A dínom-dánom, eszem-iszom sem tarthat, míg világ a világ!

A Farsangzáró hét, mint minden ünnep praktikus szempontok alapján keletkezett. Az asszonyok azt mondták, hogy: „Raókeészül a neép a koplalaósra”, tehát a nagyböjtre. Bár erről később szó esik, itt azért megjegyezném, hogy az sem véletlen. Élettani célja a kevesebb munka és a nagy ünnepek jólétének zsírpárnáit volt hivatott egyensúlyba hozni, hiszen közelgett a nagy tavaszi, nyári munka. Ilyenkor, még a böjt előtti utolsó napokat használták ki egy sűrített eszem-iszomra. A rokonság mellett a jobb szomszédság is ott volt ezeken az összejöveteleken. Ők hozták mindennapra a változatosságot. Ilyenkor kóstolták meg egymás főztjét, disznóságát (a disznótoros dolgok összesítő neve volt) és persze a frissen lejött pálinkát, az új bort is ki lehetett próbálni. Bár nálunk inkább csak az idehozott bor volt a jellemző, mert helyben nem nagyon termesztettek szőlőt, így a vándorárusoktól vett bor volt a jellemző. Ilyenkor járták ezek az árusok, termelők a falut, és hatalmas háti kosarukban lévő óriási üvegekből, korsókból árulták a jobbnál-jobb gyöngyösi, verpeléti, debrői bort, és ritkábban még az egri árusok is idevetődtek. Ilyenkor megvásároltak többféle bort és ezen a kóstoláson jól vizsgázó borból vettek Húsvétra, ünnepekre. Ilyenkor vittek kalácsot, disznótori kóstolót, italt, de néha töltött káposztát is. Érdekes volt, hogy sokan úgy, hidegen szerették a töltött káposztát. Egymást is kínálgatták. A nagy vacsorák alatt persze jól megtelt a leányok és legények gyomra, így az éjjel nemcsak rövid, de mozgalmas is volt. A nyugtalan pihenést hozó teligyomor viharos álmokat is hozott, és ilyenkor várták, hogy meglássák álmukban, ki lesz majd a párjuk.

Ez az összejövetel a rokonság minden tagját összehozta ilyenkor. Eljöhettek fiatal házasok, sőt néha a vénasszonyok is beültek pletykálni a fiatalokról. A fejérnépek külön ültek és megtárgyalták a legújabb pletykákat. Aztán az emberek is mind ott voltak. Nemcsak a fiatalok, hanem minden nemzedék evéssel, ivással búcsúzott a farsangtól. Az emberek (férfiak) ilyenkor – a hátsó sarokban – csendesebb beszélgetésre vágytak, miközben az új bort, pálinkát kóstolgatták. Meséltek Doberdóról és az öreg- meg a fiatalháborúról, a kutyafejű tatárokról és ki tudná felsorolni, hogy még miről? El-eldaloltak, csak úgy félhangon (csendesen) egy-egy szomorú, öreges régi éneket. Mert Galíciának, Doberdónak nemcsak meséi, hanem énekei is voltak. Olyan gyászos énekek voltak ezek az öregháborúról, amelyik eltemetett 120 ezer magyart, hogy mindig ott csillogott a sokatpróbált szemesarkán egy-egy könycsepp, hiszen mindenkinek volt barátja, rokona, bajtársa, aki odaveszett!

Csatatörténetek, szökések, sebesülések történetét ismerhették meg az érdeklődőbb fiatalok. Ezek közül szintén az Irodalmi Klubban lesz olvasható a „Kétvezetős harckocsi” illetve „ A taljaónoknak az emmeénkre foájt a foguk” című novellám, amelyek ezeken az összejöveteleken hangzottak el. Aztán valami nagy csillogással a szemükben, de mégis szomorúan beszéltek a Tanácsköztársaságról, és persze Trianon is vigasztalhatatlanul került szóba. Erről a „Gyetvaig zavartuk eőket, az annyokba” történet szól. Mindig megemlítették az odaát szakadt rokonokat, mert itt Zagyván szinte mindenkinek voltak rokonai Tajtin, Ragyolcon, Vecseklőn, Bénán. Hatalmas sérelemnek vették, hogy sok-sok éve nem is láthatták egymást, de még temetésre sem jöhettek-mehettek a rokonok.

Ezek a mesés estek a nagyobb gyermekeknek valóságos lélekfürdők voltak! A mai izgalmas kalandfilmeket helyettesítették az élőszó erejével. Én is részt vettem ilyeneken. Sajnos még nagyon kicsi voltam ahhoz, hogy mindenre tudtam volna figyelni. A három rövid történet azonban – későbbi egyeztetések, kutatómunka után – azért összeállt, s ez is érzékelteti az akkori hangulatot.

Húshagyó kedd estére, ha vártak vendégeket, ha nem, minden háznál galuskás káposzta rotyogott a fazékban. Ez némileg eltért a más vidékeken ismert töltött káposztától. Kukoricát daráltak és azt keverték zsírral, szalonnadarabokkal, őrölt disznóhússal. Az már kedden délelőtt rotyogott a tűzhelyen. Régen az ünnepi vacsorához nem főztek levest, még ha vendéget is vártak. Három-négy tölteléket tálaltak, mellé főtt sonkát, főtt füstölt disznóhúst raktak, utána pedig csavartkalácsot, darálóst, hókiflit hoztak, konfettnek. A puliszka még az ünnepi asztalról is ritkán maradt el. Én már ebből kimaradtam, talán két-három alkalommal volt még szerencsém kipróbálni, amikor az akkor még élő öregmamámnál is összegyűltünk. Persze ilyenkor minden háznál volt házikenyér is, sőt leginkább csak az volt. Ezt a „Kenyérillat” című novellámban dolgoztam fel.

A Farsangzáró hét is nagyon jól példázta a gyakorlatias ünnepkialakítást, kialakulást a régi időkben. Sajnos, ma mi már ezek semmibe vételével kicsit természetellenesen cselekszünk, és a modern, mesterséges eszközöket szeretnénk vagy szeretjük felhasználni, amit nem is oly régen még természetes eszközökkel megoldott a nép. Tanulhatnánk tőlük egy keveset, vagy legalább őrizzük meg ezen szép korok emlékeit.