hatalmas, dús, fekete, göndör hajú, végtelen jószívű asszonyság volt. |
Túl a hatvanon is még mindig dolgozott: ő volt a divatszalon lelke. Több évtizedes tapasztalata, kapcsolatai és hihetetlen kapcsolatteremtő, kompromisszumkészsége nélkülözhetetlen volt a vállaltnál. Bár a divatszakmában dolgozott, nem adott magára: slamposan járt, sárga pergamenszerű lóarcát vastag púderréteggel fiatalította, széles békaszáját rikító téglapírosra festette, s vastag szemöldökét csipeszével naponta vékonyra tépkedte. Békaszája felett tekintélyes bajuszkát viselt, melyet szőkére hidrogénezett.
Olgit rettenetes kinézete ellenére imádta a környezete. Aki ismerte, megszokta, s elsiklott csúfsága felett. Agya, mint a borotva, lexikonként hívta elő ismereteit, fiatalokat megszégyenítve.
Lakása a régi időket idézve, hatalmas, nehéz, sötét bútorokkal, több mázsás karszékekkel, porcelánokkal telitömött almáriummal, a falak régi olajfestményekkel voltak tele aggatva. A konyhában állandó cigaretta- és kutyaszag terjengett az áporodott, ételszagú levegőben. Nem mondhatnám azt, hogy rossz volt, csak amolyan elhanyagoltság, erre mondják azt, hogy szalad a lakás.
Olgi magányosan élt hosszú évek óta, amióta elűzte felfuvalkodott alezredes férjét, aki segédmunkásként munkásszálláson fejezte be életét. Egyedül élt hófehér törpe uszkárjával, két papagájával, boldog kiegyensúlyozottságban. Minden nap főzött magának. Mindene volt Fifi és a két madár. Munka után első dolga volt a kutyust pórázra fogva, séta ürügyén bevásárolni, majd hazatérve vacsorát főzni. Utána letelepedve a nagy böhöm fotelbe, Fifivel az ölében s a két madárral vállain, újság- és folyóirat olvasásba, majd tv-nézésbe merült.
Olgit végtelen jókedvéért, életigenlő derűjéért imádtuk. Minden évben Olga-napra hivatalosak voltunk vacsorára. A vacsora libamáj aszpikban előételként, libanyak utóételként. Étvágygerjesztőnek kóser szilvapálinka járt, s a vacsorához rajnai vörösbor. És mennyi finom sütemény, mind Olgi keze munkája.
Miután átadtuk virágcsokrainkat és közös ajándékunkat, elhelyezkedtünk a böhöm ülőalkalmatosságokon, kanapén, és jókedvű csevegésbe fogtunk. Majd megvacsoráztunk, és a nők éves nagytakarításként tisztára suvickolták a konyhát, míg mi, férfiak, Olgival trécseltünk a nagyszobában. Ez még hozzá tartozott a névnapi ajándékhoz. Miután kimerültünk a témákban, s a jó bortól is kissé elbágyadtunk, búcsút véve Olgitól, magára hagytuk szeretteivel.
Olgi soha nem beszélt nekünk családjáról, zsidó mivoltáról. A múlt tabu volt, s mindkét fél szemérmesen hallgatott róla. Történt pár éve, hogy egy olcsó izraeli zarándok turistautat hirdettek, s úgy gondoltam, jelentkezni kelle rá. Mindig is izgatott a Szentföld szépsége, misztikuma, a múlt kézzelfogható jelenlétének megtekintése. Természetesen elmondtam odabenn, hogy megyek erre az útra. Mindenki lelkesen gratulált, s várták, hogy sok élménnyel megrakodva visszatérve, beszámoljak a látottakról. Olgi nem szólt semmit, csak csendes mosolygással nézte örömködésemet.
Hanem amikor Ferihegyen összejött a csoport, nem hittem a szememnek: Olgit fedeztem fel, két bőröndöt cipelve, felénk tartva...
– Hova, hát megyek a zarándokútra – mondta huncutul, s megölelve, hatalmas mellei közé szorította fejemet. Így lett Olgi útitársam a zarándokúton, és jobb útitársat el sem képzelhettem volna nála. Én videóztam, ő pedig itta a Szentföld látványát, s boldogan tapsolt az ősei által járt macskaköveken... Szuszogva araszolt mellettem a Via Dolorósán, fel a Golgotára, s boldog mosollyal ült le a gecsemáni kertben az ezeréves olajfa alá, ahol egykor Jézus szólt híveihez. Boldogan jártunk helységről helységre, templomból templomba... Előttünk hevert Názáret, Betlehem, Jerikó, kitárulkozott a Genesareti tó és a Golán-magaslatok. Boldogan jártuk be Jézus nyomait követve egész Izraelt.
