| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Szent ?rület-1 |
|
bogumil
 |
Stílusának különlegessége abban állt, hogy soha nem énekelte végig a dalok strófáit, hanem egyik motívumból hirtelen átcsapott a másikba. |
1.
Manci, negyven év körüli, szalmaszőke hajú, szép arcú teremtés volt. Pirospozsgás arcával, koszorúba font hajával, a nyári szélben ringó búzamezőre emlékeztette az embert. Amikor énekelni kezdett, olyan volt, mintha a végtelen alföldi rónán a kék levegőégben egy magasan repülő pacsirta dala szólna, szívszaggatóan, fájdalmasan. Ám a férfiszemnek vonzó testben - beteg lélek lakozott.
Négyórás, félmunkaidős, rokkant nyugdíjas takarítónőként helyezték hozzánk, az irodaházba. Reszortja a négy emeleti szint, mosdóinak WC-inek a takarítása volt. Pluszként a diszpécser irodát is megkapta még. Munka közben, kisebb-nagyobb megszakításokkal énekelt. Stílusának különlegessége abban állt, hogy soha nem énekelte végig a dalok strófáit, hanem egyik motívumból hirtelen átcsapott a másikba. Olyan mélyen, a szíve csücskéből jöttek ezek a dalok, hogy kiérződött belőle, akinek szólnak, az elérhetetlenül távol van tőle. Talán soha sem fogja meghallani!
Amikor a fél emeletre ért, ahol a diszpécser iroda volt, halkan megnyitottam az ajtót és fülelni kezdtem. Hamarosan észrevett. Szünetet tartott az éneklésben, a felmosófát a lábához támasztotta, rám meredt, és megkérdezte tőlem:– Na, tetszett? – Tetszene, ha be is fejezné a dalokat! – válaszoltam, mire ő így szólt.– Tetszik tudni, én úgy énekelek, ahogyan jön. Éneklés közben jön egy másik gondolatom, az elsőt hirtelen elfújja a szél és máris a másikba, kezdek bele. Engemet az éneklés megnyugtat. Ilyenkor már nincsenek az irodákban, nem zavarok senkit. Nem zavarom magát? - kérdezte félénken, biztatásra várva.
– Énekeljen csak kedves amennyit, jólesik, engemet nem zavar! – mondtam, hiszen a diszpécser központ kapcsolgatásában tényleg nem zavart meg.
– Tényleg nem tetszik rám haragudni, az éneklés miatt? – kérdezte újra, esdeklőn várva igenlő válaszomat. – Úgy énekel, ahogyan akar! Szívesen hallgatom. – Maga jó ember, jólesik az érdeklődése, köszönöm. – Válaszolta nagy hajlongásokkal kihátrálva az előtérből. Aztán újra kezdte! Oly panaszosan szállt a végtelenbe a dal, hogy azt kellett gondolnom, ennek az asszonynak bánat- betegsége van. – „… térj vissza a messzi utadról, emlékezz a be nem váltott szavadról!...! – száll az égig! Majd hirtelen abbahagyta, rám sandított és rákérdezett: – na, tetszett? – tetszene, ha befejezné! – Minek? Nincs értelme... – válaszolta és elkomorodott. Aztán tovább haladva a folyosón, a következő szint mosdójáig egyre halkabban hallottam az énekszót.
Nem hagyott nyugodni a dolog és feltárcsázva a takarítók csoportvezetőjét megkérdeztem tőle, ki ez az új takarítónő nálunk a félemeleten? Nevetve válaszolta – Ó, az
Énekes madár! Kicsit bolond szegény, diliflepnije van. Idetették négyórásnak, hadd keressen egy keveset még a nyugdíjához! Különben szépen takarít, azért is vettem át.
Így ismerkedtem meg Mancival. Kíváncsi lettem a történetére és elhatároztam, ha alkalom adódik rá, kifaggatom. Másnap a csukott diszpécser ajtó előtt harsant az égig szálló dallam: „ … mért múlik el,minden, ami szép? Ki tudja, hogy vissza jön-e még?”– majd, hirtelen átcsap egy másik dalba – „ …de,nem azért,hanem azért,síromra,ha meghalok…,koszorút, azt nefelejcsből fonjatok!...” – hirtelen felrántottam az ajtót.