Aztán eljött a nap, amikor eljutottunk a zsidó mártírok emlékhelyére, a Jad Vashembe. Elsétálva a hősök fasora mellett, felértünk a hatalmas emléképület-komplexumhoz, majd az emlékművet jártuk körül. Aztán beértünk a mártírok termébe, és megrendülve néztük az örökégő lángot, mely a halottak és mártírként elpusztult zsidók lelkéért ég. Közben valami síron túli harangzene szólt...
Olgi megállt a láng előtt, letérdelt, kinyitotta magával hurcolt kisebbik bőröndjét, hetvenkét gyertyát vett elő belőle... elkezdte őket a szent lánggal meggyújtani, s köréje rakosgatni. Megdöbbenve álltuk körül. Senki nem szólt, nem mozdult, nem ment tovább... Álltunk, és néztük Olgit. Mikor végzett, letérdelt, s imádkozni kezdett valami érthetetlen nyelven. Az ima mély, valahonnan a lelke mélyéből felszakadó panaszos vinnyogássá, nyüszítő sírássá változott. Így gyászolta Olgi elpusztított rokonságát.
Óvatosan, lábujjhegyen elpárologtunk, s mentünk a többi teremben lévő fénykép- és makett-borzalomkiállítást nézni. Magára hagytuk Olgit régi meghalt szerettei lelkével, hogy beszélgethessenek.
Aztán hamarosan végetért a gyönyörű út, s hazafelé készülődtünk. Olgi a búcsúvacsorán is szokás szerint mellettem ült, az elfogyasztott pezsgő, bor megoldotta a nyelvét. Elmesélte nekem szomorú történetét.
Olgi 1944-ben, 17 évesen jegyben járt egy magyar kávéház- tulajdonossal. Szerették egymást, a család tiltása ellenére. Olgi a kávéházban kasszírnőként dolgozott, bizalmi állásban. És amikor felkerültek a sárga csillagok, s jöttek a deportálások, akkor ők eljegyezték egymást, s Géza nem engedte feltenni a sárga csillagot, majd amikor vagonszámra vitték el a zsidókat Auschwitzba, köztük Olgi rokonait is, Géza befalazta Olgit egy kis mellékhelyiségbe, s elébe rakott egy beépített gardróbot. Ezen keresztül táplálta nyolc hónapon keresztül.
Amikor véget ért a borzalom, s felszabadult a főváros, Olgi is előjött. Boldogan tárta ki karjait a napfénybe fürdő romos főváros üdvözlésére. Szabadok voltak mindketten, de öröme nem tartott soká. Alighogy megesküdtek, a férjét a nyílt utcán összeszedve, elvitték az oroszok, s annyi más ártatlan társával együtt Szibériáig meg sem álltak vele.
Olga ott állt teljesen egyedül. Szülei lakása romokban, egész családja kiirtva. Újra kellett kezdeni az életet. Így ment hozzá a délceg katonatiszthez. Hála tehetségének és érzékének, kitanulta a divatszabóságot, majd divattervezést, megállta a helyét az életben.
Pár hete szörnyű dolog történt. Imádott Olgánk meghalt... Gyanús volt, hogy napok óta nem jelentkezett se telefonon, se személyesen, s főleg az volt a gyanús, hogy a kutyával sem, látták sem az utcán, sem a boltban. Így aztán elmentünk hozzá, hogy megnézzük, nem beteg-e? Kopogásra, csengetésre nem nyitott ajtót, viszont rettenetes bűz áramlott ki a lakásból. A házmestertől elkérve a kulcsot, behatoltunk a lakásba. Borzalmas látvány fogadott bennünket. A szobaasztalon felravatalozva ott feküdt a halott Fifi, körülötte csonkig égett gyertyák. A papagájok éhesen röpködtek a szobában, míg Olgi tátott szájjal ült a hatalmas fotelban. Feje hátrabicsaklott. Kifestett lóarca, tátott békaszája jóságosan nevetett ránk. Kezei görcsbe rándulva kapaszkodtak a karfába, mintha fel akarna állni... szemeit kivájták az éhes papagájok.
A történetet rekonstruálva: Fifi meghalt, Olgi felravatalozta, s öngyilkos lett. Nagy mennyiségű gyógyszert szedett be, kóser szilvapálinkát ivott rá, s biztonsági okokból, nehogy meggondolja magát, s segítséget hívjon, kihúzta a telefont, s a lakáskulcsot kidobta az ablakon.
Utolsó erejével még belekarcolta ujjbegyével a poros asztallapba: SALOM...
|
Ideje: Szeptember 18, vasárnap, 20:53:34 - fullextra
|
|
| |
|