A küszöbön állt, arcát az égnek emelte és torkaszakadtából fújta a dalt. Meglepetten hőkölt vissza. Bátorítóan megfogtam a könyökét és bekormányoztam a diszpécser helységbe. – Jöjjön be kedves, pihenjen egy kicsit!– bíztattam. Pár tétova lépést tett befelé és így szabódott – jaj, nem lehet, még hátra van négy WC-m. – mondta és kisomfordált a helységből. Fél hat felé járhatott az idő, amikor halkan megnyílt az ajtó, Manci dugta be a fejét rajta, kezében egy letört futóvirág szárát szorongatva.– Jaja, ne tessék rám haragudni, hogy betolakodtam, de sajnálom szegény kis virágot!
Ha nem venné tolakodásnak, megkérhetném, hogy amíg nem végzek mindenhol, betehessem egy pohár vízbe?– hozza csak kedves, bátran! – Bízattam és vizet engedve a pohárba, hagytam, hogy beletegye a virágszárat.– Köszönöm, mondta hálásan nekikezdett a helység takarításának. – Maga nem régóta van itt?– vettem fel a beszéd fonalát., hogy szóra bírjam. Szabódva, félszegen válaszolta – pár hete helyeztek le ide magukhoz az igazgatóságról, mert állítólag zavartam az éneklésemmel a munkájukat. Ide akkor jövök, amikor akarok, nem baj, ha elkésem, ha hamarabb elmegyek, csak tiszták legyenek a WC-k, meg a diszpécser iroda!
Tetszik tudni, rokkant nyugdíjas vagyok, rá vagyok szorulva erre a kis kiegészítésre, meg hát elfoglalom magamat. Sajnos még azt sem tudom mennyi a rokkant nyugdíjam. A gyámom veszi fel helyettem. Nem látok abból egy fillért sem. Ebből, amit itt keresek, tartom fenn magamat. – Biztosan a gyámja fizeti a lakás fenntartását magának, és az egyéb kiadásokat? – vettem védelmembe a gonosznak kikiáltott gyámot. – Manci így válaszolt.
– Gondoskodik? Az? Ugyan! Nem baj, már csak egy hónap van a gyámságból! Egy évre szólt. Amikor tavaly elért a betegség, akkor nevezték ki, azaz, hogy kinevezte ő magát. Idevettem őket az élettársával albérletbe, a nagyobbik szobába, mert itt álltam egy fillér nélkül. A férjem lelépett a kisebbik gyermekemmel, kirámolta a lakást mire kiengedtek a pszihiátriáról. Idevettem, hát őket a nagy, három szobás lakásomba, hogy legalább a rezsit tudjam fizetni! Mivel a hátralék egyre nőtt, kiravaszkodta magának a gyámságot. Arra hivatkozott, hogy én nem tudom a pénzt beosztani, elherdálom, pedig ők rendesen fizetnek nekem az albérletért. Kérdem én magától, hogy esne önnek, hogy akit felnevelt az kinevezné magát a gyámjának?
– Ezek szerint a másik gyereke a maga gyámja? – Az, de most ne beszéljünk róla, majd máskor. Nem szabad felizgatnom magamat a tárgyalás előtt, mert ott dől el, hogy leveszik-e rólam a gyámságot.– mondta befejezésül és befejezve a takarítást, elhagyta a helységet. – Minden takarítás alkalmával kérdezgettem és ezekből, a morzsákból kibontakozott Manci kálváriájának története.
– Tetszik tudni, nem voltam én mindig ilyen. Laboráns voltam, amíg meg nem betegedtem. Hirtelen tört rám a baj. Bevittek a pszihiátriára és hat hónapig ki sem engedtek onnan. De, erről inkább most ne beszéljünk! Majd… egyszer… máskor! – Ahogy gondolja, beszéljünk másról! – adtam beleegyezésemet és felfüggesztettem a faggatózást.
– Érzem, hogy legbelül, maga is kinevet. Gondolja, hogy csak egy bolond! Szót sem érdemel… Lehet, hogy van valami igaza: még most is a férjemet szeretem, pedig nem érdemli meg! Őt sírom vissza! Rajta kívül mást szeretni én már nem is fogok tudni soha. Tudja, amikor az utcán szembejövő férfiban mintha őt látnám felismerni, olykor nagyot dobban a szívem! Majd ki ugrik a mellemből. Aztán közelebb érve hozzám, rájövök, hogy mégsem ő az, hallucináltam. Lehet, hogy mégiscsak bolod vagyok?
Mialatt beszélt az arcát figyeltem. Szív alakú arca kigyúlt, szalmaszőke haja világított a neonfényben. Sütött belőle a szexualitás. Gondolataimat újabb kitárulkozásának szavai hessegették el. – Nézze, amit a férjem tett velem, nem volt korrekt. De nem gyűlölöm érte, inkább csak sajnálom, mert tudom, hogy nem boldog. Érzem és itt legbelül, tudom, hogy nem lehet boldog, mert még mindig engemet szeret! Köszönöm, hogy érdeklődött, tudja ez nekem, jól esik. Olyan jól esik. Mégegyszer köszönöm!– mondta búcsúzóul és a felmosóvödör fülébe kapaszkodva búcsút intett.
Másnap, harmadnap fél hat felé benézett hozzám, félóra alatt kitakarított miközben beszélgettem vele. Ez az idő volt a vacsoraidőm és mindig főztem egy liter teát a vacsorához. Mivel sok volt nekem, így megkínáltam őt is. Először szabódott, aztán rákapott és már várta a kínálást. – Parancsol egy teát?– kérdeztem, mire ő zavartan így válaszolt.– Méghogy parancsolni? Hova gondol, hogy én? Maga jó ember, nagyon jó ember. Köszönettel elfogadom. Tudom én, hogy sokan, főleg az irodisták lenéznek minket, takarítónőket. Pedig mi is éppolyan hús-vér emberek vagyunk, mint ők. Páriáknak tartanak bennünket, miért? Pedig én is voltam valaki, nem tehetek róla, hogy idáig jutottam.– mondogatta, csak úgy maga elé beszélve, kezében forró teásbögréjét szorongatva, kis kortyokban iszogatva a teát.
– Tetszik tudni a férjem most Pesten, lakik. De kirendeltség vezetőként itt dolgozik a városunkban. Újra megnősült, elvette a nőjét, pici babájuk van nekik, de tudom, hogy nem boldog. Kénytelen volt a nőt elvenni, mert az terhes maradt tőle! Rosszul esik ez nekem. Nagyon rosszul! Én a tizennyolc év alatt, amíg együtt voltunk csak a gyerekeknek és főleg neki éltem. Feláldoztam értük a jövőmet és ez a köszönet. Lehettem volna vegyészmérnök, de hozzámentem és tizennyolc évesen gyereket szültem neki. Aztán még egyet. Elmentem laboránsnak, hogy ő tanulhasson. Kitanult mellettem, de nem sajnálom tőle, hiszen szerettem. Mérnök lett belőle. Én meg neveltem a két gyönyörű lányomat.
– Én szeretem őket, pedig nem érdemlik meg. Tudom, érzem, hogy itt, belül ők is szenvednek, csak nem mutatják. Nézze, egy anya mindig megérzi, ha a gyermekei boldogtalanok! Nem rosszak, csak a körülmények tették azzá őket. Szégyenlik az anyjukat... Engemet, aki szültem és felneveltem őket? Ki érti ezt? Kérdezem a szelet, nem felel. Kikacag és tovanyargal a válasszal, elfut előlem. Nehogy azt higgye, hogy panaszkodni akarok. Igaz, kisemmiztek, megaláztak, kicsúfoltak, félrelöktek, mint egy kitaposott, rossz cipőt, de én már nem haragszom. Kibékültem a világgal. Köszönöm a teát. Viszontlátásra!
2.
Már jól benne jártunk az őszben. Mikulásra készülődtünk, amikor újabb fejlemények keletkeztek Manci életében. A tájat hófehér hólepel borította. A környéket békesség és nyugalom csendje ülte meg. Engemet az ünnepekre való várakozás mindig áhítattal töltött el. A Mikulás pedig a karácsony közeledtét jelentette. Éppen délutános műszakos voltam, amikor benyitott Manci, hogy megejtse a napi takarítást. – De jó, hogy maga van, annyi mondanivalóm lenne!-lelkendezett.– Hát akkor meséljen, hallgatom!
Már csak tíz napom van a tárgyalásig. Remélem, akkor leveszik rólam a gyámságot!
Szép karácsonyi ajándékot fogok kapni a Jézuskától, szabad leszek, mint a madár! Ez már elviselhetetlen, ahogy viselkednek velem. Hét számra hozzám sem szólnak! Átnéznek rajtam, mintha levegő lennék. Uralják az egész lakást. Felélik a nyugdíjamat.– Talán a rezsibe megy el a pénze és gondolom, ők élelmezik magát? Élelmeznének, ha hagynám! De visszautasítom, amit elém raknak. Kegyelemkenyeret még a gyerekeimtől sem fogadok el.
Nézze, elárulom magának, van két-három helyem, ahova délelőttönként, mosni, vasalni, takarítani járok. Innen is csurran-cseppen valami, és a négyórás takarítónői fizetésemmel annyit keresek, hogy félre is tudok tenni belőle. Nem vagyok rászorulva, sem a nyugdíjamra, sem a kegyelemkenyérre! A rehabilitálásomért küzdök. Szüntessék meg a gyámságomat, aztán meg a leszázalékolásomat és újra nyolcórásként dolgozhassak, mint eddig. Ha laboráns már nem is lehetek, de takarítani azért tudok! Ember módra élni, nyolc órásnak lenni újra! Ez a végcél! Ne tessék rám haragudni, hogy annyit beszéltem! Köszönöm hogy meghallgatott.
Másnap délelőtt kisétáltam a hetven méter magas Dunapart fölötti kilátóhoz. Egészen véletlenül összefutottam vele. A korlátra támaszkodva kedvtelve néztem az alant elterülő, békés, behavazott tájat. Merengésemet egy hadonászó, kiabálva közeledő nőalak sziluettje szakította meg. A szél énekhangok foszlányát fújta felém. Semmi kétség, ez csak a Manci lehet! Morfondíroztam magamban, és figyelni kezdtem. A szakadék szélén egyensúlyozva caplatott a védőkorláton kívül. Elég lenne egy rossz mozdulat, egy elhibázott lépés és a mélybe zuhan. Csak ment, hadonászott és énekelt. Senkire és semmire nem figyelt. A szélbe kiáltotta, kiénekelte magából a fájdalmát.
Délután megkérdeztem tőle– mit csinált délelőtt Mancika? – Ó, nagyon mozgalmas napom volt! Csomagokat készítettem, kis Mikulás csomagokat. Egyet a kisebbik lányomnak, egyet a férjemék kisbabájának, egyet meg a szomszéd kisfiúnak. Aztán egy kicsit sétálgattam, kiszellőztettem a fejemet. Mit tehetnék? Rovom a kilométereket, járom az utamat.
Megyek, csak megyek, mindig csak megyek! Komolyan mondom néha már én is megsokallom. Úgy futok a végén, mint egy gyalogkakukk. Olyankor megállok egy pillanatra, hogy kilihegjem magamat és megkérdezem: ki elől futsz, Manci? Nem futhatsz el a sorsod elől! Nem léphetsz ki a testedből! Hiába menekülsz, a gondolataid, utolérnek! – így beszélgetek önmagammal. Alakok suhannak el mellettem, férfiak jönnek velem szemben, és minden férfiban a férjemet látom…
Aztán hullafáradtan beesek az üzemi konyhára, belapátolom a menüt és jövök be a gyárba takarítani. Van úgy, hogy hat óra után még elmegyek vasalni, mosni, amit kérnek tőlem, és csak aludni járok haza. Már látni sem akarom őket, a szagukat sem bírom.– Sanyarú sors ez főleg így Karácsony tájékán, a szeretet ünnepe előtt.– jegyeztem meg maliziózusan. Manci arca haragra gyúlt és szavalni kezdte.– szeretetet ezektől? Ugyan, már örülök, ha a személyi igazolványomat nem vonatják be, hogy ne tudjak dolgozni!
Miért akarnak így elbánni magával?– vetettem közbe értetlenül. Manci erre is megválaszolt.– Nézze, amíg személyi igazolvánnyal rendelkezem, munkát végzek, nem dughatnak be Elmeszociális Otthonba, hiszen el tudom magamat látni önállóan. És még dolgozni is tudok. Erre játszanak! Pedig ha sikerülne nekik bezáratni, akkor abba én belehalnék! Jaj, annak a madárnak, akit kalitkába zárnak, elhal annak ajkán az ének! „… madárka, madárka, csácsogó madárka! Vidd el a levelem, vidd el a levelem annak, aki várja!...” – csapott át hirtelen éneklésbe. Oly panaszosan, olyan szívszaggatóan fújta, hogy azt hittem leszakad az ég. Aztán mintha mi sem történt volna, abbahagyta és mentegetőzni kezdett.– jaj, ne tessék rám haragudni, szegény, szerelmes asszonyra!
– Magára nem is, de a gyerekeire, azokra haragszom. Mit ártott maga nekik hogy a vesztére törnek? Honnan ez a vak gyűlölet bennük? Miért viselkednek így a szülőanyjukkal szemben? Maga érti ezt Mancika? Megbántotta őket valamivel? – talán csak annyival hogy a világra hoztam őket a megkérdezésük nélkül. Talán az a bajuk, hogy feláldoztam értük az életemet? Olyan lettem, mint egy szedett fa. Ahogy kijöttem a pszihiátriáról a munkahelyemen, felmondtak. Azt mondta a főnököm, hogy egy bolonddal nem dolgoznak együtt, nem vállalnak érte felelősséget.
– Szóval bolond vagyok? Kérdeztem az igazgatót és ő bólintott. Nem ellenkeztem, csendesen összepakoltam a holmiaimat és eljöttem. Búcsúzóul csendesen elmosolyodtam és sok szerencsét kívántam nekik a további munkáikhoz. Amikor a kezembe nyomták a munkakönyvemet, senki sem kérdezte meg tőlem, hogyan tovább. Leírtak a társadalomból, mint a kiselejtezett hullát.
– Miért tették magára a gyámságot?
– Az éneklés az oka. Állítólag kibírhatatlanul vinnyogtam a lakásban. A hangos énekléssel zavartam a szomszédok nyugalmát. Pedig én csak énekeltem. Nem bőgettem ezerrel a magnót, nem vertem ki a hóba a családomat, nem törtem zúztam, romboltam. A magam örömére énekelgettem. Ezt nem tudták elviselni, kérem.
– Komiszak az emberek. Akaratlanul megbántják egymást.– a lányomban is csalódtam. Idevettem őket az élettársával, hogy ne kelljen albérletre költeniük. Aztán jött a gyámság alá vétel. Gondoltam, mégiscsak jobb az, ha a gyerekem a gyámom, nem egy idegen. Istenem, hogy mekkorát tévedtem! Ne tessék rám haragudni, hogy ennyit beszéltem! Viszontlátásra!
3.
Mikulás után találkoztam újra vele. Bizakodással eltelve újságolta, hogy minden igazolást beadott. A tanúk is mondták, hogy vállalják a tanúskodást az érdekében. Nyerésre állt az ügye. Hanem az otthoni események elkeserítették. Így panaszkodott.
– A kisebbik lányom tegnap hazajött. Mire hazaértem a munkából már ott volt. Amint beléptem, odaállt elébem és ennyit mondott : – ne gondold, hogy hozzád jöttem! Vedd tudomásul, hogy az Éváék itt nem albérlők, hanem tulajdonosok. Mától kezdve pedig a másik szoba meg az enyém! Pakold ki onnan a cuccaidat, neked elég a hálófülke is, úgyis csak aludni jársz haza! – a döbbenettől a földbe gyökerezett a lábam. Csak néztem, azt hittem, nem jól hallok.
Megkérdeztem tőle – mondd még egyszer kihez, jöttél te! Nem is válaszolt, elnézett felettem. Tudomásul vettem a helyzetet és ennyit mondtam neki:– ahogy gondoljátok. Sok sikert neked az életben! És ha majd egyszer neked is lesznek gyermekeid, jusson eszedbe, mit tettetek az anyátokkal, aki benneteket felnevelt!– Sarkon fordultam és bementem a hálófülkébe. – hálátlanok a gyerekek– jegyeztem meg szomorúan. Manci mentegetni kezdte lánya cselekedetét.
– Nem tehet róla! Elperelte tőlem az apja, aztán, hogy ne legyen a terhükre, bedugta egy kollégiumba. Hát, hogy tudna mindkét szülőjétől távol meríteni a szeretetből? Higgye el nekem, én ennek a gyereknek annyi, de annyi bánatot láttam a szemében! Nem azt gondolta, ami kibukott a száján. Megfélemlítették, azt mondta, amit sugalltak neki. Egyszer majd a szél elfújja a felhőt a szeme elől. Lelkéről felszáll majd a köd, mindent megért, de akkor már késő lesz.
– Szedje össze magát Mancika! Erősnek kell lennie, mert sok függ attól, hogy holnap a felülvizsgálaton milyen döntést hoz a főorvos asszony! Ettől függ majd, hogy rehabilitáják-e.
– Köszönöm, hogy meghallgatott! Mennem kell, mert vár a munka! Viszontlátásra!
|
Ideje: Október 22, szombat, 17:57:34 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Szent ?rület-1" | Belépés/Regisztráció | 13 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Szent őrület-1 (Pontok: 1)
- mango Ideje: Október 22, szombat, 20:33:18
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | ...szegény Manci...
Tetszik ezeknek az életképeknek a stílusa, ahogy megfestesz egy-egy karaktert,Bogi. Ügyes. |
|
|
|
|
|
Re: Szent őrület-1 (Pontok: 1)
- Maurice Ideje: Október 23, vasárnap, 12:08:17
(Adatok | Üzenet küldése) | | Hasonlóan jó írás, mint a többi. Bár, ahogyan írtam, ezek a történetek mindig egy szomorú Magyarország képét villantják fel. |
|
|
|
|
|
|
